A szerelem és Lewisham úr

Heydinger Alice nem volt hajlandó letenni a halottak szellemeiben való hitéről s ebbeli meggyőződése a laboratoriumban a délutáni tea alatt vitára adott alkalmat. A nődiákoknak, akik ebben az évben többségben voltak, délután négy óra és a termeket bezáró szolgának öt órai megjelenése közötti időben teát szolgáltak föl. Esetről-esetre a férfi hallgatókat is meghívták teára. Utóbbiak közül azonban ugyanazon időben egyszerre legfeljebb kettő vehetett részt a teázásban, nem lévén több két fölös csészénél, mióta a hebehurgya Simmons összetörte a harmadikat.

A szögletes fejű és kemény, szürke szemű Smithers határozott ellenszenvvel érvelt a tulvilági élet ellen, míg Bletherley, aki narancs-szin nyakkendőjével és nyiratlan szőke hajtömegével tetszelgett magának, nagyjában hajlandó volt hinni benne.

– Mi például a szerelem? – kérdezte Bletherley. – Bizonyára halhatatlan!

Megjegyzését azonban tárgyhoz nem tartozónak tekintették és nem törődtek vele.

Lewisham, aki az esztendőnek legtöbbet igérő diákja volt, a szellemek létezését érvek alapján mérlegelte. A szellemidéző seanceokat szemfényvesztésnek minősítette.

– Ostobaság és csalás! – mondta Smithers hangosan és féloldalt pislantva leste, hogy a kihívás elérte-e a czéltábláját. A czéltábla egy feltűnően kis arczú és nagy, szürke szemű, őszes kis öreg ember volt, a ki szótlanul állott a laboratorium egyik ablakánnál, míg csak a személyét nem vonták bele a vitába. Barna bársony kabátot viselt és rettentő gazdagság hirében állott. Lagune volt a neve. Nem volt rendes hallgató, hanem az olyan külső látogatók közé tartozott, a kik bebocsáttatást nyertek a nem teljesen megtelt laboratoriumokba. Buzgó spiritisztának ismerték s azt is beszélték róla, hogy Huxleyt nyilvános vitára szólította fel a materializmus kérdéséről. Az élettani órákat azért látogatta s közben a laboratoriumi munkákon azért vett részt, hogy – mint mondotta, – a hitetlenséget saját fegyvereivel győzze le. Mintha csalétek lett volna, mohón kapott Smithers ellentmondásán.

– Tagadom! – mondta és a keskeny laboratoriumban a többiek felé közeledett, mintha utána menne a saját hangjának. A selypítésnek egy árnyalatával beszélt. – Bocsásson meg, igen tisztelt uram, ha közbeszólok. A kérdés azonban rendkívül érdekel. Azt hiszem, nem zavarom önöket. Bocsáson meg, uram. Vonatkoztassuk az ügyet az én személyemre. Bolond vagyok én, vagy csaló?

– Kérem, – védekezett Smithers akkora udvariasággal, a mekkora csak egy south-kensingtoni diáktól kitelik, – ilyenformán a dolog kissé személyes természetű.

– Tegyük fel uram, hogy én becsületes megfigyelő vagyok.

– Helyes… és?

– Nos tehát, én láttam szellemeket, hallottam szellemeket és éreztem az érintésüket.

Beszéd közben szürke szeme tágra nyílt.

– Akkor csak bolond lehet, – mondotta Smithers halk hangon, úgy hogy a spiritiszta nem hallhatta meg.

– Esetleg csalódhatott, – vélekedett Lewisham.

– Biztosíthatom önöket… Mások láthatnak, hallhatnak, érezhetnek, én azonban tudományosan ellenőriztem őket. Ellenőriztem! Van némi tudományos gyakorlatom és bizonyítékokat szereztem. Tudományos és kétségbevonhatatlan bizonyítékokat! Minden elképzelhető módon… De kérdezem öntől, uram, kereste már az alkalmat, hogy szellemekkel találkozzék?

