A SZULTÁNA ÁRNYÉKA.
(Mese)
I.
Egyszer volt, hol nem volt… messze az andaluziai paradicsomban élt hajdan egy szerelmes mór király, Kordova szultánja, a mindenható Abderrahman. Öreg volt már és nem boldog többé; a nagy hódítót végre a szerelem győzte le, – az a szultána, kinek lábaihoz minden dicsőségét letevé, a világszép Azzahra nem szerette őt. Olyan hideg, olyan érzéketlen maradt karjai közt, mint az a szinarany szobor, melyet szerelmük szentélyében neki emelt!…
A hogy alkazar-ja trónjáról kinézett birodalmára, felleg ült az Abderrahman homlokán, s könyek peregtek végig hófehér szakállán. Ott lent Kordova alatt, a Sierra Morena lejtőjén, látszott Medina-Azzaha, az az édeni palotavároska, melyet kedvese egy szavára csak azért parancsolt oda, hogy kincses márványba foglalja véghetetlen fájdalmát. Aranyserleg volt az, fenekén a szeretetlenség mérgével…
Udvarnokai félve lesték a nagy úr bánatát, s nem merték vigasztalni őt. Mindenki tudta a titkot, de kicsoda bátorkodott volna azt hangosan kimondani? Pedig mégis fel kellett vidítani valahogy a szomorú szultánt, – de hogyan? Hol az a fülemüleszavú dalnok, kinek lantja végre derüt varázsoljon az öreg király arczára? Ekkor történt, hogy a tudós Al-Gebr tanácsára elhozatták Makhanatból (mely földet a hitetlen keresztények Szicziliának neveznek) – a leghiresebb szaraczén-költőt: Ibn-Zaffirt.
Ibn-Zaffir fiatal és szép volt és hangja olyan mézédesen zengett, mint a Dsebreil angyal szava (kit a balga hitetlenek Gábrielnek, s a magukénak neveznek). Ha tengerre szállt, a kék habok delfinjei játszadozva követték lantját, s még az Aetna titánjainak haragja is csillapodott, mikor ő kérlelte őket. Hallott ő már sokat Azzahra szultánáról és szíve dobbant, mikor Kordovába lépett.
Azon az estén ünnepélyes rendben állták körül az udvarnokok a szomorú Abderrahman trónját.
– Király, – kezdette Almanzor, az első vezér, – Allah kegyeltje vagy te, Khalifa, s széles e földön Ghalebnek, a győztesnek neveznek mindenek! A világ négy sarkára tüzted ki a próféta zöld zászlaját. Délen leigáztad a fekete szerecseneket, éjszakon a fehér keresztényeket, keleten a damasi khalifát, itt nyugaton minden szultánt: a granadai, sevillai és badajozi mór királyokat. A bizánczi császár örül, ha kedvedre tehet… Tied a hatalom, egyebet mit kivánsz?
Az öreg király csak búsan intett.
– Király, – szólalt meg a tudós Al-Gebr, – Allah kegyeltje vagy te, khalifa, s széles e földön dicsőségesnek neveznek mindenek. A Kelet szent Mekkáját ide napnyugatra tevéd át Kordovába, s mecseted a hit pálma-erdeje, melyben ezer jáspistörzs tartja aranygallyaival az Allah boltját és tízezer ezüst-mécses hív imádságra! Birodalmad Boldogabb Arábia a réginél, Kordovád fényesebb Bagdadnál, – Asszur-bani-pal Babylonját győzted le pompában! Tudomány és művészet virulnak udvarodban, – tied a dicsőség, egyebet mit kivánsz?
De Abdarrahman csak még keserűbben takarta el arczát.
Ekkor végre előlépett Ibn-Zaffir. Elsápadt annak a gondolatára, a mit mondani akart, de ifjú volt, vagyis merész, és költő, vagyis Allahtól ihletett szókimondó. Lantjának hurjaiba csapott:
– Király, Allah kegyeltje vagy te, khalifa és széles e földön… boldognak neveznek mindenek – –
Az udvarnokok összerezzentek, s a mindenható Abderrahman zordan vetette fel a fejét. De a költő csak rendületlenül folytatá:
– Igen, a legboldogabb vagy te, mert ellenid után erőt vettél te még a természet rendjén is: benned a vénség győzni mert még a szent ifjúságon is! Szakállad fehér, s mégis tied a legszebb nő, – hisz tied Azzahra szultána, egyebet mit kivánhatsz?
