III.
Másnap reggel a hajón mindenki korán ébredt és jókedvüen kelt fel. A tenger nyugtalan volt és a Serpolette horgonyláncai hevesen nyögtek, de a hajón mindenki örült annak, hogy egy óra mulva jön az indulás. A herceg derülten adta ki az utolsó parancsokat, Annie rózsás arccal és mosolyogva szítta be a tenger üde és sós levegőjét, Ridarsky gúnyos megjegyzéseket tett azokra a hadihajókra, amelyeket itthagynak a kikötőben, és Félixke fáradhatatlanul cikázott ide-oda a hajón.
A herceg visszajött a reggelihez. De nem volt egyedül.
– Nézz ide, – mondta Annienak – ez is velünk jön.
Monseigneurt hozta be. Az orosz agár tisztán, fehéren és karcsun állott mellette, finom fejét nyugodtan tartotta oda a herceg simogatásának és nem mozdult el mellőle.
– Monseigneur! – kiáltotta boldogan Annie – gyere ide.
A herceg levette a kezét az agár fejéről. Monseigneur aranysárga szemét felemelte az urára, azután lassan odaindult Anniehoz. Annie az ölébe vette a fejét és végigsimogatta tiszta fehér bundáját.
– Monseigneur, – mondta neki duruzsolva – te leszel az én egyetlen barátom az úton.
Ridarsky, aki mellette ült az asztalnál, ekkor előrehajolt egy kicsit. Annie ránézett és legyintett egyet:
– Ah maga! Maga csak menjen.
Simogatta Monseigneurt és elragadtatva mondta:
– Ha egy férfi ilyen elegáns tudna lenni.
A herceg nevetett, Ridarsky hideg szemmel nézett rá. Annie reggelit adott Monseigneurnek és hamarosan megnyerte a teljes bizalmát. Reggeli után már együtt mentek fel a fedélzetre sétálni. Reggeli után a herceg is felment a fedélzetre és összegyüjttette a legénységet.
– Matrózok, – mondta nekik nyugodtan – a Serpolette pár perc mulva felszedi a horgonyát és elindul egy hosszú útra. Előbb olasz kikötőkbe megyünk, azután át az oceánon Délamerikába. Attól a perctől fogva, hogy a Serpolette erre az útra elindul, átalakul kereskedőhajóvá. Nagy útja: kereskedelmi vállalkozás. Ebben a vállalkozásban titeket én társammá fogadlak. Ez úgy értendő, hogy a vállalkozás nyereségéből mindenki fizetése arányában részesül, – én is csak annak a fizetésnek az arányában, amelyet magamnak kiszabtam és amelyet kereskedelmi hajók kapitányai kapni szoktak. A Serpolettenek tehát úgy szólván, ti is tulajdonosai vagytok, – természetes, hogy úgy fogtok dolgozni, mint aki magának dolgozik.
A legénység lelkes és zengő hurrázással fogadta ezt a közlést. A herceg boldogan nézett végig a mosolygó és lelkes arcokon, aztán csendet intett:
– Még egyet. Válasszatok két bizalmi embert, akik megnézik majd a könyveket… nem akarlak benneteket aranyhegyekkel kecsegtetni, de a számításaim alapján annyit mondhatok, hogy a fizetésének legalább a kétszeresét kapja majd mindenki.
Ujabb hurrázás, amelynek nem akart vége szakadni. A herceg végre barátságosan elkergette őket: menjenek, válasszák meg a két bizalmi embert. Elkergette őket és tiszta és édes örömmel nézett utánuk. De hirtelen oldalra fordult. A baloldalán ott állott Ridarsky. Ránézett.
– Akart valamit mondani Ridarsky? – kérdezte meghökkenve.
– Furcsa. Az az érzésem volt, hogy meg akar szólalni.
Ridarsky szótlanul és udvariasan rázta meg a fejét, azután hideg szemmel nézett a hercegre. A hercegnek kellemetlen érzése támadt és elfordult tőle.
Pár perc mulva visszajöttek a matrózok és jelentették, hogy a választás megtörtént. Egyik bizalmi embernek megválasztották Szolgarovot…
A herceg bólintott, ezt természetesnek találta. Szolgarov az orosz haditengerészetben szolgált volt, részt vett egy hajólázadásban és azután megszökött. Szociálista volt, a pénzét most is könyvekre költötte és a ládájában állandóan ott volt a töltött revolvere. A matrózok tisztelték és féltek tőle. A herceg természetesnek találta, hogy ő lett az egyik bizalmiférfi.
