A szerelem és Lewisham úr

Mikor Lewisham az épület legfelső emeletére megérkezett, félreállt a lift ajtajától, hogy egyetlen megmaradt utitársa előtte kiléphessen. Az utitárs Heydinger kisasszony volt, a ki őt megszólította, az aranyszegélyes barna burkolatú könyv tulajdonosa. A többiek közül a földszintről egy sem jött fel a harmadik emeletre. A lift közönségének többi része a „csillagászati“ és „kémiai“ emeleteken szállt ki, de ők ketten harmadik esztendei tanulmányuk tárgyául a zoologiát választották és a zoologia az épület legmagasabb részében volt elhelyezve. A leány kilépett a világosságba és arczát akarata ellenére könnyű pirosság futotta el. Lewishamnak feltünt, hogy a ruhája megváltozott. Lehet, hogy ez a leánynak a figyelmét sem kerülte el és észrevette a futó meglepetést Lewisham arczán.

Az elmult tanévben – barátságuk ugyanis már csaknem egy esztendős volt, – Lewisham sohasem gondolt arra, hogy a leány esetleg csinos is lehet. A legjellemzőbb dolog, a mire a szünidő alatt határozottan vissza tudott emlékezni, az volt, hogy haja sohasem volt egészen lesimítva és ha véletlenül egyszer rendben volt, valósággal izgatta őt és megint felborzolta. Lewisham különösen a leánynak ideges kézmozdulatára emlékezett, melylyel haját összekuszálta. Erről eszébe jutott, hogy hajának a színe kellemes világosbarna volt. A száját elfelejtette és a szemének a színét szintén nem tudta volna megmondani. Igaz, hogy a leány szemüveget viselt. Alaktalan, sötét ruhája is csak bizonytalanul élt az emlékezetében.

Mégis, míg távol volt tőle, meglehetősen sokat látott belőle. Nem ugyanabban a tanfolyam-csoportban voltak ugyan, de a vitaegylet választmányában megismerkedtek egymással. Lewisham ebben az időtájban fedezte fel a szoczializmust. Ez alapot nyujtott nekik az eszmecserére és érintkezésre ösztönözte őket. Úgy látszott, hogy a leány nagyon érdekesnek találta Lewishamnak a dolgokról alkotott felfogását és mintha a véletlen akarta volna, sokszor találkozott vele az iskola folyosóin, a hatalmas egyetemi könyvtárban és a képzőművészeti múzeumban. Bizonyos idő mulva úgy tünt fel, mintha ezek a találkozások nem is volnának egészen véletlenek.

Lewisham életében ezúttal kezdett először képzelődni beszélőtehetségéről. A leány feltette magában, hogy sarkalni fogja az ambiczióját, a mi nem is volt nehéz feladat. Azt hitte, hogy Lewishamnak kivételes tehetsége van és hogy neki hivatása lehet ennek a tehetségnek az irányítása. Kétségtelenül hozzájárult hiúságának kifejlesztéséhez. Ő is be volt iratkozva a londoni egyetemre és a gyakorlati tudományokból együtt szigorlatoztak júliusban, – a leány kissé gyengén volt elkészülve, – a mi csak arra szolgált, mint minden az ilyen esetekben, hogy újabb kapcsolatot teremtsen közöttük. A vizsgája nem sikerült, de Lewishamnak a becsülését irányában egy cseppet sem kisebbítette. A szigorlati napok alatt nagy általánosságban beszélgettek a barátságukról és más hasonló dolgokról, a déli szünetek idején a Burlington Arcade alatt, – megjegyzendő, hogy az egész Burlington Arcade mulatott a leánynak divattalan szürke ruháján s Lewishamnak vörös nyakkendőjén, – egyebek között a leány szemrehányást tett Lewishamnak, hogy egyáltalán nem olvas költőket. Mikor a vizsga után együtt haladtak a Piccadillyn, megállapodtak, hogy írni fognak a szünidő alatt egymásnak, költészetről és magukról s a leány némi habozás után kölcsön adta Rossetti költeményeit. Lewisham kezdte elfelejteni, a mit eleinte nagyon jól tudott, hogy a leány két vagy három esztendővel idősebb nála.

Lewisham a szűnidőt egy kevéssé szimpatikus, de egyébként jóindulatú nagybátyjánál töltötte, a ki foglalkozására nézve szerelőmester és építővállalkozó volt. A nagybácsinak hattagú családja volt, köztük a legidősebb tizenegy éves s Lewisham mint tanító tette magát hasznossá. Azonkívül erősen készült a tanulmányait befejező harmadik esztendőre, melynek folyamán nagy dolgokat szándékozott végrehajtani és megtanult kerékpározni. Azonkívül Heydinger Alicera is gondolt s mint ki fog tűnni, Heydinger Alice is gondolt rá.

