A JAVASASSZONY.
… A parti-vadászok legszebb flanellöltönyeikben álltak lent a tennis-pályánál és vártak. Négy óra rég elmúlt már s a kastélybeliek mégse jöttek. Az urak unatkozni kezdtek s racketjeiket lóbálva egyre türelmetlenebbül járkáltak fel s alá a fűben. Ki-ki a maga féltékenyen őrzött tervét forgatta fejében s csak olykor pillantott bizalmatlanul, megvetően a másikra. Hja, a megye leggazdagabb leányára pályáztak, Katholnay Muki bácsi egyetlen Mariskájára, – arra a csinos, szöszke bakfisra, a ki örökké nevetett s a kit a többi szegény gentry-leány csak úgy hívott, hogy a «pisze pénzeszsák»… Az ördögbe is mért nem jön már? Az urak egyre hátrapillantgattak a szép régi kastély felé, melynek jelzálogmentes, barok fedele vörösen rítt ki a májusi zöldből. De végre is kifáradtak a dühödt járkálásban; megálltak s egymásra néztek mind az öten. Okosabbat úgy se tudtak csinálni, hát elkezdtek beszélni lóról, asszonyról, kaszinói thémákról s utoljára, mint igazi vendégek, a háziak szapulásához láttak.
– Valóban érthetetlen, hogy intelligens emberek ilyen babonásak lehessenek! – mondotta Frech Aladár, az ösmert sportsman, a jövendőbeli vő megvetésével. A jubilált párbaj és kártyahős kedvtelve csillogtatá ujján grófi sógora czímeres gyűrűjét.
– Hát hallatlan dolgokat beszélnek róluk, – felelt Wolansky kapitány, a lengyel telekkönyvbúvár és úrlovas, kinek minden csontja kétszer is össze volt törve. – Hallatlan dolgokat! Például Muki bácsival nem lehet vadászatra menni, mert ha pappal találkozik, menten visszafordul. Péntekenkint és minden hó 13-ikán ki se mer mozdulni a szobából s ha véletlenül kuvikot hall, rögtön új végrendeletet csinál. És tudjátok-e, hogy csak újholdkor mer pénzt betenni a takarékpénztárba?
Dághy Viktor, a kamarás miniszteri fogalmazó gúnyosan vetette közbe:
– Te bezzeg tennél mindennap ugy-e?… No urak, de ha Muki bácsi csodabogár, Katholnay mama se az utolsó. Örökké kártyát vettet magának a szakácsnéval! Ha két kakas kukorékol egyszerre, mindjárt imádkozik s ha szőlővel vagy hajóval álmodik, gyónni megy. Bolond egy társaság, mi? Más ember legfeljebb csak a péntektől fél, de ebben a familiában babonás a hét minden napja.
A vén Szoborházy gróf, egy kifent mumia éldelegve vigyorogtatta hamis fogait.
– Hehehe! – mormogta rozoga csábállásba helyezkedve, – ha így áll a dolog, csak azt kellene kitalálni, hogy a szép Mariska a hét melyik napján fogad szerelmi vallomást! A ki ezt kitalálja, azé a leány. Én már sejtem, hehehe!…
– Csak tartsd meg a titkot magadnak, – folytatta a kamarás, – hát az bizonyos, hogy a leány is bolond és babonás. Nekem maga mondta, hogy sose menne férjhez olyan emberhez, a kinek a neve tizenhárom betűből áll…
– Eh! – kiáltá közbe Frech Aladár, – mondok én nektek még nagyobbat, ha akarjátok. Ez az apró babona még mind semmi, de nézzetek csak oda a falu végére, arra a furcsa házikóra. Az a vén parasztasszony, a ki ott lakik, már jó sok forintot bezsebelt Muki bácsiéktól! Ha valaki beteg, ezt a kuruzsló banyát hívják az orvos meg a pap előtt. Ott volt minden gyermek születésénél s horoszkopiumot állított fel. A mit ő mond, az szentírás…
– No, – szakította félbe Wolanszky kapitány, egy kis bakatükörben nézegetve magát – már az igaz, hogy én nem engednék meg ilyen dolgokat a feleségemnek!
