IN ARTICULO MORTIS.
I.
Bizalmas baráti körben késő éjjelig együtt maradtunk. Vacsora után egy darabig még tréfásan beszélgettünk a napi eseményekről, de aztán, észrevétlen elvontabb és bizarrabb thémákba mélyedtünk bele. Lassankint elhagytuk a közönyös jelent s gondolatunk, mint a nyugvópontjából kibillentett inga, a messze multba lendült, de csak azért, hogy egy bizonyos ponton tul félénken álljon meg az ösmeretlen előtt s visszalengjen onnan, – átsuhanjon még egyszer a jelenen s a másik még rettenetesebb ösmeretlen felé: a jövőbe tévedjen… Az éj növekvő csendjében egyre halkabban beszélgettünk a tudomány csodás új vívmányairól. Vajjon meg fogja-e tudni oldani Dubois-Reymond a hét világrejtelmet? Meg fogja-e magyarázni valaha a gondolatképződés vegyi folyamatát, – az élet s mindenek felett az Én titkát?… Eszményi vágyaink egyre hiúbb ábrándokba foszlottak szét.
Már felkeltünk s menni készültünk, midőn sajátságos véletlen folytán épp a bucsuzás pillanatnyi csöndje alatt kezdett el az óra éjfélt ütni. Máskor fel se tünt volna nekünk ez, de most olyan bolond hangulatban voltunk! A régi babona önkénytelen ünnepélyességével hallgattuk végig az öreg óra zengő tizenkettes szavát. Mintha bele akart volna szólni előbbi vitatkozásunkba, vagy tán tartóztatni akart?… Összenéztünk. A nők leültek, mi is követtük példájukat.
S aztán halkabban, de annál hevesebben indult meg a társalgás és egészen új mederben. A szemek lázasan gyultak ki. Hja, bizonyos dolgokról egészen másként beszélnek az emberek éjfél előtt, mint éjfél után! Éjfél után színt vallanak az emberek… Kimondottuk a nagy szót: halál, s társaságunk egyszerre arra a bizonyos két táborra szakadt, a tuléletben hivők s a tuléletet tagadók táborára. Elkeseredetten vitatkozott a két párt s «szuggesztió», «hipnózis», «telepáthia», «jelenések»: a nagy rejtelmet kisérő e kisebb rejtelmek nagyra nőttek meg a vita hevében. Mindenki tudott a maga vagy a mások életéből megmagyarázhatlan jelenségeket felsorolni… A halál! Szokatlanul megkapott, szívünkbe markolt most ez a fekete rém. Hogy is élheti az a balga ember a boldogság illuziójával életét, mikor ugyis tudja, hogy bizton el kell következnie s bármikor elkövetkezhetik az a rettenetes percz?!
– S a mi legborzasztóbb, mondottam, az az, hogy nincs más mód ebből az életből kiszökni! Akármily őrülten futkosunk is a ketreczben: a halál marad az a fekete rés mindörökké, a melyiken át kijutunk a szabadba… De hová jutunk? Tán a semmibe…
És itt lett a két párt vitája a leghevesebb. A pozitivisták a halál utáni teljes megsemmisülésben pihenést, boldogságot láttak, a többiek azonban rémülten tiltakoztak a megsemmisülés gondolata ellen. Lehetséges volna az, hogy Isten egy Goethe lelkét, mely egy óriási mindenség, pillanat alatt nyomtalanul elveszítsen? Nem veszhet az el, – csak eltűnik, – de hová? Oh, ha tudnánk valamit, tán másképp élnénk s mindenek felett másképp készülnénk elő a végre… Vajjon meg fogja-e valaha végérvényesen oldani a tudomány ezt a rejtelmet? Mért nem figyeli meg jobban a halál pillanatát, – mért nem fogja fel lombikba a haldokló utolsó sohaját: az egész halottas szoba levegőjét? Ott kell a titkot meglesni, mint annyi egyéb tüneményen, mért nem kisérleteznek a halálon?…
Iván, a filozóf festő szólalt meg.
– Kisérletezni a halálon?… mormogá töprengve. Hát én tudok egy embert, a ki egyszer egy nagyon sajátságos ilyen kisérletet tett. Hogy hogy ütött ki, – azt majd meglátják. Akár pozitivista az ember, akár más, elhihetik, mindenképp veszedelmes az ilyen kisérlet… Előre bocsátom, – én ma sem értem a dolgot és nincs véleményem felőle. Puszta laikus vagyok: elmondom az esetet, úgy a hogy láttam és tudom…
*
… Jól ismertem őt és sokat voltam vele a mi kis párisi kolóniánkban. Furcsa kolónia volt ez, önök tán hallottak felőle… Úgy hívtak bennünket: Les Treize Bizarres, mert ha mindannyian összejöttünk a «Lilas», vagy valami más félreeső kávéház hátsó sarkában, hát tényleg tizenhárman voltunk. És nem volt jó hírünk még a latin negyedben sem, daczára annak, hogy különczködés dolgában ott elég elnézőek az emberek… Pedig igazán nem akartunk mi különczök lenni, sőt egyáltalában semmit se törődtünk a világgal. Sok rosszat elmondhattak a mi minden világrészekből és minden nemzetekből összeverődött társaságunkról, mondhatták, hogy festőink és iróink impresszionista bolondok, ultra-Wagnerista zenészeink egyenesen őrültek, – mondhatták, hogy politikusaink anarkisták s természetbuváraink veszedelmes mágusok: de egy dologban mégis felette álltunk a többieknek. Őrültek voltunk, de a nagy ideálok őrültjei! Ki akartunk törni az emberi tehetetlenség sorompóiból, – a végtelen felé akartunk szárnyalni… Nem volt ott úgynevezett «köznapi» ember. A gondolatvilág kozmopolitái voltunk, a szó nemes értelmében vett Emberek, kik már felülemelkedtek a fajbeli különbségeken s abban az eszményi köztársaságban élnek, melyről a régi görögök álmodtak s melyben az ideálokért való rajongás az egyedüli kötelesség. Az ausztráliai festő Ruppert idealizmusától a Petroff nihilizmusáig a lélek spektrumának minden színe képviselve volt ott. Önökre bizom, hogy minő színben lássák a borongós Everard Dismal-t, a mi magyar «Diogenesünket», engemet vagy azt a szomorú végü Ikaros-Olivért, ki végtelen utáni vágyának esett áldozatául…
Nos és Alaric Dismal… Különös ember volt ő. Ha úgy vissza gondolok, hajlandó vagyok azt hinni, hogy «Treize Bizarres» társaságunk voltaképp neki köszönheti démoni hírnevét. Épp az egyéniségeknek színekben való látásáról volt szó: nevessenek ki ezért a rögeszmémért, de én festő vagyok és csak színekben tudok gondolkozni, – épp úgy mint zenész barátunk, Cordelass, ki csak hangjegyekkel tudott jellemezni a társalgásban… Én ezt az embert mindig nagyon sötét ultraviolett-ben láttam. Értik-e, mit akarok ezzel mondani? A nyugtalanitó rejtelemnek a színe ez… Nos, és bevallom alig láttam még egy másik olyan nyugtalanító és rejtelmes jelenséget, mint a minő Alaric barátunk volt.
