VII.
A kávéház terrasza kiürült. Az ívlámpákat eloltogatták; egyetlen villamos körtét hagytak égve a Monostory és az Ország közelében. Monostory hátradőlt a székén és csendesen beszélt:
– … És a budapesti nyár is undorító. Nincs város a világon, amely így tele tudna lenni nehéz párával, köddel, gőzzel és piszokkal. A budapesti nyár dühöt és haragot forral föl az emberben: a maga és a környezete indulatos lenézését és lángoló megvetését. Ezt a várost a nyara teszi teljesen moráltalanná. Ha mindig tavasz volna, lehetne itt a kis dolgokat szeretni, a fákat az utcán, a fizetést elsején, a takarékpénztári könyvet az első ötven koronával; de a budapesti nyár sikkasztó és pezsgőivó nihilistákat nevel csendes kishivatalnokokból.
Ország nem felelt. Csendesen ivott és nézte Monostoryt. Monostory ingerülten kérdezte:
– Miért nem szól?… Mi van magával?… Miért olyan agressziven elégedett?
– Elkészültem a darabommal, – felelte Ország csendesen.
– No? És?
– És… életemben először… meg vagyok vele elégedve. Azt hiszem, nagyon jó.
Monostory sokáig hallgatott. Fölemelte a poharát; ivott; letette; megint hallgatott, azután szikrázó szemmel fordult Országhoz:
– Komolyan hiszi ön azt, – kérdezte megvetően, – hogy… hogy például én nem tudnék egy olyan darabot írni, mint amilyenre ön most annyira büszke?
– Komolyan hiszem.
– Ah…
Monostory gúnyosan hördült föl, de Ország a szavába vágott:
– Komolyan hiszem, hogy nem tudna. De nem azért, mintha a tehetségéből nem telnék. Önnél sokkal kisebb tehetségű emberek, ha ráadják magukat az írásra, a végén egészen használható, sőt igen kitünő dolgokat írnak… Minden második emberből kitelne egy olyan szomorú lény, amilyent a huszadik században előkelő írónak hínak.
– Akkor hát?…
– Ön mégsem tudna… Mert a legsilányabb háromfölvonásos színdarabhoz, a legvizenyősebb regényhez, a legnyomorúságosabb gicshez annyi munka, annyi elszántság, annyi koncentráció, annyi komisz robotolás kell, amennyi… amennyi öntől nem telik.
A Monostory szikrázó szemében kialudt a tűz. A fejét lassan lehajtotta; és lassan összehúzódott, mint aki fázik. A poharát nézte.
– Ma, – mondta azután halkan, – kifizettem a hotelben a heti számlámat… Megszámoltam a pénzemet… Még két számlát fizethetek ki… Azután…
Elhallgatott. Maga elé bámult és lassan elsápadt. Dermedten, megbűvölten, iszonyodva nézett farkasszemet valahol… valamivel. Ország előrehajolva, az érdeklődéstől szinte lihegve bámulta rémülettől és iszonyodástól vonagló arcát. Hosszú másodpercek teltek így el; Monostory végre összerázkódott, fölsóhajtott, megtörölte verejtékes homlokát, hátradőlt a székében, és az arca lassan ismét megtelt vérrel.
– Ez, – mondta óvatosan és gyöngéden Ország, – egy gyenge perc volt…
Monostory sötéten fordult feléje:
– Igen, – mondta komolyan, – a fullasztó, lealázó és piszkos nyár teszi… Egy hete már fuldoklom itt és… másodszor van ilyen rossz percem… Megrohan a halálfélelem… Nevetséges…
– Nem nevetséges… Ez az igazi arcunk… Én tíz év óta próbálok másképpen nézni rá… nincs nap és nincs éjjel, amikor meg ne próbálnék békét kötni vele… megszeretni… Már a hindukhoz menekültem… már megpróbáltam Swedenborgot… már minden primitiv hittel boldog lettem volna… és ma is, most is, mindig ilyen iszonyodva és reszketve nézek rá…
– Ah, maga! – felelte hidegen Monostory, – ez a maga fajának a tulajdonsága: a vakmerő hitetlenség és a hitetlen gyávaság… A szemérmetlen racionálizmus az, ami az emberbe a földöntúlitól való igazi rettegést beleoltotta… De nekem ez csak egy gyenge percem volt… Én készen vagyok rá, hogy…!
