X.
A napok így teltek el.
Monostory reggel hét órakor fölkelt. Pontosan ébredt és rögtön kiugrott az ágyból, mert az az érzése volt, hogy örvendetes és sürgős dolgok várnak rá. A hálószobájából átment a fürdőszobába, ott elővette a súlyzóit és jó negyedóra hosszat tornázott; az izmai pattogva engedelmeskedtek neki és feszülve és rugalmasan viselték el a legkeményebb teherpróbákat is; ő boldogan élvezte teste egészségét és erejét, azután fáradtan beleült a fürdőbe. A langyos fürdőt fáradtan és derülten élvezte néhány percig, azután pihenten fölkelt és sietve felöltözködött. A lakása másik szobájában, az ebédlőben várt rá a reggeli. Elfogyasztotta; azután csöndesen szivarra gyujtott és gondosan elolvasta azt a pár lapot, amelyet járatott. Háromnegyed kilencre készen volt az olvasással is és a szivarral is. Ekkor átment a hivatalába. Kilenc óra előtt öt perccel pontosan ott volt.
Az asztalán nagy halom levél feküdt és ő ekkor boldogan belevetette magát a munkába. Az a munka, amely ráhárult, az első perctől kezdve elég nagy volt; ő azonban egyre több munkát kért és szerzett meg a maga számára. A saját erejében gyönyörködött, amikor dolgozott; a munka olyan volt a számára, mint valami jóleső, hatalmas, könnyen végzett fizikai erőfeszítés. Átúszni egy folyót, megülni egy lovat, elsőnek repülni egy falka mögött: ez az érzése volt, amikor dolgozott. Az az érzése volt, hogy játék az egész; játszva és könnyedén végzett mindent; jelentéktelennek érezte és szerette az egészet. Az embereket, akik a nagy intézetben meghökkenve és gyanakodva fogadták, lefegyverezte és meghódította. Csöndes volt, derült és udvarias; a hangjából, az egész lényéből, mindenből, amit mondott és mindenből, amit tett, áradt a felsőbbség, az okosság, az ellenállhatatlan és mindent legyürő tehetség.
Jeney tíz óra tájban jött be. Ő tizenkét óra tájban bement hozzá és derülten, röviden és egyszerüen beszámolt neki arról, amiről be kellett számolnia. Ebből a beszámolóból szigoru formákhoz kötött cselekedetet csinált; úgy végezte a dolgot, mint egy katona, aki a szolgálat rendjének értelmében alázatos anélkül, hogy a személyének valóban köze volna a dologhoz; éppen a hibátlan és feszes alázatosságával személytelen cselekedetté tette azt, amit személyes cselekvés gyanánt alig tudott volna elvégezni. Jeney elfogadta hivatalos dolgaik elintézésére ezt a módot; ez neki is egyszerübbé és könnyebbé tett sok mindent. Amikor azonban a hivatali ügyek elfogytak, akkor mégis megkönnyebbülten föllélekzett, elmosolyodott, leültette Monostoryt és hosszabb-rövidebb ideig beszélgetett vele. Monostory ezeknek a beszélgetéseknek a során az első időben inkább kérdezősködött; később azonban, amikor Jeney úgyszólván mindent elmondott már neki, amit elmondhatott, lassan és óvatosan közölte Jeneyvel a nagy intézet vezetésére vonatkozó észrevételeit, egyéb gondolatait és terveit. Ezeknek a beszélgetéseknek a végén Jeney mosolyogva ilyesmit szokott mondani:
– Lehetetlen, hogy sokáig itt maradj. Zavarba hozol. Az az érzésem van, hogy neked kellene itt ülnöd. Hihetetlen, mennyire au fait vagy mindenben. A tehetségedet én mindig teljes elfogódottsággal tiszteltem, de azt nem hittem, hogy mindent, amit tudok, egy félesztendő alatt megtanulsz. Ha nem gondolnám azt, hogy az üdvös konzervativizmus az, amire itt legelsősorban szükség van, akkor fölkelnék és azt mondanám, ülj le te ide és csinálj forradalmat. De így inkább neked kell elmenned valahová, ahol te leszel az úr, a gazda, a vezető…
Monostory nevetve hallgatta meg ezeket a kijelentéseket és amikor Jeney elbúcsuzott tőle, sietve ment vissza a szobájába és lángoló lendülettel, szinte haragos jókedvvel vetette rá magát újra a munkára.