Amerikából származott ő is, csakúgy mint közeli rokona Everard Dismal. Csak a legujabb és legellentétesebb fajkeveredések tudnak ilyen sajátságos tipusokat előidézni. A család maga tiszta normann eredetü, de anyai részről úgy szólván minden nemzet vére belé lett ojtva. Anyja norvég volt, nagyanyja kreol… Tudom, merő theoria az ilyen okoskodás, de én gyakran kérdeztem magamtól: – vajjon komor miszticizmusa nem skandináv elem-e benne? s vajjon kegyetlenségi ösztöne nem a spanyol vérre vezethető-e vissza?… De hagyjuk az eféléket.
Szeretném önöknek az arczképét megfesteni, úgy ahogy a legnagyobb arczképfestő, Whistler, esetleg megfestené. Mondom, ultraviolettben látom ezt a képet egészen… A háttérből, mintegy árnyékban, bontakozik ki az alak. Angolosan nyulánk alak ez, melyben még megvan valami abból az aczélos szikárságból, mely annak az athléta fajnak a legcsenevészebb tipusaiban is feltalálható. Hanyagul elegáns, kissé különczködő öltöny, a harminczas évekből való magas gallér és feltünően széles, fekete atlasz-nyakkendő, melyből merész hajlással nő ki a nemes fej. Sűrű és meglehetős hosszú sötét haj kereteli be a borotvált, keskeny arczot. Van ennek az arcznak a színében valami megdöbbentő: szinte megkövesít merevségével az az egyöntetü fakó szín… A vonások finomak és élesek, tán csinosak is volnának, ha a keskeny ajak nem lenne olyan nyugtalanítóan különös. Mi az benne? Közöny, gúny, kegyetlenség? Borzasztóan tud hallgatni ez az ajak: a titok jelképe az a száj… A homlok, mintegy ellentétül eszményien szabad és nyílt. És a szeme… Nos, itt baj van! Nem hiszem, hogy maga Whistler vissza tudná adni e szürke szemnek a fényét s azt a hatalmat, a mi belőle árad. Az ember sohase tudja eldönteni, hogy mi ez a pillantás: egyszer láthatatlan bonczkés az, a mi fájóan metsz, máskor maró sav, a mi megbomlasztja a lelket, az akaratot, máskor meg altató szer, a mi zsibbaszt, legtöbbször azonban valami kimondhatatlan mázsás súly e tekintet, mely alatt moczczanni se lehet… Lidérczfény volt az Alaric Dismal szemében. – Bocsássanak meg, ha festői hajlamom egy pillanatra elragadott s szóval rajzoltam meg ama kép vázlatát, a melyet a valóságban, fájdalom, sohsem fejezhettem be. Szükségesnek tartottam az Alaric szemének a jellemzését mert fontos szerepet játszott az nemcsak orvosi életében, hanem különösen annál a bizonyos kisérletnél.
Ne türelmetlenkedjenek, – pár dolgot még el kell mondanom róla.
Orvos volt, – legalább mialatt én ösmertem, egy párisi kórházban működött. Gyakran igyekeztem rengeteg tudásának az eredetét kutatni, de szerfölött zárkózott természete mellett bajos volt ez. Annyi bizonyos, hogy átfogó elméjével harmincz éves koráig annyit tanult ő, a mennyit más ember négyszer annyi idő alatt se tanult volna meg. Foglalkozott a természettudományok minden ágával s tiszta képe volt az összes bölcsészeti rendszerekről. Maga mondta, hogy puszta véletlen, hogy most orvos: nem akart ő speczialista lenni semmiben! A speczialista mindig napszámos, bányamunkás, ki bányája fenekéről nem látja át többet az egészet. Ő pedig át akarta látni a teremtést. A mint látják, természettől átfogó és összegező, vagyis bölcselkedő elme volt. Gondolt-e valami bölcseleti rendszer alapítására? Nem hiszem: belátta ő, hogy még a legtárgyilagosabb rendszerek is többnyire a nagyon egyéni véralkat puszta játékai… Épp mert úgy átlátta az emberi erő határait, miután túlkorán jutott el erre a magaslatra, – miután fiatal volt arra még, hogy lemondjon, hát kétségbeesett. Hiszem, hogy kétségbeesésében vesztette el lelke egyensúlyát s fordult olyan tehetetlen daczczal a hét világrejtelem felé, hogy közülök a legnagyobbat, a halál problémáját ostromolja meg.