A másik bizalmi állásra megválasztották Brattliet.
A herceg meghökkent. Brattlie rettentő erejű legény volt; norvég ivadék, aki messze elvetődött a hazájától; alacsony homlokú, széles vállú, verekedő és ivó. Hogyan eshetett erre a választás? A herceg egy másodpercre összevonta a homlokát; kedvetlenséget érzett; az az érzése támadt, hogy Ridarsky ismét mondani akar valamit; de Ridarsky hallgatott; erre erőt vett magán, barátságosan megmondta, hogy a választást tudomásul veszi, a két bizalmi embert berendelte magához későbbre a kapitányi irodába és kiadta a parancsot az indulásra.
A Serpolette felszedte a horgonyát, a kémény ontotta a füstöt, a matrózok hurráztak és a hajó elindult nagy útjára. Péter herceg a parancsnoki hidon állott és néha-néha visszanézett a kikötő lassan eltűnő hajóira. Ekkor feljött hozzá Annie. Ő is visszanézett. Előbb hallgatott, aztán halkan megkérdezte:
– Nem sajnálod?
A herceg hevesen megrázta a fejét.
– Boldog vagyok – mondta.
Annie megölelte. A herceg gyöngéden elhárította az ölelést.
– Látják – mondta halkan.
Ridarsky felé intett, akinek hideg szeme az eltűnő kikötőről feléjük siklott. Annie kissé sértődötten vonta vissza a két karját, azután dacosan vonogatta a vállát és elbiggyesztett ajakkal mondta:
– Éppen azért. Hadd lássa.
A herceg kezet csókolt neki, ezzel megbékítette, és Annie lement a parancsnoki hídról, hogy folytassa sétáját Monseigneurrel. Séta közben találkozott Félixkével, aki ide-oda cikázott a fedélzeten. Félixke el akarta kerülni őket, de Annie megszólította:
Félixke odament hozzájuk. Lassan és óvatosan jött, kémlelgette őket, oldalról került hozzájuk, aztán szimatolva és orrfintorgatva megállott. Annie csodálkozva és kérdően nézett rá. Félixke kis fejét elfintoritott orral hajtotta előbb oldalra, azután előre lökte Monseigneur felé.
– Csúnya kutya – mondta. – Csúnya kutya.
– Csúnya vagy te – felelte Annie sértődötten. – Monseigneur gyönyörű; bár te volnál ilyen szép.
Félixke fintorgatta az orrát és konokul és sértődötten ismételte:
– Csúnya kutya, utálatos kutya.
Az orrát fintorgatva, lassan és óvatosan átsétált a túlsó oldalra és mielőtt még Annie észrevehette volna, mi a szándéka, felemelte a jobblábát és hátrafelé, mint egy haragos kis ló, kirúgott Monseigneur felé. A rúgás Monseigneurt az oldalán érte. Monseigneur feljajdult, azután felemelte finom fejét, megmutatta nagy fogait, de nem harapott. Egy-két lépést hátrált, azután csendesen átment az Annie másik oldalára.
Annie azonban fel volt háborodva.
– Most takarodj – kiáltott rá Félixkére.
Félixke behúzta a fejét a nyakába, azután eltakarodott. Annie lehajolt Monseigneurhöz, megveregette az oldalát és megdicsérte.
Délben a herceg csak egy percre jött be az ebédhez, kezet csókolt Annienak, megkérdezte, jól bírja-e a rossz időt, evett valamit és menni készült. Annie hallgatva nézte.
– Hová mégy? – kérdezte azután.
– A parancsnoki hídra.
– És honnan jössz?
– A parancsnoki hídról.
– Hát meddig kell ott maradnod?
– Ha vihar van huszonnégy órát is, sőt harminchatot is.
– És ha nincs vihar?
– Tizenkettőt.
Annie kétségbeesve nézett rá.
– De hiszen én akkor halálra únom magamat – mondta elkeseredve.
A herceg ránézett.
– Majd csinálunk valamit – mondta elgondolkozva.
Megsimogatta az arcát és elment. Nemsokára Ridarsky jött be: enni valamit. Annie elmondta neki, hogy a herceg minden nap tizenkét órát akar a parancsnoki hidon tölteni; ő kétségbe van esve…
– Miért? – kérdezte Ridarsky.
– Mert én akkor halálra únom magamat.
– Dehogy, – mondta Ridarsky – abban a tizenkét órában én szabad vagyok. Én majd mulattatom.
