GYÓGYULÁS.
… Akkoriban, farsang végén, sokat beszéltek a sajnálatos esetről a társaságban. Általában azt mondták: a szép, fiatal özvegy a Dombrádyék legutolsó bálján hült meg és pedig – a pletyka nyelvek szerint – akkor, mikor a táncztól kihevülten Ostfy Kázmér után kiosont az erkélyre, hogy a neheztelő gavallért kiengesztelje. Forró szavakat válthattak odakint a hidegben, mert mikor ragyogó arczczal, karonfogva visszajöttek a terembe, a vetélytársak mindannyian érezték, hogy a méltó ellenfelek szerelmes békét kötöttek, s az ő szerepüknek vége. A szegény Csejthey Béla, ki mindenesetre a legreménytelenebb imádó volt, bámészan ejtette ki kezéből a féltékenyen őrzött báli belépőt…
Emberére talált volna hát Gorszky Marianne? Meglepetve találgatták, melyikőjük a voltaképpeni legyőzött?… Mindenkit érdekelt a dolog, hisz (a hogy Rádern Gida mondogatta) a szép özvegy valósággal «bérbevette az egész saisont» és deczember óta csak ő róla beszéltek az úri- és hölgy-kaszinóban. Királynői termetű szőke asszony volt, ki épp oly kevéssé ismerte a kaczérság kicsinyes eszközeit, mint az antik szoboristennők, – de míg a női báj csak tetszelegve kéri, vagy legfeljebb kihivja a férfi vonzalmát, addig az ő nagy, fekete szeme fölénynyel teljesen parancsolta a hódolást…
Tüneményszerű volt a lengyel kapitány özvegyének a diadala, – a Pestre farsangolni jövő gentry-családok csakhamar unottan tértek haza vidékre, mert a leányok egészen kimentek a divatból azon a télen. Körülötte meg egyre nőtt az udvarlók serege, pedig január végén már tisztában volt vele mindenki, hogy Gorszky Marianne a daliás Ostfy Kázmért választotta «ellenfelül». És hát nagyszerű volt ez a párbaj, – két büszke lénynek a mérkőzése, kik a szerelemben a küzdelmet látták és daczukban csak szenvedtetni akarták egymást. Kázmér veszedelmes, sőt kiméletlen játékos volt ezen a téren, de erőtvevő féltékenységében már kezdte veszíteni a fejét, midőn Marianne azon a báli éjen egyszerre váratlanul feladta a játszmát. Tán nem merte tovább próbára tenni azt a férfit, a kit mint asszony mégis szeretett volna erősebbnek látni magánál…
Azt mondják, sohse volt szebb, mint azon a hajnalon, midőn nem törődve többet a kaján szemekkel, önfeledt boldogan járta a füzértánczot választottjával. Arcza kipirult, – vajjon a szerelmes hév volt-e ez, vagy már a jelentkező kór láza? Másnap nem jött el a kaszinói teára, harmadnap pedig már mindenki azt suttogta, hogy tüdőgyuladásban fekszik nagynénje lakásán.
I.
A társaságban részvétteljes megdöbbenéssel fogadták a hírt, s az első napokban csakugyan tömegesen látogattak el az érdeklődők hozzá. Hordták a virágot az udvarlók, sőt szorgalmasan eljártak az ú. n. «barátnők» is. Ki igaz részvétből, ki valami kegyetlen kiváncsiságból… Persze, az aggódók közt legelső helyen állt maga Ostfy Kázmér, hisz tán épp az ő daczos viselete volt a közvetlen oka a Marianne meghülésének. Bántotta a lelkiismeret, – meg hát szerette az asszonyt, már tudniillik a maga módja szerint. A férfiak ritkán jó betegápolók, a nagy nőhódítók meg egyáltalában képtelenek ilyes önfeláldozó szerepre: nekik a szenvedély csatáira kész egészséges asszony kell. Tovább mennek az elesettek felett újabb csatákra… Kázmér a veszedelem napjaiban való kétségbeeséssel ült a szomszéd szobában órák hosszat, de mire a betegség fordulópontja elérkezett, s az orvosok megmentettnek nyilvánították Mariannet: akkorra belőle is kiapadtak a könyörületességi ösztönök. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, de nem birta ki tovább a betegházban. A feledékeny világ már rég napirendre tért a szép özvegy felett, a többi jukker-asszony annál vigabban mulatott tovább, csak ő neki ne lenne szabad «társadalmi kötelességeit teljesíteni?» Titokban elment egy bálra, aztán egy második bőjti mulatságra… Lassankint mind kevesebbet járt fel Gorszkyékhoz, – annyival inkább, mert maga is szégyenlette a viseletét. Marianne a betegségből kimerülten tért magához és a következő időben szomorúan kellett meggyőződnie arról, hogy mennyire mulandó e földön minden.
