II.
A testi és szellemi erők öröklésének fejlődési fokai. A talentum keletkezéséről. Tehetségeink mutatják hivatásunkat is. A hivatásunkkal ellenkező munka erőpazarlás. A figyelem mutatója a tehetségnek. Az iskola nem a hajlamok szerint adja a lelki táplálékot. A Golgotha kezdete. Az agysejtek lassan mind megtelnek s jön idő, midőn az új képzet nem kap állandó helyet.
Egy korábbi tanulmányomban,11) melyben a szellemi tehetségek eredetét kutattam, arra az eredményre jutottam, hogy az ember összes testi és lelki sajátságaival hosszú fejlődés eredménye. Az egyén eredője, productuma mindazon erőknek, melyek megalkotásánál még születése előtt közreműködtek. Fejlődésében öt stadiumot különböztettem meg. Az első az a stadium, midőn a testi és lelki sajátságok az ősökben mint lappangó erők domináltak, tehát születésünk előtt különböző időkben, különböző egyénekben (ősökben) mint erők már megvoltak; a második, midőn a fogamzás pillanatában a két szülőben leginkább érvényesültek; a harmadik midőn az egyesülés után erőik szerint elrendeződtek, azaz egyesek accumulálódtak, mások mint kötött, azaz lappangó erők maradtak, míg egyesek megsemmisültek; a negyedik stadium midőn ez erők, de egyúttal már a külső ingerek is az anya áldott állapotában magára az anyára s közvetve a magzatra hatottak; végre midőn a születés után a kívülről ható erők mint nevelés érvényesültek.
Ezekből is látszik, hogy a testi és szellemi erő, melyről itt szó van és a melyet örököltünk, nemcsak hosszú vándorlás, hanem az erők harczának eredménye. Bizonyos erők accumulálódtak, mások megkötötték egymást, azaz lappangó erők maradtak, mások végre megsemmisítették egymást. Csak úgy lehet magyarázni, hogy nem talentumos szülők gyermekei talentumosak lehetnek, s a lángeszű apa gyermeke néha tehetségtelen.
Ezekből lehet megérteni azt is, hogy az embert nem lehet tetszés szerint nevelni. Jellem és talentum tehát örökölt, szervezetünkhöz kötött tulajdonság. Minthogy pedig szervezetet nem cserélhetünk, idegrendszerünket át nem alakíthatjuk, a nevelés sem mívelhet csodát.
A talentum, a szellemi energia úgy mennyiségre, mint minőségre a szülők és ősök szerzeményeiből alkotott kincs, összehozott vagyon, az antitalentum, a tehetségtelenség pedig örökölt deficzit, adósság. Testi és lelki tehetségeink tehát a mi végzetünk, a mi fatumunk, melynek componens erői már születésünk előtt adva voltak. Őseink testi és lelki állapotai, erényei és bűnei azok a Parkák, a kik sorsunk szálait már születésünk előtt fonják. Azért a mily szellemesen oly joggal mondotta Emerson: «minden ház idézet az erdőkből, bányákból, kőrakásokból; minden ember idézet őseiből.»12)
Öröklött testi, lelki képességeinkben, talentumainkban rejlik életünk rendeltetése, hivatásunk. Talentumaink, képességeink mutatják meg hivatásunkat. A ki hivatása körében dolgozik, az élvezettel és eredménynyel foglalkozik. A ki hívatásával ellenkező pályán mozog, az nemcsak azt érzi, hogy czélt és életet tévesztett, de munkálkodásának eredményében megérzi a köz is, hogy az illető nem jó munkát végzett. Az ily embernek először a tanulása is nagy energiapazarlás. A mihez nincs hivatásunk, abban legelőször nem tudunk figyelni, nem fog a memoriánk, számtalanszor és kínnal kell valamit ismételnünk, hogy megmaradjon. És ha megmarad is, mihamar elhomályosul. Ezen a téren aztán nincs fantáziánk, nem elég erős a judiciumunk, nem tudunk következtetni, nincs elég bátorságunk, nem tudunk akarni. Mert nagy tévedés azt hinni, hogy az ember minden téren, vagy minden körben egyformán bátor, vagy félénk, egyformán erős, vagy gyenge.
Csak azon a téren vagyunk bátrak, erősek és akarni tudók mely irányban ilyen öröklött habitusunk van.
