IKAROS.
… Ismét itt ülök ebben a gazdátlan műteremben s csak bámulok ki az őszi délután sorvadó világába. Egy év óta, a mióta festő barátom eltűnt, magam se tudom, mért, ide szoktam. Ez a műterem lett magányos elmélkedésem tanyájává; hogy nálam maradtak a kulcsok, mindegyre gyakrabban ide bujtam el, ha a hétköznapi élet elől menekülve, a művészi khimairák világába vágyódtam… Esteledik, odakint álomra hunyja a szemét November. A halott kert fái fekete gallykarjaikkal szinte könyörgőleg nyúlnak fel a naplemente sötétvörös csíkjába; mintha csak kérlelni akarnának valakit, hogy ne hagyja őket még elpusztulni. Az elapadó fényben azonban rejtelmessé válik ez a műterem. Ilyenkor szeretek én itt lenni, ilyenkor lassankint elvesztem az idő és a tér fogalmát s a hogy álmaim szárnyra kelve szállnak tova mesés Ultima Thulék felé, úgy tetszik nekem, hogy ennek a műteremnek a falai egész a Végtelen küszöbéig tágulnak. A kis bohém zúg az elérhetetlen ideálok világegyetemévé válik… Csak mi tudjuk, micsoda gyönyör az a Képzelet szárnyai alatt egyszerre élni minden elmult és jövendő századokban s egyszerre ott lenni a Tér minden sarkában… Csak mi tudjuk azt, hogy mi az, midőn a vergődő gondolat olykor túl merészkedik a Véges határán is s aztán lankadt szárnyakkal áll meg a Végtelen oszlopainál… De viszont csak mi tudjuk azt is, hogy micsoda kín e szédületből ismét felocsudni…
Körülnézek: minden a régiben van e csudálatos műteremben. Az elapadó fényben még látszanak a keleties pompájú persa és indus díszletek, a fal mellett sorakozó gipsz Vénuszok, Parthenon-domborművek és renaissance-madonnák, a kirivó párisi impresszionista képek s végül szegény barátom temérdek olajtanulmánya, melyeket ahhoz a nagy képéhez csinált. Az a végzetes kép! Azóta megnyerte a világtárlat nagy díját, vajjon legalább tudja-e ő ezt?… S ha él valahol, hol lehet, mit csinál? Élhet-e az, a kit a végtelen utáni vágy lesújtott, a kit az Ideál kikaczagott?… A sarokba nézek: valami eltévedt visszfény ép arra a bájos antik domborműre esik, melyen Daidalos szárnyakat csinál boldogtalan fiának, Ikarosnak, ki a mithosz szerint a felhős magasból a samosi tengerbe bukott le s ott lelte halálát, a mért viaszszerkezetű szárnyaival túlságosan magasra merészkedett, fel egész az Apolló napszekeréig. Szomorúan gondolom el: az én barátom ez az Ikaros…
I.
Nem is tudom már, hol találkoztam Olivérral először. De azt hiszem, egy régibb spanyol utam alkalmával a madridi Prado múzeumban ösmerkedtem meg vele. Igen, emlékszem, egy napon a Velasquez-féle vörös szoknyájú infánsnő előtt egy sápadt, magas, szőke fiatal embert pillantottam meg. Meglepett az egész lénye: a hogy azt az infánsnőt nézte, finom rajzolatú arczában s mindenekfelett csodálkozó nagy kék szemeiben annyi mélységes rajongás volt, hogy figyelmem a képről lassankint egészen reá terelődött. Egymásra néztünk. Hanyag bársonykabátjáról, óriási Boul-Miche nyakkendőjéről s szinte még pelyhedző kis művész-szakálláról sejtettem, hogy festő. Amerikainak néztem, ő meg a hogy első pár szava után kivettem, orosznak tartott engem. Ő francziául beszélt, én angolul feleltem neki, így aztán csakhamar tisztába jöttünk, hogy mind a ketten magyarok vagyunk… Kisült, hogy jól ismerem magyarországi rokonait és ösmerőseit, a Dombrádyakat, Szentinczeyket, Pándyakat, Domokosokat.
Sohse felejtem el azt a napot, melyet a madridi Buen Retiro magnoliái alatt sétálva együtt töltöttünk. Csupa eszeveszett rajongás volt az egész ember, egy délibábos poéta, kinek csak egy gondolata volt a földön: a művészet. Elmondta, hogy már pár év óta él külföldön, Münchenben végezte az akadémiát s Párisban Julient, most huszonnégy éves s ha arra gondol, hogy végre hát szabadon megfestheti gondolatait, szinte beleszédül boldogságába. Túláradó, egymást kergető gondolataitól szinte alig tudta mondatait befejezni. Óriási tervei voltak… Olykor szinte vallásosan ejtett ki egy szót, alig hallhatóan: a Nő… Csodálkozva néztem rá, s hogy pillanatra megrögzitsem tovaszáguldó gondolatait, szinte brutálisan kérdém tőle:
– Szereti-e az asszonyokat?
Zavartan, csalódottan, utóbb szinte szemrehányólag nézett rám. Láttam rajta, hogy e pillanatban megvet, talán gyűlöl is engemet… De szemei csakhamar ismét felvették rajongó kifejezésüket. Aztán szinte szégyenkezve vallotta be, hogy nem úgy szereti ő a nőket, a hogy én gondolom. Sohse tudna ő élő, eleven asszonyhoz hozzányúlni… A ki a Nőt, a teremtésnek ezt a legszebb géniuszát, az Ideált szereti, hogy nyúlhatna az élő nőhöz?
– Szentségtörés volna az… – szólt, – olyan, mint a bibliai eredendő bűnbe esés… Hát nem érti ön, hogy a valóság érintése örökre beszennyezné az eszményt?