A tüdőgyuladás hát elmult volna, de az orvosok azért csak csóválták a fejüket. A szervezet alapjában meg volt támadva: sorvasztó mellbajra volt kilátás. Nagynénjének sokáig sikerült megakadályozni, de végre is tükröt kellett adnia a követelődző beteg kezébe. Azt mondják, elájult, a mikor belepillantott… A többiek már régóta tudták, de ő csak most vette észre, micsoda szomorú rom lett az egykori királynői alakból! Naphosszat sírt keservesen, sehogyse tudta magát az alázatosságnak megadni. A városban már híre ment, hogy Gorszky Marianne él ugyan, de az aszkóros szegény betegben senki se ismerne többet rá a farsang diadalmas asszonyára. Ostfy Kázmér rosszkedvűen hallgatta e híreket, – kimondhatatlanul sajnálta Mariannet, de rettegve gondolt a viszontlátásra. Végre egy napon beeresztették… A szegény asszony merően nézett rá és a maga kérlelhetetlenségében olvasta le a férfi arczáról az itéletet. Élt még a királynő benne, volt annyi ereje és büszkesége, hogy visszautasítson minden alamizsnaszerelmet.
– Értem magát, – mormogta búsan – nem kivánhatom, hogy továbbra is szeressen… Nem az vagyok többé, a kinek ismert és a kit szeretett. Menjen…
Kázmér nem tudott egy árva szót se szólni…
– Menjen! – suttogta Marianne – koldusa vagyok a szerelemnek, de inkább meghalnék, semmint hogy a maga alamizsnájából éljek. Felmentem – vissza se jöjjön többet…
A jelenet kegyetlenül megrázta a beteget, napokig alig tért magához. Mikor végre felvetette a szemét, keservesen fakadt ki:
– Mivé lettem!… Mindenki elhagyott…
Nagynénje biztatóan ragadta meg a kezét.
– Dehogy is hagyott el mindenki! A jók megmaradtak s a leghívebb most is itt van. Nézd csak, itt van Csejthey…
– Csejthey?…
– Igen, ő, – a mióta beteg vagy, mindig itt őrködik a szomszéd szobában. Annyit aggódott érted, – szólj egy jó szót hozzá!
Marianne elgondolkodott, – emlékezett erre az ő legalázatosabb imádójára, de most mégis némi megerőltetésébe került, hogy képét felidézze magában. Valaki mondhatatlan gyöngéden csókolta meg a kezét.
– Köszönöm, édes Csejthey…
– Oh, nagyságos asszonyom, én köszönöm, hogy oldala mellett lehetek! És csak arra kérem, hogy továbbra is itt maradhassak, és… ápolhassam.
Marianne hálásan nézett az igénytelen szőke emberre. Valaki hát mégis szerette, igazán szerette! Valaki, a kinek szemeiben semmiféle nyavalya el nem hervaszthatja a bálvány ragyogó képét, a ki akkor is tud szeretni, sőt még mélyebben, mikor a legnagyobb ellenség, a sajnálat, erejét veszi a szenvedélynek. Vannak szenvedésre kárhoztatott, alázatos szívek, melyek nem a szerelem napfényében, hanem csak annak árnyékában nyílhatnak ki… Remélhette volna Csejthey Béla valaha, hogy egyszer még ennyire a közelébe juthat bálványának? Ha nem rettegett volna annyira a Marianne életeért, tán még áldania kell vala azt a betegséget, a mely végre észrevétette királynőjével az ő igénytelen lényét…
Attól fogva szabad bemenetele volt a beteghez. Nem zaklatta őt félénk vallomásaival, csak leste minden gondolatát s ápolta önfeláldozó szerénységgel. Marianne olykor mosolyogva nyújtotta neki csókra a kezét és sajnálkozva suttogta:
– Szegény Csejthey…
Április közepére a világ már régesrég elfeledte a farsang diadalmas asszonyát. Marianne olykor szívdobogva hallotta, hogy Ostfy Kázmér kinek udvarol, de már rég megadta magát sorsának s csak néha törült ki egy-egy könyet a szeméből. Csejthey ilyenkor búsan hajtotta le fejét… Az orvosok cseppet se voltak megelégedve betegükkel: erei egyre apadtak, egyre soványkodott s április végére már siralmas váz lett belőle. Azon voltak, hogy mihamarább délvidékre küldhessék. De alig merték a hosszú utat vele megkoczkáztatni. Végre azonban mégis tenni kellett valamit: Lussinba küldték.
