III.
A végigtanult könyvek. Az irodalomtörténet szellemölő adatai, a sok regény és dráma tartalma nem nevelő. A történelem még mindig nem az élet mestere. Nem tudunk objectivek lenni. A tömérdek adat Lexikonokba való. Minden tudománynak feladata. A nyelvészkedés. Lelkünk birodalmának tartalma és az energiapazarlás egy hasonlattal kifejezve.
A tanulást képletesen a képzetek beraktározásának s memoriánk egész világát afféle szellemi raktárnak neveztük, nézzük most a raktár további sorsát is. Kérdjük, érdemes volt-e azt mind felhalmozni, a mit összegyüjtöttünk? Mi az, mit ér az, a mit mi 20–24 évig, sokszor nagy kínnal gyűjtöttünk? Sokszor gondoltam ezekre, midőn mint tanár a tanulók vergődését láttam, vagy midőn a saját emlékeim sorsát és mások élete folyását kutattam.
A midőn 30 évet jól meghaladó tanári, írói multamra visszatekintek s elgondolom, hogy ezen idő alatt mit tanultam, tanítottam, írtam és e nagy munka mellett mely ismereteknek nem vettem semmi hasznát: óriási erő, illetve energiapazarlást látok. De bizonyos vagyok benne, hogy így jár minden sok iskolát végigjárt ember, ha pályájára visszatekint. Csakhogy ezt nem szokták az emberek megírni, csak önmagokba fojtják, legfeljebb a társaságban panaszolják tel, s majd gunyolódva, majd sajnálkozva fogják fel ezt az óriási energiapazarlást, boldogtalanságuknak ezen egyik indító okát. Pedig kár evvel hallgatni, mert a baj napról-napra csak nagyobbodik.
Ha egy különféle iskolákat végzett művelt ember pályája végén összegyűjtené, aztán egymás mellé rakná mindazokat a könyveket, melyeket az elemitől végig a középiskolán és az egyetemen át tanult, aztán végigforgatná ezt a kis könyvtárt azon czélból, hogy mi mindenfélét is tanult valamikor, végre azt kutatná, hogy mindebből mi maradt meg, mennyit használt fel állásában mint polgár, mint ember: szomorúan kellene tapasztalnia, hogy tanulásával iszonyú energiapazarlást követett el. Ennek a könyvtárnak több mint háromnegyed része egészen feledésbe ment, de mégsem pusztult el. Zárva van, mert nem volt reá szükség, aztán annyira nincs rendezve, hogy ha volna is szükség valamire, nem tudunk reá találni. És ebben a soha sem használt és fel sem használható könyvtárban minden úgynevezett tananyag vagy tudomány képviselve van, természetesen nagyon különböző számú kötettel. Igy nemcsak a classikus nyelvek és irodalom, hanem a modern nyelvek is, a mathematika, a historia stb. Csak egy pár példát akarok ezekre vonatkozólag a különböző tudományok köréből felhozni.
Ne szóljunk itt legelőször a görög és latin nyelvről és irodalomról, úgyis eléggé ismeretesek az itt felhozott panaszok, de nézzük előbb a modern irodalomtörténetet és irodalmat. Az irodalomtörténet pl. tele van szellemölő számmal, névvel, czímmel; ezek legnagyobb részének a lexikonokban vagy a könyvkereskedők catalogusaiban volna helye. És kérdjük most, hogy magokból az irodalmi művekből, mondjuk az epikai, lyrai, drámai irodalomból mi érdemes arra, hogy helyet foglaljon agysejtjeink között? Talán mind az az ezrekre menő jó, rossz költemény, dráma, regény, epos, melyet hivatott és nem hivatott írók összeírtak? Az elfogulatlan ítélő azt fogja mondani: olvassunk át egy pár kitünő munkát, érdemes műremeket, vegyük át lelkünkbe mind azokat a szép gondolatokat, nemes érzelmeket, melyek életünk czélját előmozdítani vannak hivatva. Ne feledjük azonban, hogy pl. egy regény, egy epos, egy dráma tartalmának 95% képzelt esemény, phantasia; miért kell tehát ezen álombeli, hazug világgal az agysejteket oly nagy számmal megtölteni, mikor annyi fontos tudnivaló várna az emberekre? Mert, hogy egy pár kiváló epikai, lyrai és drámai költői alkotást ismerjünk, abban gyönyörködjünk, belőle az igaz, a jó s a szép gyöngyeit magunkba szedjük, az boldogulásunk czéljából épen kívánatos; de miért kelljen a tanuló ifjúnak egy egész sereg jó-rossz regény, epos, szomorú és vígjáték és csaknem minden író munkájának tartalmát, sokszor csak czímeit megjegyeznie?
