VII.
A Serpolette símán siklott előre a tengeren, átjutott a szoroson és kint volt az óceánon. A herceg órák óta ült mozdulatlanul a fedélzeten és bámult előre. Elől nyugaton alkonyodóban volt a nap és széles vörös-arany fénycsíkot vetett a sápadtan gyöngyöző tengerre. A hajó néha belejutott a tüzesen aranyló csíkba és olyan volt, mintha egy lángoló hídon egyenesen a napig akarna siklani.
A nap alatt a szemhatár szélén azután égő vörössé lett a tenger, a nap szállott lefelé és az aranycsík kezdett elbágyadni. A naphoz vivő híd kisiklott a hajó alól.
A herceg felemelte a fejét és körülnézett. Az esti szellő megborzongatta és maga mögött észrevette Anniet, aki lassan jött előre a fedélzeten.
– Hol vagyunk? – kérdezte Annie.
Annie meglepetve nézett rá:
– Hiszen úgy volt, hogy megállunk.
– Megváltoztattam ezt a rendelkezést.
– És most nem veszünk fel második tisztet?
– Nem.
– Az első kormányos végzi majd a munkát…?
– Nem. Én.
Annie szorongva nézett a hercegre. Nem tudott szólni. Leült melléje és időről-időre nyugtalanul fordult feléje.
– És meddig leszünk tengeren?
– Két hétig.
– Istenem, – mondta Annie kétségbeesve – milyen unalmas lesz.
A herceg bámult előre, oda, ahol az imént aranyhíd vezetett még a napig és nem is válasz gyanánt, hanem inkább magának mondta:
– A tenger…
Nem mondhatta tovább. Annie ingerülten vágott közbe:
– A tenger…! Egyszer aranyital ezüst vederben, máskor ezüstital arany vederben. Utálom.
A herceg nem felelt. Mozdulatlanul nézett előre a tejfehér tengerre, amelyet aranykeretbe foglalt a lenyugvó nap. Annie azonban megijedt attól, amit mondott, és a szíve összeszorult a heves megbánástól. Odahajolt a herceghez és lehajolt az összekulcsolt keze fölé, mintha meg akarta volna csókolni.
– Bocsáss meg, – szólt reszkető hangon, – én… én olyan rossz vagyok.
A herceg szótlanul végigsímogatta az arcát. Erre a símogatásra – mintha ez a mozdulat szabadította volna fel – olyan megrendítő erejű, halk, de éles, fuldokló és kétségbeesett kiáltás tört ki az Annie torkán, hogy a hercegnek a hideg futott tőle végig a hátán.
– Fordulj vissza, – sikoltotta Annie halkan – fordulj vissza…!
A herceg megdöbbenve nézett rá. Annie szégyenkezve sütötte le a szemét és zavarodottan, tördelten, mintha hosszú sírás után lihegné el, halkan mondta:
– Fordítsd vissza a hajót… Most még visszafordíthatod.
– Miért? – kérdezte csendesen a herceg.
Annie elpirulva hajtogatta jobbra-balra a fejét, zavartan símogatta végig a szemét és a homlokát és szégyenkezve mondta:
– Csak…! Nem is tudom…! Egyszerre… egyszerre úgy…! Olyan ideges vagyok.
A herceg gyanakodva nézett rá még egy párszor, de Annie most már nyugodtan ült és szótlanul nézett ki a tengerre. Csendben ültek így egymás mellett és amikor a herceg felkelt, Annie könnyű sóhajtással, mosolyogva mondta:
– Igen, menjünk le a koporsóba.
Előbb azonban még vacsoráztak. Kettesben, mert a herceg megüzente Ridarskynak, hogy ma nem óhajtja látni. Csendesen végigették a vacsorát, azután lefeküdtek az egymás mellett levő két ágyba, és ekkor valóban olyan volt, mintha sötét koporsóban feküdnék két mozdulatlan halott és a koporsó csendesen úsznék velük nagy ismeretlen tájak felé.
Másnap délután először jelent meg Vannoni a szalónban, hogy szláv dalokat énekeljen Annienak és hogy énekleckét vegyen tőle. A herceg fent volt a fedélzeten, amikor Vannoni befordult a folyosó felé és hallotta, amint egy matróz rákiáltott a dalmatára:
– Hová mégy Vannoni?
Vannoni nem felelt. A Brattlie hangja felelt helyette:
– Megy énekelni az asszonynak.
A durva hangra széles röhögés válaszolt és a herceg sápadtan menekült, mert attól tartott, hogy meghallja a matrózai beszélgetésének a folytatását is. A hajó hátsó részén járt-kelt és kínos izgalom dörömbölt a mellében. Nagy lélegzeteket vett, mélyen beszítta a tenger sós levegőjét; próbálta magát elfoglalni, de állandóan arra figyelt, hallja-e az éneklecke hangjait a szalón felől és szinte percenként elővette az óráját.
Az óra végre lejáróban volt. A herceg indult lefelé. A folyosón Ridarskyval találkozott.
– Mit csinál ön itt? – kérdezte meglepetve.
– Jelenteni akartam… jelenteni akartam… De most már megint jól vagyok. – Megyek vissza.
Elment. A herceg benyitott a szalónba. Vannoni éppen indulóban volt. Meghajolt és ki akart menni.
– Nem, – mondta neki Annie nevetve, nem jól van. Ha színész akar lenni, ügyesebben kell csinálnia. Igy.
Megmutatta neki, hogyan kell meghajolnia. Vannoni kitünően megcsinálta.
– Azután kezet csókolni, – mondta Annie. – Nem, nem úgy. Emelje fel magához a kezemet… nem olyan erősen fogni… úgy… pompás!