Álmélkodva néztem rá. De ő lelkesedetten folytatta:
– A Nő! A Nő!… Nem szabad az igaz művésznek az «amor profanot» ismerni, csak az «amor divino»-t! Az isteni szerelem a művészetben az eszmény szeretete. A ki földi, egyéni szerelemben adja ki lelkesedését, a ki egy nőt tud szeretni, hogy tudná az a nőt, az összességnek a jelképét, az eszmét átérezni, azt az összideált, a mely felette áll az egyéni asszonynak? Hisz az csak egy miriádnyi megnyilatkozása, alkatrésze annak az egésznek, hogy lehetne annál megállapodni annak, a ki az Egész felé törekszik?…
– De nem gondolja, hogy esetleg igazuk van azoknak, a kik azt tartják, hogy nagy szerelemmel épp egy egyéni nőben lehet feltalálni az egészet, a Nőt?
– Nem, ezerszer nem! – válaszolt ő hevesen, – ha egy millió emberélet alatt minden létezett és létező nőt végig lehetne szeretni, akkor esetleg igen, de a mi emberi véges életünkben: nem! A szerelem eddigi nagy héroszai, a Rómeok, Wertherek, Petrarcak csak részletösmerői voltak annak az erőnek, a mely nemcsak csókra vonzza ajkainkat, hanem a csillagok járását, az egész világegyetemet is igazgatja. Elárulom most önnek az én eszelős tervemet. Ön nem olyan bolond, mint én, hát ne nevessen ki… Lássa, az eddigi összes művészek mind csak az egyéni nőnek a mását tudták megteremteni, az egyéni Aphroditét, az egyéni Madonnát, az egyéni Magdolnát: én azt a Nőt akarom megfesteni, a kiben minden faj, minden temperamentum, minden egyéni nő benne van… Ez az én életem czélja…
– Értem… ön azt mondja, hogy idáig csak a prizma egyes szineit vették külön-külön. Ön összegezni akarja ezeket a szineket. De tudja-e, micsoda szin jön ki akkor belőle? Az, a minek nincsen többé szine, a fehér, a fehér napfény…
– Jó, – felelt ő rajongva, – hát olyan vakító glóriában akarom én megálmodni a Nőt, mint a milyen a nap orczája, azt akarom, hogy olyan fényes legyen az, hogy elkáprázzék tőle az alacsony földi emberek tekintete…
Sajnos, nem tudtuk a vitánkat befejezni. Ő, ki, a mint mondta, csak azért rándult le Madridba, hogy a Velasquez szineitől «megrészegedjék», másnap visszautazott Párisba, én meg tovább hatoltam lefelé Andaluziába s Afrikába. Azonban barátságot fogadva, megigértük egymásnak, hogy Párisban tovább folytatjuk az eszmecserét.
Pár hónap mulva aztán csakugyan ismét találkoztunk Párisban és pedig abban a bizarr művész-kompániában, melynek éjjeli összejöveteleit és lelkes vitatkozásait sohasem fogom elfelejteni. Mesés kis csapat volt az: igazi rajongó művészek, a kiknek első és utolsó gondolatuk a Szép volt… Tán bolondok, őrültek voltunk, de fiatalok s szent a fiatalság őrülete. A jövendő művészetének a formuláját akartuk megtalálni… Nem volt nemzetiségi vagy művészeti ágbeli különbség közöttünk. Ép úgy voltak magyarok, amerikaiak és francziák közöttünk, mint festők, szobrászok és írók: hisz az Ember és a Szép úgy is Egy és ép úgy, a mint az örök emberi tulajdonokat illetőleg gyermekes kishitűség nemzetiségi különbségeket tenni az emberek közt, akként kicsinyes dolog válaszfalakat akarni emelni az egyes művészeti ágak közé, melyek csak egyugyanazon eszmének a külön-külön kisugárzásai. A természet az előrehaladó emberi elme előtt egyre egyszerűbb tényezőkre vezetődik vissza… S a mi egyik fő vitatárgyunk az volt, hogy hogymint lehetne a négy fő művészeti ágat, a költészetet, festészetet, zenét és szobrászatot egy közös megnyilatkozási formára egyszerűsíteni. Az lesz a huszadik század formulája, ha nem a huszadiké, hát a harminczadiké!…
És csodálatos guerillacsapat voltunk mi, mikor éjente kivonultunk a Montmartre művészi lebujaiba, «Chat-Noir»-jaiba és «Ane-rouge»-jaiba, melyekben a művészet olyan különösen ölelkezik a ledér félvilággal, a zseni a maquereau-val s a pierreuse-el… Lelkesen hallgattuk, a «sör-Napoleon», Salis, XVI-dik századbeli nyelvezetű prológjait, a troubadour Montoya halkan elsuttogott költői dalait s a botticelli-hajú sápadt leányok bús románczait a tiszta, nagy szerelemről, ép arról, a mit itt hiába keresett az ember. Érdekes profilok voltak ott. Mindenekelőtt a mi szelíd magyar védnökünk, «az öreg Diogenes», az az őszbecsavarodott szakállú filozofus, kinek koldus egyszerűségű ruházata alatt korunk egyik legnagyobb tájképfestője rejtezett. Ott volt Bunny, a festő, az az ausztráliai angol baronet, a kinek derűs, gyöngéd zsenijében olyan harmónikusan tudott egyesülni az antik mithologikus világ a shakespearei költészettel. Ott volt a franczia szimbolista Riom, kinek érdekes bohém fejét olyan hosszú haj övezte, mint a milyet a merovingi királyok viseltek, mellette ült a mi magyar Ivánunk, kinek «Szirén» és «Nyomok a hóban» czímű képeit olyan drágán vették meg Amerikában. Odább a híres Harrison és a mi saját külön orosz szobrászunk közt huzta meg magát a krisztusfejű, bizarr Everard Dismal. Az a csodálatos amerikai festő volt ő, ki miután volt prerafaelista, Baudelaire-illusztrátor, «szerelemcziklus»-festő, miután mint megtért buzgó katholikus szentképeket s egy csodatevővé vált «Beata Virgo»-t festett, harmadszorra is renegáttá vált, hogy kétségbeesésében «halál-cziklusát» tegye vászonra. Hogy azután mi lett vele s az emberi gondolatok nagy vargabetűje után mint tért meg ismét – tán utolszor – a szerelem által, azt egy fiatal magyar író barátunk irta meg…
Ott volt végül e csodálatos társaságban az én madridi ösmerősöm is. Sokat beszélgettem vele az utóbbi időben. Everard Dismalnál lakott a neuillyi góthikus ház egyik szobájában s a téli estéken, mialatt a «menazseria» a szomszédos nagy műteremben tombolt, csakugyan folytattam vele a kettőnk közt abbanmaradt művészi vitát.