– Az csak arra jó, hogy az ember egy guineát kidobjon szélhámosságra, – felelte Smithers.

– Nos látja, ilyenek önök! Csupa előitélet! Itt van valaki, a ki tagadja a tényeket és következetesen nem akarja meglátni őket, nem akar a közelükbe menni.

– És ön megengedi akármelyik embernek a hármas királyságban, a ki nem hisz a szellemekben, hogy jelen legyen a seanceon, mielőtt abbanhagyná a tagadást?

– Feltétlenül igen. Feltétlenül igen! Bárkinek, aki még nem találkozott szellemekkel.

Ez az érv fokozta az érdeklődést. A kis öreg úr hamarosan belehevült. Ismer valakit, a kinek a legkülönösebb adományai vannak, egy médiumot, aki…

– Megfizetteti magát? – kérdezte Smithers.

– A nyomtató lónak talán be szokták kötni a száját? – vágott vissza Lagune haladéktalanul.

Mindenki Smithersen nevetett.

– Kétségbe vonná ön egy mérleg hitelességét, mert pénzen vásárolta? Jőjjön és győződjék meg. – Lagune egyre jobban felhevült, gesztikulált és mind hangosabban beszélt. Azon melegében az egész osztályt meghívta egy külön seance-sorozatra. – Figyelmeztetem önöket, az is lehet, hogy nem jelenik meg semmi. A valószinűség azonban mellette szól… Végtelenül örvendenék…

Lewisham ilyenformán beleegyezett, hogy jelen legyen a szellemidézésnél. Megállapodtak, hogy Heydinger Alice is ott lesz s kívülük még a hitetlen Smithers, Lagune, utóbbinak gépírónője és a médium lesznek a társaságban. Azután másik társaságot állítanak össze a többiek számára. Lewisham örült Smithers erkölcsi támogatásának.

– Hiába pazarlunk el egy estét, – jegyezte meg Smithers. – Én azonban megbizonyosodok a dolgom felől. Meglátjátok.

Egy chelseai czímet kaptak, hogy ott találkoznak. A ház, ahova Lewisham érkezett utolsónak, meglehetősen nagy volt és oly teljesen előkelő szinezetű, hogy szinte zavarba ejtette őt. Kalapját a tágas, szinekben gazdag előcsarnokban egy zöld díszítésű szalmakalap mellé akasztotta. Egy nyitott ajtón át fejedelmi dolgozószobát pillantott meg, könyvszekrényekkel, rajtuk fehér márvány szobrokkal, zöldernyős villanyos lámpától megvilágított íróasztallal, melyen írások voltak felhalmozva. Úgy tűnt fel neki, hogy a szobaleány végtelen megvetéssel mérte végig kopottas gyászruháját és lángvörös nyakkendőjét. Azután hirtelen megfordult és felvezette őt a lépcsőn.

A leány kopogtatott az ajtón, melyen át beszélgetés hangjai hallatszottak ki.

– Azt hiszem, már megkezdték, – mondta bizalmaskodva. – Lagune úr mindig ezt csinálja.

Hallani lehetett, a mint a székeket mozgatták és Smithers átható hangját és erőltetett nevetését. Az ajtóban, mikor kinyilt, Lagune jelent meg. Őszülő arcza a szokottnál kisebbnek, nagy szürke szeme pedig a szokottnál is nagyobbnak tűnt fel.

– Épen meg akartuk kezdeni ön nélkül, – suttogta. – Lépjen be.

