XIII.
Ezután három rettenetes napja volt. Nyögve viaskodott magával. Reszketve akart legyűrni magában minden indulatot és remegve próbált talpon maradni. De a fájdalom és a vágyódás olyan irtózatos erővel rohanta meg újra meg újra, hogy fájdalmas gőggel fölemelt fejét szenvedve kellett megint lehajtania.
A harmadik nap délutánján nem bírta tovább. A teste, a lelke, minden idegszála úgy tele volt fűtve harcos elkeseredéssel és száz halálra elszánt erővel, hogy az az érzése támadt: semmi ellent nem állhat neki. – Ki az, akit most nem győzhet le? Mi az, amit most nem hódít meg?
Reszketve állott meg a Jeney-ház előtt, fölemelte a fejét és belépett. A portás elébe jött a páholyából és hajlongva köszönt neki. Ő intett egyet a fejével és tovább indult.
– Loli kisasszony, – mondta erre a portás, – nincs itthon.
Monostory értetlenül nézett rá.
– Nincs? – kérdezte azután elsápadva.
– Nincs, nagyságos úr.
Monostory mozdulatlanul állott egy másodpercig, azután ismét mereven biccentett egyet a fejével, megfordult és elment. Mereven ment előre, nagy erőfeszítéseket tett, hogy egyenesen és feszesen járjon és ekkor eszébe jutott a Jeneyné tekintete. Két meleg, gyöngéd és jósággal teli asszonyszem, amely halkan és aggodalmasan tapadt rá és ijedten, gyöngéden és aggódva kérdezett tőle valamit.
Mit? Nem ezt e: – Szegény ember, mi lesz most belőled? – Nem ezt e?
Lázasan gázolt előre, fölkereste Országot és elvitte inni. Ország csodálkozva és aggódva nézett rá, de nem kérdezett tőle semmit, hanem vele ment és késő reggelig csendben ivott vele. Monostory másnap délelőtt nem ment be új irodájába. Délig aludt és amikor délben fölébredt, italt hozatott magának és otthon, a lakásán inni kezdett. Féktelen dühvel ivott. Mindenáron meg akart részegedni, de az ital, amelytől elszokott, csak kínozta és nyugtalanná tette. A józansága egyre fájdalmasabbá vált, a fájdalma egyre hangosabbá, öt óra tájban fölugrott, reszketve felöltözködött és elindult Jeneyékhez.
Loli otthon volt, nyugodtan és barátságosan nyujtott kezet neki, azután teát töltött be és cigarettázva járt-kelt a szobában. Monostory komoran nézte. Milyen nyugodt és derült, szép, nagy lány. – Miért ilyen nyugodt és derült? – Miért nem néz rá és miért nem veszi észre, hogy ő gyűlölettel és elvadultan, reszketve és véres szemmel bámulja? Miért nem emeli föl a kezét, hogy elvadult arcára nyugalmat simítson és vérbeborult szemét hüsítse? – Hol van az a kéz… hol van a Loli erős és bátor gyerekkeze, amely olyan elszántan és olyan gyerekvakmerőséggel nyult bele az ő életébe?
A Loli kemény gyerekkezéből fehér és puha asszonyi kéz lett. A gyerek-Loliból egyszerre nagy lány lett: egyik napról a másikra asszonyi érettségü, derült szűz lett; és a Loli szerelméből, a gyerek-Loli rajongó és türelmetlen, elszánt és kislányosan tolakodó, hangos és könnyes kis szerelméből mi lett? – Monostory vérbeborult szeme szenvedve, szomjazva és kutatva bámult Lolira. Mikor lett vége a Loli könnyes és hangos kislányszerelmének? Mikor volt az a nap, amikor egyszerre megszünt? Hogyan szünt meg: lassan aludt-e ki, vagy egyet lobbant és az egyik estéről a másik reggelre vége volt? – Monostory összeszorította a fogát és fájdalmas töprengéssel bámult a derült, nyugodt, mosolygó és szép Lolira. Milyen más volt ezelőtt három évvel. Ezelőtt két évvel… eggyel… még egy hónappal ezelőtt is. Mikor változott meg? Mikor siklott ki az ő kezéből a Loli lelkendező és drága leányszerelme? Melyik volt az a gyűlölt nap? Melyik volt az az átkozott óra? Milyen hibát követett ő el? Mit mulasztott el?
Vérbeborult és komor szemmel nézte Lolit. És amint komoran nézte és amint hallgatva rágta a maga töprengését és kétségbeesését, a szíve egyre hevesebben vert és a vére egyre forróbb hullámokban ömlött a szíve felé. Milyen szép ez a leány, – irgalmas Isten, milyen szép, – milyen csillogó érettségü, milyen hamvasan duzzadó, milyen nemesen asszonyi. – És – ezt – el – kell – most veszíteni?