Nagybátyjával, a ki a helyi konzervatív pártnak kiváló tagja volt, vitatkozni szokott a szocziális kérdésekről. Nagybátyjának a vitatkozási modora módfelett durva volt. A szoczialisták tolvajok, szokta mondani. A szoczializmus czélja az, hogy elszedje, a mit az ember keresett, hogy szétossza egy csomó dologkerülő csirkefogó között. Pedig a gazdag emberekre szükség van. „Ha nem volnának jómódú emberek, mit gondolsz, miből élnék? Nos? És akkor mi lenne belőled?“ A szoczializmust, bizonyítgatta a nagybácsi, csak agitátorok szítják. „Pénzt, tagdíjat szednek olyan tapasztalatlan fiataloktól, mint te vagy és pezsgőre költik.“ Lewisham érveire mindig csak a bántó hangon kiejtett „pezsgő“ szóval válaszolt s kezével a jóízű ivást jelezte.

Természetes volt, hogy Lewisham kissé elhagyatottnak érezte magát s ezt kifejezésre juttatta a Heydinger kisasszonyhoz intézett leveleiben is. Nyilvánvaló volt, hogy a leány is elhagyatottnak érezte magát. Megvitatták a közönséges barátságtól eltérő, igazi barátságnak a kérdését és azután áttértek Goethére és a kiválasztottak szellemi rokonságára. Lewisham megírta, hogy mennyire várja a leveleit s ezek gyakoriabbakká is váltak. A levelek kétségtelenül jól voltak megírva. Ha Lewisham kritikát gyakorolt volna, megállapíthatta volna, hogy mindegyik egész napi munkának az eredménye. A gyakorlati szerelőmesternek a kérdései után, hogy mit szándékozik csinálni az ostoba tudományával, e leveleknek olvasása üdítőleg hatott rá. Megszerette Rossettit és különösen egy költeményében az elválás érzésének tökéletes kifejezése ragadta meg őt. Általában azonban kissé meg volt lepetve Heydinger kisasszonynak a költészet iránti hajlandóságán. Rossetti olyan érzéki, oly virágos nyelvű volt. Ezt a hangulatot alig várta volna.

Az iskolai év megkezdésekor több érdeklődéssel tért vissza a leány iránt, mint távozott. A reá való bizonytalan visszaemlékezés, melyben alakja kissé kopottnak és gondozatlannak tűnt fel, nyomban elpárolgott, amint a leány a lift homályából a világosságba lépett. Haja teljesen rendben volt s amint a napfény csillogott rajta, szépnek is tűnt fel. Jól szabott szürkés-zöld és fekete ruhát viselt, szélesen ránczolva, az akkori időnek a divatja szerint s ez a gondozottság valamelyes módon a szükséges melegséget kölcsönözte az arczának. A múlt esztendő elhanyagoltságától eltérőleg, rendes kalapot viselt, olyan kalapot, amelynek még asszonyi itélet szerint is, megvolt a formája. A kalap jól is állt neki, de ezek a dolgok kívül esnek egy férfi regényíró fejtegetésén.

– Elhoztam a könyvét, Heydinger kisaszszony, – mondta Lewisham.

– Nagyon örülök, hogy előadást tart a szoczializmusról, – felelte a leány, átvéve a barnakötésű könyvet.

Együtt haladtak végig az élettani laboratoriumhoz vezető kis folyosón s a leány megállt a kalapfogasoknál, hogy levegye a kalapját. Az intézetnek ugyanis olyan szégyenletes volt a berendezése, hogy a leánydiákoknak nyilvánosan kellett levenni a kalapjukat és nyilvánosan kellett felvenni a holland kötényt, mely ruhájukat védte a laboratoriumi munkánál. Még a tükör is hiányzott!

– Mindenesetre meghallgatom az előadását, – mondta a leány.

– Remélem, hogy tetszeni fog önnek, – mondta Lewisham a laboratorium ajtajában.

– A szünidő alatt bizonyítékokat gyüjtöttem a szellemek létezéséről… emlékszik még az érveinkre. A leveleimben ugyan ezt nem említettem.

– Kár, hogy még mindig ragaszkodik a spiritizmushoz, – mondta Lewisham. – Azt hittem, hogy már túltette magát rajta… Olvasta a Bellamy Visszapillantását?

– Szeretném elolvasni.

– Itt van a könyveim között és ha akarja, szivesen kölcsönadom. Várjon azonban, míg az asztalomnál leszek. Tele van mindkét kezem.

Együtt léptek be a laboratoriumba. Lewisham udvariasan nyitotta ki az ajtót, Heydinger kisasszony pedig rendezgetve tapogatta végig a haját. Az ajtó közelében egy csoportban négy leány állt s Heydinger kisasszony ezeknek csoportjához csatlakozott, lehetőleg észrevétlenül tartva a barnakötésű könyvet a kezében. Hárman közülök már a múlt esztendőben együtt voltak vele és keresztnevén szólították, mikor Lewisham társaságában látták megjelenni.

Egy rosszkedvű, koravén tanársegéd arcza pillanatnyilag felderült, mikor Lewishamot meglátta.

– Végre egy jó diákot is látok, – mondta a koravén tanársegéd, a ki nyilvánvalóan a névsort állította össze. Egy másik ajtónyitásra megint felderült az arcza.

– Smithers is itt van!