A szoba még a whortleyi kis középiskola díszterménél is – mely a windsori palota egyes ünnepi helyiségeit beleszámítva, eddig a legszebb helyiség volt azok között, melyeket Lewisham ismert, – szebben volt berendezve. A bútorzat nagyjából a South Kensington múzeum berendezésére emlékeztette. Lewisham első benyomása a székek magas társadalmi felsőbbségének a felismerése volt; valósággal bántónak tűnt fel neki, hogy ezeken a bútordarabokon milyen kényelmes méltósággal lehet helyet foglalni. Megpillantotta Smitherst, a ki leplezett ellenségeskedéssel egy könyvszekrénynek támaszkodva állt. Azután megint Lagunera terelődött a figyelme, a ki felszólította a többieket, hogy üljenek le. Chaffery, a médium, már az asztalnál ült. Barátságos tekintetű, kissé kopott úriember volt, bozontos, aczélszürke pofaszakállal, vékony ajakkal, sarkán összeszorított széles szájjal és a czipő orrához hasonló állal. Lewishamot bizonytalan és bíráló tekintettel méregette aranykeretes szemüvege fölött. Heydinger kisasszony már otthoniasan érezte magát és fesztelenül csevegni kezdett. Lewisham feleletei kevésbbé öntudatosak voltak, mint a régi vasipar csarnokában; tényleg, helyzetük mintha megváltozott volna. A leány volt fölényben, míg ő félszegnek érezte magát. Bizonytalanúl úgy érezte, hogy a leány föléje került. Azután jobboldalt még egy másik leányos alakot vett észre sötét ruhában.

Mindnyájan a szoba közepét elfoglaló kerek asztalhoz közeledtek, melyen egy tamburin és egy kis zöld doboz feküdt. Lagune csontos csuklója és ujjai meglepően hosszúnak tűntek fel, mikor vendégeinek a helyüket jelezte. Mellette Lewisham ült, közte és a médium között; a médiumon túl Smithers ült, utána Heydinger kisasszony, kit Lagune-nal a gépíróleány kapcsolt össze. Így a hitetlenek kerültek a médium mellé. A társaság már helyet foglalt, mikor Lewisham a Lagune mellett ülő leányra pillantott és szeme vele találkozott. Ethel volt! A csukott zöld ruha, a kalap hiánya és halvány arczszine némi idegenszerűséget kölcsönzött neki, de nem akadályozhatta meg, hogy Lewisham abban a pillanatban meg ne ismerje. A megismerés a leány szeméből is visszatükröződött.

Nyomban utána félrefordította a tekintetét. Lewishamnak első érzése a meglepetés volt. Meg akarta volna szólítani, de egy jelentéktelen kicsiség meggátolta, hogy beszéljen. Egy pillanatig képtelen volt visszaemlékezni a leány vezetéknevére. Azonkívül a környezet idegenszerüsége határozatlanná tette. Nem tudott dönteni, hogy mi legyen a megszólításnak a helyes formája. Még mindig élt benne a társadalmi illemszabályoknak a babonája. Amellett, ha megszólítaná a leányt, az általános kimagyarázást vonna maga után az összes jelenlevők előtt…

– Csak egy tűhegynyit hagyjon meg a gázból, Smithers úr, – mondta Lagune s nyomban a gáz-kandeláber utolsó lángja is elhalt és sötétségben maradtak. Az ismeretség felújításának a pillanata elmult.

A kezek érintkezését gondosan megállapították és kisujjat kisujjhoz téve körben lánczot alkottak. Smithers megrótta Lewishamot szórakozottságáért. A médium előzékeny hangon beszélve előrebocsájtotta, hogy semmi biztosat nem igérhet, minthogy neki nincs irányító hatalma a földöntuli megnyilatkozások felett. Utána mindnyájan hallgatásba merültek…

Egy ideig Lewisham egyáltalán nem ügyelt arra, a mi körülötte történt.

Némán ült a lüktető sötétségben és a homályban elmerült körvonal felé meredt, mely az imént mint a multból visszatérő arcz jelent meg előtte. Bensejében a meglepetés a bosszúsággal volt vegyes. Már belenyugodott, hogy a leányt örökre elvesztette. A régi vágyakozás napjainak, a délutánoknak a hangulata, melyeket Londonba való érkezése után Claphamban bolyongva töltött, egyre halványodó reménnyel, hogy a leányt viszontlátja, nem tért vissza. Szégyenkezett azonban ostoba hallgatásán és a helyzetnek a félszegségén. Egy pillanatig majdnem ott tartott, hogy megtöri a csendet és a Henderson nevet kiejti az asztal fölött…

Hogy is felejthette el a Henderson nevet? Még elég fiatal volt ahhoz, hogy csodálkozhassék a feledékenységén.

