A szociológia módszere

Mivel a társadalmi tényt csak egy meghatározott társadalmi fajjal való viszonyában lehet normálisnak vagy abnormálisnak minősíteni, a megelőzőkből következik, hogy a szociológiának egy ága e fajok megalkotásának és osztályozásának van szentelve.

A társadalmi faj fogalmának különben az a nagy haszna is van, hogy a középutat foglalja el a kollektiv élet két ellenséges felfogása között, melyen már régen megoszlanak a vélemények; értem a történészek nominálizmusát40) és a filozófusok szélsőséges reálizmusát. A történészek szerint az egyes társadalmak egymással össze nem hasonlítható heterogén egyedek. Minden népnek megvan a maga fiziognómiája, külön alkata, jogrendszere, erkölcse, gazdasági szervezete, melyek csak neki felelnek meg és minden általánosítás úgyszólván lehetetlenség. A filozófusok szerint ellenben minden külön csoportosulás, amit tribusnak, községnek, nemzetnek neveznek, csak alkalmi és átmeneti alakulat valóság nélkül. Csak az emberiség a valóság és minden társadalmi fejlődés az emberi természet általános tulajdonságaiból ered. Az előbbiek szerint ennek következtében a történelem események egymásután következése ismétlődés nélkül kapcsolódva egymáshoz. A filozófusok szerint ezeknek az eseményeknek csak az az értéke és érdeke, hogy megvilágítják az általános törvényeket, melyek az emberi alkatban gyökereznek és amelyek uralkodnak az egész történelmi fejlődésen. Azok szerint, amit egyik társadalomra alkalmazhatunk, nem alkalmazható a másikra. Az egészséges állapot feltételei népek szerint változnak és elméletileg nem állapíthatók meg; az a gyakorlat, tapasztalat és érzelmek dolga. Emezek szerint ezeket a feltételeket egyszersmindenkorra és az emberi nemre nézve meg lehet állapítani. Úgy látszik tehát, hogy a társadalmi valóság csak az elvont és bizonytalan filozófiának és a pusztán leíró monografiának lehet tárgya. De megfeledkeztek erről az alternativáról, amennyiben egyszer elismerték, hogy a történelmi tények zavaros sokasága és az egyetlen, de eszményi emberiség közt összekötő kapcsok vannak: ezek pedig a társadalmi fajok. A faj fogalmában megvan az az egység, amit minden igazán tudományos kutatás követel és a sokféleség, mely a tényekben van adva, mert a fajt hasonló módon megtalálhatni minden egyénnél, kik annak részei és viszont a fajok különböznek egymástól. Igaz ugyan, hogy az erkölcsi, jogi, gazdasági stb. intézmények végtelenségig változnak, de ezek a változások nem olyan természetűek, hogy tudományos felfogást ne lehetne rájuk alkalmazni.

A társadalmi fajok félreismerésének tulajdonítható, hogy Comte azt hitte, hogy az emberi társadalmak előrehaladása egyenlő egyetlen népnek előrehaladásával, «amelyre eszményileg vonatkoztathatjuk a különböző népeknél az időbeli egymásutánban megfigyelt összes változásokat.»41) A különböző társadalmak, ha valóban csak egyetlen társadalmi faj van, csak fokozatban térhetnek el egymástól, aszerint, amint többé-kevésbbé teljesen feltüntetik ennek a fajnak konstitutiv tulajdonságait és aszerint, amint többé-kevésbbé tökéletesen az emberiséget fejezik ki. Ha ellenben qualitative különböző társadalmi típusok vannak, megközelíthetjük ugyan őket, de sohasem érjük el, hogy olyan pontosan kapcsolódjanak egymáshoz, mint valamely mértani egyenesnek homogén részei. A történelmi fejlődés ily módon elveszti eszményi és egyszerű egységét, melyet neki tulajdonítottak; széttörik, hogy úgy mondjuk nagyszámú darabra, s ezeket, minthogy specifikusan különböznek egymástól, nem lehet hézag nélkül egybekapcsolni. Pascal híres és Comte óta ismételt metaforája tehát nem bizonyul többé igaznak.

Hogyan kell tehát ezeknek a fajoknak megállapításánál eljárni?

