XI.
Loli fölállott az íróasztala mellől, a könyvszekrényhez ment, kivett egy testes művészettörténeti munkát, visszament vele az íróasztalhoz és lassan lapozgatni kezdett benne. Monostory, aki egy karosszékbe sülyedten szemközt ült vele, eddig szótlanul nézte. De amint Loli fölállott és a könyvszekrény felé indult, amint fiatal, délceg termete lassan kiegyenesedett, Monostory egyszerre fölriadt gondolattalan álmodozásából. Ahogy Loli járt, ahogyan egy lassú mozdulattal a karját fölemelte a könyvért, ahogyan visszaült az íróasztal mellé, – mindebből valami nyugtalanító, valami fölriasztó, valami riadószerű, – olyan perzselő valami áradt Monostory felé, hogy Monostory összerázkódott, egyenesre ült a karosszékében és fölemelte a fejét, mint aki egy támadás ellen akar védekezni. Azután csodálkozva nézett szét a szobában, amelyben három év óta szinte mindennap eltöltött két órát. Mi történt ezzel a csendes és nyugalmas szobával? Mi sustorog benne, mint a parázsló tűz, és mi bujkál a sarkokban, mint egy nyugtalanító titok?
Loli a balkezére rátámasztotta a fejét és a jobbkezével lassan lapozgatta a könyvet. Monostory sokáig nézte szótlanul, azután halkan megszólalt:
– Milyen furcsa, Loli, hogy maga már tizenkilenc éves.
Megdöbbent tőle, milyen remegő, rekedt és tikkadt a hangja. Loli azonban föl sem emelte a fejét a könyvről; észre sem vette az ő hangjának a remegését; udvariasan mosolygott és nyugodtan felelte:
– Hm… mulik az idő.
Tovább lapozott a könyvében. Monostory azt akarta, hogy nézzen föl.
– No Loli, – mondta, – ugye jó, hogy az érettségi után nem ment sietve az orvosegyetemre?…
– Igen, – felelte Loli, – a művészettörténet is nagyon szép dolog.
Fölnézett egy másodpercre.
– És magának abban is igaza volt, – mondta, – hogy a középkor az emberiség történetének a legérdekesebb része.
– Sőt attól tartok, – mondta, – hogy a középkor Budapesten nemsokára divatba fog jönni. Veszedelmesen sok tizennyolc éves művelt hölgy érdeklődik iránta. De mindegy, – mégis érdekes.
Ujra lenézett a könyvére. Monostory kielégítetlenül és szomjasan nézte szép, barna fejét. Loli! Itt ül!… Néhány másodpercre fölnézett volt; – de milyen volt a tekintete! Hová tünt el a szemének az az olvadó, lágy és édes mélysége, amelyet nem lehetett megindulás nélkül nézni? Hol van a gyerek-Loli szemének a tündöklése? Ennek a szép, nagy lánynak hideg, nyugodt és üres a tekintete, lehűtő és nyugtalanító. Mi veszett el belőle?
Aggódva, elfogódottan és szomjasan nézte Lolit. Loli lapozgatott a könyvében. A szobában csend volt.
– Tudja-e, – mondta azután Monostory dobogó szívvel, – hogy egypár hét mulva csakugyan ott hagyom az édes apja intézetét?
– Ah?
– Igen. A hollandiakkal mindent rendbe hoztam. Minden pénzt megadnak. Körülbelül rendben van a dolog Hollódival is…
– Úgy? Vigyázzon, Hollódi ellensége magának.
– Tudom. Azt az elégtételt egyelőre megszerzem neki, hogy az ő támogatásától teszem függővé a dolgot. – Paris vaut bien une messe. – Nem?
– De igen… igen…
Monostory elhallgatott és összeszorított foggal nézett Lolira. Miért lapozgatja olyan érdeklődéssel azt a könyvet? Miért néz föl csak egy-egy futó és üres pillantásra belőle? Nem érdekesebb a könyvénél az, amiről itt szó van? Azt akarom, hogy nézzen föl!
Loli fölemelte a fejét és fölnézett.
– Tudja-e, – mondta, – hogy Buzát bemegy aligazgatónak a Hollódi bankjába?
– Tudom.
– Látja, mégis tehetséges ember.