Smithers olyformán köhintett, hogy figyelemre való intésnek lehetett képzelni.

Lewisham, mióta némi erőlködéssel visszaidézte detektiv szerepének felelősségét, merően nézett maga elé, de a szoba nagyon sötét volt. A csendet csak néha-néha nehéz sóhajtás és a médium felől jövő szüntelen mozgás törte meg. Lewishamnak a lelki zürzavarából legelőször a személyes hiúsága emelkedett ki. Vajjon mit gondolhatott a leány róla? Vajjon ő is hozzá hasonlóan mereszti rá a szemét a sötétségben? Úgy tegyen-e, mintha először látná életében, mikor a lámpákat megint meggyujtják? A mint a perczek egymást követték, úgy tünt fel, mintha a csend nyomasztóbbá és nyomasztóbbá vált volna. A szobában tűz nem égett és fűtés hiányában hűvösnek tetszett. Lewishamot valami sajátságos kétkedés fogta el, hogy csakugyan Ethelt látta-e, vagy másvalakit tévesztett össze vele. Azt kívánta, hogy bárcsak vége volna a seancenak, hogy megint láthassa őt. A régmult whortleyi napok csodálatos elevenséggel és csodálatosképen mégis minden érzéstől menten szálltak fel emlékezetének mélyéről…

A hátán valami egészen különös érzést tapasztalt, a mit léghuzamnak akart tulajdonítani…

Hirtelen keskeny sávban hideg levegő fuvallata érintette arczát, mire akaratlanul összerázkódott. Reménykedett azonban, hogy a leány nem vette észre a borzongását. Arra gondolt, hogy halkan nevet, hogy mutassa, hogy nincsen megijedve. A társaságban más valaki is megborzongott, Lewisham pedig rendkívül élénk ibolyaillatot érzett. Lagune ujja ideges remegést jelzett.

Mi történt tulajdonképen?

Valahol az asztalon a zenélő-doboz egy meglehetősen közönséges és siralmas melódiát kezdett játszani, a mi különösen hatott Lewishamra. Úgy érezte, hogy a csend, a várakozással teljes nyugalom egyre mélyül körülötte s a mélységet a csengő melódiának a fonala hidalja át.

Ezen a ponton Lewisham megemberelte önmagát. Mi történt tulajdonképen? Neki figyelnie kell. De tényleg ügyelt-e úgy, mint kötelessége lett volna? Hiszen szórakozott volt. Szellemek vagy ezekhez hasonló dolgok nincsenek, a médiumok dolga szélhámosság s ő azért van itt, hogy ellenőrizze a mesterkedésüket. De bár neki ügyelni kellene a történőkre, egyes dolgokat elmulasztott. Mi volt ez az ibolyaillat? Ki hozta működésbe a zenélő dobozt? Mindenesetre a médium, de hogyan? Visszaemlékezni igyekezett, hogy hallott-e valami mozgást, vagy észlelt-e valami mozdulatot, mielőtt a zene megkezdődött volna. Képtelen volt azonban visszaemlékezni. Belátta, hogy éberebbnek kell lennie, mint eddig.

Élénk vágyat érzett magában, hogy sikeresen fejezze be, amit megkezdett. Előre elképzelte a drámai pillanatot, melyet Smithersszel kitervezett. Ethel lesz a nézője. Kémkedve meresztette szemét a sötétségbe.

Valaki megint megrezzent, ezúttal szemben vele. Érezte, hogy Lagune ujja még erősebben remeg s körülötte mindenfelé, szaggatottan zörgő hangok hallatszottak. Kopp, kopp! – kezdődött egyszerre. Gyors, éles hangok, kopp, kopp, kopp, az asztalon, a szék alatt, a levegőben, az ablakpárkányokon. A médium megint sóhajtozott és reszketett és ideges remegése az egész kört áthatotta. A zene majd egészen elhallgatott, majd ismét erősebben hangzott.