Hivatásunk tehát egyúttal erőnk is. Ha tehát képességeink a mi hivatásunk és a hivatás erő is, akkor tehát abban a körben, a melyhez hivatásunk van, nagy az érdeklődésünk, jól tudunk figyelni, jó a memoriánk, könnyen és sokat tudunk dolgozni. Energiapazarlás tehát minden olyan működés, akár testi, akár lelki, mely hivatásunkkal ellenkezik. Az ily működés és erőpazarlás egyúttal a boldogtalanság egy kútforrása is. Ily úton jár tehát az a tanuló, ki nem abba az iskolába jár, a hova való, nem azt tanulja, a mihez tehetsége van, így jár minden iparos, munkás, hivatalnok, a ki nincs azon a helyen, a hová őt a természet rendelte. Mindezek gyenge, hitvány munkát producálnak s a köznek ártalmára vannak. Sorsunk tragikumához tartozik ugyanis, hogy a legtöbb ember nem maga választja pályáját, hanem körülményei jelölik ki útját, soknak meg akkor kell pályát választania, a midőn még sem önmagát sem a világot nem ismeri. Másrészt a stréberség sokakat olyan helyekre állít, a hová nem valók. Igy tehát, különösen nálunk, kevés ember van a maga helyén, a miért nem is megy jól a világ folyása.
A bánat, az elégületlenség és általában minden kellemetlen lelkiállapot nemcsak azért káros, mert megrontja szervezetünket, de káros azért is, mert nagymértékű szellemi energiát emészt fel. Ez a felemésztett szellemi energia az egyénnek magának és a köznek sok jót alkothatott volna.
A mi tehetségeink, a mi erőnk, a mi hivatásunk az egyik mennyiség, a külvilág ingerei a másik, e kettőnek egymásra hatása alkotja majd sorsunk eredőjét. Minthogy pedig az első hatóerőt, tehetségeinket meg nem változtathatjuk, világos, hogy a másikat, a külvilág ingereit kell változtatnunk, vagyis a megtanulandónak, kell agyvelőnkhöz alkalmazkodnia. Ha ezt belátjuk, akkor belátjuk azt is, hogy a tanulnivalónak, a megtanulandónak mennyiségre úgy mint minőségre az agyvelő képességeihez kell alkalmazkodnia. És akkor nem tesznek, hogy csak egyet említsek, nehéz nyelvtani kategoriákkal és filozófiai képzettséget feltételező elemzésekkel operáló nyelvtanaink 8–12 éves gyermekek számára.
De ha már nincsen olyan bűvös lámpánk, mely megmutatná hogy hol ne vessünk hiába, hol ne vessünk túlsokat és hova mit vessünk, a psychologia varázsvesszejével mégis nagyon sokat megtudhatunk. Ilyen pl. a következő:
Említettük, hogy agyvelőnk kéregmezejében ezer milliót meghaladó új ingerre, új képzetekre váró, vagyis energiával telítendő, vagy mondjuk felhangolandó agysejt van. Ezek a képzetekre ékes sejtek. Ezek mintegy várják, lesik táplálékukat, a külső ingert, a leendő képzetet. Természetes, hogy ez a várás is csak erejükhöz mért lehet. Az erősek erősen, a gyengék gyengén reagálnak. Ez az intensitás, vagy aluszékonyság már öröklött tulajdonsága a sejtnek. Ez a várás legelső sorban bizonyos, nekik megfelelő ingerek iránt tanusított nagy figyelemben, érdeklődésben nyilvánul. E szempontból bizonyos irányú élénk figyelem, mohó érdeklődés mutatója és jele a megfelelő tehetségnek. A mely irányban nem tudunk figyelni, abban az irányban nincs is tehetségünk. Igy értjük meg azt is, hogy a butaság figyelemképtelenséggel jár. Ha tehát ott vetünk, a hol nincs érdeklődés, nincs semmi figyelem, nincs kedv, akkor ott nem is fogunk aratni. Mennyi szellemi erőpazarlástól, mennyi kíntól menekülnének a szülők, tanulók, ha nem akarnánk onnan elvenni valamit, a hova a természet semmit el nem helyezett.
