A slemíl keservei

MÁSODIK ÉNEK.

Hogyha végre áttanultad
A lélektant és a boncztant,
A physiologiát és
Az embryologiát,

Ha beláttad, hogy az ember
Csak magasabb fajta állat,
Alvó, évő, szaporúló
Közönséges szervezet:

És beláttad, hogy példáúl
A szem kék vagy barna színe
Nem egyéb, mint az irishez
Tapadó föstékanyag,

Olyankor esik meg rajtad,
Hogy egy női emberállat
Kékpigmentumos szeméből
Útrakél egy fénysugár

És olyan forró erővel
Irritálja a retinád’,
Hogy sötétség száll agyadra
És szivedbe szerelem. –

Ládd-e, olvasóm, ha rajtad,
Aki olyan nagy tudós vagy,
Olyan bölcs és olyan művelt,
Oly tapasztalt és blazírt,

Hogyha rajtad is megeshet,
Hogyha téged sem kerűl el:
Ne csodáljad, hogy Slemílkén
Is megesett ez eset!

És ne vesszed a türelmed’
Aki meg nem szoktad eddig,
Hogy gyerektörténetekkel
Támadják figyelmedet,

S akinek nincs érkezésed,
Hogy magad dolgán törődjél,
Tőled kérik, hogy figyeld egy
Kis fiúnak életét.

Volt idő, eszedbe jusson,
Hogy te is még gyermek voltál,
Lármakeltő, lepkehajtó
Vagy magadba zárkozott:

Nem szorúlt-e össze szíved,
Nem vonaglott gyermekajkad,
Mikor a nagyok nem érték
Kis szived nagy bánatát?

Lehetett tán tizenhárom
Éves már a furcsa ifju,
Hogy egy gyermektársaságba
Kényteték nagy nehezen

S ottan állott nagy mogorván
Egy sarokba elvonulva,
Mindenektül elhagyatva,
Részt nem véve semmiben.

De a házi kis kisasszony
Szánva nézte a szegényt
– Nem türhette, hogy szalónja
Diszharmónikus legyen –

S fölkeresve a sarokban
Azt a mord kis elhagyottat,
Megkisérlé szóba fogni
S tánczba vonni a fiút.

Hősünk szégyenére mondom,
Hogy egy kukkot sem felelt
És a kedves szánalomra
Semmikép sem reagált,

És a kis lyány nemsokára
Ott is hagyta a faképnél –
Ám a kis Slemíl szivében
Szőke képe ott maradt.

Szerelem! te szép hazudság,
Megalázó édes érzés,
Amelytől a férfiszivben
Undor és vágy kél vegyest:

Mit akarsz egy kis fiúnak
Éretlen darab szivétől?
Mért kinoznod, összetörnöd
Egy arasznyi kebelet?

Nem is olyan szerelem volt
Ami a fiúban égett,
Mint milyet hevülve érzünk
Mi okosak és nagyok,

Nem leány volt néki a lyány
És nem a nőt kérte rajta:
A napot imádta benne,
A világot, a reményt.

Mint a rengeteg sötétjén,
Térdrogyasztó tévetegjén,
Vágyva-kért és százszor áldott
A kicsillant napsugár,

Biztosabb volt lába lépte,
Harczrakészebb volt a karja,
Hogyha rája a leánynak
Pillantása ragyogott.

Hogyha vidám kaczagók közt
Ő magában volt mogorva,
Hogyha sérték, hogyha bánták,
Mellőzték igaztalan’:

Kárjavító irgalomnak,
Csudatékony szent igazság
Földönjáró angyalának,
Annak nézte azt a lyányt.

Téved, aki él a hitben,
Hogy Slemílke mindent megtett,
Hogy szerelmét fölkeresse
És magához kösse le –

Nem biz’ ő, sőt vajmi gyakran
Úgy esett találkozásuk,
Hogy Slemíl úr nagy közönynyel
Egy – plakátot olvasott!

Ó de hogyha tovatünt már
Könnyü lépttel a leányka,
A fiú szorongó szivvel
Követé őt messziről,

És ha hazatért ilyenkor,
Annyi furcsa vers szövődött,
Annyi kis levél iródott
És jutott a tűzbe mind!

Annyi álom színeződött,
Mely vitéz magát mutatta,
Amint seregeknek élén
Győzödelmes harczba jár

S a kis lábakhoz lerakja
Hét ország gyémántadóját:
„Hét királyság hős urának,
Légy királyném énnekem!“

Ez merész tán, – de Slemílke
Megvetette a reálist;
Souverainül megvetette
Például az iskolát,

És önálló bölcseséggel
Alkotá meg órarendjét:
Nappal a lyánykát kisérte,
Éjjel pedig olvasott.

És mikor Slemíl elérte
A kamaszkor bús szakasszát,
Akkor is sok verset irt még –
Az igaz, hogy jobbakat;

Akkor is szőtt számos álmot,
Igaz, hogy nem oly merészet, –
Akkor is szerelmes volt ő
S akkor is csak messziről.

Rá nem tudta magát szánni,
Hogy a társaságba menjen,
Mikor ottan rápiríthat
A legotrombább suhancz,

Csak azért, mert jobban tánczol,
Csak azért, mert pergőbb nyelvü,
Csak azért, mert lába hosszabb,
És ruhája díszesebb.

Néha olyan messze tartott,
Hogy felért az emeletre
És a csengő sárga csontját
Majd hogy meg nem nyomta már,

És kihallá zsivaját a
Kedvesével mulatóknak,
Akiknek legtöbbikénél
A kis ujja többet ért:

S ebb’ a perczbe’ már is érzé
A zavar nebéz nyomását,
Ahogy arczát elpirítá
És dobogtatá szivét,

Érezé, hogy játékrontó
Lesz a vidám társaságban –
Visszarettent, visszalépett,
Megfordult és hazament.

És az évek, nem törődve
Az ujságnak ingerével,
Egyre tüntek, bár futásuk
Rég elcsépelt egy dolog,

S bár ezerszer volt megirva
Rimmel ép úgy, mint anélkül:
A Slemíl is évrül-évre
Nőtt – igaz, hogy nem nagyot.