Ki csinálta és miként?

Lagune hangja szólalt meg mellette, úgy, mintha félő tisztelet fojtogatta volna.

– Az ábécét? – kérdezte. – Használhatjuk az ábécét?

Az asztal alatt erős koppanás hallatszott.

– Nem! – tolmácsolta a médium hangja.

A kopogás mindenfelé ismétlődött.

Csakis valami mesterkedés lehetett. Lewisham azt igyekezett kitalálni, hogy mi lehetett az eszköze. Azt szerette volna megállapítani, hogy csakugyan a médium kisújja érintkezik-e az övével. A sötétségben elmerült alak felé meresztette a tekintetét. Meglehetős távolságban mögöttük erős koppanás hallatszott, mintha valami fémtárgyat ütöttek volna meg. Azután a kopogás megszünt s a teljes csendet csak a zenélő doboz játékának a melódiája törte meg. Egy pillanat mulva ez is elhallgatott…

Tökéletes csend uralkodott. Lewisham idegei teljesen meg voltak feszülve. Hirtelen kétségek fogták el s nyomasztó félelem és nagy események érzése nehezedett rája. A sötétseg fizikai teher érzését keltette benne.

Hirtelen felriadt. Valami megzörrent az asztalon. Ezúttal ott hallatszott a fémtárgy megütésének éles hangja. Utána egymásután gyenge, zizegő hangok, mintha papirt simítottak volna ki. Szellő hangjának is lehetett tartani, anélkül, hogy a levegő megrezzent volna. Valaminek a jelenlétét lehetett sejteni az asztalon.

Lagune izgatottsága görcsös remegések formájában jelentkezett; a médium keze is reszketett. Az asztal fölött a sötétségben valami halványan fénylő, zöldesfehér anyag zizegett és libegett lassan a sötét alakok körvonalai között.

A tárgy, vagy más egyéb, magasabbra szökkent, azután lassan emelkedett és szétterült a levegőben. Lewisham figyelme szolgailag rája szegeződött. A lebegő valami kísérleties, megmagyarázhatalan és egyben csodálatos volt. E perczben Lewisham még Ethelről is megfeledkezett. A halvány világosság magasabbra és magasabbra emelkedett a feje fölött s emelkedés közben kisérteties kar és kéz alakját öltötte magára. Lassan, nyugodtan átlibegett az asztal fölött és Lagunet látszott megérinteni, a ki rémülten összeborzongott. Azután körben tovább haladt és megérintette Lewishamot. Lewisham a fogát csikorgatta.

Az érintést nem lehetett félreismerni, határozott és mégis lágy ujjak hegye volt. Csaknem ugyane pillanatban Heydinger kisasszony elkiáltotta magát, hogy valami a haját simogatja, utána pedig a zenélő doboz tánczolva megmozdult. A tamburin halavány, kerekded körvonala felemelkedett, zörgött és Lewisham hallotta, hogy Smithers arczához ütődött. Úgy látszott, mintha a fejek fölött mozogna. Követlenül ugyanekkor egy asztal valahol a médium háta mögött hallhatólag gördülni kezdett a kerekein.

Lehetetlennek tünt fel, hogy a médium, a ki oly csendesen ült mellette, vihette volna véghez mindezeket a dolgokat; még ha így volt is, a képtelenséggel látszott határosnak. Mindazonáltal…

A kisérteties kéz majdnem közvetlenül Lewisham szeme előtt ugrándozott. Gyengén rezegve libegett a levegőben. Az ujjak közbe-közbe lehajoltak, majd ismét mereven felemelkedtek.

Zörej hallatszott. A zörej erősnek tünt fel. Valaki járt talán? Mit csinálhatott az illető?