Délután három órakor bevégezte a munkát és hazament a lakására. Itt megebédelt, azután olvasott. Pénzügyi munkákra vetette rá magát ugyanazzal a haragos jókedvvel, ugyanazzal a fogat összeszorító lelkesedéssel, amellyel az irodában a munkáját végezte. Haragos mámorral akart elnyelni minden tudást; éhesen fogyasztott el száz meg száz adatot; bizonyos akart lenni a dolgaiban; jól föl akart fegyverkezni, teljes két-három évet adott magának a készülődésre; és szomjas fantáziájának és ötletektől szikrázó agyvelejének egyelőre csak percekre engedte meg a tervezgetést.
Öt óra tájban átöltözködött. Lassan és nagy gonddal öltözködött föl. Felöltözködés után többnyire elment egy klubba, ahová Jeney vezette be és ahol Hollódi Arturral is találkozott néha. Hollódi olyan kedves volt hozzá, hogy ez a kedvesség szinte udvarlásszámba ment már, de bizalmas viszony mégsem keletkezett közöttük. Néha nem a klubba ment ilyenkor délután, hanem Országgal találkozott valami kávéházban. Ország álmélkodva fogadta valahányszor megjelent, fejcsóválva nézegette friss és délceg elegánciáját és beszélgetés közben is meg-megállott néha. Bámulva ránézett.
– No mi az? – kérdezte Monostory.
– Hihetetlen, – szólt erre a fejét csóválva Ország. – Hihetetlen. Hiszen tudok mindent, mégis hihetetlen. Hogy én ilyen nagyszerüen csalódhattam…! Hogy én önt mennyire megmenthetetlennek láttam.
Monostory mosolygott. Ország vállat vont és fanyarul hozzátette:
– Pedig én voltam a menthetetlen.
– Miért? – kérdezte Monostory.
– Mert már akkor tudtam, hogy a darabom meg fog bukni és mert titokban már akkor éreztem, hogy soha én többé ilyet nem fogok írni.
– Ne legyen gyáva. Az ilyen bukás tisztesség.
– Mindenütt másutt. Budapesten nem. Budapesten azt, aki hősiesen elbukik, mindenki megrugja. Budapesten senkiben sincs meg… nem a bátorság, hanem a kedv és az akarat arra, hogy egy-egy elbukó ügy mellé odaálljon. Nincs semmi, amit Budapest jobban megvetne a boldogulni nem tudó lángelménél. Amíg fent vagyok, amíg gicset írok, de sikerem van, addig még az is respektál, aki tudja, hogy gics, amit írok. Mihelyt megbukom, akkor nemcsak rámrohan minden patkánylyuk minden lakója, de még azok is elhuzódnak tőlem, akik tudják, hogy jót írtam, hogy kitünőt írtam, hogy… hogy… hogy halhatatlanság felé tettem egy lépést.
Elbiggyesztette a száját:
– Soha többé én ezt a lépést nem merem megtenni.
Vállat vont.
– Én, – mondta keserüen, – ezentul megint mindig olyan darabot fogok írni, amelynek sikere lesz.
Monostory vigasztalta. Ugyszólván lelkileg vállon fogta és fölrázta a kábulatából. Barátilag megszidta, biztatta és bátorította. Ország hálás volt neki, de fanyarul és szkeptikusan mosolygott, amikor elváltak. Ekkor rendesen hat óra körül járt az idő. Monostory ilyen tájban mindennap fölment Jeneyékhez.
Legtöbbször egyenesen a Loli szobájába ment. Loli várta; mosolyogva ment elébe, jókedvtől ragyogó arccal ültette le, azután csengetett a teáért. Tíz percig tartott a teázás; azután Monostory szivarra gyujtott; Loli is többnyire megpróbálkozott egy cigarettával, de rövid kisérletezés után rendesen letette. Monostory azután megkérdezte Lolit, mi történt tegnap óta és Loli beszámolt neki a színházi előadásról, amelyet végignézett, vagy a koncertről, amelyet végighallgatott, vagy a társaságról, amelyben volt.
– Igaz, – mondta ilyenkor egyszer, – a szép Steinschneiderné tegnap azt mondta, hogy meg akarja magát híni.
– Úgy?
Lolinak remegett a szája.
– Remélem, – mondta lesütött szemmel, – hogy ezt a meghivást nem fogadja el.
– De Lolika… ez most már a harmadik meghivás… ezt igazán nehéz lesz…
– Kérem, ne fogadja el!
– Megbántom vele. És miért bántsak meg ok nélkül valakit? Amikor… igazán… a világon semmi ok sincs rá.
– Csak az, hogy én kérem.