Az öreg király dühösen kelt fel, s a kardjához kapott. Az udvarnokok rémülten hátráltak.
– Ki vagy te vakmerő, ki gunyolódó ajkadra mered venni a szultán bánatát? Hazudsz, nyomorult!… Kényszerítesz, kimondom hát: szívem és minden dicsőségem Azzahra szultánáé, de ő nem az enyém! Királyotok szegényebb Kordova utolsó koldusánál… De azért most jaj neked, – fogjátok meg, börtönbe veled, rabszolga!
A sarmata testőrök megragadták Ibn-Zaffirt és lánczra verték azonnal. De a költő nem érezte a lánczok súlyát. Azzahrára gondolt, s édes volt neki érette szenvedni.
Attól fogva azonban még jobban elkomorodott Abderrahman. Többet halandó szólni nem mert közelében, – néma lőn a féltékeny, öreg szultán udvara.
II.
Ezalatt a szép szultána tovább töprengett a kincses édenében, Medina-Azzahrában. Olyan bübájos hely volt az, hogy Dsebreil angyal elszállván Kordova felett, ezt jelenté Allahnak a mennyekben:
– «Uram, imhol nézzed: a te prófétád paradicsomának egy sarkát lopta le a földre Abderrahman!…»
A többi angyaloknak pedig ezt sugta a fülébe:
– «De még idefent, a Mohamed édenében sincs houri olyan szép, mint Azzahra királyné! Nézzétek jelenését: fekete szeme a szenvedély éjszakája, vakító mosolya a csókok nappala, – a gránátalma nyilik orczáin, hollószárny libben fürteiben és ajkai közt gyöngyfüzérben ragyognak fogai. Nézzétek: termetében a paradicsomi kígyó hajlik csábításra, – teste puha, mint a Béthel levelének érintése, és keblei felborított ambrózia-serlegek a Mohamed asztaláról… Lábaiban életrekel a márvány és a hogy tovalibben, olyan édes myrrha árad elő egész lényéből, hogy mint illatos virág után szállanak utána a mézrevágyó méhek…»
És ennyi bübájosság mellett Azzahra még sem volt boldog. Ezer odaliszk-leány, ezer rabszolga leste parancsait, s ő azért csak fáradtan ődöngött palotája termeiben. Aranylánczon fogott szelid, kis tigrisei őrködve kisérték… Mindegyre keresett valamit, a mit sehogyse talált meg e csarnokok ezüstös azur falai közt. Puha fekhely kellett? Ott voltak a toledoi zsidók adta selyemkerevetek… Illatos üdülés tetszett? Ott volt a drágakövekkel kirakott alabástrom-medence, melybe tizenkét arany állatfejből ömlöttek balzsamos vizek… Könyökig duskálhatott a szafirban, smaragdban! De ő már gyülölte mindezt. Olykor szenvedélyesen ölelte át a márvány-oszlopokat, melyekbe gyöngygyel és rubinttal voltak kirakva köröskörül a Korán versei, – de ah, hideg volt e pompa érintése: az ő karjai melegebb és élőbb valami után epedtek. Megállt aranyszobra előtt és keserűen sóhajtott fel:
– Szobrom, te boldogabb vagy nálam, mert nem érzesz, nem gyötör a vágy!…
Asszonyai hiába szórakoztatták; egyre ezt kérdezte tőlük:
– Keresek valamit, mondjátok meg, mit?
– Hisz megvan mindened, – felelték a rabnők, – s a szultán csak a parancsaidat várja…
Ilyenkor azonban csak könyek szöktek az Azzahra szemébe. Hiába, rab volt ő, kincses édenének a rabja és nagyon boldogtalan!