A Monostory testét és lelkét a lángoló akaratnak egy olyan görcsös rohama támadta meg, hogy az izmai reszkettek és a feje megfájdult. Fölállott.
– Loli, – mondta, – én tegnap délután is itt voltam… Arról akartam magával beszélni…
– Ah, igen, – szólt közbe Loli, – bocsánat. Nem voltam itthon. A jégen voltam… Megigértem Buzátnak.
Monostory megdöbbenve nézett rá.
– Kinek? – kérdezte rekedten.
– Buzátnak.
Monostory megrázta a fejét, mint aki támadásra készül.
– Loli, – mondta halk, de csattanó és éles hangon, – maga nagyon sokat van együtt ezzel az Buzáttal.
Loli ránézett és vállat vont.
– Sokat? – kérdezte könnyedén. – Igaz, én majd mindennap együtt vagyok vele. Néha kétszer is. De –?
Újra vállat vont, mintha azt akarná mondani: miért ne. Monostorynak ekkor kigyulladt a dühe. – Buzát? Ez a rongy fickó? Ez volna az, akivel meg kell mérkőznie? – Hátravetette a fejét; az agyát elöntötte a gőgnek és a dühnek a mámora; egy másodpercre olyan volt, mintha karnyujtásnyira tőle ott volna a Buzát előkelő és csinos feje, egy másodpercre olyan volt, mintha pezsgőtócsás asztal mellett ülne és mintha ökölbeszorított kezének mindjárt pezsgősüveg nyaka után kellene kinyúlnia, hogy egy röhögő és szennyes társaságot szétverjen… elborult szemét összehúzta és ingerült hangon megszólalt:
– Miért ne? Mert ez a Buzát előttem zavarodottan és szégyenkezve süti le a szemét. Mert tudja, hogy előkelő és csinos fejébe én belelátok és mert a szégyenkezésével nekem be kell vallania, hogy ő is szegény fickónak, bátor, de buta csalónak tartja magát.
Loli nagy szemmel fordult Monostory felé és kipirultan kiáltott közbe:
– Nem! – Nem… Ez, bizonyos vagyok benne, tévedés.
A Monostory hangja fölharsant és megdördült:
– Kivülről úrra maszkírozza magát. De belül egy szegény kupecivadék ijedt lelke reszket benne. A tudóst játsza; – csak szorgalmas gondolattolvaj. A szónokot játsza; – elsápad és reszket, amikor beszélni kezd és két hétig tanulja a rögtönzött beszédeit. Született vezért játszik, de született közkatona. Született csatlós. Született szolga. Sima és ügyes lakáj. És ezt ő is tudja; tudja, hogy ezért boldogul; és remeg tőle, hogy egyszer csak mások is megtudják. Nincs egy győzelmes félórája, nincs egy mámoros perce, gyáva tolvaj, reszkető szegénylegény; – előttem didergő, fogavacogó és szégyenkező, mint a szolga az ura előtt és mint a földhözragadtság a géniusz előtt.
Befejezte. Loli lassan közeledett feléje. A szája nyitva volt; a szeme kitágult; az arca kipirult. Mire Monostory elhallgatott, ő ott állott szorosan előtte és fölindultan, magánkívül, lihegve rákiáltott:
– Ez hazugság. – Ez hazugság.
Monostory letekintett rá. És a kigyulladt nagy leányszemnek lágy és meleg mélységeiben most meglátta reszketve és tündökölve fölbukkanni azt az édes és csillogó tüzet, amely az ő számára olyan kétségbeejtően kialudt. És amint így lenézett rá és belenézett kigyulladt szemébe, amint nézte tüzelő arcát és lihegő száját, egyszerre föllángolt benne egész kétségbeesett vágyódása, – ez a reménytelen, esztelen, alkonyati vágyódás, a szeme elborult, reszketve fogta két kezébe a Loli tüzelő arcát, lehajolt hozzá és lihegő, nyitott ajkát életében először, gyötrő szomjúsággal megcsókolta.
Loli megdöbbenve vergődött a kezei között; nem tudta elég gyorsan elvonni a száját; de a hosszú csók alatt elfehéredett az arca; és amikor az ajka kiszabadult, teljes erejével ellökte magától Monostoryt.
Monostory hátrált egy-két lépést és szédülve nézett Lolira. Loli még mindig menekült előle és elfehéredett arca torzult volt az utálattól. Monostory fölemelte a két karját, mint aki könyörögni akart.
– Menjen, – mondta ekkor Loli reszketve – menjen. És ivott is.
Monostory szólni akart.
– Menjen, – mondta Loli türelmetlenül.
Összerázkódott az undortól. Monostory véres szemmel nézte utálattól fehéren vonagló arcát; lassan lehajtotta a fejét és elment…