I.

Első tekintetre úgy látszik, hogy nincs egyéb mód, mint minden társadalmat külön tanulmányozni, olyan pontos és teljes monografiát készíteni, amilyen lehetséges, azután az összes monografiákat összehasonlítani, utána nézni, hogy miben egyeznek meg és miben térnek el, és akkor e hasonlóságok és különbségek relativ fontossága szerint a népeket hasonló vagy nem egyező csoportokba osztályozni. E módszer támogatására nézve azt hozzák fel, hogy ez az egyetlen, mely a megfigyelésen alapuló tudományban alkalmazható. A faj voltaképpen nem egyéb, mint az egyének összefoglalása; hogyan alkothatjuk ezt meg tehát, ha nem azzal kezdjük, hogy leírjuk mindegyiket külön is leírjuk az egészet? Nem az a szabályos, hogy addig nem megyünk az általánosra, míg az egyest és az egyest egészben meg nem figyeltük? Ezért akarták már a szociológiát elnapolni addig a teljességgel meg nem határozható időkig, amikor majd a történelem az egyes társadalmakról szóló tanulmányban olyan eredményekhez jut, amelyek elég tárgyilagosak és határozottak lesznek arra, hogy célszerű összehasonlítás tárgyai legyenek.

De ez a körültekintés valóságban nem olyan tudományos, mint amilyennek látszik. Sem az nem helyes, hogy a tudomány csak akkor alkothasson törvényeket, amikor szemügyre vette az összes bennük kifejezett tényeket, sem az, hogy fajokat csak akkor alkothat, amikor együttességükben leírta a bennük foglalt egyéneket. A tulajdonképpeni kísérleti módszer inkább arra törekszik, hogy a mindennapi dolgokat, melyek csak akkor bizonyítanak, ha nagy számmal vannak, s emiatt mindig csak gyanús következtetéseket tesznek lehetővé, a döntő tényekkel, vagyis az experimenta crucis-szal helyettesítsük, mint Bacon mondotta, amelyeknek magukban számuktól függetlenül tudományos értékük és érdekük van. Főleg akkor kell ilyenformán eljárnunk, amikor nemek és fajok alkotásáról van szó. Mert leltározni egy egyénnek összes tulajdonságait megoldhatatlan probléma. Mert minden egyéniség valami véghetetlen és a végtelenség kimeríthetetlen. Tehát a leglényegesebb tulajdonságokhoz tartsuk magunkat? De miféle elv szerint végezzük a válogatást? Olyan kritériumra van tehát szükség, amely túl megy az egyénen, amit ennek következtében a legjobb monografiák sem tudnak nekünk nyújtani. Eltekintve attól, hogy a dolgokat ilyen szigorúan vegyük, előrelátható, hogy minél nagyobb számmal lesznek az osztályozás alapjául szolgáló jellemek, annál nagyobb nehézséggel jár a különböző formákat, amelyekben ezek a tulajdonságok kombinálódnak, néha feltűnő hasonlóságot és elég éles különbségeket nyújtva, felmutatni, hogy bizonyos csoportokat és alcsoportokat alkothassunk.

De ha ez az osztályozás e módszer szerint lehetséges volna is, az a nagy hibája volna, hogy nem tenné meg azokat a szolgálatokat, melyek miatt létrejött. Valóban mindenekelőtt szükséges, hogy ennek az legyen a tárgya, hogy a tudományos munkát megrövidítse, az egyének meghatározhatatlan sokaságát a típusok korlátolt számával helyettesítvén. De elveszti ezt az előnyét, ha ezek a típusok nem az összes egyének számbavétele és teljes analizise után állapíttattak meg. A kutatást nem segíti elő, ha nem tesz mást a már kész kutatások összegezésén kívül. Csak úgy lesz valóban hasznunk belőle, ha lehetővé teszi más tulajdonságok osztályozását is, mint amelyek neki alapul szolgáltak, és keretekről gondoskodik az új tények számára. Az a feladata, hogy ismertetőjeleket bocsásson rendelkezésünkre, amelyekhez kapcsolhassunk más megfigyeléseket is azokon kívül, melyek nekünk ezeket a megfigyeléseket szolgáltatták. Éppen azért szükséges, hogy ne az összes egyéni tulajdonságok teljes leltára legyen, hanem kevés, gondosan megválogatott tulajdonság alapján készüljön. Ilyen feltételek mellett nemcsak arra szolgál, hogy a kész ismeretek közt rendet teremtsen, hanem arra is, hogy ismereteket adjon. Irányítása mellett a megfigyelő nagyon sok lépést megtakarít. Ha az osztályozás ezen az elven alapul, t. i. ha van általános tény a fajban, nem szükséges az e fajhoz tartozó összes társadalmakat megfigyelni; néhány is elég. Sőt sok esetben néhány gondos megfigyelés is elég, mint ahogy gyakran egy jól véghezvitt kísérlet is elegendő egy törvénynek megalkotására.

