A slemíl keservei

ÖTÖDIK ÉNEK.

„Gyere hozzám, ha az éjnek
Sűrü fátyla rejt vigyázva
S álmodó fák méla árnya
Eltakarja útadat,

Gyere hozzám – senki, senki
Meg ne tudja, meg ne lássa,
Meg se sejtse gondolatban,
Hogy mi boldogok vagyunk!

Vagy ha sért a titkolódzás
És ha dacz kell a szivednek
S nem törődöl a világnak
Sziszszenő száz nyelvivel:

Gyere hozzám, ha az égnek
Csillagmécse már kiégett
S fennvirrasztva ablakomnál
Várom a kelő napot,

Gyere hozzám nyári hajnal
Illatában, lágy hevében,
Szerelemre, ölelésre
Tárva áll a két karom…“

Más kié volt ez a napló,
Mint Slemílé? Hazaérve
Hogy magát végigvetette
Törtrugójú pamlagán,

És szemét hogy elborítá
Reszkető nehéz karjával,
Hogy az igy támadt setétben
Fénygyürűk röppentek el,

Megkisérlé azt az arczot
Elképzelve ujralátni
S azt az édes, édes hangot
Ujra visszahallani.

Majd lihegve, fuldokolva,
A saját kezét szoritva
Mormogá magában a szót:
Isten önnel, kis slemíl!

Majd felugrott pamlagáról
És egy lap papírnak rontott
És keresztbe írt reája
Girbe-gurba sorokat,

Amelyekbe’ meg volt írva
Minden szó, amit ma hallott
És beléjük írva minden
Vágy, kiáltás és sohaj,

Többrendbéli „ó“ és „hogyha“,
Ugyanannyi „édes, édes!“
És töméntelen sok „szőke“
„Imádlak“ és „meghalok!“

„Hát beszéltem volna véle?
Hát nem álom? Hát valóban
Ez a kéz az, mely kacsóját
Búcsuzóul megfogá?

Ez az ajk az, a mely hozzá
Szólt, ha léhán és bután is,
És, ha otrombán, ügyetlen –
Ó de hozzá szólhatott?“

Majd meg aztán, hogy fejéből
És szivéből és kezéből
Csillapulva tűnni kezdett
A mámor s az izgalom,

Átgondolta hidegebben
A találkozást – s a szíve
Balga szíve egyre jobban,
Egyre jobban elszorult…

Hisz’ igaz, egy szép leánynak
Nem muszáj azt észrevenni,
Hogy nyomába évek óta
Jár-e, nem-e valaki,

De hiszen láthatta a sok
Gyakor égő piruláson
És ügyetlen köszönésen,
Hogy szereti a fiú –

„Hisz láthatta a szememből,
Hisz láthatta minden egyes
Félszeg medvemozdulatról,
Hogy rajongva szeretem,

És ha volna a világos
Blouse alatt csak egy csöpp szíve,
Mondhatott vón’, hogy ha nem több,
Egy vigasztaló betűt!

Nem, tudom, nem köllök néki!
Mint a foghíjas kamaszszal
Szól a háznak ismerőse,
Úgy, csak úgy beszélt velem,

Szinte vártam, hogy föláll majd
És kezét vállamra téve
Rám szól: „Csak sokat tanuljál
S jól viseld magad’, fiam!“

Csak nem intett vón’ magához,
Csak nem vét az etiquettenek
Ilyen főtörvénye ellen,
Hogyha férfinak tekint,

Csak talán nem fog beszédbe
És nem szól a szerelemről,
Ha nem tartja azt, hogy néki
Veszedelmes nem vagyok?

Nem, tudom, nem köllök néki!
Hiszen az ő társasága
Nem az ényim és a szíve
Mást kiván, nem engemet,

S énnekem ha ez halálom,
Vagy, mi rosszabb, ha kizüllök
Tisztes emberek sorából:
Mit törődik azzal ő?

Ó hisz ő is, ő is olyan,
Ő is olyan, mint a többi,
Ő sem angyal, ő se tündér,
Ő is, ő is csak leány,

Ő is akkor hall, ha szólnak,
Ő is akkor lát, ha tesznek,
Őt se híja irgalomra
A szavatlan fájdalom!“

Nyájas olvasó, belátod:
Itt csak a Slemíl hibás,
Rossz irányban elfogult és
Nagyon igazságtalan,

Mert először is: nem épen
Kötelesség észrevenni
Valamely egész közömbös
Polgártárs magánbaját;

És másodszor meg: nem épen
Kötelesség, szánalomból
Az ő boldogsága végett
A magunkét ölni meg,

Harmadszor: a társaságban
A szokás nincs elfogadva,
Hogy szerelmet ne az ifju
Valljon, hanem a leány.

Mindezt általgondolá bár
A Slemíl, de mégis, mégis
Marczangolta a megsebzett
Hiuság és szerelem,

És még egy találkozást, csak
Azt reméllt a másik napra,
S erre várva dőlt le, hogy majd
Átviraszsza a nagy éjt.