Hát elcsodálkoztam: sem Páris illuzio-hervasztó lehellete, sem a bohémvilág gunyoros léhasága nem tudta elkoptatni az ő lelkesedő természetét. Az a rajongó maradt, a ki volt. Észrevettem, hogy ha mind együtt voltunk, ritkán elegyedett bele a nagy vitákba, az elméleti, tisztán filozófiai thézisek megvitatásába. Egy darabig szelíd mosolylyal hallgatta a heves fejtegetéseket, de aztán a szemein láttam, hogy visszamerül ábrándjaiba s tovább álmodja művészi álmait. Nevetett ő a theóriákon… érezte, hogy mankók azok, melyeken csak olyanok járnak, a kik nem tudnak az eszmény után a fellegekbe szállni. Ő odafent volt mindig képzelmének kiterjesztett szárnyaival ott lebegett az eszmények azurjában s nem értette meg azokat a földön vitatkozó embereket, a kik logikából és analizisból akarnak létrát csinálni az égbe.
– Hát még mindig az az ideálista, a ki volt? – kérdeztem mosolyogva. – Még mindig csak az eszményt, a Nőt szereti s nem a földi szép asszonyokat?
– Az vagyok, a ki voltam, az is maradok. Tűz az bennem, – ki ne nevessen: oltártűz, s nem lehet azt a gúnynak a hideg zuhanyaival eloltani. Lássa, hogy még Párisnak a czinizmusa se fog ki rajtam… Csak hadd nevessenek a fiúk, a balgák! Tudom én mit csinálok.
Közelébb hajolt hozzám.
– Lássa, mindent megpróbáltak már velem. Elvittek könnyelmű nők közé, rám uszították őket, hogy elveszítsenek, de minden kisérletük hiába való maradt. Megbocsátok nekik, bár csunya volt tőlük. Egy évek óta igazán tiszta, nemes ihlettel épített eszményt akartak bennem lerombolni… Ön nem hiszi, hogy a földi nő érintése örökre elhervasztaná bennem az ideált?… Hát nem érti ön meg, – nézze végig kérem a nagy emberek, a nagy művészek életét, – nem az egyéni földi nő beleavatkozása tette azokat tönkre, vonta el őket az ideáltól, a munkától s rántotta le géniuszukat a köznapi boldogtalanság, vagy – boldogság… sarába? A ki az eszménynek akar élni, az először is függetlenítse magát a földi dolgoktól, mert azok az ideálhoz képest mindig piszkosak, mindig… S a földi nőtől való függetlenség az első feltétele annak, hogy az ember az eszmény felé elindulhasson. Lássa, az élet rövid, oh istenem túlságosan rövid, s az a szent kor, melyben a képzelem még elég ruganyos arra, hogy magasra szálljon: az ifjúság, az szinte lehelletnyi rövid… Kérdezze meg a keresztyén misztikusokat, minden korok és vallások aszkéta rajongóit, szóval azokat, a kik nem múló földi érdekek, hanem örök ideálok felé törekedtek, hogy nem óva intenek-e a földi asszonyoktól, az «amor profano»-tól? Nem vagyok én nőgyűlölő, hogy is volnék? Hisz a nő esszencziáját tartom a legmagasabbnak a teremtésben, csak nem akarom annak egyéni, tehát tökéletlen megnyilatkozása miatt az egészet elveszíteni. Tán félek tőle… jó, de nem bánom. Független vagyok, megszabadultam már tőle, – tette hozzá büszkén.
– De hát ha minden ember úgy gondolkodnék mint ön, mi lenne a világból?
Mosolygott.
– Ne féltse a világot! Arra, a mit én elmulasztok, mindig fog akadni elég ember. De azok aztán nincsenek az eszmény keresésére hivatva…
Tetszettek nekem ezek a bizarr elméletek s megvallom, mulattam kissé rajtuk. Sok minden badar tréfát megpróbáltak Olivérral, de bizony csak nem lehetett kifogni rajta. Mondják, különös volt, hogy milyen rajongással festette női modelljeit, leste testük körvonalainak a titkát és hogy irtózott tőlük, mihelyt a műterem emelvényéről leszálltak… Denique az az ember, a ki annyira ösmerte a női szépséget, a kinek a Nő volt élete czélja, az földi nővel életében úgyszólván még csak sohasem is beszélt…
– Nos és terve, az a nagy kép, mely a Nő esszencziáját lesz hivatva ábrázolni, mi van azzal?
Szeme felcsillant.
– Meglesz, de nem olyan hamar, mint ön gondolná. Évek munkája lesz az. Egész lelkemet akarom én abba beletenni, ifjúságom főmunkája lesz az. Most egyelőre csak tanulmányokat csinálok, átveszem az összes földi fajok női tipusait… Még egyideig itt maradok Párisban, itt végzem el előtanulmányaim alapvető részét, aztán hazamegyek Magyarországba. Ott nagy visszavonultságban akarom megálmodni azt az eszményi Arczot, a mely egyesíteni fogja minden tipusnak, minden temperamentumnak az egyéniségét. Az lesz a Nő, az Ösmeretlen, a Világideál, az, a kit még nem ismerek s a kit én fogok megteremteni… Ah, az az arcz! Bárcsak látnám már… Nem látom még, de vonásai mint valami aranyos ködben, olykor már felderengenek előttem…
Ajkai körül szinte túlvilági boldog mosoly játszadozott. Sajnáltam és irigyeltem rajongó, tiszta hiteért.
II.