Nincs naivabb valami annál a tudósnál, a ki egyszer elszámította magát és úgy számol tovább. Nem mondom, hogy Alaric elszámította magát, de egy rögeszmébe mélyedt bele. Hitt abban, hogy megoldja a halál problémáját… Évek óta folytatta már tanulmányait s bizonyos logikus rendszerrel. Átgondolta mindazt, a mit az emberek előtte a halálról gondoltak, megfigyelte a hideg józanság s a rajongó babona váltakozó hullámait a századokon át s most, hogy korunkban a két áramlat, mintegy döntő csatára készülve, együvé került: a maga nemében tökéletes tárgyilagossággal tanulmányozta mind a két fél érveit. Azok közé a ritka orvosok közé tartozott, a kik nem vetik el a priori a spiritizmust, a kik nem akarják minden áron, hogy «igazuk legyen…» Ő tudni akart s mindegy volt neki, akármelyik párt által ér czélt… Megtette azt a látszólag lehetetlen dolgot, hogy egyszerre tanulmányozta a laboratoriumban az élettan legujabb vívmányait s a spiritiszta üléseken a levitáczió, az automata írás, a fénytünemények s a materializáczió megdöbbentő jelenségeit. Egyiket a másikkal ellenőrizte: egyszerre volt a Ribot s a Crookes tanítványa… Ilyen körülmények mellett lázasan váltakoztak benne a félmeggyőződések. Volt egy idő, midőn már remegve hitte, hogy czélt ér. Meggyőzve érezte magát a tudományosan ellenőrzött spiritizmus által s épp előkészületeket tett arra, hogy megfigyelje az astrális testnek a halál pillanatában való kiválását, – mikor pár álmédium leálczázása visszavetette őt kételyeibe. Ekkor ismét visszavonult a klinikára, az idegbetegek s elmebajosok osztályára. Ott, a hol a lélek olykor meghal a még élő testben, ott tán megleshette a nagy titkot… Különösen érdekelte az, hogy a suggesztió és a hipnózis mint képesek megcsonkítani, vagy megsokszorozni az egyéniséget: mint válhatik egy test léleknélküli bábbá, vagy többlelkü szörnynyé – – Nos, ott lett ő a hipnózis ama híres vagy tán hirhedt mesterévé, a kiről egy időben egész Páris beszélt. Pár furcsa esetét nemcsak a sajtó, de a rendőrség is tárgyalta. Hiszem, hogy kegyetlen kisérleteiben jóhiszemü volt ő. De az emberek már féltek tőle a Quartier utczáin s a leányok ijedten szöktek előle, mikor a kávéházba beléptünk. Megdöbbentő hatása volt a nőkre… Ha Alaric Dismal nem a halál keresőjének, hanem Don Juannak születik, minden asszony az övé. Így is mesés «kisérletei» lehettek… Mert ne feledjük el, hogy a halál e komor keresője egy mindössze harmincz éves fiatal ember volt, ki mint az agybelileg túlfejlett fiatalok általán, teljesen külön tudta választani a testet a lélektől…
Én csak egy szerelmét láttam… Sohse felejtem el azt az éjszakát abban a földalatti chantequi-veut kávéházban. Egy ijedt arczú, sáppadt, mellbeteg lány állt a pódiumon a szivarfüst és az abszinthgőz közepette. Valami szegény varrólány… Nem volt szép – és mégis, higyjék meg, volt valami benne, a mi bűbájossá tette ezt a szegény teremtést. Az látszott rajta, hogy a sorvadó testben mint szabadul fel, mint nő meg a lélek… Énekelt és én bevallom, hogy soha tán dal mélyebben meg nem hatott, mint az ő dala. Tavaszról, szerelemről énekelt ez a mellbeteg leány – s a halál árnyéka volt rajta… Pillanatra egészen elfelejtettem, hogy barátom mellettem ül. Csak a leány arczáról, annak az átváltozásáról vettem észre, hogy Alaric Dismal ránéz. A sáppadt teremtés még nem nézett vissza rá, még nem tudta, honnan árad rá hatalom. Csak zavarba jött s párszor úgy tett a kezével, mintha legyet akart volna elűzni az arcza elől. Akadozni kezdett, – egyszer aztán megtalálta a pillantása az Alaric tekintetét. És ekkor végképp elakadt a szava. Még egy darabig ott állt, párszor hanyatt vetette a fejét, de mind hiába; szemei fogva voltak már. Visszanézett, – vissza kellett néznie Dismalra. A közönség tapsolt, zajongott… A szomszéd asztaltól felkelt egy diák, a leány kedvese s erőszakkal levonszolta őt az éljenző társasághoz. Ekkor intett Alaric, hogy keljünk fel. Dulakodás támadt oda át, – a leány kiszakította magát s szintén felkelt. Ott állt s mint egy szobor nézett démoni barátunkra. A hogy egyet léptünk kifelé, ő is előre lépett…
Kint voltunk a nedves éjszakában. A leány, mint egy alvajáró jött utánunk s aztán remegve állt még Alaric előtt.
– Mit akarsz?
– Nem tudom…
– Hogy hívnak?
– Jeanne…
– Jer! – –
Ennyi volt az egész. Beültünk egy kis kocsiba. Én nem értettem s csak ámulva kérdeztem magamtól: mit akar Dismal ezzel a mellbeteg leánynyal?…
*
Ez volt Jeanne, az ő leghiresebb médiuma, kinek neve több fontos és érdekes tanulmányában előfordul. A leány attól az estétől fogva nála lakott, a mi nekünk bő alkalmat nyujtott arra, hogy rossz élczeket faragjunk a «megtért és szerelmes» Alaricra. Ő csak különösen mosolygott és hallgatott. A mit e szerelemről tudok, nem is tőle tudom, hanem a leánytól.
Szegény Jeanne! Mennyit sétálgattam vele a Luxembourgban! Oda szökött ki fogságából hozzám sírni. Előttem kiöntötte a szivét. Nagyon boldogtalan volt. Nem tudta ő voltaképp, mi van vele… Sokszor kérdeztem tőle: szereti-e Alaricot?
– Több az a szerelemnél, mormogta egyszer ijedten, – félek tőle, rettegek! Nem merném nem szeretni őt – –
Mennyiszer volt a száján valami, hogy elmondja és sohse merte. Legtöbbször hirtelen hagyott el, mint egy parancsszóra. Megérezte ő, ha Dismal csak rágondolt és kereste s akkor mennie, futnia kellett… Nem tudom, mind igaz-e, a mit mondanak, de Alaric hallatlan kisérleteket tett ezzel a leánynyal, mondják, szuggesztiója hatása alatt a leány lopott sőt hipnotikus parancsára – megcsalta őt, Dismalt! Ez esett a boldogtalan szerelmes leánynak a legnehezebben, de végre is győzött zsarnoka ereje. Megcsalta s utána rettenetes volt a bánata… Ekkor teljes volt az Alaric hatalma felette: csak rá kellett néznie s automata bábbá vált azonnal. Mikor utoljára láttam, pár nappal az előtt, hogy a kórházba került, akaratnélküli élőhalott volt már Jeanne.