– Bizony, – jegyezte meg önérzetesen a kamarás, – másként nézne ki ez az egész ház, ha én volnék itt az úr!
– Hehehe! – vigyorgott a múmia-gróf – hát még ha én?!… Igazi úr való ide.
Frech Aladár türelmetlenül lépett oda a versengők közé s hamarosan letorkolta őket:
– No hiszen majd meglátjátok, hogy milyen úr tudok én lenni! Tán csináljak nektek kis meglepetést ma estére?
Erre a nyilatkozatra boszúsan fordultak el a többiek. Pillanatra csend lett, mindenkinek eszébe jutott, hogy épp ma van a házikisasszony születésnapja és az esti bálon döntő mérkőzésre kell készülniök. Végre Wolansky szólalt meg:
– Az ördögbe, még se jönnek?…
Az ötödik udvarló, ki mindeddig némán ült a fűben és bámészan hallgatta az idősebb vetélytársak fejtegetéseit, e perczben talpra ugrott. A kis Laborczy Andris volt, egy piros-pozsgás arczú, furfangos szemű gentry-gyerek. Az apja őt is elküldte volt a Katholnay Mariska meghódítására. A mire egyébiránt nagy szükség is volt, mert az uzsorások csak a leány nagy hozománya fejében hagyták bent az öreget a kastélyban.
– Na már igazán jöhetnének, – kiáltotta vígan, – majd én érettük megyek!
S nyomban el is indult a kastély felé. Futott, nehogy a többiek elejébe kerüljenek.
I.
Laborczy Andrisnak ezúttal igazán nem volt semmi ravaszság az eszében. A hogy lihegve felszaladt a kastély lépcsőjén, valóban egyedül annak örült, hogy előbb fogja látni Mariskát, mint a többiek. Mégis csak jobban megérdemli ő a leányt, mint azok a léha fráterek odalent! Ki is a legveszedelmesebb közülök? A vén gróf, az az aszalt szilva? A kapitány, az a lócsiszár? No már ezek csakugyan nem számítanak. Frech Aladár szemtelen, mint a neve, a kamarás – no az hallgat, mint ősei sírja. Már pedig Mariska ugyancsak szeret csacsogni és bizony senkivel sem tud olyan jóízűket nevetni, mint ő vele. Voltakép nem is udvarolt ő a leánynak tervszerűen soha, csak mikor egymásra néztek, önkéntelen mindig jókedvük lett. Lehet, töprengett Andris, hogy Mariska nem veszi őt komolyan, – pedig ha tudná, mennyivel jobb szíve van, mint azoknak a vén parti-vadászoknak! E mellett persze nagylelkűen elfeledte, hogy ő is az, a mi azonban csak azt bizonyítja, hogy igazán szerelmes volt, már a maga módja szerint…
Végigment a folyosón s benyitott a szalonba. Ép tovább akart menni, mikor a szomszéd boudoirból a nevét hallotta említeni. Meglepetve állt meg. A Mariska hangja volt, – izgatottan beszélt franczia társalkodónéjával. Andris igazán nem akart hallgatózni, de most már csak nem mehetett el, – sőt ellenkezőleg, önkénytelen egyre közelebb húzódott a boudoir függönyéhez, Gummitalpas czipő volt rajta s így ő saját maga sem hallhatta lépteit. Egyre jobban elámult azokon, a miket hallott; letárgyalták ott az egész udvarló sereget!
– Leocadie! – hangzott a Mariska kétségbeesett szava – nem, akármint unszolsz is, nem tudok választani!
– De hát annyit mégis csak tudsz, – felelt a társalkodónő türelmetlenül, – hogy ki iránt viseltetsz rokonszenvvel?
– Leocadie! – hogy tudjam én ezt, mikor valamennyit egyformán sajnálom! Ha Frech Aladárt kikosarazom, ez a büszke férfi rögtön főbe lövi magát…
– Ah, dehogy!