Aztán hosszú ideig nem láttam viszont Olivért. Én sokat utaztam a külföldön, ő is és a sors sohasem hozott bennünket össze. Mikor legközelebb ismét találkoztunk, az Pesten volt, itt ebben a műteremben. Hej, sok rajongó, boldog órát töltöttünk mi itt együtt! Nagyon megbarátkoztunk… Szerfölött pozitivista hazánkban, múló divatok s praktikusabb ideálok után járó művészkoloniánk közepette nem volt rajtunk kívül más ilyen bolond rajongó, hát igazán szomjas lélekkel menekültünk egymáshoz.
Olivér azalatt a másfél év alatt keveset változott. Csak még kevesebbet beszélt. Mint benső, lelki életet élő barátok közt gyakran megesik, utóbb már naphosszat el voltunk egymás mellett, a nélkül, hogy beszélgettünk volna: nem volt többet szükségünk a szóra, egymáshoz és együvé szokott gondolataink már párhuzamosan fejlődtek tova, úgy, hogy csak «eredményeinket» közöltük egymással. S azok többnyire megegyeztek…
Azt mondtam, keveset változott Olivér azalatt a másfél év alatt. Nem egész helyes ez: arczban határozottan megöregedett, a soká fiatalon maradt arczok hirtelen hervadása látszott meg rajta. Kissé pergamentszerűvé vált ábrázatját pár csodálatos szenvedő, szinte fájdalmas vonás élesítette ki: a mint azelőtt fiatalabbnak tetszett a koránál, akként most idősebbnek tartotta volna az ember, mint a milyen valósággal volt. Csak szemei lettek nagyobbak s ha lehet, lázasabbak. Néha még felcsillant bennük a régi gyermekes, csodálkozó kifejezés, de különben rendesen inkább szórakozott és álmatag volt a pillantása. Teljesen belső álomvilágába húzódott vissza. Már arra se volt többé szüksége, hogy túláradó rajongását időről-időre szavakban ontsa ki más előtt: sok visszafojtott indulata még csak megkettőztette a néma benső életet benne. S az a rajongás, a mely nem talál természetes szelepet a «megnyilatkozásban», az természetesen csak annál veszedelmesebben erősödik meg a magába zárkózott lélekben. Nem mondom, hogy rögeszmévé, de mégis bizonyos fokú fanatizmussá válik…
Mikor először meglátogattam, elcsodálkoztam a műtermén. Valóságos múzeum volt az, egy a maga nemében egyetlen múzeuma a női szépségnek. Szobor- és domborművekben, fényképekben s metszetekben megvoltak ott az antik világ, a byzantin kultura, az olasz és spanyol renaissance és a kölni iskola minden női szépségei. Bizarr fenséggel sorakoztak ott egymás mellett a teremtés női princzipiumának a képviselői: a démoni mosolyú ninivei Lilithek, a rejtelmes, mintegy túlvilági kéjbe belemerevedett babyloni Astarté-k, aztán ennek az Astarténak a bűbájosan megtisztult leányai, a görög Aphroditék és római Vénuszok. Ott volt mindenek királynője, a szinte madonnaarczú, szeplőtelen milói istennő, a méltóságos capitoliumi Vénusz, a játszian, földien kéjes medici Aphrodite, az Anadyomene, a legszebb testű Samothracei Victoria s a kaczér Kallipyge… Metszetekben és fényképekben kisérték ezeket azok a festmények, a melyeken a cinque-cento olasz mesterei álmodták meg ugyanezt az istennőt. Ott lustálkodtak a Tizián és Veronese Vénuszai… Odább egy új, kevésbbé földies formában jelent meg a női ideál: a Madonnák óriás cziklusa foglalta el a műterem egyik egész oldalát. A Rafael túlvilági szelíd királynője, a sixtini Szűz, s «zöldben» pihenő Madonnája mellett sorakoztak: a Murillo «holdas» és «egyiptomi» Boldogasszonyai, a Memling merevségükben annyira bájos «Jungfrau»-i s a mennyei gyöngédség nagymestereinek, Botticelli-nek, Luini-nek, Solari-nak s Beato Angelico-nak a bűbájos képei.
Külön galériája volt a szőke, bűnbánó Magdolnáknak, kik közűl csodálatosan magaslott ki a Ribera spanyolosan barna megtérő bűnöse. Egy sarokban helyezkedtek el a Moreau modern «Saloméja» mellett a vérengző renaissance-Judithok másai… Meglepő múzeum volt ez! Büszke Athénék, lenge Dianák, busongó Ariadnék, ledér Phrynék s ezek mellett a Michael-Angelo megdöbbentő sixtini sybillái, az egész XVI. század szent asszonyai, a Rafael Louvre-beli aragoniai herczegnője, a Veronese kéjes Veneziája, a Tizián élveteg Danaéja, a Corregio szerelmes álomhoz hasonlítható Io-ja s a Velasquez infansnői! Hogy a nőiesség skálája teljes legyen, megvoltak ott még a vatikáni Hermaphrodite, az ephesusi Diana s a paphlagoniai amazon királynők is: a fiusan merész Penthesileák s férfias Hyppoliták… Egész külön álltak: a capuai Psyche, a Donatello Szent Czecziliája, s egy üres sarokban a Lionardo Giocondája… A szomszéd teremben a modern mesterek kevésbbé érdekes női galériája állott, míg a harmadik szobában a föld összes számbavehető fajainak a szépségtipusai voltak felhalmozva. A negyedik szoba a világ legbájosabb, legkecsesebb és legbűnösebb asszonyainak: a párisi és japáni nőknek volt szentelve… Mikor beléptem, ép a fényképező készülék előtt találtam Olivért. Nagy munkában volt: u. n. kompozit-fényképeket csinált huszonöt különböző fajbeli szépségtipusból, vagyis egymásra fényképezte le a huszonöt arczot, hogy a közös vonásokat kikapja belőlük.
– Látod-e már?