Ország nem válaszolt. Figyelmesen nézte Monostoryt. Monostory háromszor egymásután fölhajtotta a poharát, azután elvető mozdulatot tett a kezével és lenézően és felsőbbségesen mondta:
– Én akarom a halált… Én három hónap óta egyenes úton megyek feléje… Abban az órában, amikor megtudtam, hogy az apám agyonlőtte magát, megértettem, hogy nekem is meg kell halnom… Ott álltam a holttesténél… egy hetvenéves ember!… szép, ősz feje volt még a ravatalon is… egy hetvenéves ember és ezt tudta!
Ivott. Fölemelte a fejét.
– Hogyne tudnám én… Nekünk nincs mit keresnünk a földön.
Újra ivott.
– Kitérhettem volna előle… kinálták a menekülést… nem kellett.
Ivott és elgondolkozott.
– Most is kitérhetnék, – mondta egészen halkan. – A feleségem még vár rám… csak vissza kellene mennem hozzá…
Összehúzta a homlokát.
– De nem neki kellene-e hozzám jönnie? – kérdezte szinte suttogva. – Nem neki kellene-e jönnie… a nyomomban lennie… el nem eresztenie… hozzám mégis, akármi történt, akármit tettem, ragaszkodnia… Elutasítanám. – Újra kellene jönnie. – Letagadtatnám magam. – Föl kellene kutatnia. – Ki vagyok én, hogy tőlem várja…
Megrázkódott. Végig simította a homlokát, azután megint hátradőlt a székében.
– Ki vagyok én! – mondta gúnyosan. – A szentlélek lovagja… Tizennyolc éves voltam, amikor egy éjszakai verekedésnél odavetettem magamat egy díjbirkózó elé, aki egy barátomra rontott. Egy izomhegy ellen, egy félelmes fenevad ellen, a baromi erő ellen… Éjszakai verekedés volt egy piszkos helyen; – de én azt éreztem, harcolok minden ellen, ami plebejus, otromba és gonosz… A szentlélek lovagja voltam. – És a szentlélek soha többé az ő elzüllött lovagjának semmiféle méltó föladatot nem adott… Ezért kell eltakarodnom a földről.
Elhallgatott. Ország is hallgatott. Csendesen ittak. Hosszú negyedórák teltek el így; és keleten már gyenge világosság jelentkezett. Monostory fölemelte az arcát a lassan fényesedő égre, és amint fölnézett, újra megrohanta a rémület. Iszonyodva és dermedten bámult valahová… a messzeségbe… De most hamar összeszedte magát. Megrázkódott, egyenesre ült a helyén, fölemelte a poharát és rekedt, halk nevetéssel mondta:
– Egy nőnek… egy gyereknek… egy kislánynak… egy tacskónak becsületszavamat adtam rá, hogy szeptemberben még élni fogok. Ezt a becsületszót…
Ország megmozdult. Eddig szótlanul és ingerülten ivott. Idegesen és gyorsan ürítgette a poharát; a szeme kigyulladt, az orra lázasan reszketett, a kezével türelmetlenül dobolt az asztalon. Most villámgyorsan előrehajolt és csattanó hangon befejezte a Monostory mondatát:
– … meg fogja tartani.
Monostory meghökkenve nézett rá. Ország előrehajolva, lázasan, hangosan és türelmetlenül mondta:
– Ezt a becsületszót meg fogja tartani.
