WeRead Powered by ReaderPub
A slemíl keservei cover

A slemíl keservei

Chapter 10: INTERMEZZO.
Open in WeRead

About This Book

Verses elbeszélés egy félénk fiúról, akit slemílként neveznek, és akinek a gyermekkori elhagyatottság, félelem és önbizalomhiány formálja egész életét. A prológus városi melankóliát és filozófiai reflexiókat vet fel, majd énekekre tagolva követi a főhős belső világát, társas kapcsolatait és álmait, amelyek menedéket nyújtanak a gúny és a kitaszítottság elől. Lírai és ironikus megjegyzések szövik át a történetet, amely a művészi érzékenység, a vágy, a kudarc és a hétköznapi szenvedés pszichológiai felismeréseit tárja fel.

INTERMEZZO.

Airy fairy Lilian,
Flitting fairy Lilian
– – – – – –
Cruel little Lilian!

(Tennyson.)

Nyájas olvasó, ha egykor,
Amikor még ifju voltál,
Áttanultad a poézis
Czélszerű szabályait,
Úgy tudod, hogy mostan kéne
Gyors erővel, drámamódra
A csomót, melyet kötöttem,
Ujra széllyeloldanom;
S épen most jutott eszembe
Az, aminek sohse kéne
Ujraélni a szivemben:
A magam szerelme az.
Anch’ io! Én is szerettem,
Engemet meg nem szerettek, –
S amikor eszembe ötlik
Ez a fájó szerelem,
Nem tudok mesét bogozni
S nincs erőm bogot megoldni,
Nem tudok mást, mint sohajtva
Emlegetni egy nevet.
Itt az egy-en van a hangsúly:
Egy nevet, egyetlenegyet,
Melyen kívül semmi más név
Énnekem nem létezett;
Ezt az egy nevet susogtam
Halk beszédben önmagamnak,
Hogyha keltem, hogyha jártam,
Ha az álom elfogott,
Ezt az egy nevet susogtam
Lázban égve, vágyban élve
És ez egy név csengésétől
Dalra dal kelt ajkamon,
Ezt az egy nevet susogtam,
Hogyha néha-néha, ritkán,
Sors kegyelme vagy szeszélye
Szembeküldött ő vele,
És amig perfekt causeurként
Médisáltam – az időrül,
Titkon ajkam azt rebegte:
„Lilian, ó Lilian!“

Vége annak az időnek,
Nem sohajtok semmi névre,
És az égő szerelemnek
Istenucscse vége már!
Hogyha néha-néha látom
Bálriportban, tomboláknál
Vagy egyéb ily alkalomkor
Nyomtatásban a nevét,
Hosszasabban a szokottnál
Nézem át a hír rovatját
S gondolom: legyen megáldva,
Akié volt e riport,
Legyen áldva a szedő is,
Aki ezt a hirt kiszedte,
Legyen áldva a kihordó,
Akitől ezt megvevém,
S legyen áldva a kis szőke
Főnek minden aranyszála,
Áldva a két drága szemnek
Kéksugárú mosolya,
Áldva tánczos lábacskája
Minden apró libbenése…
Igy merengek el sokáig –
Ám a szívem nem sajog…
És a szívem föl se dobban,
Majd ha férjhez látom menni,
Az se bánt, ha mással nemz is
Fiakat meg lyányokat –
Ó de félek, hogy, ha majdan
A halálos ágyra rogytam
S az idő int, hogy siessek,
Mert nagy út vár még reám,
Hogy majd akkor nem bucsúzom
Senkitől, akit szerettem,
S ajkam nem mond ellenimnak
Nyugtató bocsánatot,
S istennek nevét se hívom:
Félhalottan, végsohajjal
Átsohajtom a halálba:
„Lilian, ó Lilian!“