Annie hevesen akart neki válaszolni, de az ajtó felnyílott, és halkan, csendesen, előkelően bejött rajta Szedlák. A beszélgetés abbamaradt és Ridarsky nemsokára visszament a fedélzetre.
Délután a tenger egyre nyugtalanabb, lett és három óra tájban bömbölt a vihar. A Serpolette küzködve fúrta be magát a hullámok közé, de könnyű testét emeletmagasságra ragadták fel és utána feneketlennek tetsző mélységekbe lódították le a hullámok. A hajón minden nyílás be volt zárva és bent a hajó testében elhalkult az élet.
Annie jól bírta a vihart, de szorongva nézegetett ki a tajtékos, szürke és zöld hullámokra. Szedlák fehér hajjal és fekete ruhában tisztára borotváltan, mozdulatlanul ült egy sarokban és imádkozott. Félixke előbb megszüntette ide-oda cikázását a fedélzeten, azután ijedten bevonult kis kabinjába; majd teljes erővel kitört rajta a tengeri betegség; és ekkor elindult, hogy kétségbeesetten kérjen segítséget valakitől.
Elindult, de nem jutott messzire. A hajó táncolt; úgy, hogy a szobákban is alig lehetett megállni; őt azonkívül olyan borzasztó fájdalom rohanta meg, a gyomrát olyan irtózatos erővel szorította össze egy láthatatlan prés és a fejét olyan irtózatos erővel igyekezett szétvetni valami láthatatlan robbantószer, hogy Félixke útközben félig eszméletlenül összeesett és nyögve gurult le egy lépcső aljába. Itt mozdulatlanul fekve maradt és átadta magát a halálnak. A halál azonban nem jött érte, a tagjai viszont sajogtak a legurulástól; és a hajó még mindig táncolt, úgy hogy ő ide-oda gurult a lépcső aljában; ezért félig eszméletlenül menedék után nézett. A közelben egyetlen menedék volt: a lépcső alatt levő kuckó. Félixke négykézláb, de inkább gurulva, mint mászva ide menekült be.
Amikor egy utolsó gurulással bent volt a kuckóban, megrettenve érezte, hogy rajta kívül egy más élőlényt is ide vert be a vihar. A sötét kuckóban nehezen lihegett és keservesen nyögött már valaki. Félixke haldoklásában is megdöbbenve vizsgálta a sötétséget, de hamar megnyugodott. A másik menekült Monseigneur volt. A fehér orosz agár nagyon szenvedett a vihartól. Eleganciáját és tisztaságát nagyon szétdúlták a szenvedései; karcsú lábára nem tudott felállni; és amikor nem nyögött, akkor keservesen és panaszosan szűkölt.
Félixkére ebben a percben egy haldokló embernek a nyögése sem tett volna hatást; a Monseigneur szenvedése még némi elégtétellel is töltötte el. Nem is volt rá ideje, hogy a saját baján kívül foglalkozzék valamivel, de amikor a szenvedései mégis adtak neki egy szabad másodpercet, azt a szabad másodpercet arra használta fel, hogy villámgyorsan, hátrafelé, mint egy haragos kis ló, teljes erejéből belerúgjon Monseigneurbe. A kutya feljajdult, de a következő másodpercben egy hullám oldalra billentette a hajót; kutya és ember összekeveredett a zuhanásban, Félixkét ismét elővették a fájdalmai, és ettől kezdve csendben és békésen nyögött egymás mellett kutya és ember.
Három órát töltöttek így el egymás szomszédságában. Három óra mulva a vihar megcsendesedett egy kicsit, és Félixke úgy érezte, hogy a láthatatlan fogó, amely a gyomrát szorítja össze, enged valamit. A feje még mindig szét akart robbanni, de annyira már mégis volt, hogy elhatározta, hogy itthagyja a szennyes és sötét kuckót. Vissza akart menni a kabinjába. Már négykézláb állott és indulni akart, amikor Monseigneurre esett a tekintete. Monseigneur teljes kimerültségében elnyúlva feküdt a padlón. Finom fejét szenvedve nyujtotta előre, két karcsú hátsó lába gömbölyű talpát mutatta Félixkének.