– Látom, – szólt halkan s ajakára ismét a régi rajongó mosoly ült, – látom olykor, de csak mintegy hirtelen tovatünő álomban s lehelletszerűen halványan… Oh, barátom, csodálatos egy nő az! Soká, nagyon soká fog az még tartani, míg magamhoz édesgethetem s végre a szeme közé nézhetek. Akkor aztán csak le kell másolnom… Mindez a tudományos kisérletezés, tipus-összevetés, csak mellékes, csak arra való, hogy a képzelmemet megtermékenyítse s meggátoljon abban, hogy valamelyik tipus végletébe beléessem. Legtöbb hatással van rám a capuai Psyche, ebben az antik töredékszoborban van a legtisztább lélekkifejezés, s a Gioconda, ez viszont a legkomplikáltabb női arcz, a mit valaha vászonra tettek. Az utókor tizennyolcz jelzőt talált ki szfinxszerű mosolyára… Lionardo nyomán kell haladnom, egy ezerszeresen tökéletesített Giocondát kell festenem… belé kell tennem az ő Mona Lisájába mind azt, a mi onnan hiányzik… Az az eszményi nő, a kit én látok, az egyesíti az antik méltóságot a párisi szédítő bájjal, a büszkeséget a kecsességgel, a hozzáférhetetlen, madonnaszerű szentséget az odaadó élvetegséggel. Látod én is azt hittem, hogy lehetetlen e látszólag összeférhetetlen dolgokat egy arczban egyesíteni, pedig lehet, mind megvannak e tulajdonok annak a nőnek az arczában, a ki álmaimon átsuhan…
Egy ideig hallgattunk mind a ketten. Odakint a fák mögött lassan elmosódott a véres csík a napnyugati égen s a szegletekben gyülekező árnyak kiváncsian lopództak körénk. Olivér mély gondolatokba merülten, kezeibe temetett arczczal ült mellettem, midőn egyszerre hirtelen felkelt. Csak fehér arczát és égő szemeit láttam.
– Hallgass reám, – kezdte, – rég nem láttuk egymást, sok gondolatútvesztőn mentem azóta át, új titkokat kell neked elárulnom. Nem tudod te mit akarok én ezzel a képemmel! Nagy dolgot akarok én. És immár rögeszmémmé vált az…
– Nos?
– Nos hát tudod-e, hogy most végre rájöttem, hogy Goncourt-éknak s Everard Dismalnak igazuk van! Tudod-e, hogy ki nekünk művészeknek a legnagyobb ellenségünk?
– Nos?
– A természet, a természet nem tud igaz Szépet teremteni!
– Hogyan? Hisz ellenkezőleg a művész tanul tőle, a művész él a természeten…
– Ismétlem: a természet nem tud igaz szépet teremteni! Képes egy bizonyos alacsonyabb rangú szépre, de az a művészet magasabb fejlettségi fokán álló embert többé nem elégíti ki. Igazi szépet csak az Ember, a magasabb rendű művész tud teremteni. S tudod-e mi ennélfogva a magasabb rendű művész igazi feladata?
– Micsoda?
– Hát az, hogy a természet művét kijavítsa. Olyat teremtsen, a milyenre a természet nem képes. S midőn én a Nő eszményképét megfestem, tudod-e, hogy mi a való czélom? Az, hogy legyőzzem a természetet, fessek egy olyan nőt, a milyet a természet nem tud teremteni – –
Lihegve hallgatott el egy perczre.
– S ha ez a képem sikerült, ha legyőztem a természetet, ezt a gyűlölt ellenségét a művésznek, akkor olyanná leszek, mint egy új Isten, a ki ezen a nyomorult földön, egy tökéletesebb világra méltó remeket hoz létre – –
III.
Hónapok teltek el. Sokat voltunk együtt nagyon. Olivér erősen dolgozott, szorgalmasan festegette tipusokat összegező előtanulmányait. Én mérsékelt, józanabb kritikámmal állandóan ellenőriztem őt. Hallgatott rám, csak eszthétikai rögeszméiben maradt hajthatatlan. És a fanatizmus ragályos, lassankint kezdtem beleélni magamat eszméibe; rajongásának heve magával sodort engemet is.
Egy napon levelet kaptam tőle. Csak ennyi volt benne: «Hagyj magamra nehány hónapig. Álmaim tisztulnak, érzem, hogy jön, megfogom látni azt, a kire várok… Ha nem csalódom, pár nap mulva már festéshez láthatok. Majd irok neked s akkor jer el hozzám…»
Elutaztam.
IV.
Szeptemberben Olaszországban voltam, midőn Bellagioban sürgönyt kaptam Olivértől. Egy derűs őszi napon, annyi idő után, végre hát ismét betoppantam a műterembe.
Nem ismertem rá Olivérre. Mintegy megigézve állt az atelier közepén az óriás aranyráma előtt s mikor meglátott, ujjongó örömmel borult a nyakamba. De szinte megijedtem a formájától; összeesett testén csak úgy lógott a ruha. Nagyon megviselhette az erős munka.
– Nézd, barátom, nézd! – kiáltott a kép felé tárva ki karjait, – nézd, aztán beszélj!…
A hatalmas festmény elé léptem.
Ott állt előttem egész káprázatos fenségében az a világhíressé vált «Eszmény», mely a mult tavaszi Szalonban olyan óriási feltünést keltett s a nagy díjat elnyerte. Ezer ujság hozta azóta a mását, nem is akarom én leirni részletekben, csak annyit említek fel, hogy első látásra magamat is csak olyan megdöbbentő, gyönyörteljes ámulatba ejtett, mint egyáltalában mindenkit. A mit a lapok annyiszor irtak volt: én is visszahőköltem a káprázatától s pillanatig elvakultan kerestem annak a géniusznak az arczát, a ki aranyos ködéből kibontakozva, mint egy női testet vett napsugár halad átal a világegyetemen. Hát ilyet és így csakugyan nem festettek még idáig. Szemfényvesztő technikája mindvégig rejtély maradt a kritikusoknak; annyi bizonyos, hogy opálos szineinek lenge fátyola alatt az az alak mozogni, élni látszott és szájának még a Giocondáénál is rejtélyesebb mosolya a legkülönbözőbb és legellentétesebb kifejezések szimfoniáit játszta el. Lehet, hogy elfogult voltam s befolyásoltak barátom előbbi fejtegetései, de nekem, a hogy megláttam, úgy tetszett: ez csakugyan a Nő esszencziája, minden nő benne van ebben a géniuszban s mégis olyan új, olyan különös az arcza, mintha egy más planétáról szállt volna át hozzánk. (Meg kell azonban jegyeznem, hogy a nagy tárlaton egészen félreértették barátom alapgondolatát, senki se látta benne a Nő esszencziáját, azt az össztipust, a kit Olivér keresett, hanem hol Astarténak, hol Évának, hol más egyéni istennőnek tekintették; szóval a kép egészen más czímén kapta meg a nagy díjat, mint Olivér gondolta.)