– De igen, ő megesküdött nekem! És mit gondolsz Wolanskyról? Én olvastam, hogy ezek a lengyelek milyen elszántak. Ő elmondta nekem, hogyha valami kudarcz érné az életben, azonnal örökre visszavonulna lengyelországi uradalmaira, melyek őseiről, a lengyel királyokról szálltak rá.
A társalkodónő nevetett.
– Csak aztán rátaláljon azokra a királyi birtokokra!
– Leocadie! Te csak nevetsz, pedig Wolansky igazi hős… De jó, vegyük Dághyt, ő kamarás! Ő kijelentette nekem, hogy belőle bizton miniszter lesz, – mit szólsz hozzá?
A franczia kisasszony csengően felkaczagott:
– A kamarás? Hisz sose szól egy szót se!
– Az épp oly érdekes rajta! Olyan titokzatos… Igaz, a gróf többet beszél. Csak ne volna olyan vén! Hány éves lehet?
– Az mindegy, édesem, – mondotta Leocadie egyszerre felvillanyozódva – azért mégis gróf. Az ilyen éltesebb ember az igazi férfi.
– Igen, – csacsogott Mariska – hallottam, hogy az ilyen tapasztalt urak tudnak legjobban bánni velünk tapasztalatlan leányokkal…
– És még mennyire! – magyarázta a franczia kisasszony – higyj nekem, csak őt válaszd édesem!…
Andris odakint majd megpukkadt mérgében!
– No megállj, te madárijesztő! Hát az a vén pávián vesztegetett meg téged?
– Hisz csak ne volna a gróf olyan komoly, – töprengett tovább Mariska – mindegyre elalszik! Én pedig úgy szeretek ébren lenni és nevetni.
– Édesem, az élet nemcsak nevetgélésből áll
– Már én csak jobb szeretek Laborczy Andrissal kaczagni! – kiáltotta Mariska csökönyösen.
– Pfuj, az a zöld béka!
– Hisz az igaz, hogy kicsit zöld, de azért mégis kedves fiú. Csak ne volna vidéki, – én Pesten az Andrássy-úton akarok külön palotában lakni…
Andrisnak csak a «zöld béka» volt a fejében, és már majd hogy be nem ugrott a boudoirba, midőn a függöny előtt azért mégis megállott. A függönyrésen beláthatott; kihevülten ott állt a szöszke Mariska és kezeit tördelte. Mindegyre kisimította szeméből lelógó fürteit. Olyan csinos, olyan kedves volt!… Andris megesküdött magának, hogy küzdeni fog érte mindhalálig.
– Hát ha már nem veszed a grófot, – kérdezte a franczia kisasszony, – akkor mit akarsz? Valamire el kell határoznod magad!
– Már el is határoztam, – kiáltotta Mariska daczosan. – Vedd a kalapod, megyünk a javasasszonyhoz.
– Ahhoz a banyához!
– Igen, – nekem már mindegy! Azt teszem a mit ő mond. Mindig jó tanácsokat adott a családunknak. Jer – –
Andrisnak csak annyi ideje volt, hogy épp oly nesztelenül megugorjék, mint a hogy bejött, Három szökésre lent volt a lépcsőn. A pitvarban a homlokára ütött, – tudta ő már, mit kell csinálnia! Dehogy ment vissza a tenniszpályára Ellenkező irányban futott át a park sűrűjén, átmászott a falon és lelkendezve rohant tovább a falu vége felé, a javasasszony házikója iránt.
II.