– Ki jön még velünk? – kérdezte a beteg gyöngén.
– Könyörgök, – mormogta Csejthey – én hadd menjek le önökkel!…
II.
A tengeri út tette-e, vagy már a betegség természetében rejlett, de Lussinban nagyon rosszra fordultak a dolgok. Mire a délszaki pompában illatozó úton Piccolóból Grandéba szállították, mint élőhalottat emelték ki a kocsiból. Nem vihették a beteget a víg társasággal teli Rudy-Pensióba, hát a Madonna-templom közelében vettek ki egy Ausztrália felé vitorlázó hajóskapitány házát. Nehéz napok, nehéz hetek következtek el. Csejthey Béla félőrültként futkosott hol az orvoshoz, hol Piccolóba gyógyszerekért. Se éjjele, se nappala nem volt. A jámbor lussiniak lábujjhegyen jártak a ház előtt s már a Piazza bárkásai is azt beszélték, hogy ma végre megszabadul szenvedéseitől a povera Signora ungherese…
De hát vannak csodák a világon. A Marianne szervezete kiállotta ezt az újabb veszedelmes próbát is. Élt és juniusban az orvos azt mondta, hogy ha vigyáz magára, élni is fog.
… Egy verőfényes juniusvégi délutánon történt, – Marianne végre támolyogva indult ki első sétájára a Csejthey Béla karján. A jó Béla kaczagott, örült, mint a gyermek, s ezernyi szeretetteljes gondoskodással támogatta másodszorra is megmentett királynőjét. Királynő!… oh Istenem, be sorvadt, be aszott volt Marianne az oldalán! Szint’úgy nézett ki, mint egy vézna, kis leány… Ő, a ki fejedelmi termetében azelőtt jóval magasabb volt Csejtheynél, most szinte kisebbnek látszott nála. Csöndesen ballagtak fel a parti templom mellett a Cap Leva felé. A sétány mirtusai kábító illatot leheltek arczukba s mindegyre tündériesebben bontakozott ki eléjük a tenger képe. A bucsúzó nap opálos aranyfénynyel hintette be az elnyugvó habokat. Az est leereszkedő fátyolán át mint az Operencziák bástyái huzódtak a kék messzeségben a dalmácziai havas Velebitek; alattuk álomképekként halaványultak el gyermekeik, a fehér szigetek: Arbe, Pago, szélről Cherso, az aranygyapjú mesés városával, a Jason Osserójával… A bús olasz temető mellett aztán jobbra kanyarodtak a hegyoldalban Rovensca felé. Ott a keleti távolban a siető éj szárnyai alatt már elsötétedett a zöld Oriole-sziget… Marianne boldog kimerültséggel dőlt le a sétány egy lóczájára. Behunyta a szemét és feje önkéntelenül a Csejthey vállára hanyatlott.
– Maga jó, Béla, maga mentett meg engem az életnek… oh, hogyan háláljam meg! Még a köszönethez sincs erőm, olyan gyönge vagyok…
– Édes királynőm! – Béla megfogta a kezét.
– Királynő!… Marianne szomorúan mosolyodott el – ne nevezzen annak! Ne is juttassa eszembe azt a hivalkodó farsangot! Nézze, mily rútul elhagytak alattvalóim… Imádtak, a míg egészséges voltam, de menekültek tőlem, mihelyt beteg lettem. S a ki legjobban szeretett, az az Ostfy Kázmér!…
Béla búsan hajtotta le a fejét.
– Szereti még mindig? – kérdezte végre félénken.
Egymásra néztek.
– Hogy kérdezhet ilyet? – súgta végre Marianne – hát nem volt nekem elég a csalódásból? S azt hiszi, új életemben ilyen szívtelen, hiú bábok még érdekelni tudnának? No, legyen okos…
Béla szemébe könyek szöktek.