Osztályozásunk számára tehát a különösen lényeges jellemvonásokat kell kiválogatnunk. Igaz, hogy ezeket csak akkor ismerhetjük fel, ha a tények magyarázata eléggé előrehaladt. A tudomány e két része szorosan összefügg és egymás mellett haladnak. Mégis, mielőtt nagyon belemennénk a tények tanulmányába, nem nehéz kitalálni, hogy a társadalmi típusok legjellemzőbb sajátságait hol kell kutatni. Valóban tudjuk, hogy a társadalmak egymás mellé tagolt részekből állnak. Mivel minden eredő természete szükségképpen az alkotó elemek természetétől, számától, s az összetételük módjától függ, világos, hogy ezeket kell alapul vennünk és látni fogjuk, hogy ezektől függnek a társadalmi élet általános tényei. Különben, mivel ezek a morfológiába tartoznak, társadalmi morfológiának is nevezhetnők a szociológiának azt a részét, melynek a tárgya társadalmi típusok megállapítása és osztályozása.

Most hát előre megállapíthatjuk ennek az osztályozásnak elvét. Tudjuk, hogy az alkotó részek, melyekből az egész társadalom alakult, voltaképpen nála kisebb társadalmak. Valamely nép két vagy több nép egyesüléséből származik, melyek őt már megelőzték. Ha tehát ismerjük a legkisebb társadalmat, mely valaha létezett, osztályozásunk megejtése céljából nincs más tennivalónk, mint nyomozni a módot, amint ez a társadalom a hozzá hasonlóval összetevődött s amint ezek összekapcsolódva ismét összekapcsolódtak.

II.

Spencer nagyon jól megértette, hogy a társadalmi típusok módszeres osztályozásának nem lehet más alapja.

«Láttuk – mondja – hogy a társadalmi fejlődés egyszerű kicsiny csoportokkal kezdődik; és hogy e csoportok némelyikének nagyobb csoporttá való egyesüléséből fejlődik tovább, s e csoportok, miután megszilárdultak, hasonlókkal egyesültek és még nagyobb csoportokká formálódtak. Osztályozásunknak tehát az elsőrendű társadalmakkal, vagyis a legegyszerűbbel kell kezdődnie.»42)

Sajnos, ennek az elvnek megvalósítása céljából, annak pontos meghatározásával kellene kezdeni, hogy mit értsünk egyszerű társadalom alatt. Ezt a meghatározást Spencer nemcsak hogy meg nem adja, sőt körülbelül lehetetlenségnek tartja.43) Az egyszerűség valóban, mint ő gondolja, lényegében a szervezet bizonyos kiforratlanságában nyilvánul. Nos, hát nem könnyű pontosan megmondani, hogy a társadalmi szervezet mikor elég kezdetleges, hogy egyszerűnek kvalifikáltassék; ez az értékelés dolga. A formula is, amit ő ad, annyira ingadozó, hogy minden társadalmi formára ráillik. «Nem tehetünk jobbat – mondja – mint hogy minden társadalmat, amely egész, nincs alávetve másiknak, amelynek részei a közérdek bizonyos céljaira való tekintettel kormányzó központtal vagy anélkül kooperálnak, egyszerűnek tekintsünk.»44) De sok nép van, mely e feltételnek megfelel. Innen van, hogy ő találomra ez alá a rubrika alá foglalja össze az összes kevésbbé civilizált társadalmakat. Elképzelhetjük, hogyha így kezdi, mi lehet az eredménye ennek az osztályozásnak. Itt egymás hegye hátán látjuk a legcsodálatosabb zavarban a legkülönbözőbb társadalmakat, a homeroszi görögöket a X. századbeli hűbérbirtokok, a bechuánok, a zuluk és a Fidsi-szigetek lakói mellett, az athéni szövetséget a XIII. századi francia hűbérbirtokok, az irokézek és araukaniaiak mellett.