Ezen óriási energiapazarlásnál már az a kérdés is felmerült agyamban, hogy eltekintve az energiapazarlástól, lélektani, ethikai szempontból helyes-e, ha egy fiatal agyvelőt egy egész sereg regény, dráma tartalmával, a lehető erkölcsös és erkölcstelen motivumok egymást meghazudtoló seregével tömjük tele? Mintha bizony a mindennapi élet eseményeiben nem volna elegendő tragédia, komédia, fenség és alacsonyság, ezerféle motivum a cselekvések számára és mindez igaz is, nem elképzelt világ. És kérdjük, mi haszna van az ifjú léleknek abból, a midőn a szerelem különféle furfangjait, az atrocitás és vandalismus annyi példáját, a bűnözés oly sokféle nemét kénytelen magának megjegyezni? Ha az igaz is, hogy egy az életet már ismerő, megállapodott jellem mindenfélét kár nélkül olvashat, nem áll ez egy tanuló ifjura. És ha legalább megtörtént tényeket kellene így megjegyeznie, de csak elképzelt és sokszor lehetetlen eseteket. Ez sem a lelki erők gyűjtésének a módja! Valljuk meg, hogy azt az erkölcsi okulást, tanulást, a mit egy sereg regény és dráma elképzelt cselekményeinek megtanulása által meríthetünk, sokkal kevesebb munkával is megtehettük volna. Másfelől nem szabad elfelednünk, egészen más az életet már ismerve, pusztán szórakozás okából olvasni regényeket, mint életismeret nélkül, ifjúkorban azért olvasni, hogy a tárgyát, alakjait megjegyezzük.
Agysejtjeink más, szinte igen terjedelmes részét azon ismeretek foglalják el, melyeket történelemnek nevezünk. A világ és nemzeti történelemnek tudvalevőleg az volna a czélja, hogy: magistra vitæ, az élet mestere legyen. A tény azonban az, hogy a legtöbb ember a saját kárán, sorsán sem tanul, még kevésbbé a másokén, vagy más nemzetek történetén. Fájdalom, a nemzetek sem a multban nem tanultak, sem most nem tanulnak egymástól. De hol is vannak azok a bölcs törvények, melyeket a történelemből levonhatunk? Vagy nem látjuk-e, hogy mi egykoruak is százféleképen kommentálunk egy eseményt, mely közöttünk történt? Vagy nézzük napjaink politikai történeteit, midőn az egykoruak ugyanazt a dolgot százféleképen adják elő, százféleképen értékelik. Odajutunk tehát, hogy mindenki a saját egyénisége, tanulmányai, vágyai, szenvedélyei, műveltsége, erkölcsisége, önző czéljai, érdekei, szervezetének örökölt hajlamai szerint, mondjuk egy szóval: a saját szemével, a saját eszével és szívével nézi a világ eseményeit. És ez, fájdalom, nem objectivitás! Csak így tudjuk megérteni, hogy ebben a nagy ismerethalmazban nagyon messze vagyunk az objectiv igazságoktól. Bizonyára ezért mondotta Spencer, hogy: «azon ismeretfajnak, mely iskoláinkban a történelem nevét bitorolja s mely csupán nevek, évszámok s jelentéktelen, holt tények szövedékéből áll: cselekvésünkre csak egy körömfeketényi befolyása sincs.»14)
Az a gondolat, hogy a történelem, úgy a hogy ma írják és tanítják, nem mestere az életnek, már Du Bois Reymondot, a világhírű tudóst is foglalkoztatta. Egyik munkájában így fakad ki: «De hova vezet végre is az út könnyek patakján, vérnek tengerén keresztül? Vajjon mutat-e a polgári történet haladást? Bölcsebbek lesznek-e a királyok, mértéktudóbbak a népek? Vajjon nem azt tanuljuk-e a történetből, hogy semmit sem tanulunk belőle?»