– És én mégis szeretnék olyan hatalmas, daliás ember lenni, mint Kázmér, – szólt végre keserűen.
– Ne akarjon olyan lenni, mint ő.
– Vigasztalni akar…
– Miért vigasztalnám? – felelt Marianne és mintegy, hogy önmagát is meggyőzze, kedvtelve nézett végig Csejtheyn. Szinte boldog alázattal húzta össze magát még kisebbre az oldalán. – Lássa, folytatta halkan, – én olyan kicsiny s gyönge vagyok, s maga oly erős mellettem! Olyan jól esik tudnom, hogy biztos karja támogat engem. Mit csinálnék most itt maga nélkül?…
Ismét egymásra néztek.
– Marianne, hát tudna… tudna engem szeretni, csak egy kicsit?…
Marianne pillanatra mintha habozott volna, de aztán magával ragadta őt a szivéből előtörő hálaérzet. Feje a Béla vállára hanyatlott, s Csejthey örömittasan ölelte magához. Ajkaik egy hosszú csókban forrtak össze.
– Hihetek e boldogságomnak?
– Higyjünk benne, – suttogta Marianne szorongva, – szeretem, szeretni akarom magát…
Csejthey szinte eszét vesztette boldog mámorában. Halkan beszélgettek, hosszasan, és légvárakat építettek a jövőre. Ide vonulnak el a világ irigy szemei elől, megveszik a zöld Oriole szigetet, s ottan fognak élni, mint a mesebeli pásztorok… Hazamenet beosontak a parti templomba, s ott a velenczei Madonna márványszobra előtt kezet kézben tartva imádkoztak boldogságukért.
III.
A viszonzott szerelem édes napjai, édes hetei következtek el Csejtheyre. Mintegy álomban telt el a julius hónap… Marianne lábbadozása soká tartott, s igazában csak augusztus folyamán kezdte kissé összeszedni magát. Ekkor aztán rohamosan szerezte vissza erejét. Béla szerelmes örömmel gyönyörködött egészsége gyarapodásában, – még szebbre festette maga előtt a jövőt, s már esküvőről beszélt. Elvakultságában észre se vette, hogy egészsége helyreálltával Marianne mindegyre búsabbá és csendesebbé válik. Gyakran már szórakozottan hallgatta a Béla fellengős terveit és sürgető könyörgéseire alig felelt.
– Mondja hát, hogy szeret!
– Nem jó azt túlsokat ismételni, – mondotta végre egy napon Marianne sajátos mosolylyal.
Béla meghökkent.
– Miért?
A szép özvegy – mert lassankint ismét azzá lett – vállat vont. Voltak aztán napok, mikor mintha szemrehányásokat tett volna magának szeszélyes viselkedéseért… Ilyenkor gyöngéd igyekezett lenni megint. De az eféle indulathullámokra aztán csak annál rosszabb lett a visszahatás. Napokig kerülte Bélát, s végre ilyes szavakkal mentegette magát:
– Ne haragudjék rám, nem tehetek róla… Kergessen el magától, bánjék velem rosszul, akkor tán jobb leszek…
Szegény Csejthey mindezt nem értette. Ő továbbra is a rajongó maradt, ki hitt a jövőben… Délutánonkint rendszerint kijártak a rovenscai útra sétálni, s Béla nagy örömét lelte abban, hogy karonfogva vezethette Mariannet. Olyan beczéző gondoskodással bánt vele most is, mint akkor, mikor még súlyos beteg volt. Egy napon végre a szép asszony türelmetlenül húzta ki karját a Csejtheyéből.
– Kényelmetlenül megyünk így.
– Miért? – kérdezte Béla csodálkozva.
– Miért?… Mert maga, izé, – tulságosan alacsony hozzám és nagyon le kell hajolnom… És tudja, nincs is rá szükség többé, egészséges vagyok már…
Szegény Csejthey álmélkodva nézett a mellette kiegyenesedő fejedelmi alakra. Csakugyan jóval magasabb volt nála… Abban a pillanatban a régi királynővé lett előtte Marianne.
– Az Istenért, – tört ki végre, – mi történt? Nem szeret többet, látom…
A szép asszony küzdött magával, felelni akart volna, de nem tudott. Vállat vont, s aztán sarkon fordulva, sebes léptekkel hagyta el őt.
IV.