Az egyszerűség szónak csak akkor van határozott értelme, ha a részek teljes hiányát jelenti. Egyszerű társadalmon tehát minden olyan társadalmat kell értenünk, mely nála egyszerűbbet nem foglal magában; amely nemcsak hogy nem vezethető vissza egyetlen tagra sem, de nem is mutatja nyomát semmiféle korábbi tagozódásnak. A horda, mint ezt mi is meghatároztuk,45) teljesen megfelel ennek a definiciónak. Olyan társadalmi csoportosulás, mely nem foglal és nem foglalt magában más kezdetlegesebb csoportot, s közvetlenül egyénekre bomlik szét. Ezek a teljes csoporton belül nem alkotnak szűkebb és ettől megkülönböztethető csoportot; atom módjára vannak összetéve. Úgy gondolják, hogy ennél már egyszerűbb társadalom nem lehet; ez a társadalmi szervezet protoplazmája és következőleg minden osztályozásnak természetes alapja.

Igaz ugyan, hogy tán nem létezik történelmi társadalom, mely ennek a leírásnak teljesen megfelel. De már az idézett könyvben kimutattuk, hogy ismerünk sok olyan társadalmat, mely közvetlenül és közbeeső tagok nélkül, hordák egymásra halmozódásából áll. Amikor a horda, ahelyett, hogy egész társadalommá lenne, társadalmi réteggé lesz, megváltoztatja nevét és clan-nak nevezzük; de megőrzi ugyanazokat az alkotó jellemvonásokat. A clan valóban olyan társadalmi egyesülés, mely szűkebb körűre már nem bomlik szét. Erre talán azt lehetne megjegyezni, hogy ott, ahol ma megfigyelhetjük, sok külön családot foglal magában. De azt hisszük, még pedig olyan okokból, melyeket itt tovább nem fejtegethetünk, hogy a kis családi csoportoknak ez az alakulata már később következett be, mint a clan, azután pedig, helyesen mondva, nem alkottak társadalmi tagokat, mivel politikai felosztásnak nem számítanak. Mindenütt a clan ennek a nemnek végső felosztása, ahol vele találkozunk. Következőleg, ha semmiféle tény nem szólna is a hordák léte mellett, – remélhetőleg lesz még alkalmunk ezt kifejteni – a clannak, vagyis a hordák egyesüléséből alakult társadalmak léte feljogosít annak feltételezésére, hogy voltak a tulajdonképpeni hordára szorítkozó egyszerűbb társadalmak és a horda az az alapelem, melyből az összes társadalmi fajok leszármaznak.