Monostory szólni akart. Ország elébe vágott:
– Ne mondja, hogy nem, – szólt keményen. – Igen!… Én gondolkoztam az ön sorsán.
Megfeszült, erőszakos és türelmetlen előrehajlását megváltoztatta. Lassan kiegyenesedett a székén és könnyebben, halkan mondta:
– Én gondolkoztam az ön sorsán… és bizonyos vagyok benne, hogy ön most nem fog meghalni… Még nem… Talán később, valamikor, nem tudom… de most még nem… Önnek még hosszú útja van addig.
Monostory szólni akart. Ország megint elébe vágott:
– Nem tudom, – mondta, – mi lesz önből… Nem mondom… nem tudom… nem is hiszem, hogy valaha egészen kiegyenesedik… nem hiszem… De tudom, hogy még nem tud meghalni… Nem érzem magamban azt az erőt, hogy megfogjam az ön kezét és elvezessem valahová az egészség útjára… hm… a nagyság útjára… De tudtam, hogy önnek ma, vagy két hét múlva szüksége lesz egy… egy vacokra, ahová fáradtan lefekhessen… Ön ma, vagy két hét múlva azt mondta volna nekem, hogy amit én tudok, azt ön is tudja… miért ne élhetne meg ön is írásból úgy, mint én… nincs jogom megtagadni ezt a lehetőséget öntől… nyissak útat hozzá… Ezt mondta volna.
Előrehajolt és belenézett a Monostory szemébe. Monostory lesütötte a szemét. Ország bólintott:
– Ezt mondta volna… De azt, hogy valaki írásból megéljen, nem lehet úgy elkezdeni, hogy ma azt mondja: holnaptól kezdve írásból élek… Kölcsönt pedig ön én tőlem nem fogadna el…
– Nem.
– Nem… Mi az tehát, amire önnek szüksége van? Egy kuckó… egy vacok… Elbújni. Minél kevesebb embert látni. Minden elsején százhatvan, száz-hat-van korona fizetést kapni. Ön két hét múlva, amikor a legutolsó számlájára a legutolsó százasát kiadta, reszketve kereste volna ezt a százhatvan koronás vackot…
Monostory lesütötte a szemét. Ország bólintott:
– Én megkerestem önnek… A lapomtól elmegy a három korrektor közül az egyik… Ügyvédjelölt volt, most nemsokára ügyvéd lesz… A helyére ön fog jönni… Embert alig lát; estétől hajnalig van dolga; ha akar, írhat; ha akar, még minden lehet; ha akar, szép csendesen… szép csendesen lehet a szentléleknek egészen elzüllött, fáradt lovagja… Ma szerda van. Jövő hétfőn ön már hónapos szobában fog lakni valahol a Ferencvárosban és este félkilenckor megkezdi a korrigálást a Budapesti Ujságnál… Igen?
Monostory sokáig hallgatott. Összeszorított szájjal, fáradtan és sápadtan nézett maga elé.
– Igen? – kérdezte még egyszer Ország.
– Igen, – felelte Monostory alig lehelve.
Ország megindultan nézett rá. Olyan mély szánalmat és olyan forró szeretetet érzett iránta, hogy szinte könnyes lett a szeme ennek az indulatnak a hevességétől. Nagy erőfeszítéssel kellett megfékeznie magát, hogy meg ne ölelje. Várt egypár másodpercet, megrázta a fejét, azután üzleti hangon mondta:
– A munka, amelyet végeznie kell, az olyan ember számára, mint ön, nem nehéz. Van egypár technikai szabálya, azt ön egy félóra alatt tudni fogja.
Kopogott az asztalon és az álmos pincérrel papirost, tintát és tollat hozatott. Az ég ekkorra egészen megvilágosodott; nagy fényével, forróságával és gőzével jött Budapest nyári reggele, és Monostory a kávéházi asztalon megtanulta Országtól, hogyan kell a nyomdai szedést korrigálni.