… Egy este, mikor lefeküdt nyoszolyájára, melynek mennyezetét hegyi-jegeczoszlopok tartották, – ismét türelmetlenül faggatta dajkáját:
– Hisz megvan mindenem, mondd, miért gyötör akkor mégis a vágy? Keresek valamit, – oh, felelj hát: mit? Kiérzem én azt a tavaszi szellőből, a virág illatából, a szálló galambok bugásából… mi lehet az?
Büvös éjszaka volt odakint. És a holdas csendben – mintegy feleletképp – dallamos férfihang szólalt meg a távolból. Zengett édes csókról, boldogságról, – egy szultánáról, ki a szerelmet keresi és a kit egy ifjú messziről, ösmeretlen imád. Zengett szívbolygató szépen.
Azzahra félrehajtá ablaka függönyét és visszatartott lélegzettel úgy hallgatta. És azontúl nem kérdezte többet a dajkáját. Szive ezerszeresen visszhangozta azt a belopódzó édes dallamot. Mikor pedig végre elaludt, azt álmodta, hogy megtalálta azt, a mit keresett.
Ki énekelt ott a holdas éjszakában? Ibn-Zaffir volt, a rab költő, kit börtönőrei munkába állítottak éjszakára. Ásóval kezében ott dolgozott a Medina-Azzahra tündérkertjeiben.
III.
Ébredés volt az az álom: álmában ébredt Azzahra a szerelem boldog tudatára. Egész nap merengve hevert vánkosai közt és parancsát leső asszonyai nem hallották a szavát. Estefelé végre felkelt és – a merről a dalt hallotta – kiméne sétálni palotája függőkertjeibe.
A szultána sétálni ment, – és a mindenható Abderrahman illő távolból, félénken kisérte őt udvarnokaival. Az öreg király szívdobogva nézte: nem fordul-e meg? – aggódva leste: nincsen-e valami óhaja, a mit rögtön teljesítsen? Hisz a csillagot is lehozta volna neki az égről…
– Minden Allahtól van, – sugta a tudós Al-Gebrnek, – de birodalmam felét odaadnám, ha szive visszafordulna hozzám! Ah, bölcs Al-Gebr, te, ki a számfejtés mestere vagy, – fejtsd meg nekem az Azzahra szivét…
Azzahra pedig ezalatt csak csendesen haladt egyedül tovább. Vajjon csakugyan ebből az irányból jött-e az a dallamos énekhang?… Tétován ment feljebb a függőkertek emeleteire, s végül az egyik felső terraszon álmodozva megállt. Úgy érezte, innen kellett felhangzania annak a szerelmes szónak… Ha megfordul, tán észre is veszi azt a fiatal rabmunkást, ki a szultán kiséretének láttára olyan ijedten bujt a terrasz hátsó falának a bokrai mögé. De Azzahra nem fordult meg, s a függőkert párkányáról merengve nézett le a völgybe.
Az esthajnali hüsben épp akkor ébredt körülötte új életre a tikkadt virány. Ezer illat áradt feléje a virágok kelyheiből, s a bucsúzó nap a Hesperidák kertje felől aranyos sugarakkal árasztotta el lenge formáját. A hogy oldalt állt, alakjának, s arczélének árnyéka egy szobor tökélyével rajzolódott ki a függőkert hátsó márványfalára.
Az öreg király udvarnokaival csendesen jött fel a fügefabokrok közt a terrasz lépcsőin. Abderrahman majd elnyelte szemével a szép szultánát: gyöngédség és féltékenység vad hullámokkal váltakoztak szivében.
– Hisz hacsak tudnám, – sugta a tudós Al-Gebrnek, – hogy szeret-e mást, vagy őt meri-e szeretni más!?…
Azzahra még mindig elgondolkozva állt ott a párkányon. De e perczben szive annyira túláradt, hogy maga se tudta miért, pár habozó lépést tett előre. Árnyéka vele ment a falon, – ment a felé a bokor felé, mely mögött a remegő rabköltő, Ibn-Zaffir állt.