Ha felvettük a hordának, az egytagú társadalomnak fogalmát, – akár mint történelmi valóságot, akár mint tudományos posztulátumot fogjuk fel – van egy támasztékunk, mely szükséges a társadalmi típusok teljes lépcsőjének megkonstruálására. Annyi alaptípust különböztethetünk meg, ahányféle módon kombinálhatjuk a hordákat egymással és ahányféle módon kombinálhatók az ily módon keletkező új társadalmak. Mindjárt olyan egyesüléseket találunk, melyek a hordának vagy clannak (hogy új névvel jelöljük) egyszerű összekeveredéséből származnak, de ezek a clanok úgy társultak, hogy átmeneti csoportok nem fordulnak elő az egész csoportban, mely valamennyit összefoglalja, és az egyes különcsoportok közt. Egyszerűen egymás mellé vannak állítva, mint a horda emberei. Ezeknek a társadalmaknak példáit, melyeket egyszerű soktagúnak (polysegmentaire) nevezhetnénk, egyes irokéz és ausztráliai tribusokban lelhetjük meg. Az arch vagy a kabil törzs ugyanezt a jellemvonást mutatja; ez faluformában kialakult clanok egyesülése. Nagyon valószínű, hogy volt olyan idő a történelemben, amikor a római curia és az athéni phratria is ebbe a nembe tartozó társadalom volt. Ehhez járulnának még az előbbi faj társadalmaiból összetevődés útján létrejött, más szóval, egyszerűen összetett soktagú (polysegmentaire) társadalmak. Ilyen az irokéz szövetség és a kabil néposztályokból alakult egyesület. Ugyanez volt az eredete annak a három őstribus mindegyikének, melyeknek egyesüléséből később a római község állott elő. Azután a kettősen összetett soktagú (polysegmentaire) társadalommal találkozunk, mely több egyszerűen összetett polysegmentaire társadalom egymás mellé tevődéséből vagy fúziójából ered. Ilyenek a község (civitates), a tribusok egyesülései, amelyek maguk a curiák egyesülései, s ezek szintén gens-ekre vagy clan-okra bomlanak szét, ilyen a germán törzs a grófságokkal, melyek századokra oszlanak, amelyekben ismét megvan a faluvá lett clan-nak végső egysége.

Ezeket az utalásokat ezúttal nem fejtegethetjük tovább, mivel itt nem arról van szó, hogy a társadalmak osztályozását végrehajtsuk. Ez sokkal komplikáltabb kérdés, semhogy így futólag végezhetnénk vele, ellenben a hosszantartó és külön kutatás egész rendszerét igényli. A néhány példával csak az a célunk volt, hogy pontosan megállapítsuk a gondolatot és megmutassuk, hogyan kell alkalmazni a módszer elvét. De amit elmondottunk, nem úgy kell tekinteni, mint az alsóbbrendű társadalmak teljes osztályozását. Nagyobb világosság kedvéért egy kissé egyszerűsítettük a dolgokat. Elfogadtuk, hogy minden magasabbrendű típus ugyanazon, vagyis közvetlenül alsóbbrendű típushoz tartozó társadalmak csoportosulásából formálódik. Semmi sem olyan lehetetlen ugyanis, mint az, hogy különböző fajta társadalmak, amelyek a társadalmi típusok leszármazási fáján nem egyforma magasan állnak, új fajjá egyesüljenek. Ez az eset kevésbbé ismeretes; csak a római birodalom foglalt magában legkülönbözőbb természetű népeket.46)

E típusok megállapítása után helyénvaló a különféle alfajok között különbségeket tenni, aszerint, amint a segmentaire társadalmak, amelyek a keletkezett társadalmat formálják, megőriznek bizonyos egyéniséget vagy ellenkezőleg az egész tömeg elnyeli őket. Könnyen megérthető, hogy a társadalmi jelenségeknek változniok kell nemcsak az alkotó elemek természete, hanem összetételük módja szerint is; ezenkívül nagyon különbözőknek kell lenniök aszerint is, hogy minden részcsoport megőrzi-e a maga helyi életét, vagy valamennyi belekapcsolódik a közös életbe, vagy aszerint, amint többé-kevésbbé szorosan koncentrálódtak. Következőleg azt is kell kutatni, hogy bizonyos időpontban ezek a rétegek teljesen összeolvadtak-e. Ezt arról lehet megismerni, hogy a társadalom eredeti összetételének a közigazgatási és politikai szervezetre többé semmi hatása nincs. Ebből a szempontból a község élesen megkülönböztethető a germán tribusoktól. Ez utóbbiaknál, ha elhalványulva is, a clan-szervezet történelmük végéig fennmaradt, míg Rómában és Athénben a gentes és a γένη mint politikai testületek csakhamar megszűntek és csak magánkötelékké váltak.

Az ily módon megállapított kereteken belül, a másodrendű morfologikus tulajdonságok szerint új megkülönböztetéseket végezhetünk. Azonban a később kifejtendő okok alapján alig hisszük, hogy eredménnyel mellőzni lehetne a most adott osztályozást. Azonkívül nem megyünk bele e részletekbe, elég lesz, ha felállítjuk az osztályozás elvét, mely így hangzik: A társadalmak osztályozását összetételük fokának alapján kell kezdeni és alapul kell venni a teljesen egyszerű vagy monosegmentaire (egytagú) társadalmat; ezeken az osztályokon belül különböző alosztályokat különböztetünk meg aszerint, hogy megvan-e az eredeti tag teljes összeolvadása vagy nincs.