Természetes, hogy ez is túlzás, miként túlzás Jókai egy kedves alakjának, a nagyenyedi kollegium rector-professorának, Tordai Szabó Gerzson uramnak az a kifakadása, hogy: «a historia nem tanít egyebet, mint azoknak neveit, a kik emberek agyonverésében tüntették ki magokat… és hazudik véghetetlen kiterjedésben…»
Bizonyos azonban, hogy miként igaz Goethe az a mondása, amely szerint nem azért születtünk, hogy a világ problemáit megoldjuk, ép oly bizonyos az is, hogy nem kell mindent tudnunk, a mi a világon történt, még pedig, fájdalom, nem is úgy tudnunk, a hogy történt, de meg lehetetlenség is, ha ezerszer annyi agysejtünk volna is. Mily energiamegtakarítás lenne, ha a historiában is oly törvényekről beszélhetnénk, melyek millió adatot helyettesítenek. De ilyeket még nem ismerünk.
Mindez azt mutatja, hogy nagyon sok erőt pazarlunk el, midőn agyvelőnket annyi értéktelen adattal telítjük. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ignoráljuk a historiát. Az ismét hiba lenne, mert a jelent csak a mult alapján értjük meg, és a mint Disraeli helyesen mondja: a mult hatalmunknak egyik eleme. Azt a multat tehát, mely a jelent megalkotta, ismernünk kell. Csakhogy nem mindaz, a mi valamikor történt és elmult, szóval az összes mult alkotta és alkotja a jelent; bizonyos események előidéznek új eseményt, de ehhez millió és millió megtörtént eseménynek semmi köze. Tanuljuk meg tehát a történelemből azt, a mi az emberi életre, főbb intézményeinek ismeretére, a jelen megértésére, hazánk alkotmányának, legfőbb törvényeinek, culturintézményeinek megismerésére, a béke áldásainak megszeretésére, világnézetünk, ethikai felfogásunk, életfilosofiánk megalkotására szükséges, a többi rengeteg adatot pedig adjuk át az arra született tudósoknak és a lexikonoknak. Betű és papir van és lesz elég, de agysejtünk kevés és még sok fontos és másnemű ismeretre vár.
Jól tudom, hogy engem sem a historikusok, sem a nyelvészek, sem más tudományok szakemberei és tanítói nem fognak megérteni, sőt ádáz, kegyetlen kritikát várhatok ezen soraimért. Hiszen mindenki a saját tudományát, a saját szakmáját tartja fontosnak, azt hiszi, hogy a világ rendje nem lehet el nélküle. Aztán, midőn a szakemberek, a tudósok tudományukat védik, egész szellemi és legtöbbször anyagi világukat, kenyeröket védik. Hiszen a mit az ember 30–40 éven át tanult, az a képzet- és gondolatvilág, a mit így felhalmozott, tulajdonképen lelki világát, mindenét képezi. És nem természetes-e, ha a szakember lelke mélyében, lelkivilágában érzi magát megtámadva, midőn tudományát, annyi gonddal szerzett ismereteit támadják meg? Innen a harcz makacssága, komolysága. Azért kell minden efféle reformot lassan, fokozatosan, kíméletesen eszközölni.
De bármily keserű, bármily ádáz lesz is a harcz a fölösleges tanulnivalók ellen, a haladó kornak lassan-lassan meg kell azt vívnia s az élet tanítására kell hallgatnia. És az élet mást tanít, mást mutat. Az élet először azt mutatja, hogy az agyvelő megterhelésének, capacitásának határai vannak, másodszor, hogy az ismeretek értékre, fontosságra rendkívül különbözők. Van olyan fontos, mint a víz, mint a levegő, hogy meg se élhetnénk nélküle, és van, a mely érték, fontosság tekintetében rendkívül messze esik. Mily más arról hallani, hogy a radium hogy gyógyítja a rákos daganatot, vagy hogy az elhalt szivet hogy próbálják életre kelteni és mily más egy kötőszó változó alakjairól, vagy az igeidők és módok használatáról beszélni.
Nagyon természetes, hogy azok az ismeretek lesznek a legértékesebbek, melyek létünket, megélhetésünket, boldogulásunkat biztosítják, s minél messzebb esik ettől valami, annál csekélyebb jelentőségű ránk nézve. Tökéletes igaza van e tekintetben Tainenek, midőn azt mondja: «a tudomány nem önczél, hanem csak eszköz; az ember nem érette van, hanem a tudomány van az emberért. Minden kutatásnak és minden tanulmánynak feladata: csökkenteni a fájdalmat, növelni a jólétet, megjavítani az emberi létfeltételeket.»15)
Ezekre gondolva lehetetlen, hogy ne lássunk nagy energiapazarlást a görög és latin nyelvnek és mindenféle régiségeknek oly módon való tanulásában, mint ez gymnasiumainkban történik. Hiszen a mi igazán értékes és becses ebben az irodalomban, az értékesnek marad fordításban is. Aztán valljuk meg az igazat, a görög és latin irodalom műveinek, gondolatainak legjavát már úgyis átvették, már assimilálták a nemzeti irodalmak.