Dobogott az ifju szive úgy, hogy majd megszakadt. A bokron át láthatta az élő szultánát, de Istenem, olyan messzire állt tőle… árnyéka pedig itt a falon olyan közel volt hozzá! Nézte gyönyörű arczélét, hosszú szempillái játékát, remegő ajkát – és nem birt többé magával. Megfeledkezett a közelgő királyról, előlépett a bokor mögül és a falhoz tántorodva, egy forró, szerelmes csókot nyomott az árnyék-szultána ajkára.
Költő csókja volt az, – olyan ihletett és olyan szenvedélyes, hogy az élő Azzahrának is meg kellett azt éreznie… S csakugyan, az ifjú csókja alatt az árnyékfő édesen hanyatlott hátra a falon, s ugyanabban a perczben boldog sóhaj… gyönge sikoly hagyta el az Azzahra ajkait.
De a szultána megijedt a saját sikolyától és hirtelen felriadt álmodozásából. Ibn-Zaffir is önkénytelen felkiáltott: úgy érezte, az árnyékkirályné elkapja az arczát tőle, – pedig hisz épp azzal a mozdulattal fordult meg Azzahra, akkor látta meg költőjét igazán először!… Meglátták egymást, de csak egy pillantást válthattak. Az öreg király észrevette a csókot s tajtékzó dühvel rontott előre udvarával. Száz kar nyult egyszerre a költő felé s dörgött a fenyegető szó:
– Halál a vakmerőre! – megcsókolta a szultána árnyékát!…
IV.
Súlyos lánczokban ott állt Ibn-Zaffir a vértörvényszék előtt. Trónján ült a király, mellette Azzahra, – mert hisz Abderrahman azt akarta, hogy maga a szultána itéljen az elvetemült bűnös felett, ki csókkal merte bemocskolni felséges árnyékát. Hadd itéljen, – az asszonyok ugyis kegyetlenebbek tudnak lenni a férfiaknál…
Tüzesített kínzóeszközök, a halál legrémesebb látományai vették körül a költőt, – az ő arcza azonban derüs maradt s mikor durván rákiáltottak: védje magát!… csak lantját kérte vissza s annak hurjaiba csapott. Zengett dalt édes csókról, boldogságról, – egy szép asszonyról, ki a szerelmet keresi és a kit egy ifjú messziről, ismeretlenül imád. Zengett szívbolygató szépen… Azzahra hallgatta, de nem árulta el magát.
Akkor aztán előlépett a jogtudó bölcs, Rabbinus Charizi és körmönfontan adta elő vádját.
– Bűnös e vakmerő, – végezte – hetvenhétszer bűnös! Mert az árnyék sohase szakadhat el a testtől, egy azzal, – ha tehát Ibn-Zaffir a szultána árnyékát csókolta meg, voltaképp őt magát, felséges személyét csókolta meg. Halál a fejére, – bárd a nyakára!
Az öreg király lángoló szemmel pillantott a költőre, aztán a szultánához fordult és reszketve kérdezte:
– Itéleted parancs, – megelégszel-e, ha csak egyszer hal meg?
– Megelégszem, – szólt Azzahra és felkelt. Szive dobbant, de mosolya még diadalmasabb lőn, a hogy hozzátevé: – Tehát bárd a nyakára…
A hóhérok már megragadták a költőt, hogy a tőke elé vigyék, – már villant a bárd, mikor a szultána hirtelen közbekiáltott:
– Megálljatok!
Mindannyian álmélkodva pillantottak rá.
– Igen, bárd a nyakára, – mondotta Azzahra – de a mennyiben ő csak az én árnyékomat csókolta meg, annak a bárdnak is csak az árnyéka érje az ő nyakát…
*
Mesémnek hát itt vége volna… De a kordovai narancsligetek, melyeknek sürű lombozata alatt «zöld az éjszaka s aranyalmák a sárga csillagok» – még mást is megsugtak nekem. Azt, hogy Ibn-Zaffir az itélet után még viszontlátta a szép Azzahra szultánát, – de nem akkor, mikor az irígy nap sütött, hanem abban a szerelmes homályban, mely elaltatja az áruló árnyakat…