III.

Ezekben a szabályokban impliciter benne van a felelet arra a kérdésre, amit talán már fel is tett magában az olvasó, látván, hogy úgy beszélünk a társadalmi fajokról, mintha volnának, anélkül, hogy mindjárt megszilárdítottuk volna létezésüket. Ez a bizonyíték már a módszer előadott elvében benne foglaltatik.

Láttuk, hogy a társadalmak tulajdonképpen nem mások, mint különböző kombinációi egy és ugyanazon eredeti társadalomnak. Egy és ugyanaz az elem hozzá hasonlóval csak korlátolt számban tevődhetik össze, főképpen ha kevésszámú alkotó elem van, s éppen így a belőlük eredő kombinációk is; s ez az eset a társadalmi rétegeződéseknél. A lehetséges kombinácók skálája határolva van s ennek következtében legalább is a nagy többség ismétlődik. Így jöhetnek létre a társadalmi fajok. Különben az is lehetséges, hogy e kombinációk közül némelyek csak egyszer fordulnak elő. Ez a fajok keletkezésén mit sem változtat. Ebben az esetben csak az az ellenvetés tehető, hogy a faj csak egy egyént foglal magában.47)

Vannak tehát társadalmi fajok, melyeknek oka ugyanaz, mint a biológiai fajoké. Ez utóbbiak azon a tényen alapulnak, hogy a szervezetek egy és ugyanazon anatómiai egységnek különböző kombinációi. Mégis nagy különbség van ebből a szempontból a két terület között. Az élőlényeknél ugyanis egy külön tényező olyan ellenálló erőt adott a specifikus tulajdonságoknak, amilyennel a többiek nem rendelkeznek; ez az átöröklés. Ezek a tulajdonságok erősen belegyökereztek a szervezetbe, mert az összes elődökével közösek. Az egyéni környezet befolyása tehát nem nyomja el egykönnyen, ellenben megmaradnak egyformáknak a külső körülmények különbözősége ellenére. Van valami belső erejük, mely a kívülről ható ingerekkel szemben megtartja állandóságukat; ez az öröklött tulajdonságok ereje. Ez az oka, hogy világosan körülírhatók és pontosan meghatározhatók. A társadalmi területen nincs meg ez a belső ok. Ezeket a specifikus tulajdonságokat a továbbtenyésztés nem szilárdítja meg, mert csak egy nemzedéken keresztül tartanak. Az a szabály, hogy a keletkező új társadalmak más fajhoz tartoznak, mint a belőlük keletkezők, mert az utóbbiak kombinálódva merőben új tulajdonságokat hoznak létre. Csak a gyarmatosítást lehetne a tenyésztés útján való átültetéshez hasonlítani; hogy pedig a hasonlóság megfelelő legyen, szükséges még, hogy a gyarmatosok csoportja ne vegyüljön más fajhoz vagy más változathoz tartozó társadalmakkal. A faj megkülönböztető tulajdonságai eszerint az öröklékenységből semmi erőtöbbletet nem nyernek a célból, hogy az egyéni változatoknak ellenállhassanak. Ellenben a körülmények befolyása alatt a végtelenségig változnak és módosulnak; sőt amikor meg akarjuk őket közelíteni és kiküszöböltünk minden változót, ami őket körülveszi, gyakran csak valami meghatározhatatlan maradvány esik a kezünk ügyébe. Ez a meghatározhatatlanság természetesen növekszik aszerint, amint nagyobb a jellemvonások összetétele. Mert minél összetettebb valamely dolog, annál különbözőbb kombinációkat alkothatnak a részek, melyekből össze van téve. Ennek a következménye, hogy a specifikus típus nem mutat olyan biztos körvonalakat, mint a biológiában, nem számítva a legegyszerűbb és legáltalánosabb tulajdonságokat.48)