Nézzük már most, mint viselkednek ezzel szemben az alsó és középfokú iskolák. Ez iskolák különböző osztályaiban ugyanis a legkülönfélébb dispositiók, talentumok és antitalentumok ülnek. Minden dispositió, talentum, a neki megfelelő ingereket lesi. Figyelme, memoriája, vágya, itélete, érzelme csak a neki megfelelő szellemi táplálék után les. A mi nem az, vagy legalább nem afféle, nem érdekli, nem tud reá figyelni, nem marad meg a memoriájában, unalom szállja meg, ezt a kedvetlenség követi. Mondjuk képletesen, ezt a szellemi táplálékot nem szereti, nem emészti, vagy legalább kínnal emészti meg.
Az iskola azonban, hogy képletesen szóljunk, nincs úgy berendezve, hogy kinek-kinek képességei, hajlamai szerint adhatná a lelki táplálékot. Bizonyos, törvényesen előírt, még az evés módját is meghatározó étlapja van, s a kinek ez nem tetszik, vagy nem birja, annak távoznia kell az ebédlőjéből. És itt kezdődik némely tanulónál a rövid gloria, másnál a szégyen, a fájdalom a Golgotha útja. Az iskola, a szülők elfelejtik azt, hogy nem elég a jó mag, föld is kell hozzá és hogy a magnak (a tanításnak) kell a földhöz, a tanuló talentumaihoz alkalmazkodnia és nem megfordítva. Olyan ez, mintha szegénytől és gazdagtól, keresőtől és dologtalantól egyforma adót követelnének és a nem fizetőt szégyennel és más büntetéssel illetnék. Minden sikertelen munka minden szégyen és fájdalom azonban testi és szellemi energiának pazarlása is.
De nemcsak az úgynevezett tananyag, hanem annak előadási módja, közlésének formája is nagy szerepet játszik az energia pazarlásánál. Tankönyveink ellen e tekintetben rendkívül sok panaszt kellene felhoznunk. Némely tankönyv e tekintetben valóságos merénylet a tanuló lelke ellen. Fogalma sincs arról némely tankönyvírónak, hogy bizonyos korban mit vehet be és hogyan vehet be a gyermeki elme. És itt határozottan az úgynevezett tanterv a hibás, a midőn a gyermeki lélek fejlődésének fokait nem ismerve, nem neki való szellemi táplálékot kinál. Úgy tesz sokszor mint a chinai a czipőjével; nem a láb szerint csinálja a czipőt, hanem a lábat kényszeríti a szűk czipőbe. Sok tanterv ugyanis nem ösmeri, vagy legalább is figyelmen kívül hagyja azt, hogy a gyermek lelke hosszú ideig csak érzéki benyomásokat, képeket, neki való meséket vesz fel, az egész világot csak játéknak tekinti; később fejlődő phantasiájának keres tápot, majd a látható világ tárgyait tüneményeit, történeteit kezdi vizsgálni; végre összefüggéseket, viszonyokat, törvényszerűséget, törvényt keres, a fogalmihoz emelkedik, abstract dolgokhoz jut, kategoriákat analyzál, filozofál. Az emberi lélek ezen fejlődési menetéhez kell minden tantervnek alkalmazkodni. A természet maga szabja meg a menetet.
És most mit követelnek a tantervek és mit adnak tankönyveink? Sok tárgy már a tanítás kezdő fokán abstract dolgokkal, elvont fogalmakkal, sőt kategoriákkal foglalkozik. Igy, hogy a sok közül csak egyet említsek, a nyelvtan a nyelvnek a filozófiája s minél rendszeresebb, annál elvontabb, annál nehezebb. Ha egy ily nyelvtanba bele tekintünk, s a nyelv és mondattani kategoriáknak nagy tömegét, a sok subtilis megkülönböztetést látjuk, vagy némely számtani könyvbe pillantunk, megértjük, miért irtózik a tanuló lelke ettől a nem neki való tápláléktól. Igen könnyen siklik át a mathematika is a nehéz, abstract fogalmakhoz. Bár kisebb mértékben, de más tárgyak anyaga és közlésének formája sem tud eléggé a gyermek lelkéhez lebocsátkozni.