– Nos, – szólt Olivér, – tud-e ilyet a Természet ő felsége teremteni?
Lelkesedése abban a perczben egészen magával ragadott.
– Nem, ilyet igazán nem tud! Ilyen asszony nincs ezen a földön… Hol láttad meg őt?
Olivér behunyta a szemeit.
– Ah, régóta láttam én már őt, a hogy álmaim hátterén átsuhant. De fátyol volt az arczán és olykor már majd megőrültem arra a gondolatra, hogy sose fogom hát vonásait megpillantani! Játszott velem isteni vagy ördöngős játékot… Egy napon végre megfogtam, átöleltem s letéptem a fátyolt az arczáról. Mikor megláttam, csak annyit mondhatok, hogy ráismertem arra az ideálra, a kit kerestem… Nézd a homlokát, a capuai Psyche és a sixtini madonna homloka az, orra hajlásában benne van az egész antik világ, álla hajlásában a Vénuszok szerelmeinek rejtelmei, de most nézd meg a száját… Látod azt a mosolyt? A Gioconda mosolya az, a párisi és japáni nők idegzsibbasztó kéjével vegyest… S a szemei! Belemersz-e a szemeibe pillantani?… A madonnák szent ihlete ég bennük a Phrynék pokoli lángjával… Ilyen asszonyt teremtsen a természet! Látod, ha ez a nő leszállna a képről, én, a ki soha földi nőhöz nem nyúltam, földi szerelemmel tudnék a lábaihoz borulni… De nem száll le és a gőgös Természet nem tudja a mását megteremteni! Íme, most hát végre legyőztem azt a gőgös természetet!… Olyanná lettem, mint az Isten, ez alacsony, fekete földön egy nemesebb világra méltó géniuszt hoztam a világra…
Kimerülten dőlt a kerevetére s csakhamar mély álomba merült. Mikor estefelé felébredt, így szóltam hozzá:
– Nos, Olivér, azt hiszem nem fog ártani neked, ha pár hétre falura megyünk pihenni.
– Hogyan? Itt hagyjam őt? Nem lehet az…
– De bolond vagy!…
– Tudod-e, – suttogta, – hogy szerelmes vagyok a géniuszomba? Nem fogom én ezt a képet eladni soha…
V.
Nagynehezen sikerült rábeszélnem őt. Elutaztunk.
Heteken át kóboroltunk ösmeretlen tájakon a hegyek közt. Nem utaztunk mi vasuton, mind a ketten gyűlöltük a czivilizácziónak ezt az igen hasznos, de poézis-ölő szerszámát. Mint kóborló diákok gyalog eredtünk neki a világnak. Kimondhatatlan boldogok voltunk mind a ketten. Olivér egészen gyerekké lett s öröm volt látni, hogy a megerőltető munka után mint szedi össze magát lassankint ismét.
Azon az örökké emlékezetes szeptemberi délutánon gyönyörű vadregényes tájon gyalogoltunk átal. Vígan voltunk és suhanczok módjára minden lépten-nyomon leheveredtünk az erdei tisztások szélén az illatos avarba. Csak mikor a nap már a nyugati ég felé közeledett s a rengetegből felszálló balzsamos hűvösség figyelmeztetett hogy nemsokára beáll az est, akkor kaptunk észbe. Hol fogunk meghálni? Nyomát se láttuk falunak sehol. Egy arrajáró kerülőhöz folyamodtunk.
– Nincsen kérem erre se falu, se korcsma. De az urasági kastély csak negyedórányira van ide, tessék oda bemenni. Szivesen látja a nagyságos úr az urakat, – tette hozzá rajzkönyveinkre pillantva.