Ha a tudománynak az a czélja, hogy az igazsághoz vezéreljen, hogy a természet titkait felfedje, hogy a fájdalmat csökkentse, a jólétet nevelje s a létfeltételeket megjavítsa, akkor a tudomány ez áldásaiból nagyon keveset ad a nagy világnak, a közjónak a szőrszálhasogató nyelvészkedés, filologizálás. Igaz, hogy a nyelvtudomány, mint minden tudomány szép és fontos ismeretekhez vezethet, a midőn lélekvalljuk meg, hogy a nyelvészeti fejtegetések legnagyobb része messze esik a közjó megvalósításától, másrészt csak annak szerez örömet, a kit a természet már arra alkotott, hogy a nyelvészetben lelje örömét.
De nem kivánunk a tantárgyak során végigmenni, hogy a szellemi erők pazarlását kimutassuk. Bátran végigmehetnénk valamennyi tantárgyon s kimutathatnók, hogy többet adnak mint kellene, hogy sok felesleget adnak és végre, hogy nem olyan formában adják, mely forma a tanuló lelki fejlettségének világához alkalmazkodik. Ezzel azt is mondjuk, hogy tankönyveink messze esnek attól az ideáltól, melyhez a tankönyvnek közelednie kellene. Egy tankönyvnek ugyanis világosság, érthetőség, egyszerűség, rövidség, érdekesség, vonzó előadás tekintetében mintának kellene lennie. Ha jól átgondoljuk, hogy mi egy tankönyv hivatása, czélja, akkor az államnak, a társadalomnak a tankönyvírást és kiadást a legfontosabb állami, társadalmi, culturalis feladatok egyikének kellene tekintenie, akkor minden arra hivatott tényezőnek: ministeriumnak, Akademiának, egyetemnek, kiváló tanároknak, íróknak együttműködésére volna szükség, hogy lehetőségig tökéletes, ideális tankönyveket alkossanak.
Mindez csak akkor lesz lehetséges, ha a különböző iskolák tananyagát, annak mennyiségét és minőségét nem tisztán tanügyi körök és hatóságok fogják meghatározni, hanem egy oly nagy bizottság is, melynek tagjai a különböző életpályák legkiválóbb képviselőiből fognak állani, ha tehát a gyakorlati élet emberei, a különböző életpályák kiváló férfiai is hozzá fognak ahhoz szólhatni, hogy mit tanuljanak a nemzet gyermekei. Azok az emberek ugyanis, a kik a gyakorlati élet követelményeit ismerik, a kik tényleg látják mi és hogyan kell az életnek és annak a pályának, a melyen tani, historiai, népismei stb. ismeretekre derít új fényt, de mozognak, bizonyára nem fognak oly tananyagot proponálni, a melyre az életnek szüksége nincs.
Ha pedig egy ily elméleti és gyakorlati kiváló férfiakból alakított tanács meghatározná a különböző iskolák egész tananyagát, a tankönyvek megírását olyan írókra kellene bízni, a kik világosan, érthetően, röviden, érdekesen tudnak előadni. Egy ideálisan jó tankönyv megírásának oly nagy dolognak kellene lennie, hogy legkiválóbbjaink ambitiójának tárgyát képezze. Ez megint ismét csak úgy lesz, ha kellő formában honorálják is azt az írót, a kinek könyvéből egy nemzet gyermekei tanulnak, a kinek gondolatai ezer és ezer fejben fognak majd helyet találni, a kinek eszméi, érzelmei, előadása módja egy generatiónak fogja szellemi táplálékát képezni! De ki gondolt nálunk ilyenekre?!
Most, fájdalom, sokszor kezdők experimentálása, stréberek tülekedése, majd üzlet, nyereségvágy látszik sok tankönyvünkön.