Mert félév mulva csakugyan kórházba került a leány. Igaz, hogy mellbetegsége tán e kisérletek nélkül is oda vitte volna őt… Sokszor meglátogattam ott. Megdöbbenttő gyorsan, szinte szemlátomást sorvadt el. És mentől jobban hanyatlott, annál eszelősebben szerette kedvesét. Esdekelt egy csókjáért, egy öleléseért, – lopva, félve megcsókolta a ruhája szegélyét…
– Oh de sokat kínoztál, sohajtotta egyszer elalélva a Dismal karjai közt, és én mégis szeretlek. És szeretni foglak még halálomon túl is.
*
Egész éjjel az erődítések körül bolyongtam Alarickal. És megborzadtam tőle. Akkor láttam, hogy a tudás legnemesebb idealizmusa mint válhatik kegyetlenséggé.
Akkor láttam, hogy ha valaki egy eszmét emberfelettien szeret, megszűnik ember lenni.
– De hát egy cseppet se szereted Jeannet?
– Ostobaság! Miért nem kérded, hogy szeretem-e a hipnózist? Értsd meg, megtaláltam: a szerelem nem más, mint hipnozis. Soha két ember egyformán nem szeret, épp mert az egyik mindig médium, a másik mindig hipnotizáló. Az a médium, a ki jobban szeret, az a hipnotizáló, a ki kevésbé…
– Tehát a tudományért, mindenre képes volnál, – még embert is ölnél?
– Még embert is ölnék, – még téged is megölnélek, ha tudnám, hogy eszményi czélom elérhetem s az emberiséget egy óriási gondolattal gazdagíthatom! Jusson eszedbe az a két skót orvos, a kik gyilkoltak, hogy hullájuk legyen boncztani tanulmányaikhoz…
– Szörnyeteg vagy!
– Az vagyok, de elérem czélom! A halál, a halál! Az az utolsó legnagyobb vizsga, a mely azért olyan rettenetes, mert senkit se buktatnak meg rajta. Nos, most majd megbuktatom én azt a fekete professzort! A rém nyakán van a kezem!
– Épp annyit tudsz, mint én!
Arcza diadalmasan torzult el.
– Majd meglátjuk! Most majd biztosan megtudok valamit. Azt, hogy van-e másvilág. Ha van, most szint kell vallania. Fogadjunk, hogy az eredmény negativ lesz, de ez a negativ eredmény eldönti a kérdést, várd be a kisérletemet.
*
Nem emlékszem már, hány napra rá történhetett. Egy novemberi estén sürgős üzenetet kaptam Alarictól: fussak azonnal, Jeanne haldoklik. Lihegve toppantam be a kórház külön betegszobájába.
Csak egy vázlat: fehérre meszelt szoba, fehér függönyök, fehér ágy, rajta egy viaszszerü fuldokló váz. Az éjjeli szekrény orvosságos üvegei közül két gyertya hint gyér fényt erre az iszonyú fehérségre.
– Hol a pap? – suttogtam, Jeanne papot kért…
Alaric tagadólag intett. Valami torz mosoly vonaglott az arczán… Fagyos figyelemmel leste a haldoklót tovább.
Szegény Jeannera nem ösmertem rá többet. Hogy kínlódott, hogy nyújtózott, – oh de nehéz vizsga az a halál mégis! Lélegzete már ki-kimaradt, de fuldokolva tovább suttogott azért.
– Jer… jer… még csak egyszer… ah, hogy szeretlek… Hol vagy hát?…
– Még nem… mormogta Alaric mintegy magának. Nem is hallotta, mit mond a leány. Kivette az óráját. Nem tudtam, mit akar, de sejtettem, hogy a vég pillanatát akarja kiszámítani.
Jeannenak már be volt hunyva a szeme. Arczára rémesen ült rá a Facies Hippocratica. Kifáradt már egészen; a lélegzetek elhalóan rövidekké váltak.
– Alaric! – mit csinálsz?
Oda dőlt az ágyra s két kezébe fogta a leány fejét. Felemelte s két mutató ujjával felnyította a szemeit.
– Jeanne! – kiáltotta ijesztő hangosan, parancsolóan.
A leány, mint egy villanyáramra rezzent össze. Visszatért a tudat szemeibe. Ah Istenem, mosolygott… Ránézett Alaricra. Olyan volt a szava, mint a lehellet:
– Szerelmem…
Most összehúzta a nyakát Dismal s a szemébe nézett legerősebb, legkegyetlenebb tekintetével. Jeanne ijedten rázta meg a fejét s kitátotta a száját. Aztán azt a sajátságos elváltozott kifejezést öltötte fel az arcza, a mit akkor láttam rajta, mikor Alaric hipnotizálni szokta volt őt. Nekem úgy tetszett, ez a hipnózis valami megmagyarázhatatlan új életet önt belé…
– Jeanne, hallod?
– Igen.
– Jeanne, te most meghalsz – –
– Igen.
– De halld parancsomat, – folytatta Dismal metsző hangon, – te meghalsz, de nem hagysz el engem soha. Vissza fogsz jönni egy hét mulva a halálból s elmondasz nekem mindent, értetted?
– Igen… vissza… fogok… jönni… elmondok… mindent – – –
Emberfeletti erővel küzdött, de kimondotta az utolsó szót. Azt hiszem, akkor lélegzett utolszor. Mialatt Alaric holtfáradtan dőlt a karosszékbe, én meg hosszan elnéztem a szegény Jeanne arczát. Igen, – mintha az az arcz nem engedett volna fel: mintha csakugyan hipnotikus álomban halt volna meg.
II.
A háziasszony, felkelt, mert a lámpa kialvófélben volt már. Iván elhallgatott egy pillanatra.