Monostory erre megigérte, hogy nem fogadja el a meghivást és meg fogja bántani a szép Steinschneidernét. Loli azután az iskolai ügyeiről számolt be. Most már a hetedik gimnáziumba járt; de magántanuló volt és csak egy-két órára ment be az iskolába. A tanulás ezért néha-néha megakadt. Ilyenkor Monostory segített. Leült a Loli asztala mellé, elővette a Loli könyveit, megpróbálta visszaidézni az emlékébe, amit valaha tanult, vagy megpróbálta a dolgot a könyvből megérteni és mindig túlsegítette Lolit a bajon. Legkönnyebben ment a segítség ott, ahol a legtöbb baj volt: a latin dolgozatoknál. Loli az elvi visszautasítás álláspontján volt a latinnal szemben, Monostory pedig szerette a latint. Ebből rendesen vita támadt közöttük.
– A latin, – mondta Loli, – ostobaság. Olyan, mint a régi babonáknak az az egész tömege, amelyet az iskolából is és a lelkekből is irgalmatlanul ki kell irtani. Természettudományos műveltség kell.
Monostory mosolyogva hallgatta és egy-két esztendeig tartott, amíg a latin számára kegyelmet tudott kapni tőle és legalább néhány latin szerelmes verset megszerettetett vele és egy-két évig tartott, amíg rábirta, hogy ne legyen irgalmatlan mindazzal szemben, amit összefoglaló szóval régi babonák tömegének nevezett. Egyébként nem fáradozott sokat azzal, hogy meggyőzze. Megértette, hogy Loli is, mint az az egész fiatalság, amely vele egykoru, tele van elfogultságokkal és hogy az a fiatalság ugyanakkor, amikor azt hiszi, hogy elvetett minden dogmát, tele van a maga dogmáival. Megértette ezt, rábízta az időre, hogy a Loli dogmáin enyhítsen és boldogan látta, hogyan enged lassanként a Loli kedves konoksága és hogyan válik Loli olyan felsőbbségessé, de enyhévé és elnézővé, mint az anyja.
Néha még érte egy-egy meglepetés. Egy délután Buzát Jánosról volt szó és Loli elmondta, miért érzett eleinte némi szimpátiát iránta.
– Azért, – mondta nyugodtan, – mert én úgy szoktam az embereket megnézni, hogy ha férjhez mennék hozzájuk, vajjon milyen gyerekeim születnének.
Monostory ekkor meghökkenve és idegenkedve nézett Lolira. De olyan tündöklően tisztának látta a tekintetét, olyan nemesnek és fehérnek a homlokát, hogy egy legyintéssel elhárította magától a kedvetlenségét. Szeretik a nagy szavakat, – gondolta, – de csak az argotjuk más, mint azé a leánytipusé, amely nekem kedvemre való. Megtanulták azt, hogy a gyermek évszázadában élünk; és ebben a tulzó és kissé szájas gyerekkultuszukban van még valami tiszteletreméltó is.
Ezeken az apróságokon kivül semmi sem zavarta meg azt a két órát, amelyet mindennap együtt töltöttek. Mikor a Loli ügyei már letárgyalódtak, akkor a Monostory dolgairól volt szó. Loli nagy érdeklődéssel kérdezősködött a munkájáról, az olvasmányairól és végül a terveiről, és ilyenkor Monostory megengedte a fantáziájának, hogy szikrázva emelkedjék a magasságba. Hátradőlt egy karosszékben, elnézett a messzeségbe és elmagyarázta Lolinak, hogyan igázza majd le a pénzt; elmondta, hogy néhány év mulva milliói lesznek; távolba néző, akarattól, vágytól és fantáziától égő szeme vissza-visszatért Lolihoz; és Loli, aki a lélegzetet visszafojtva ült vele szemben, csillogó szemmel kereste a tekintetét.
Fél nyolc tájban Monostory elbúcsúzott. Loli kikisérte, egy darabig szótlanul nézett a szemébe, azután hosszan megrázta a kezét. Monostory lement az utcára, meleg szívvel és jókedvüen sétált egy ideig, azután fölment a vívóterembe és újra kemény és nagy munkát adott az izmainak. Az izmainak mindig a végső erejét akarta kivenni; szüksége volt arra is, hogy az összerogyásig elfárassza magát; de különösen égető szükségnek érezte azt, hogy a testét rugékonynak, erősnek és fiatalnak tartsa meg.
Kilenc óra tájban lejött a vívóteremből; kellemes fáradtsággal hazaballagott; otthon várt rá a vacsorája; leült; csöndesen megvacsorázott, rágyujtott egy szivarra, olvasmányt vett elő, és mire a szivarnak vége lett, már ágyban volt és csöndesen elaludt. Mély és nyugodt álma volt; csöndesen és nyugodtan aludt reggel hét óráig, amikor pontosan fölébredt és rögtön kiugrott az ágyból, mert az az érzése volt, hogy örvendetes és sürgős dolgok várnak rá.
Igy teltek a Monostory napjai. Igy élt le három nyugodt és boldog esztendőt.