Monostory megdöbbenve nézett rá. Miért mondta ezt? Hogy jutott ez eszébe? Összehasonlította őket kettejüket? A szemöldökét összevonta; a torka kiszáradt; a fejét fölemelte és minden izma megfeszült, mintha valami hallatlan erőfeszítésre készülne. Loli vissza akart pillantani a könyvébe. Monostory azonban megszólalt:
– Látja, Loli, én most fogok bele abba a munkába, amelyre három év óta készülök. Amit most a kezembe kapok, amit én szereztem meg, a hollandiak pénzét, egy harmadrangu kis jelzálogbankot, az gyarló szerszám, jelentéktelen kis instrumentum lesz. De majd meglátja, mit csinálok én belőle. Majd megmutatom én most, hogyan kell megtizszerezni és megszázszorozni a pénzt, de nem a Hollódiak módján, nem úgy, hogy egy szegény országot kiuzsorázzon az ember, hanem úgy, hogy ahelyett a pusztító árvíz helyett, amely eddig Magyarországon volt a nagytőke, olyan áradás legyen, mint a Nilusé, áldásthozó és megtermékenyítő…
Tovább beszélt. Nemes és zengő hangja megmelegedett és áttüzesedett. A hangja forró lett; a szavai szárnyat kaptak; a gondolatai repültek. Ha máskor így beszélt a terveiről, Loli kipirult arccal és lelkesedéstől égő szemmel hallgatta. Most is figyelt rá.
– Igen, – mondta. – Ez érdekes.
De a szeme hideg volt és közömbös és az arca nyugodt és tiszta. Monostory minden izmát megfeszítette egy ideig, kétségbeesett akarattal és elszánt lelkesedéssel beszélt, de azután lassan akadozni kezdett a hangja és végül elhallgatott.
– No, – mondta Loli érdeklődve, – és azután?
– Semmi sincs tovább, – felelte Monostory.
Csend lett.
– Igaz, – szólt Loli, – hiszen maga haza is utazik egy-két napra.
– Úgy…?
Újra hallgattak.
– Emlékszik-e Loli, – mondotta azután Monostory elkomorodva, – a főúrra és a báróra, akikről én egyszer beszéltem magának?
– A fő-úr-ra…?
– A főúr, az papnövendék volt valamikor. Most is reverendában jár még. Semmi baja, csak időről időre összecsapja a bokáját és a fejéhez kapja a kezét, mintha azt kiáltaná, hogy csuhaj –?
– Ah igen, emlékszem rá. És a báró?
– A báró egy szegény zsidó, aki megkivánja, hogy őt báró úrnak szólítsák és aki azt várja, hogy a császár egyszer csak eljön, lefejeztet mindenkit és akkor övé lesz a Morgenrot boltja.
– Ah… emlékszem. – De hogy jut ez most eszébe?
– Hogyan? Nem is tudom. Talán úgy, hogy én három év óta készülök rá, hogy hazamegyek, elhivatom a főurat és a bárót…
– És?
– Etetem és itatom őket.
– És?
– És az asztalra könyöklök. És nézem… őket. És nézem… mekkora távolságra jutottam tőlük.
– Úgy? Igen…
Mind a ketten elhallgattak. Loli azután fölállott:
– Igen, – mondta, – Országnak igaza van, a maguk tehetsége odalent egy furcsa életművészetben merült ki. – Ennek az életművészetnek nagy varázsa van. – De jobb azért onnan lentről elkerülni.
– Jobb…
Hallgatás támadt. Loli az órára nézett.
– Készül valahová? – kérdezte Monostory.
– Igen. Koncertbe megyek.
– Jó mulatást.
– Jó mulatást magának is. Viszontlátásra.
– Viszontlátásra.
Kezet fogtak és Monostory elment. Másnap hazautazott. Elvégezte az üzleti dolgait, azután bágyadtan virrasztva megvárta az éjszakát. Fáradt volt és a szokatlan virrasztást nehezen bírta. De valahányszor az jutott eszébe, hogy le kellene feküdnie, mindig az az érzése támadt, hogy a lefekvéssel és az alvással valami elmulaszthatatlant mulaszt el. A szíve összeszorult és bágyadtan virrasztott tovább.
Hajnaltájban elment a Vitriol-korcsmába. A gazda álmélkodva fogadta. Monostory italt rendelt, azután megparancsolta, kerítsék neki elő a főurat és a bárót. A főúr nemsokára megjelent; kissé megőszült három év óta; a reverenda rongyokban lógott le róla, de vídáman bokázott és hetykén kapkodta a fejéhez a kezét. Később megérkezett a báró is; gyanakodva nézte Monostoryt, de amikor Monostory báró úrnak szólította, akkor leült az asztalhoz, evett és ivott és hamarosan megsúgta Monostorynak, hogy a császár útban van már, mindenkit lefejeztet és akkor övé lesz a Morgenrot boltja.
Monostory rákönyökölt az asztalra és nézte őket. A szeme égett az álmatlanságtól, a teste reszketett a bágyadtságtól, kábult révedezés jött rá, a szíve megtelt csüggedéssel és szorongással és úgy érezte, hogy testvérei azok, akiket megvendégel.