Negyedóra mulva a völgytorok egy hirtelen fordulójánál csakugyan mintegy kinyíló tenyér nyilt meg előttünk a tájék. Békés kis síkságot pillantottunk meg, melyen pár száz méternyire tőlünk egy hatalmas úri park látszott a hegygerincz alatt. Vígan vágtunk neki az illatos réten át. – A nyugati ég arany káprázatban úszott s a lebukó nap fellegeken átszűrődő vízszintes sugarai épp hosszú, keskeny kévékben bucsúztak a földszintes kastély vasrácsos ablakaitól. Olyan nap volt ez, a melyen valami megmagyarázhatatlan béke és harmónia költözik az ember lelkébe… Emlékszem, derűsen beszélgettünk a mi örökké visszatérő thémánkról, az Olivér képéről. Majd elküldjük a tárlatra…
– De nem adom el soha, – erősködött Olivér, – nem tudnék a nélkül a Nő nélkül élni, hiszed? Szerelmes vagyok belé, most, hogy távol vagyok tőle, érzem csak igazán… Mért is nem megyünk már haza? Emlékszel-e az arczára? Micsoda arcz!…
– Hogy emlékszem-e? mondottam. Mintha csak itt állana előttem…
Mikor a park kapujában voltunk, még megállt Olivér. Kiterjesztette karjait a festői szép táj felé, melyet akkor öntött el valami igazán mennyei glóriával a lenyugvó nap s diadalmas mosolylyal így szólt:
– Látod, mindezt, a mi itt van körülöttünk, legyőztem… Az a Természet, a mely ezt a tájat ilyen szépre felruházta, nem tudta azt a csodaszép nőt, a Nőt megteremteni, a kinek én a képemen életet adtam…
Bementünk. A veranda előtti kis eszplanádon szökőkút locsogott, de a háznépnek nyoma se volt a térségen. A nagy czirbolya-fenyők mögül tennisz-lapdák suhogása s nagyobb társaság víg kaczaja hallatszott át. Oda menjünk? Nem tudtuk… Végre habozásunk közepette beléptünk a vadszőllővel befuttatott verandán át a házba. Egy nagy szalonban voltunk, melyben a széjjeltolt bútorok, nyitott zongora s a hamutartókon heverő félbehagyott czigaretták azt mutatták, hogy a társaság nem régen hagyhatta el a termet. Találomra jobbra mentünk… Egy boltíves nagy ebédlő. Ismét senki. A gazdagon megterített asztalon uzsonnamaradékok… Tovább mentünk. Egy meglehetős homályos, ódonbútorzatú sarokszobába léptünk be; valami boudoir-féle lehetett. Egyetlen rácsos ablakán át dúsan özönlött be a bucsúzó nap egy sugárkévéje. Éreztük, hogy valaki ül ott a bolthajtásos ablakmélyedésben… Ha most fürkészőleg visszagondolok, úgy rémlik nekem, mintha még azt is éreztem volna, hogy az a valaki abban a perczben felkelt a vékonylábú aranyozott asztal mellől. Ez volt utolsó józan gondolatom, mert a következő pillanatban egyszerre elszakadt a jelen tudatának a fonala bennem. A hogy ott megálltunk a beözönlő sugárkéve káprázatában a szoba közepén, s az ablak felé néztünk, egyszerre nem tudtam többé, hol vagyok – – vagyis, dehogy is nem tudtam! Olivérnak egy szenvedélyes mozdulata erősített meg abban a tudatomban, hogy a műteremben, az ő műtermében vagyunk. Az ő műtermében, az ő képe előtt, az előtt a festmény előtt, a melyről állandóan mindig beszélgettünk s a melyről még akkor is beszélgettünk volt, mikor ebbe a sarokszobába beléptünk… Még hallám Olivérnak az utolsó szavát, gondolatainak az örökös refrénjét:
– Emlékszel-e, látod-e, nézd azt a csodás nőt!…
A hogy akkor az ablakra pillantottunk, mintegy előbbi gondolatát folytatva, szinte szórakozottan mormogta:
– Nézd a homlokát, a capuai Psyche és a sixtini madonna homloka az, orra hajlásában benne van az egész antik világ, álla gömbölyödésében a Vénuszok szerelmeinek rejtelmei, de most nézd meg a száját! A Gioconda mosolya az, a párisi és a japáni nők emésztő bájával vegyest… S a szemei? Bele mersz-e a szemeibe pillantani?… Ilyen asszonyt teremtsen a természet – –
Hirtelen elakadt a szava. Végig simította a homlokát, mintha magához akart volna térni. Kezét ellenzőnek a szeme elé tartva előre lépett. Én nekem valami megmozdult a lelkem fenekén, olyas furcsa érzés fogott el, mintha attól féltem volna, hogy most mindjárt valami az eszembe fog jutni, – valami különös iszonyatos dolog. – – Csak néztem, csak néztem az ablak felé.
Hova lett a kép aranyrámája? Mintha levették volna… De így ráma nélkül is az a csudálatos kép, az a világhíressé vált «Eszmény» állott ott előttem egész káprázatos fenségében. A mit a lapok azóta annyiszor leirtak volt: visszahőköltem káprázatától s pillanatig elvakultan kerestem annak a géniusznak az arczát, a ki aranyos ködéből kibontakozva mint egy női testet vett napsugár leng átal a világegyetemen… S milyen élő eleven! Most láttam csak: voltakép egy élő nő, egy lenge fiatal nő fehérben, kinek fejét arany aureolába borította a mögüle beáradó napfény. Milyen nagy a művészet ereje! a hogy Olivér felsorolta, híven követtem a gondolatát: homloka, orra, álla, szeme, mily tökéletes!…
Most egyszerre megmozdult az előttünk káprázó képen a nőalak. Megragadtam az Olivér karját.
– Te, te, – tört ki Olivér, körülnézve a szobában, – hogy kerül ide a képem? Nem értem… – Mosolyogni próbált. – Bolond vagyok, vagy részeg… Nézd, a géniuszom megszökik a képemről. Megéledt – –
Indulatosan lépett előre, hogy megfogja a tovaszálló «Eszményt»… Csak annyi időm volt még, hogy vállon ragadhassam. Magamhoz tértem én is… Ismét a való életben voltam, abban a falusi kastélyban, abban a félhomályos sarokszobában, melynek ablakán át aranyglóriában ömlött be az esti napvilág. A lenge fiatal leány tétován jött előre felénk…
– Olivér, megőrültél? Nem tudod, hol vagyunk? Nem a műteremben vagyunk, nem a te képed ez…
Olivér körülnézett, aztán a fejéhez kapott.
– Nem az én képem?! – mormogta. – Nem! Nem! Él! Él! De ő az, nézd! Nézd a homlokát! Az enyémnek a homloka az! Nézd a száját, szemét, az én géniuszom az…
Szerencsére abban a pillanatban lépett be a társaság; fess vidéki asszonyok, jukker leányok, kaczagó huszárok. Meglehetősen zavartan mutatkoztam be s toltam Olivért a háziasszony elébe. Szivesen, nagyon szivesen fogadtak… Az ablakmélyedésbe néztem. Csakugyan megdöbbentő volt ez a hasonlatosság! – – A vendégsereg háta mögött kirohantam a kertbe Olivér után.
A czirbolyáknál értem utól. Ott állt egy fatörzshöz támaszkodva. Sápadt volt, mint a halál.
– Olivér!
– Láttad? – ismételgette ő.
– Láttam.
– Ő az… hogy kerül ide?… leszállt a képemről s utánam szökött?… Őrület…
– Olivér!