Ha most abból, a mit meg nem értünk, vagy nem szeretünk még sokat is kapunk, vagy ha általában többet tanulunk, figyelünk, mint a mennyit agyidegrendszerünk megbir: az elfáradás, sőt szellemi undor, csömör lép fel. Szerencse, hogy a természetnek, illetve az agyidegrendszernek erre is van bizonyos mentő, önszabályozó készüléke s ez: a figyelmetlenség, szórakozottság. A tanuló esze elkalandozik, másfelé fordul s ez alatt az a bizonyos túlingerelt agyterület megpihenhet. És épen a testileg legerősebb gyermekek veszik legtöbbször igénybe ezt a védő berendezést. Ez a védő berendezés a tanulók javarészének valóban jó szolgálatot tesz minden úgynevezett túlterhelés ellen. Csakhogy ez a mentőkészülék sem működhetik mindenütt a kedve szerint, mert az iskolai intés, büntetés állhatja útját. Erről mondja aztán Kollarits J.:13) «Dieses segensreiche Ventil, das dass Gehirn von Überanstrengung schützt, ist die viel gerügte und viel bestrafte Unaufmerksamkeit, die Zerstreutheit.»
A fejlődő gyermek évek folyama alatt milliókra menő képzetet szerez. Agyvelőnk egy része, a mint már említettük, mint valami mozgófényképapparatus tömérdek felvételt vesz fel a külvilágról, más része mint valami fonograf, a hangok, szavak, dallamok árját szedi magába, míg más agyvelőrészletek a szagok, ízek, a tapintás képzeteit gyűjtik. De ennek az ingerfelvételnek, ennek a képzetszerzésnek is vannak határai. Hiszen az agysejt is egy élő szervezet, mely táplálkozik, mely fizikai, chemiai, psychikai életet él, de a mely idővel destrualódik is.
Ezek az ingerre váró sejtek lassan mind betelnek és elkövetkezik az idő, midőn az új ingerfelvétel, az új képzet már nem kap állandó helyet. A tanulásnak, a képzetfelvételnek, mondjuk népszerüen a képzetberaktározásnak is van határa és lesz idő, midőn az új portékát már nem tudjuk elraktározni. Uj szavakat, neveket hallunk, de már nem tudjuk megtartani. Vagy, ha valami új képzet, mondjuk új lakó jön, egy régibb lakót szorít háttérbe.
Nagyon fontos e kérdésnél az a tünemény, hogy a tanulás általában, vagyis az új képzetek felvétele, mondjuk a szellemi beraktározás a korral csaknem egészen fordított arányban halad, azaz legtöbb agysejt a gyermekkorban telik meg, már valamivel kevesebb az ifjukorban, még kevesebb a férfikorban. Oly óriási itt a különbség, hogy az agysejtek túlnyomó száma a gyermek- és ifjukor éveiben telik meg. Akkor telik meg tehát a raktár nagyrésze, mikor még nem válogathatunk, mi lesz nekünk való, mikor a felveendő portékákat még nem ismerjük! A másik figyelmet érdemlő tünemény az, hogy ez az ingerfelvétel, vagy képzetfelvétel, mondhatjuk azt is, hogy ez a tanulás a gyermekkorban felette könnyen megy. Ennek példájára felhozom, hogy míg egy gyermek vagy ifju egy octávának hangjegyeit egy pár percz, vagy egy óra alatt is megtanulja és megtartja, a felnőtt férfi már napok, sőt hónapok alatt sem tanulja, illetve tartja meg biztosan, az 50 éven túl pedig már semmiképen sem akarnak a hangjegyek, új nevek, ismeretek megmaradni. Innen van, hogy a gyermek játszva tanul idegen nyelveket, míg az a későbbi korban szinte teljes lehetetlenség.
Az egyéniségek szerint különböző időben lép fel ez a beraktározási nehézség. Némely embernél már 30, másnál már a 40-ik életév körül lép fel az a tünemény, hogy nem szeret, nem tud és nem akar újat tanulni, mert a raktár már általában telve van, vagy nincsen hely olyan ingerek számára. Uj fogalmak, különösen nevek, már az 50-es évek körül semmiképen sem akarnak megmaradni. Nagyon valószínű, hogy nem ez az egyedüli oka az új képzetek felvételi akadályának, bizonyára az agyvelőben történő más fizikai és chemiai elváltozások, különösen az idegelemek destructiója is közreműködnek.
Ez azonban még épen nem hanyatlása a szellemi életnek, sőt azt mondhatjuk, hogy az igazi, a teljes szellemi munka, a tartalmas, alkotó gondolkodás akkor következik be, midőn a beraktározás művével elkészültünk. Ekkor folyik a képzetek combinatióinak világa, a nagy területekre tekintő, mindent számbavevő gondolkodás, a felhalmozott óriási képzetanyag feldolgozása. Sok világhírű gondolkozó, tudós öreg korában írta meg műveit.