Andris lihegve botorkált át a piszkos konyhán s benyitott az Örzse néni szentélyébe. Olyan éjféli sötétség és rejtelmes büdösség volt ebben a szobában, hogy tátott szájjal állt meg, sőt némi tisztelettel vette le zöld kalapját. Aztán várt. Valami titokzatos neszszel mozdult meg a sarokban s ő úgy érezte, tánczolva, vagy szökdécselve közeledik feléje. Egyszerre hatalmas csípést érzett a lábikráján, a mire káromkodva gyújtott gyufát. Egy vén holló állott előtte a földön s félrehajtott fejjel szemrehányólag nézett rá… Köröskörül gáliczzöldre volt festve a szoba s a rozoga szekrényeken befőttes és ugorkás üvegekkel vegyest orvosságos üvegcsék álltak, melyek még a banya bábai prakszisából maradtak ott. Egy asztalon valami rozsdás homokóra díszlett s mellette két pakli piszkos kártya hevert… De félrehúzódott a túlsó kamra rikító vörös függönye s két szál gyertyával kezében belépett a banya. Terjedelmes parasztasszony volt, kinek szélesre hízott, lapos képe úgy nézett ki a sok szennyes kendő közt, mint valami rosszul sült cselédkenyér. De minden kenetteljessége daczára apró szúró szemeivel azért ravaszul méregette a jövevény nagyságos urat. Ünnepélyesen ült le a sarokba jósnői trónjára, amelyről Andris némi vizsgálat után látta, hogy nem más, mint egy betegeknek való masina-szék.
Andris szeretett volna beszélni, de nem tudta hol kezdje. A javasasszony azonban nem váratott magára; fontoskodó hókusz-pókuszokkal mormogott valamit a jövendőről s arról a «nagy titokról», a mi a nagyságos úrra vár, aztán megcsókolta a piszkos kártyát, vállára hívta a hollót és valami csodabalzsammal keresztet csinált vendége homlokára. Roppant büdös volt ez a sárga zsír, de Andris még állta. Végül a banya egy aranypapirral beragasztott varázsbotot vett elő s egy kört rajzolt a dohos földre.
– Álljon bele, nagyságos úr, ballábbal a skórpióra, jobblábbal a halakra…
– Skorpió… halak? – ismétlé Andris a türelmét vesztve – hallja néni, ne komédiázzon tovább! Nem ezért jöttem én ide.
A javasasszony érdeklődve nézett föl.
– Hát mi tetszik? – kérdé egész természetes hangon.
– Hát az tetszik, – kiáltotta Andris sebesen, egy csomó bankót húzva ki a zsebéből – hogy mindjárt ebben a perczben itt lesz a nagyságos kisasszony. Ismeri maga őt, úgy-e?
– Hogy ismerem-e? – Ott voltam, mikor a világra jött…
– Na hát, idejön megkérdezni, hogy ki az a bizonyos, a ki őt igazán szereti. Érti? Fogja ezt a pénzt, – ha kiveti neki a kártyában, hogy én vagyok az a bizonyos, még háromszor ennyit kap…
A javasasszony gondosan megszámlálta a pénzt, aztán nehéz sóhajjal felelt:
– Hej, bajos dolog az, nagyságos úr…
Andris még egy bankót nyomott a markába. Ez már aztán varázshatással volt a vénasszonyra. Egyszerre felvette előbbi jósnői szerepét és kenetteljesen terjeszté ki karjait.
– Látok… Látok!… – kiáltá ünnepélyesen.
– Ne kiabáljon úgy! Mit lát?
– Látok a jövőbe! Mégis csak a nagyságos úr az igazi, – megmondtam volna én azt e nélkül az apróság nélkül is…
– No hát akkor nézzen meg jól néni, – mondá Andris hetykén a banya elé állva – aztán a szerint beszéljen!
– Szép barna férfi, – szavalá a javasasszony – középtermetű, piros arcz, kék szem, – uram Jézus, a boldogság jegye a képén!
– Ugyan, mi az ördög?
– Négy piczi anyajegy keresztformában, – folytatá Örzse néni meghatottan, – fehér ruha az ártatlanság képe, zöld kalap a remény színe.
… De e perczben léptek és úri beszéd hallatszottak onnan kívülről.
– Itt vannak már! – suttogta Andris, – siessen néni. Hova bújjak?
