A slemíl keservei

NEGYEDIK ÉNEK.

Egy napfényes nyári reggel,
Jobban mondva délelőttön,
Hogy Slemíl egy nyaralói
Lóvonatra felkapott,

Majd beszédült a konduktor’
Erre nem szokott karjába:
Egy ablaknál véle szemben
Ült a százszorszép leány.

Fényben ült ott, kis világos
Délelőtti toiletteben –
Ily ruhában mindenik nő
Emberibb s elérhetőbb;

És hogy a közeledésnek
Utját semmi el ne állja,
Nincs körötte senki és csak
Egy kis öcscseé a garde.

A Slemílnek szive dobbant:
Im, elérte élte czélját!
Hámba fogni a szerencsét
Itt van, itt az alkalom!

S azt se tudva, hogy mi módon
Kezdi majd meg a beszédet,
Megbotolva, nagy robajjal
Benyitott a kocsiba.

Fölriadt a zajra a lyány,
Föltekintett a fiúra,
Köszönését elfogadta –
Látszott, hogy fölismeri;

Sőt mikor az elfogultan
Közeledni sem mert hozzá,
S egy sarokba megvonulva
Lopva pillantott reá,

Egy hivó fejmozdulattal
Odainté őt magához –
A fiúnak szive dobbant:
Itt van, itt a pillanat!

Jaj, de amit annyi éven
Át ez alkalomra gyüjtött,
Mind az ötlet, mind a szellem
Cserbe’ hagyta czudarul,

És olyan mély bensőséggel
Kezdte meg – a hallgatást,
Hogy a lyánynak kellett végre
A beszédbe fognia.

„Hogy’ van, X. úr?“ szólt a szép lyány
A szalónhölgy mosolyával,
Melyben összeforrva rezdül
Pajkosság és unalom – –

Hogy’ vagyok? Boldog vagyok,
Hogy szemedbe nézhetek,
Félczipős kis lábaidhoz
Akarok lehullani;

Hogy’ vagyok? Boldog vagyok,
Vad, rajongó és szerelmes,
Selyemkeztyűs kis kezedre
Akarok leomlani;

Hadd boruljon rám hajadnak
Csudaselymes szőke leple
Míg beszívom nedves bársony
Ajakad lehelletét

És karomba zárva téged,
Bágyadó szemem lehunyva
Fölcsicsergő, szivbecsengő
Szavaid’ hadd hallgatom – –

Mind e dolgokat Slemíl úr
Csak magában gondolá,
Amig akadozva így szólt:
„Ó, köszönöm, jól vagyok.“

„Hát kedves növére hogy’ van?“
„Köszönöm, – hát jól van ő is,
Bár igaz, hogy a napokban
Egy kicsit gyengélkedett.“

„Hova mennek most a nyáron?“
[Arra mé’k, amerre te,
Ha nem köllök kedvesednek,
Hadd követlek, mint ebed – –]

„Az anyám meg a testvérem
Úgy hiszem, Szliácsra mennek,
Én pedig majd az öcsémmel
A városban maradok.“

„Hát milyen pályára ment ön?“
„Én, nagysád, jogász vagyok,
És ha isten úgy akarja,
Nemsoká’ ügyvéd leszek.“

„Ó hisz akkor nemsokára
Nagy partie lesz, várvakivánt,
Ünnepelt, körűlrajongott,
Büszke, gőgös épouseur!“

Erre nem felelt Slemíl úr,
Nem felelt, hanem nagyot nyelt,
És pirúlva, mély zavarban
Lesüté a szemeit,

És hiába, hogy tolúltak
Ajakára a heves szók
És a hosszas vágyódásnak
Epedő sohajjai,

És hiába ösztökélte
Vallomásra önnön szíve
És a szép lyány hallgatása –
A Slemíl csak hallgatott.

„És hogy hogy’ áll a szerelemmel?“
„Szerelemmel, szerelemmel?
Ó, nagysád, a szerelemben
Úgy hiszem, slemíl vagyok!“

Itten megszakadt beszédük
Gyenge kurta fonala,
Az uton szemben jövőket
Nézte kémlőn a leány,

Nem talál-e ismerősre,
Akit kedvesen köszöntsön –
A fiú meg elfogultan
Hallgatott, csak hallgatott.

Átczikázott bár agyában,
Hogy nem így gondolta ő ezt,
Ezt az annyi éven által
Várva-várt találkozást,

És a szép lyány csak talán egy
Biztató szót még ha szólna,
Bátorodnék, és nem volna
Veszve akkor semmisem –

Ám a szép lyány mitse mondott,
A fiú meg néma csöndben
Ült, mosolyra tuszkolt szájjal,
Mint egy vidéki rokon…

Nem, a szép lyány szót se szólott
S hogy az állomást elérték,
Oda nyujtá a fiúnak
Búcsuzóra a kezét,

S míg amannak a szivéig
Ért a kís kéz könnyü terhe,
Szólt szelíden szánakozva:
„Isten önnel, kis slemíl!“