– Önök értik a helyzetemet – mondotta azután töprengve – vigyáznom kell minden szavamra. Nincsen érdekemben, hogy akár önöket, akár magamat megcsaljam. Ismétlem, nekem nincs véleményem a dologról s önöket sem akarom befolyásolni. Igyekezni fogok az esetet a legegyszerübben és legtárgyilagosabban előadni…
*
Igen, – hát harmadnap eltemettük szegény Jeannet. Ah, micsoda szomoru egy kórházi temetés volt az!… Ott volt Alaric Dismal is, de őszintén megvallva, nem gondolom, hogy kegyeletből jött volna el. Mielőtt lezárták a koporsót, látni akarta még egyszer az arczot; majd azt hinném, hipnózisa nyomát kereste akkor is a feloszló vonásokban… Ketten kisértük ki a szegényes menetet. Mikor a novemberi ködben a fekete föld ráhullott a koporsóra, mintha valami ellágyulást vettem volna észre a Dismal merev, fakó arczán.
– Sajnálom… – mondotta, mialatt sajátságos kiábrándultsággal nézett széjjel a szürke világban. – Sajnálom az egészet, annyival is inkább, mert tudom, hiábavaló komédia volt. Szégyenlem magamat, de voltaképp tán inkább bosszant az eset. Nem is tudom, minek csináltam. Ostobaság!…
Görnyedten állt meg a temető kapujában. Aztán azonban megint merészen vetette fel a fejét és nézett a füstös Párisra, mely felett kigyult az esti fény.
– Gyerekség! Nem itt, a hátam mögött, hanem ott az igazság, – ott a laboratóriumban! Sohse lett volna szabad onnan kimozdulnom! Gép az ember s a lélek e gép összműködése, – mikor aztán megáll a masina, akkor vége mindennek – good night!…
– De hátha mégis visszajön?
Czinikusan kaczagott fel.
– Hisz bárcsak jönne! De tudom, úgy se jön. Eh, – elég volt: requiescat in pace. Feledjük el az egészet…
*
És Alaric Dismal el is feledte a szegény leányt. Elfeledte, mint a hogy az ember elfelejti a tovatünő hullámot. Pár nap mulva már nem is említette többé… Igaz, hogy akkor rendkivül fontos élettani kisérletekkel volt elfoglalva. Úgy fordult a dolog, hogy én nem is mertem neki többet felhozni Jeannet, mert féltem, hogy nevetségessé teszem magamat. Csak egyszer kérdeztem:
– Mikorra mondtad neki, hogy visszajöjjön?
– Eh, mit tudom én? Hagyj már békét vele! Én törtem a fejemet… Különös zavaromban tényleg nem tudtam többé. Csak akkor jutott eszembe, hogy Dismal egy heti határidőt tűzött ki Jeannenak, mikor nyolczadnap reggel igen sürgősen magához kéretett.
*
Diákos, de érdekes bohém lakást tartott a Quartier egyik legrégibb és legszűkebb utczájában. Dolgozószobája valóságos muzeuma volt a régi festményeknek, gobelineknek és butoroknak. Tán épp azok a fantasztikus stilü nagy fekete szekrények tették, hogy örökké sötét volt ebben a szobában, csak itt-ott csillant meg a homályban a szanaszét heverő orvosi műszerek aczélja. – A kandalló mellett ült egy nagy, ódon karosszékben s két tövig leégett gyertya lángolt mellette a párkányon. Ezen a ködös téli reggelen sötétebb volt a szobában, mint valaha. Belebotlottam egy felborított székbe…
Látszott rajta, hogy csakúgy hevenyészve öltözködött fel. Arcza kimerült és sápadt volt és szemeiből mintha kialudt volna a nagy erő. Zavartan mosolygott.
– Bocsáss meg, – csak valamit akartam… Mondd csak gyakran álmodol?
– Vele álmodtál?…
– Eh ördög!… Mikorra is mondtam neki?
– Hogy egy hét mulva… A mult éjjelre!…
– Hm… Furcsa. Pedig én igazán nem gondoltam rá…
– Hát akkor mégis vele álmodtál?
– No igen, igen…
Alaric fázósan húzta össze a nyakán kabátja felhajtott gallérját. Egy pillanatra komoran bámult maga elé, aztán halkan nevetni kezdett.
– Látod, milyen jó, ha az embernek erős elvei vannak! Ezek hiján most felforgatva látnám egész pozitivista rendszeremet s az ördög tudja, mire gondolnék – –
– Rossz szinben vagy, Alaric.
– Igen, fáj a fejem. Fáradt vagyok…
Láttam, restelli a dolgot. Sokáig kertelt, de aztán mégis elmondta az álmát.
– Hát hogy is mondjam?… Még átnéztem élettani jegyzeteimet tegnap este s aztán úgy éjfél előtt lefeküdtem. Semmi alkohol, semmi rendellenesség… Sajátságos észrevétlenséggel mehettem át az álomvilágba. Utolsó éber gondolatom az volt, hogy a laboratoriumban vagyok, aztán egyszerre itt voltam a szobámban. Ösmered azokat a különös álmokat, melyek tán azért olyan nyugtalanítóak, mert mintegy a valósággal versenyeznek? Ösmered azt, mikor az ember azt álmodja, hogy ugyanabban a szobában, ugyanabban az ágyban fekszik, a hol tényleg van? Teljesen úgy láttam ezt a szobát, mintha ébren lettem volna, csak… Felvetettem álmomban fejemet a párnáról. Nyilt az ajtó… Megjegyzem, a külső kulcs mindig mellettem szokott lenni a szekrényemen, de különben is, most jut eszembe, hogy nem a rendes bejárat felől láttam őt bejönni.
Látod ezt az óriási fekete szekrényt, vaspántos ajtaját? Olyan fortélyos, hármas zára van, hogy még sohse találtam lakatost, aki ki tudta volna nyitni. Értsd meg: tudom, hogy üres és nincs benne semmi… Nos, valahogy ez az ajtó nyilt most ki s erre lépett be Jeanne. Öltönye kissé világosabbnak tetszett a rendesnél, de különben annyira a szokott mivoltában jelent meg, – annyira azzal az ösmerős tétovasággal járt, hogy én csak bosszankodtam s unottan vártam a bekövetkezendő panaszos jelenetet.