Jött a viharos szeptember, s ennek fergetegeivel végkép elborult az ég a Csejthey szerelme felett is. Megújuló szépségében Marianne szebb volt, mint valaha, de visszanyerte parancsoló lényét is. Béla mind kevésbbé tudott eligazodni szeszélyes kedvén és viselete egyre érthetetlenebbé vált előtte. Csak azt érezte, hogy kezd a sziget szűk lenni a királynőnek. Már alig sétáltak, alig beszélgettek együtt, – elszakadt a fonál közöttük… Szegény ember sokat szenvedett, de azért még mindig remélt. Faggatta a nagynénit, hogy mit csinál Marianne szobája magányában? Aztán megleste: tényleg leveleket írt… Maga járt el a postára a válaszokért. Egy felhős reggelen útját állotta a parton, s kétségbeesésében a kezében tartott levél után nyúlt.
– Csak azt mondja meg legalább, kivel levelez?…
Marianne lesújtóan nézett a vakmerőre és tovább ment. Béla úgy érezte, hogy elveszett minden. Támolyogva ment le a partra, s odaszólt az öreg bárkáshoz, Fortunatóhoz:
– Menjünk…
– Vihar lesz, signor…
V.
Hát Fortunatónak igaza volt: vihar lett ott istenigazában, s a bóra démonai tarajosra szántották az elfeketült tengert. Hulltak a menykövek, s a sivító szélvész szalmaszálként hányta-vetette a bárkát a torzsalkodó hullámokon. «Csak előre, előre!» – fakadt ki Csejthey minduntalan, mintegy azt kivánva, hogy az orkán túlharsogja a lelkében dúló vihart. És sodorta a szél őket a Palazzuole-szigetek felé, onnan a Dolfin-szirt iránt, össze-vissza a dalmát tengerszorosban… Késő délután lett, mire tört vitorlával visszavetődtek Lussingrande elé.
Béla a rovenscai útra nézett, s egyszerre reszketni kezdett egész testében. Az ég sebesen kergetőző fellegfoszlányai alatt egy világosruhás, magas női alak állott az úton, épp annak a lóczának a közelében, a hol először ültek együtt. Az a női alak Marianne, – de ki az a hatalmas termetű férfi mellette? Nyilván őt nézik, őt várják… Csejthey tehetetlenül kiáltott bele a szélbe: Kázmér az, Ostfy Kázmér!… Most, hogy ő, a hű szerelmes egészségessé ápolta Mariannet, most visszajött!…
– Fortunato, – kiabált – menjünk a parthoz, oda ni, ott kössünk ki!…
Fortunato megragadta az evezőket, lapátot vett a kezébe Csejthey is. Kétségbeesetten küzdöttek a tornyosodó habokkal, de mindhiába, – a part felől sivító szél egy lépéssel sem engedte őket közelebb. Béla csak bámult a rovenscai úton álló két alakra s abban a perczben azt érezte, hogy nem is a tenger vihara, hanem a saját balsorsának a legyőzhetetlen árja ellen küzd. Ott a boldogság partja, de nem szabad neki e parton kikötni soha… Végre kimerülten hanyatlottak le karjai, az evező kisiklott kezéből. S a szélvész démonai csak annál gúnyosabb sivítással vetették vissza bárkáját a tengerre. Egyre jobban távolodott a part… A két alak még mindig ott áll. Mi az ott a Marianne kezében? Fehér zsebkendőt lobogtat, – igen, bucsút int! Most csöndesen elindulnak a Cap Leva felé. Csejthey szemmel tartja őket, – még egy pillanat s eltünnek a kápolna mögött…
*
Késő éjjel lett, a hold már magasan járt a felleges égen, mikor a hányt-vetett bárka végre bejuthatott a rovenscai kikötőbe. Béla eszétvesztve szaladt átal a hegyen s lihegve állt meg a Gorszkyék háza előtt. Az ablakok sötétek voltak… Dörömbölésére kijött az öreg Giovanna.
– Hát bizony elutaztak, – mondotta szomorúan – ezt a levelet hagyták itt.
Csejthey feltépte a borítékot s a hold fényénél ezeket olvasta:
«Isten áldja, édes jó Béla, – bocsásson meg! A míg beteg voltam, azt hittem, magát fogom szeretni mindig, de most, hogy meggyógyultam, nem tehetek róla! – Kázmért kell követnem. Értem jött, megbocsátottam neki… Ne átkozzon, nem én vagyok a kegyetlen, a szerelem az…»