Félixke ekkor odanyúlt a kabátja kihajtásához, ahol állandóan egy kis gombostű készletet hordott. Kivett egy gombostűt, remegő ujjai közé fogta, felemelte és biztos döféssel bedöfte Monseigneur talpába. Monseigneur feljajdult, kinyitotta a száját, de a feje fáradtan hullott vissza a padlóra. Félixke hátrált egy kicsit, de amikor látta, hogy Monseigneur fogai nem fenyegetik veszedelemmel, ismét kihúzott egy gombostűt, felemelte, mint egy dárdát, és bedöfte a Monseigneur másik lábába. Többi gombostűit is bedöfködte volna Monseigneurbe, ha ekkor a hajó újra nem billen oldalra és neki eszébe nem jut, hogy jó lesz a kabinjába menekülni, mielőtt a fogó teljes erővel újra ráereszkedik a gyomrára. De minthogy ez eszébe jutott, rövid habozás után nagy sajnálkozással kihúzta Monseigneur lábából a véres gombostűket, visszadugta őket a kabátja kihajtásába és négykézláb visszamászott a kabinjába.
A vihar ekkor újra kitört és rövid megszakításokkal tartott alkonyatig. Egyik hosszabb szünetében Monseigneur feltápászkodott fektéből és egy matróz mögött vérző és roskadozó lábakkal valahogyan kijutott a fedélzetre. A fedélzeten panaszosan nyöszörgött és hevesen szimatolva kereste a herceget. A herceg észrevette.
– Monseigneur, – kiáltotta ijedten – gyere ide.
Érte akart küldeni valakit. Monseigneur is ingadozva indult a hang felé és aranysárga szeme bágyadtan kereste a gazdáját. Ekkor azonban újra kitört a vihar, a hajó balra billent, Monseigneur leesett fáradt lábairól, oldalra csúszott, a következő percben egy óriási hullám söpört végig a fedélzeten és lesöpörte Monseigneurt a tengerbe.
A herceg elordította magát:
– Csónakot leereszteni.
A hullámok zajában egy pillanatra meghallotta Monseigneur kétségbeesett ugatását. Monseigneur sohasem szokott volt ugatni; és ettől a rendkívüli segítségkéréstől a hercegnek összeszorult a szíve.
Az ingadozó hajón mozgás támadt, hat matróz csúszva és kapaszkodva indult az egyik csónak felé. A herceg szakadásig megfeszült idegekkel figyelt, nem hallja-e még egyszer Monseigneur hangját. A matrózok már ott voltak a csónaknál. A herceg ekkor hirtelen oldalra fordult.
– Akar valamit mondani Ridarsky? – kérdezte gyorsan.
Ridarsky összeszorított ajakkal rázta meg a fejét, azután előre intett a matrózok felé. A matrózok hozzáfogtak a csónak leeresztéséhez; munka közben azonban egyikük elindult a parancsnoki híd felé, kapaszkodva haladt előre, az egyik kezéből tölcsért csinált és úgy kiabált valamit a herceg felé. Szolgarov volt.
– Mit mond? – kérdezte a herceg Ridarskytól.
– Azt, – felelte Ridarsky halkan és hidegen – hogy érdemes-e hat ember életét kockára tenni egy kutya miatt…
A herceg elsápadva nézett rá.
– Nem – mondta azután keményen és rekedten. – Igaza van.
Visszarendelte a csónakot. A hajó nyögve haladt előre, a herceg csak a hullámok zaját és a hajótest sokféle recsegését hallotta, a Monseigneur fehér feje felbukkant még egy párszor, de a hajó haladt előre és Monseigneur eltűnt a hullámok között.
Estére elült a vihar. A herceg magához hivatta Szolgarovot.
– Köszönöm Szolgarov, – mondta neki – hogy figyelmeztetett. Szeretem az ilyen bátor és okos beszédet.
Szolgarov nem válaszolt. A herceg lement Anniehoz és elmondta neki, hogy Monseigneur beleveszett a tengerbe. Annie keserves sírásra fakadt. A herceg vígasztalta, azután elmondta neki a visszarendelt csónak történetét.
– Miért hallgattál rájuk – kiáltotta hevesen Annie.
– Büszke vagyok rá, – felelte a herceg elgondolkozva – hogy uralkodtam magamon és meghallgattam a figyelmeztetésüket.
Annie keservesen zokogva mondta:
– De ha még herceg lennél, ki se merték volna nyitni a szájukat.
– Emberhez méltóbb, – felelte a herceg – hogy szóltak, és emberhez méltóbb, hogy én hallgattam rájuk.
De Annie könnyezve és makacsul rázta a fejét, zokogva ismételte, hogy két hónappal ezelőtt senki egy szót se mert volna szólni, hanem az egész banda kezét lábát törte volna, hogy Monseigneurt megmentse; és egész éjjel keservesen siratta Monseigneurt.