Vannoni kezet csókolt neki és elment.
– Mit szólsz hozzá, – szólt Annie a herceghez elragadtatva – milyen ügyes. Milyen grácia van mindenben, a mit csinál.
– Igen.
– És milyen pompás hangja van. Büszkék leszünk még rá.
– Igen…
– És milyen szép nótákat tud. Hallgass ide.
Leült a zongorához és elénekelt egy horvát dalt.
– Gyönyörű, úgy-e?
– Szép – mondta a herceg.
– Gyönyörű.
Annie egész este jókedvű volt, vacsora után nem akart lefeküdni, azután alig tudott elszakadni a fedélzettől, ahová kiültek. Amikor éjféltájban végre lefeküdtek, félperc alatt mélyen elaludt.
A Serpolette haladt előre és az élet csendesen folydogált a fedélzeten. Vannoni délutánonként eljött az énekórára, Ridarsky, akinek ismét szabad volt az ebédlőben megjelennie, hideg szemmel nézte a többieket és az ajkán mindig mintha kimondatlan szavak lebegtek volna; Szedlák tisztán, feketében, ünnepiesen és zajtalanul jöttment; Félixke fáradhatatlanul cikázott ide-oda a fedélzeten; a herceg töprengve bámult maga elé. Az Annie kedve pedig szinte óráról-órára változott. A harmadik napon délelőtt kártyázás közben azonban pofonütötte és kikergette Félixkét, és ettől kezdve állandóan rosszra fordult a kedve. Szenvedve és idegesen járt-kelt egész nap, fájdalmas, vagy haragos feleleteket adott, és éjjel órákig hánykolódott, míg elaludt.
Másnap délelőtt a herceg bejött az ebédlőbe. Kínzottan nézett végig Annien és idegesen kérdezte:
– Kedves Annie, miért nem kelsz fel korábban és…?
Nem folytathatta, mert Annie szinte felrobbant erre a kérdésre. Az egész teste mozgásba jött. Az arca vonaglott és a megszólalása olyan volt, mint egy haragos sziszegés. Elkeseredve, reszketve és kétségbeesve mondta:
– Mert éjjel nem tudok aludni.
– Miért?
Az Annie arca vonaglott. A száját lihegve nyitotta ki kétszer egymásután, de csak harmadszorra mondta ki elkeseredve és csattanó hangon:
– Mert hortyogsz.
A herceg visszatántorodott.
– Nem igaz – mondta elsápadva.
– Nem? Hát: egész éjjel…!
– Én soha eddig…
– Nem tudhatod…! Honnan tudhatnád…?
A herceg arca sápadt volt, és megzavarodott, mély szürke szemének fájdalmas és szenvedő tekintete alatt az Annie feleletei egyre halkabbá lettek. Az utolsó szava már olyan volt, mint a mentegetődzés, és utána bocsánatkérés jött volna, ha a herceg meg nem fordul és ki nem megy a szobából.
A herceg kiment és remegő kézzel törülgette a verejtéket a homlokáról. Soha nem érzett szörnyű megszégyenülés kínozta… olyan volt, mintha egész testi mivoltában megalázták volna… Ha izmos, hajlékony és hatalmas testére azt mondták volna, hogy fekélyes, az nem alázta volna meg így. Tükörbe szeretett volna nézni, hogy megnyugodjék és megállapithassa, hogy még az, aki volt; és félt a tükörbenézéstől, mert az az érzése volt, hogy utálni fogja magát.
Sápadtan törőlgette a homlokáról a verejtéket és próbálta magát összeszedni. Nevetséges, – és ha hortyog? – Talán nem is igaz, eddig sohase mondta senki. De ki mondhatta volna eddig? És kinek lett volna eddig bátorsága megmondani? Hát jó: igaz! Hát aztán? Mi van azon. Próbálta talpra állítani magát, de nem tudta. Összeomlott; belezuhant a szégyenkezésbe; a homloka verejtékezett; és a teste remegett, mintha tüzes bélyeget sütöttek volna rá.
Kábultan bolyongott a fedélzeten, azután leült és kibámult a tengerre. Délben felhozatta az ebédjét az irodájába; ebéd után hosszan bámult maga elé, azután Szedlákot hivatta és sápadtan mondta neki:
– Szedlák, az ágyamat átviszi a szalónba. Ezentúl ott alszom.
A Szedlák tisztára borotvált arca, fehér haja alatt, a fekete ruhában, mozdulatlan maradt.
– Igenis fenség.
Indulni készült. A herceg ekkor felnézett rá és kétségbeesve kérdezte:
– Szedlák, – mondja: öreg ember vagyok én?
– Nem fenség.
A herceg arca azonban eltorzult a fájdalomtól, a fejét lehajtotta és a kezével intett Szedláknak, hogy menjen el. Szedlák nesztelenül elment.
Pár perc mulva feljött Annie.
– Te parancsoltad meg Szedláknak, – kérdezte reszketve – hogy az ágyadat…
– Én…
– De én… de te… de akkor…
Annie reszketve kereste a szavakat, azután heves zokogásra fakadt és odaesett a herceg lába elé. A herceg mozdulatlanul ült.
– Bocsáss meg, – zokogta Annie – és… ne… és parancsold meg… ugy-e nem?
A herceg hallgatott.
– Ugy-e nem? – kérdezte Annie.
– De igen, – felelte a herceg.
Annie újra zokogott, a herceg azonban felállott és halkan mondta neki:
– Most menj ki.
Annie felállott, ijedten nézett rá, elindult, alázatosan és reménykedve visszanézett rá egyszer… kétszer, a herceg azonban bágyadt mozdulatot tett a kezével, Annie erre összerezzent és félénken kiment.