Odasuhant az ágyam lábához és szokása szerint kimerülten dült le a székre. Arcza tényleg sápadtabb volt a szokottnál s a szeme mintha be lett volna hunyva, de én az igazat megvallva, csak akkor kezdtem figyelmesebben szemügyre venni őt, mikor jobb karjával a szék támlányára felkönyökölt. Akkor meghökkentem; hisz tudod, hogy sovány volt Jeanne mindig, de most, – most keresztül láttam a vállán, láttam a mögötte levő ágyoszlopot. Akkor aztán tudatára jöttem annak, hogy voltaképp csak az arczát veszem ki tisztán. Olyan furcsa szürke-fényes volt. Balkeze mintha nem is lett volna s haja és szoknyája alja valahogy ködbe, fellegbe oszlott szét… Fájdalmasan emelte felém az arczát, de nem nyitotta ki a szemét. Hangja panaszosan halk volt, de azért egészen úgy beszélt, mint régen: mintha csak egy az imént félbehagyott társalgást folytatott volna – –
– Miért nem hagytál egészen meghalni? Oh istenem…
Szemrehányás volt a szavában. Én felültem az ágyban s végigsimítottam a homlokomat. – Jeanne! te vagy? – Beszélj, – van-e másvilág?
Szeme be volt hunyva: fájdalmasan mosolyodott el.
– Hisz látod… itt vagyok…
Bevallom neked, – volt valami rémes ennek a fehér lárvának a mosolyában. Én nem hittem neki, – a hogy két kezemet törtem, körmöm belemélyedt a husomba. Most is megvan a helye…
– Jeanne? Ez lehetetlen…
– Dehogy!… Látod, itt vagyok. Eljöttem. Te parancsoltad…
Valami rettegő vadság fogott el. Fel akartam ugrani, hogy megfogjam. De különös volt az, – nyilván az álom tette: meg se tudtam moczczanni. Mintha csak hirtelen megbénultam volna… Mikor magamhoz tértem, egy sereg fontos kérdés jutott az eszembe.
– Jeanne, – mondd csak hát… Nehéz volt meghalni?
A fehér arcz kinosan torzult el.
– Oh, fájt nagyon!… Jobban fájt még, mint az élet! Kinos ez az új születés nagyon – – Mért nem hagytál legalább egészen meghalni?…
– Jeanne… ha van hát igazán másvilág, mondd el nékem, milyen az?
Úgy gyötrődött, olyan halványra vált egész lenge jelenésében, hogy azt hittem: menten elenyészik… alig halhattam susogó hangját.
– Igen, tudom… azt parancsoltad, jőjjek vissza s mondjam el… De ne kérdezd… nem tudom, nincs arra emberi szó!… Úgy se értenéd… Nincs arra még érzéketek, vakok vagytok… Ti csak formákban gondolkoztok, tapogatóztok, – itt egyszerüen kinyílik az új szem és mi látunk… Látjuk a valóságot… Hogy magyarázzuk nektek, vakoknak, a szineket?…
– Jeanne! beszélj, magyarázd valahogy, meg kell tudnom…
Alaric hirtelen elhallgatott.
– Igen, – mondotta Dismal, merőn a szemembe nézve. Fakó arcza ijesztően dult volt, a hogy a kandalló párkányán levő füzetre tette a kezét. – Igen megtudtam sokat, s fel is irtam mindent ebbe a füzetbe. Szuggesztióm erejével, mely által egy már elköltözött lelket még mindig hatalmamban tartok itt ezen a világon, megtudtam rettenetes és érdekes dolgokat. Olyanokat, a milyeneket senki se tud, mert hisz általam jött vissza az első ember a másvilágról! – – Bocsásd meg lázas zavaromat és össze nem függő beszédemet! Értheted, hogy ez a mai éjszaka feldulta egész gondolatvilágomat… Most e perczben még nem tudok semmit… Mi ez? Álomkép, – halluczináczió?… De ha van másvilág, – tette hozzá elképedve, – és én nekem mindegy, hogy a spiritizmus vagy pozitivizmus által oldottam e meg a halál problemáját: akkor bámulni fognak az emberek! Itt az új evangéliom, itt a világ legnagyobb felfedezése. – –
Zavartan hallgatott el, mintha bánta volna, hogy ennyit is elmondott.
– És Jeanne? kérdeztem.
– Képzelheted, hogy a hallottak meghatottak. Hálás rokonszenvvel néztem rá s mondám neki:
– Köszönöm, te jó Jeanne. Látom még mindig szeretsz…
A behunyt szemü fehér arcz sajátságosan merevre vált.
– Mi már nem szeretünk és nem gyűlölünk senkit…
– De hogyan?
– A testtel elvész minden, a mi földi… Te megfogtad költöző lelkemet, parancsoltad, hát azért jöttem vissza. Oh mért nem hagytál egészen meghalni! Testem nincs többé: lelkem tovább akarna haladni az új világban s te visszatartod… Borzasztó az így a halálküszöbe körül, két világ közt lengeni!…
– Jeanne! kiáltottam diadalmasan, hát nem hagysz el, – segíteni fogsz nekem problemámnál – vissza fogsz még jönni?!
– Igen, te parancsoltad… Én nem hagylak el. Mindig vissza fogok jönni – –
… Soká hallgattunk ott kettesében az Alaric Dismal sötét szobájában. A nagy fekete szekrényre néztem s arra gondoltam, hogy ez az ember nem mond el nekem mindent.
– Alaric, – szóltam gyanakvóan, – te azt mondod, most ébredtél fel. Most irtad volna le a Jeanne vallomását, – ezt a husz oldalt?
– Eh dehogy…
– Hát akkor mikor? Álmodban?
Megragadtam a karját.
– Barátom – mondotta végre megadóan – még sem volt az álom – – –
*
Várjanak csak – igen, ötödnapra ezután láttam ismét viszont Dismalt. Vidékre kellett mennem s visszajövet épp hozzákészültem, midőn a Rue Medicisben találkoztam vele.