Lewisham egyszerre elveszítette a médium kisujjának érintését. Igyekezett ujra megérinteni, de nem tudta felfedezni. Feléje kapott, egy kart ragadott meg, mely kiszabadult a kezéből. Valaki felkiáltott. Közvetlen mellette szitkozódás röppent el, melyet az illető hirtelen erőlködéssel felében akart magában visszafojtani. Zzz! A tűhegynyi kis gázláng egy szökkenéssel fellobogott.

Lewisham a pislákoló arczok körében állva két alakot pillantott meg, melyek a zizegő világosságban újra láthatókká váltak. Kettőjük közül Smithers vonta inkább magára a figyelmet; diadalmaskodva állt, egyik kezét a gázcsavaron tartotta, másikkal a médium mellét ragadta meg s a médium kezében bűnjel gyanánt ott volt a tamburin.

– Mit szólsz hozzá, Lewisham? – kiáltotta Smithers, kinek a lobogó gáz árnyékokat vetett az arczára.

– Rajtakaptuk! – mondta Lewisham hangosan, felkelve helyéről és elkerülve Ethel tekintetét.

– Mi ez? – kiáltotta a médium.

– Csalás! – röpítette feléje Smithers.

– Nem igaz, – kiáltotta a médium. – Mikor ön felcsavarta a gázt… félrelökte a kezemet… megkaptam a tamburint… hogy a fejemre ne essék.

– Smithers úr! – kiáltotta Lagune. – Smithers úr, nagyon helytelenül cselekedett. Ez az ijedelem…

A tamburin hangos zörejjel a padlóra esett. A médium arcza eltorzult, furcsán nyöszörgött és hanyatt akart esni. Lagune egy pohár vízért kiáltott. Mindenki a médiumra nézett, azt gondolva, hogy el fog esni, csak Lewisham nem. Az Ethelre való gondolat ismét visszatért az agyába. Feléje fordult, hogy lássa, mint fogadja ezt a befejezést, melynek ő volt az egyik fontos intézője. A leányt az asztalra látta hajolni, amint el akart kapni valami ott heverő tárgyat. A leány nem látta őt, hanem szeme a médiumra volt szegezve. Az arcza kemény volt és fehér. Azután, mintha megérezte volna a rajta nyugvó tekintetet, szeme Lewisham tekintetével találkozott.

Visszahúzódott, egyenesen állt és szemében idegenszerű keménységgel nézte Lewishamot.

Első pillanatban Lewisham nem fogta fel a helyzetet. Azt akarta megmutatni, hogy Smithersszel egyenlő része volt a fordulat előidézésében. Az első perczben a leány mozdulata figyelmét egyszerűen a tárgyra irányította, mely után nyult. Az asztalon valami összezsugorodó tárgy, gummikeztyü hevert. Ez is kétségtelenül hozzátartozott a szellemidézői felszereléshez. Megragadta és felkapta.

– Ide nézz! – kiáltotta, Smithers felé nyujtva a kezét. Ez még több! Mi ez?

Lewisham észrevette, hogy a leány megrémült. Meglátta, amint Chaffery, a médium, Smithers válla fölött hirtelen szemrehányó tekintetet vetett a leányra. A helyzet egyszerre világos lett Lewisham előtt; megértette, hogy Ethel is részes a csalásban. Ő pedig ott állt, győzelmi pózban, kezében tartva az ellene bizonyító bűnjelet! Diadalmaskodása egyszerrre elpárolgott.

– Ohó! – kiáltotta Smithers, áthajolva az asztalon, hogy biztosítsa a bűnjelet. – Derék fiú vagy, Lewisham!… Most már csakugyan megvan! Ez még több, mint a tamburin.

Szeme diadalmaskodva ragyogott.

– Nos, látja, Lagune úr? – mondotta. – Ezt a keztyüt a médium a foga között tartotta és maga elé fujta. Ezt nem lehet tagadni… Ez csak nem akart a fejére esni, tisztelt médium úr? Ez… ez volt a fénylő szellemkéz!