WeRead Powered by ReaderPub
A slemíl keservei cover

A slemíl keservei

Chapter 11: NYOLCZADIK ÉNEK.
Open in WeRead

About This Book

Verses elbeszélés egy félénk fiúról, akit slemílként neveznek, és akinek a gyermekkori elhagyatottság, félelem és önbizalomhiány formálja egész életét. A prológus városi melankóliát és filozófiai reflexiókat vet fel, majd énekekre tagolva követi a főhős belső világát, társas kapcsolatait és álmait, amelyek menedéket nyújtanak a gúny és a kitaszítottság elől. Lírai és ironikus megjegyzések szövik át a történetet, amely a művészi érzékenység, a vágy, a kudarc és a hétköznapi szenvedés pszichológiai felismeréseit tárja fel.

NYOLCZADIK ÉNEK.

S ím, a kertnek ajtajában
Megjelent a szép leány;
Egy öreg angolnő és egy
Uj napernyő volt vele.
Olyan szép volt, olyan szép volt,
Olyan asszonymódra bájos,
Részegitőbb, mint az absynth,
A havanna s a hasis!
Olyan szivdagasztó édes
A fehér nyak mozdulatja,
Ahogy’ a folyton kavargó
Szélrohamtól fordul el,
Mely a könnyü csipkeernyőt
Majd kitépi a kezéből
S rászoritja termetére
Ingerlően a ruhát.
Ó ne menj, ó ne menj,
Ne a bizonyos halálba!
Fuss el a fehér nyakadra
Készülő vad kéz elől!
Ó ne állj ki mosolyogva
Nyilt szeműen a száguldó
Fékevesztett, sarkantyúzott
Szabad őrület elé!
„Van jogod rá, van jogod rá
Én szivem!“ kiált rekedten
A fiú és szemmeresztve
Lép rohan a lány elé…
De amint emelné karját,
És még egy utolsót lépne,
A felbúgó szél lekapta
Fejéről a kalapot,
És lecsapta porba, sárba,
És kikapva belsejéből
A Pester Lloyd első lapját,
Fölvivé az egekig,
S körbe nyargalt a kalappal
Utczahosszat, míg Slemíl úr
Ijedt reflexmozdulattal
Nagyot nyult a semmibe,
S majd, kisérve a járóknak
Széles szájú mosolyától
És vagy négy suszter-gyerektől,
Futott a kalap után.
Semmi vonzó, semmi bájos
Ebben a vad nyargalásban,
Ó sohsem volt a bakugrás
Megnyerő harmónia!
Sohasem gyúlt szerelemre
Bármely alkalmas leányszív,
Ha négykézláb rugdalódzott
Előtte az ideál!
Ó nagy isten, mért teremtél
Kalapot meg két ballábat
S mért akartad, hogy a földön
Vargainas is legyen,
S mért akartad, hogy a legjobb
Ember is nevetve nézze,
Kárörvendve kikaczagja
Embertársa bajait?
Ó mily édes kaczagással
Nevetett a szép leány!
A lehúnyó nap tüzében
Csillogtak kis fogai,
Homlokán a selymes fürtök
Olyan édesen rezegtek,
Úgy ragyogtak kék szemében
A mosolynak könnyei!
Mint a fénylő ég boltjára
A jegek fehér felhője,
Úgy vonult fel kék szeméhez
Kis, hideg, fehér keze,
S mint felhők mögűl az égbolt
Ki-kibukkan, ha kiváncsi,
Perczre-perczre feltekintve
Nézte, nézte a futót –
A Slemíl meg tovanyargalt
Le-lebukva és lihegve,
Folyton űzve rossz kalapját
Sokszeszélyű utjain,
Amig végre vad futással,
Sem kalappal, sem leánynyal,
Emberekkel sem törődve
Tünt a messzeségbe el…
És ki tudja, hogy valóban
A kalapját kergeté-e,
S nem rohant-e, nem futott-e
Voltakép maga elől?
Nem futott-e, hogy majd többé
Azt az arczot meg ne lássa,
Azt a hangot meg ne hallja
Soha, soha, sohasem!