Távollétem alatt sokat gondoltam a jelenésre s érdeklődéssel szólítottam meg Alaricot. Felkaczagott, valóságos hahotában tört ki.
– Hát csakugyan elhitted? – mondotta a vállamra ütve. – No, téged ugyan könnyü volt rászedni! Good bye!…
Én nem értettem és ostobán bámultam tovasiető alakja után. Úgy elszégyeltem magam, hogy sokáig nem mertem feléje se nézni. Kicsit bosszantott is furcsa viselkedése… Végre aztán tiz-tizenkét nap mulva mégis felmentem hozzá a laboratóriumba. Nagy csodálkozásomra nem találtam ott; kollégája azt mondta, hogy már nem látták két hete. Irtam neki, de nem kaptam választ… Többször kerestem: ajtaja mindig zárva volt.
Egy éjjel a festőkkel mulattunk a Quartierben. Nem hittem a szememnek, mikor egy rossz hirü kávéház hátsó szobájában boulevard-leányok és diákok orgiája közepette akadtunk rá Alaric Dismalra. Kiütött az angol mértéktelenség rajta: visszataszítóan mámoros és ledér volt. Megöregedett és dult arczára alig lehetett rá ösmerni. Gúnyosan vigyorgott rám a whiskeys és brandys üvegek közül.
– Alaric! – mit csinálsz itt? És Jeanne?…
– Jeanne?! – kaczagott Dismal, – hát pesze hogy jár hozzám! Másvilági hölgyekkel szerelmeskedem! Jertek, igyunk az egészségükre – – –
Azt hiszem ötöd, – legkésőbb hetednapra az éjjeli találkozás után kaptam meg az Alaric második levelét.
*
Ködös deczemberi este volt. Lehetett vagy fél nyolcz tájban, mikor felrohantam hozzá. Ott ült egy szál pislogó gyertya mellett a sötét szobában. Hanem ezuttal igazán nem ösmertem volna rá. Két keze baba-szerű merevséggel pihent a szék karfáján s feje erőtlenül dült hanyatt a támlányra. Oly ijesztően mozdulatlan maradt még akkor is, mikor megszólalt, hogy nekem úgy tetszett: ez az ember oda van kötözve a székéhez…
– Bocsáss meg… mormogta tompán, – csunyán viselkedtem… De nem tehetek róla… Nem bírom tovább – –
– Beteg vagy?
– Nem! – Sohse fogott józanabbúl eszem. S ép azért tudom, hogy elvesztem. Azért kérettelek ide, mert talán – még – –
– De hát mért ülsz olyan mereven, mozdulatlanul?
Reszketni kezdett. Rám nézett kialudt szemeivel.
– Iván, – suttogta rémesen, – fogd meg a kezemet és huzz – – vigy el engem innen! Iván, hallgass rám, – ha magad nem bírnál velem, hivass fel még tíz, még húsz embert… Esdeklek: vigyetek el innen, – ki – ki a szabadba! – –
– Alaric, mi lelt?
Mozdulatlan maradt most is, csak a szemei forogtak gödreikben és pillantottak lopva szét a szobában.
– Hát azt hiszed, hogy mi csak ketten vagyunk ebben a szobában? Nem érzed, hogy rajtunk kívül más is van itt?
Körülnéztem és sajátságos borzongás fogott el… Ez az ember megőrült…
Megragadtam az Alaric kezét s átfogtam a derekát. Sohse láttam még valakit ily rövid idő alatt ennyire lesoványodni. Váz volt már csupán…
*
Lent voltunk a frissen hullott hóban.
Dismal kimerülten támaszkodott oda egy gázlámpához. Nagyot lélegzett s megkönnyebbülten pillantott fel a sötét, téli égre.
– Nyugodjál meg, aztán beszélj – mondottam csitítóan.
– Oh Iván, borzasztó az… A halál után, a mint tudod, nyolczad napra jött el először. – azután hét, hat, öt, négy, három napi időközökkel rendszeresen mindig felkeresett. Az első látogatásoknál még bizonyos diadalmas örömmel fogadtam s beszéltettem. És ő beszélt, mondott megdöbbentő dolgokat. Mindent felírtam, – itt a füzetem… De aztán, egyszerre gyáván csökkenni kezdett bennem a tudományos kiváncsiság, – félni kezdtem. Éreztem, hogy érthetetlen módon gyengülök, fogyok… Barátom, ki nem mondhatom ezt azt iszonyatos érzést. De hisz ez mind semmi, – értsd meg: most már minden éjjel nálam van! – – Tegnap éjjel fellázadtam. Mondtam neki, – megtiltottam, hogy többet eljöjjön. A behúnyt szemű lárva szavaimra egész előmbe suhant s ajkai körül egy új démoni mosoly jelent meg:
– Te parancsoltad, hogy visszajöjjek. Visszajöttem s véled maradok – –
– Örökre?
– Igen. Itt légy holnap este!…
Oh ha tudnád, milyenek voltak azok az esték! Mindig megéreztem előre, mikor jön s ekkor valmi ólomsúly nehezedett tagjaimra. Nem tudtam mozdulni… Tűrtem, a meddig lehetett, de ma este már nem bírtam tovább. Rettegés fogott el s írtam neked… Köszönöm, köszönöm…
Elgondolkoztam. Hová vigyem Alaricot erre az éjszakára? Az én szűk szobámban nem volt hely… Végre egy közeli, ösmerős szállóba mentünk fel. Megnyugvással nézett körül a szegényes fogadói szobában.
– Itt jó lesz, – mormogta – itt nincs emlékem tőle… Mert azt hiszem, az én lakásomon az ő emlékei táplálják jelenését…
Olyan halott-fáradt volt, hogy mint valami gyermeket én vetkeztettem le.
– Nézd, mivé lettem, – mondotta kinosan – váz vagyok már csupán!… És tudod-e, hogy mi a borzasztó?