– Bújjon be a nagyságos úr ide a halottlátó kamarába.
– Hová?… De a banya ekkor már a piros függöny mögé tuszkolta. Andris azonban még egyre visszaszólt:
– Néni, huszonöt esztendős vagyok… az apám alispán volt… Még háromszor ennyit kap ha sikerül!
– Jól van, csak bízza rám a nagyságos úr.
– Andrisnak hívnak… De ekkor már beléptek Mariskáék a szobába. A fiatal ember óvatosan lépdelt előre a dohos kamarában. Az ördög tudja, micsoda állatok futkostak át a lábai közt. Végre az egyiknek a farkára hágott: macska volt az istenadta és csúnyát sikított… Aztán csendes lett, békén hallgatózhatott.
Tisztán kivehette, hogy csakugyan Mariska az, a ki odabent olyan izgatottan beszél! A javasasszony csitította; a franczia kisasszony is szólt párszor, meglehetősen türelmetlenül. Egyszerre aztán egész hangosan felkiáltott a szöszke leány:
– Igen, azt mondja meg nekem Örzse néni, hogy ki az, a ki engem igazán szeret!…
Andris szívdobogva várt; valami rejtélyes állat megint csipkedte a lábikráját, de ő azért meg se moczczant. Odabent csend lett; a javasasszony nyilván a kártyát vetette. Végre megszólalt a kenetteljes hang:
– Öröm, – esküvő, – boldogság! Látom… látom azt a bizonyost. Szép barna ember, középtermetű, piros arcz, kék szem – orczáján anyajegyből kereszt, – az állhatatosság jegye. Fehér ruha az ártatlanság képe, zöld kalap a remény színe. Szeret nevetni…
– Ő az! – kiáltotta örömrepesve Mariska.
– Nem gróf? – kérdezte a társalkodónő sebesen.
– Azt nem tudom, – felelt Örzse néni kenetteljesen – de fiatal. Huszonöt éves. A-val kezdődik a neve…
– Andris! – sikoltotta a leány rajongva – mégis csak ő szeret engem igazán és én is őt szeretem, Leocadie! – az övé leszek…
Andris egy akkorát ugrott örömében, hogy megint ráhágott egy macskára a sötétben. A hölgyek sietve távoztak…
III.
Estére megvolt a nagy bál a Katholnay-kastélyban. Lejöttek erre a mulatságra a leghíresebb pesti piknik-rendezők és tánczosok. Maga a keringő-király, a kit csak úgy hívtak, hogy «Boston» Nándi, volt a főrendező, – ő meg akarta mutatni ezeknek a falusiaknak, hogy kell bostont tánczolni. Tehetségeket keresett a jövő pesti farsangra… Azonban hiába lejtett leghivatalosabb arczával a terem közepén, senki se méltányolta művészetét. Mindenki ámulva a házikisasszonyt nézte. Mariska, ki rendesen annyira szeretett nevetni, most sápadt és komoly volt. Alig tudta felvetni a szemét, alig tudott felelni a kérdésekre. Tánczolt mindenkivel, de mintegy álomban… A parti-vadászok eleinte örültek a dolognak, mert látták, hogy a leány szerelmes, – persze mindegyik meg volt győződve róla, hogy ő bele. De utóbb Frech Aladárnak aggodalmai támadtak: hátha ez a megilletődés inkább vagyoni eredetű, hátha az öreg vesztett a börzén?… Nos, nagy ünnepélyességgel adták át Mariskának a meglepetéseket; feltűnt a gróf gyönyörű virágpárnája, mely elég jelentősen egy kilenczágú koronát viselt nárczisokból. Andris csak nevette a vetélytársak erőlködéseit. Ő ugyan nem vett ajándékot Mariskának, nem tánczolt vele, sőt feléje se nézett egész este. Csak titkos örömmel szemlélte, a leány szemei lopva hogy keresik őt minduntalan… Eltánczolták már az első négyest, jött utána megint boston és mazurka, – végre Nándi ünnepélyesen adatta meg a jelt a második négyesre. A parti-vadászok ekkor mintegy búcsújáróba mentek az aranyhalacskához, hogy a szerelmi tánczra felkérjék. De a világ növekvő ámulatára mindannyian hosszú orral kullogtak vissza. A többi párok már felálltak, ekkor Nándi elkiáltotta magát: «Urak, a házikisasszonynak nincsen párja!»…