Nem is gondoljuk, hogy a rossz tankönyvek mennyi erőpazarlásnak, mennyi kínnak a kútforrásai. Azok az idő előtt való nehéz tudományos fejtegetések, abstrakt fogalmakkal való filozofálások, nem megfelelő stilizálás épen olyan az agyvelőnek, mint az emészthetetlen étel a gyomornak. Mindkettő beteggé teszi a szervezetet. Meg vagyok róla győződve, hogy ha a tankönyvek e betegeit statistice ki lehetne mutatni, elszomorítóan nagy számot kapnánk. Viszont, ha ezt a sok kínt, ezt az óriási energiapazarlást meg lehetne szüntetnünk, mennyi erőt, boldogságot, hasznot tudnánk teremteni. De míg a középiskoláknál a concurrentia legalább némileg segít a bajokon, a felsőbb oktatásnál ez sincs meg.
Mikor mindezen bajokról elgondolkoztam és e mellett memoriám birodalmát a lehetőség szerint áttekintettem, «Ész és szív» czímű, még 1900-ban megjelent művemben ezeket írtam:
«Ha lelkünk birodalma, vagy emlékezetünk világa valamiképen át volna tekinthető; ha valami Röntgen-féle sugárral látnunk lehetne, hogy az ezer milliót meghaladó képzetek milyen szolgálatot tettek életünkben, úgy, hogy tehát világosan láthatnók: ezeket állásomban, kenyérkeresésnél használtam; ezeket a társas életben; ezeket testem és lelkem egészségének megőrzésénél; ezek a képzetek életfilozófiámat alkották; ezeket meg csak szórakozásul használtam; ennek az óriási csoportnak itt soha semmiféle hasznát sem láttam; ezek a képzetek itt csak elnyomták és elfojtották a többit; ez a csoport meg csak tévedést, hibát, bűnt és gyászt hozott reám: ismétlem, ha mindezeket látnánk, szomorú látvány tárulna szemeink elé. Fel kellene kiáltanunk: mennyi vérrel és izzadsággal szerzett lom és szemét, mily kevés értékes, életboldogító elem!»
«Valóban olyan ez a képzetfelvétel, mint midőn egy megnyitandó nagy vegyeskereskedésbe portékákat szállítanak. Van olyan is a szállított portékában, mely szépen beleillik a fiókokba; de mennyi van olyan, mely sem minőségénél, sem mennyiségénél fogva nem fér oda. A munka alatt itt is, ott is törik egy állvány, egy fiók (ez az idegrendszer baja, a különféle betegségek).
És mennyi csalódás, midőn a kereskedés végre megnyílik. A boltos tisztán látja helyzetét: a mi neki, övéinek, az életnek legjobban kellene, abból kevés van a boltjában; ami alapjában nem más, mint haszontalan fióktöltelék, azzal tele van kereskedése. És hogy a tragikomikum még teljesebb legyen: venne kelendő portékát, de már nincs hová elhelyeznie, mert mind beteltek már a fiókjai.»
Azóta, hogy ezeket írtam, ugyanazon szemmel nézem a világ folyását és látom tanulásunk sysifusi munkáját, a kis és nagy modern Tantalusok kínjait. Érthető volt tehát örömem, midőn fentnevezett munkám megjelenése után egy pár évvel Ostwald Vilmosnak, a nagyhírű természettudósnak és filozófusnak az energiatékozlás ellen tett hasonló kifakadásait olvastam. Természetesen egy szegény magyar tanár szavát senki sem hallotta meg.
Nem célunk itt annak illustrálása, hogy hány és miféle áldozata van ennek az energiapazarió tanulásnak, avval sem akarunk most foglalkozni, hogy hibás tanterveinkből, mi volna mint fölösleges ballast kidobandó, és mivel kellene az agysejteket a tanulásra legalkalmasabb időben úgy kitöltenünk, hogy testileg és lelkileg munkabíró, boldogulni és boldogítani tudó életet élhessünk? Világos, hogy a válasz csak az lehet, hogy mindenekelőtt, fejlődő erőnkhöz mérten csak azt tanuljuk, a mi az élet czéljának, az egyén és a köz tökéletesedésének, boldogulásának legjobban megfelel, a mi tehát nemcsak igazán érték, sőt mértéke minden más értéknek. És itt nem szabad elfelednünk: «a természet törvényeinek ismerése és alkalmazása az egyedüli biztos eszköz arra, hogy a világ menetére befolyással legyünk»!
Csakis a természet törvényeinek ismerete vezetheti az emberiséget czélja felé. Csakis e törvények ismerése és alkalmazása lehet az az Ariadne-fonál, mely az élet labyrinthusában elvezet. Ezek nélkül nem használ semmiféle más tudomány, nem segít rajtunk semmiféle művészet.