– Nos?…
– Az, hogy a milyen mértékben fogyok, sorvadok én: a jelenés ugyanolyan mértékben nő, erősödik és válik fényesebbre. Belőlem él, rajtam él az! Mi lesz ennek a vége? El fog emészteni… Maga mondta, hogy lelke, melyet én istentelenül visszatartottam ebben a világban, test híján természetes ösztönnel testet keres. Élni akar és élni fog az én testemmel, én pedig meghalok – – Oh, Iván, borzasztó dolgot tettem, mikor ezt a leányt halála pillanatában hipnotizáltam!
A mennyire csak tőlem tellett, nyugtattam Alaricot. Csak éjfél után mentem el tőle. Úgy látszik, félt, mert még akkor is tartóztatott…
*
Reggel hat órakor őrültként rohant be hozzám Dismal. Mint a kit üldöznek, eszeveszetten csapta be maga után az ajtót, nekitámaszkodott s rá fordította a kulcsot. Aztán a sarokba menekült s egy karosszékbe rogyott le.
– Végem van, – hörögte – hiába minden! Iván, te ott voltál, láttad azt a szobát… Nos, a mint végre el mertem oltani a gyertyát, egyszerre rámszállott az az ólomsúly, a mi akkor szokott meglepni, mikor a jöttét érzem…
S akkor egyszerre megindult az örvény. Az utczáról feláradó gyér fénynél láttam, hogy megmozdul a szobában minden… A bútorok félretolódtak s úgy helyezkedtek el, mint az én kisérteties szobámban… Felordítottam, de hiába. Az én szobámban voltam megint… Nyilt a nagy fekete szekrény ajtaja és a jelenés lépett be. Merev, fehér arczával jött felém, egészen közel jött hozzám. És tudod, mit mondott? Ezt…
– Hát meg akartál szökni? Hiába menekülsz! Utólérlek itt is. Te visszaparancsoltál a másvilágról, – jó, én eljöttem. De jegyezd meg: érted jöttem s tőlem meg nem szabadulsz…
És ekkor barátom, végre felnyitotta a jelenés a szemét és rám nézett. Iszonyú volt az. Démoni tűz áradt belőle és alattomos mosolyra torzultak ajkai. Iván, – nem a szelid Jeanne ez a jelenés többé! Valami sátáni lárva. Honnan vette ezt a sátáni voltát? Tán testemmel együtt én belőlem? És most a saját hatalmammal engem nyügöz le?… Tudod-e, hogy már olyan élő, mint egy eleven ember?… Már kinyujtotta felém, nyakam felé rettenetes fehér kezét; – mint rémes karmok olyanok voltak az ujjai – –
Alig tudtam megnyugtatni Alaricot. Végre azonban mégis magához tért kissé. Mint egy álomból ébredve rekedten szólalt meg.
– Mi ez? Őrült volnék?… De hisz agyam kétségbeejtő logikával működik. Hát ha ez még is csak álom vagy hallucináció?! Iván, egy perczig se maradok többé Párisban. El, – el innen; rémek vannak ennek a bűnös városnak a levegőjében… Hátha a légváltoztatás segítene rajtam s elűzné iszonyatomat – –
*
Még aznap délután Rouenban voltunk egy kis fogadónak a szobájában. Utasítottam a személyzetet… Tervem kész volt: még az este visszautazom Párisba s másnap a legjobb professzorokat hozom el szerencsétlen barátomhoz.
Alaric nem akart elereszteni. A gyertya lángjánál olyan volt az arcza, mint egy rémes és szomorú halálfej.
– Iván, ne hagyj el – suttogta – az ólomsúly már megint rámnehezedik, érzem, hogy ide is utánam jön – – Sejtem, hogy ez után már nem csak éjjel, de nappal is látni fogom. Mindig velem van… Szívja életerőmet, Iván! Nem jelenés ez többé, hanem egy élő ember, a ki már erősebb nálam s az én erőmmel fog megfojtani engem – –
Láttam, hogy állapota perczről-perczre súlyosodik. Nem halaszthattam párisi utamat. Búcsuztam és siettem a vasútra. Bárcsak ott maradtam volna nála – – –
Ez volt az Alaric Dismal utolsó éjszakája. Mikor másnap reggel a híres professzorokkal Rouenbe értem, már vége volt mindennek.
A mit most önöknek elmondok, azt a fogadó törvény előtt megesketett személyzetétől tudom. Legfontosabb a szobaasszony vallomása. Ő így adja elő a dolgot: éjfél után egy óra tájban kiáltást hallott a második emeletről. Felszaladt a lépcsőn. Maga mondja, hogy ekkor még eléggé álmos volt, de különben igaz hitére állítja, hogy való igaz, a mit látott. Dismal szobájából egy világos ruhás nőalak suhant ki s ment végig a sötét folyosón. Ott eltűnt, – de hová? Rejtelem ez a házbelieknek, mert ott nincs semmiféle lépcső. Viszont a portás azt vallja, hogy semmiféle világos ruhás nőt akkor éjjel ki nem eresztett a kapun. Mikor megérkeztem, a vendéglős rögtön azt kérdezte tőlem, hogy mit tudok a «Monsier Dismal barátnőjéről?» Őt tartotta a gyilkosnak…
Nem emlékezem már, mit feleltem neki… Felrohantam a szobába. Ott feküdt az ágyon Alaric Dismal holtan. Szederjes arcza rémületbe volt beledermedve, szája tátva maradt és szemei mintha még mindig valami iszonyatos látományra bámultak volna. A hogy görcsbe meredt kezét leemeltem álla alól, akkor láttam a fojtogatás kétségbevonhatatlan jeleit a nyakán…
*
Iván elhallgatott. Végignézett rajtunk s vállat vont.
– Nos, mit szólnak hozzá? Nekem, a mint mondottam, nincs véleményem az esetről. Ha spiritiszták vagyunk, elhihetjük, hogy egy lélek visszajött a másvilágról, de mint pozitivisták mit gondoljunk? Azt, hogy mindenkép veszedelmes a halállal való kisérletezés. Legveszedelmesebb pedig talán az, a mit Alaric Dismal csinált, ki az élet legrejtelmesebb pillanatában, in articulo mortis hipnotizált embert. Az ő kegyetlen szuggesztiója visszapattant a halál fekete ajtajáról, s őt magát ölte meg: annak a keresőjét, a mi kell, hogy örök rejtelem maradjon.