– De van! – dörgé ekkor váratlanul Laborczy Andris. A bámuló sokaság közepette mintegy diadalban ment oda a lesütött szemmel várakozó leányhoz. Nem is kérte fel, csak annyit mondott neki: «Jöjjön Mariska nagysám, álljunk fel…» És a leány felkelt és boldogan tette karját az övébe. Mintha kicserélték volna, ismét a régi lett: nevetett, kaczagott kitörő örömmel. Nem törődött senkivel, semmivel, csak Andrist nézte…
Elhülve szemlélték ezt a parti-vadászok, de még mindig tréfának vették. Csak mikor annak a hires II. négyesnek a hatodik figurájában Mariska állt ki a párnatánczra és a szívalakú piros párnát mindenki mellőzésével mégis csak Andrisnak adta, – akkor tisztában volt az egész bál a helyzettel. A négyes után egyáltalában nem akart a leány többet tánczolni… Ekkor történt, hogy Frech Aladár kiment az előszobába s elég hangosan mondá az inasnak: «Pakoljon!»
Nos, a névnapi mulatság sokkal előbb végződött be, semmint a megyebeli ifjúság várta volna. Másnap aztán megtudta a világ, hogy Laborczy Andris még azon az estén eljegyezte volt magának Katholnay Mariskát.
*
Pár év telt el, – a fiatal pár a legboldogabban élt és a Laborczy Andris gazdag háza volt elismerten a legvendégszeretőbb az egész vármegyében. Úgy hívták őket: a nevető pár, mert szerettek kaczagni, de sohasem egyedül, hanem benső szeretettel mindig együtt. Igaz, hogy mintegy varázsszóra minden kivánságuk beteljesedett.
Egy fiút óhajtottak és ime Muki bácsinak csakhamar meglett az a legnagyobb öröme, hogy egy piros-pozsgás unokát tartson az ölében. Ahogy így együtt ültek hárman, naphosszat eljátszott a gyerekkel.
– No gyermekeim, – mondotta egyszer meghatottan, – ime láthatjátok, igaza volt szegény boldogult feleségemnek: a boldog házasságokat mégis csak az égben kötik!
No erre a nagy mondásra már mégse tudott nyugodni Laborczy Andris! Furfangos esze már úgyis régóta gyötörte: mért ne tudják meg a többiek is, hogy milyen ravasz és okos tud ő lenni, ha szükség van rá? Most itt volt a percz.
– Dehogy is kötik az égben, Muki papa! – kaczagott vígan – te Marcsa, tudod-e, ki volt minálunk a mennyei gondviselés?
– Ugyan ki? – kérdezte a fiatal anya meglepetten.
– No hát én! – hahotázott Andris, – emlékszel-e a javasasszonyra? Ugy-e ő mondta neked, hogy csak velem lészsz boldog? Hát boldogok is vagyunk ugy-e? Pedig lásd, én vesztegettem meg azt a vén banyát!
Mariska letette a kis gyereket és szinte ijedten kelt fel. Kissé sápadt volt.
– Andris, ne mondj ilyet! Micsoda bolond viccz ez megint?
– Dehogy is bolond viccz, – kaczagott a férj, – való igaz! Okos urad van, mi?
Egymásra néztek és még mindig nevettek. Akkor aztán egyszerre elkomolyodtak.
– No mi az, angyalom?
– Semmi kedvesem, – felelt az asszony merengve – csak most egyszerre sok minden eszembe jut… Hát nem te vagy az igazi?! No látod, mennyiszer gondoltam én erre és sose mertem hinni, hogy csak… ilyen az igazi szerelem – – –