Végig simította a homlokát s rám nézett. Kétségbeesése tetőfokán szeme pillanatra kitisztult, pillantása nyugodt, hideg, szinte metsző volt.
– Értem… értem, vége mindennek, – szólt s aztán egyszerre kimondhatatlan kínban emelte fel karjait az égnek. – Oh, én őrült, a ki azt hittem, hogy le tudlak győzni! Én őrült, a ki azt hittem, különbet tudok teremteni nálad! Én őrült, a ki évek munkájával kínlódtam azon, hogy a világ minden asszonyából s a saját képzelmemből testet adjak az eszménynek, megteremtsem a Nőt, úgy a hogy őt a Természet nem tudja megteremteni – – Én őrült, megteremtettem ideálomat… s most itt találom ugyanazt a lényt nem gyarló vásznon, hanem élő elevenen! Él, él, mozog, látod? Megteremtette a Természet előttem, előlem… Oh, te ég, te ég, lesujtottál, s kék mennyboltod most kinevet engem szegény szerencsétlent!
Térdre rogyott a harmatos fűbe.
– Szegény ember, – dörmögtem, – azt hitted az eszményt ölelted át, pedig csak egy földi leány arczképét festetted meg, mielőtt ösmerted volna…
VI.
Nem tudom, hogy telt el a vacsora… Alig mertem a felé a távolabb ülő fehér leány felé nézni, kinek egy fiatal huszárhadnagy udvarolt. Csak egyszer pillantottam fel lopva. Igen, ő volt az egészen, még most is, annak a banális társaságnak a kellő közepette. Egyike vala ez azoknak a megdöbbentő hasonlatosságoknak, melyek villámcsapáskép lepik meg az embert. Ki volt hát ez a nő, a ki mintha csak az Olivér képéről szállt volna? Egy lenge, nagyon szép, nagyon nyugodt, tán kissé excentrikus falusi kisasszony. Ott az ablakmélyedésben, a nap aranypompájában egészen olyannak tetszett, mintha csak az Olivér képén lett volna, most, hogy a káprázat eltűnt s a vacsoraasztal mellett földi élő leánynyá változott át, nem volt többet olyan géniuszszerű, de ugyanaz volt azért egészen…
Egész éjjel együtt ültünk egy szál gyertya mellett. Olivér kezeibe temetett fejjel hallgatta vigasztaló szavaimat. Egyszerre aztán hajnal felé megszólalt. Hangja rekedt volt:
– Tudod, mit akarok?
– Mit?
– Megőrültél?!
– Meg akarom ölni, hogy senki meg ne tudja bukásomat, szégyenemet… De én istenem, hisz hiába való az, elég az nekem, ha én tudom, hogy le vagyok győzve, hogy erre a fekete földre sujtottak le az eszmény magaslatáról!
– Nyugodjál meg, fogsz te még szép dolgokat festeni.
Rám nézett.
– Én? festeni? Megőrültél?… Értsd meg, hogy e mai napon meghaltam mint művész… Haha! Azt hiszed, egy olyan bukás után, mely minden csontodat összetörte, lehet még ecsetet kézbe venni?
Tovább beszélgettünk.
Reggel végre felkelt az asztaltól. Homloka ránczba szökött.
– Jó, mint művész hát le vagyok győzve. De ember is vagyok, férfi is vagyok… Enyém lesz az a leány… szeretni fog, oh, hisz oly gyönyör lesz halálra kínozni, gyönyör lesz csókolni és csókjaimmal véresre harapni ajkait…
Csodálkozva néztem rá. Egész lénye átalakult. Mintha a művész kimaradt volna egyéniségéből; s mintha egyszerűen csak az ember, a boszúálló ember maradt volna meg benne! Szegény fiú! Voltakép csak az életösztön működött benne. Most, hogy már a művész kihalt belőle, csonkán maradt egyéniségében az egyszerű ember akart tovább élni…
– Olivér, még ma elutazunk innen…
– Nem! – szólt nyersen, – maradunk! Enyém lesz az a leány.
– Olivér, vigyázz magadra. Magad mondtad, hogy szerelmes vagy a képedbe, félek, ennek a révén még belé szeretsz ebbe a leányba.
– Én? – kaczagott gúnyosan, – gyűlölöm s csak azt akarom, hogy ő szeressen belém…
Mit mondjak még azokról a kínos napokról, melyek alatt helyzetünk abban a vidéki kastélyban utóbb már tarthatatlanná vált? Mit mondjak arról a sápadt őrültről, a ki soha azelőtt női társaságban nem volt s most a legszánalmasabb ügyetlenséggel próbált egy divatos kisasszonyt meghódítani? Mindig a nyomában kellett lennem, nehogy valami bolondságot elkövessen… Nem tudom a háziak mit gondoltak rólunk, de én pirultam mindkettőnkért. Eleinte mulattak azon, hogy a «kóczos piktor» egyre, mint egy árnyék lopódzik a szép leány után, mulattak azon, hogyha a leány hátraszólt, hát akkor ő szégyenkezve bújt előle, de utóbb megunták a dolgot s görbe szemmel kezdtek nézni ránk.
Egy este Olivér tehetetlenül rogyott a szobánk kanapéjára.
– Igazad volt!… de most már késő… azt akartam, ő szeressen belém, de indulatom visszaszállt róla magamra. Szeretem… szeretem, nem tudom, mi történik velem. A végemet érzem.
Aztán csak azt a borzasztó jelenetet látom és hallom, ott a park végében, mikor a szép leány gavallérja, az az üresfejű huszártiszt kihivóan szól vissza Olivérhoz:
– Végre is mit akar, kérem? Mit keres itt? Nem látja, hogy társasága fölösleges a kisasszonynak?
– Hogy mit akarok? – fuldoklott Olivér – és ön… ön mit akar? Hisz ha közöttünk kell választani… Nagysád, kérem, itéljen közöttünk… Nekem jogom van önhöz!
A két ember közé vetettem magamat.
– De uram, – erősködött a huszártiszt, – én tegnap óta ennek a hölgynek a vőlegénye vagyok! az ön barátja félrebeszél, őrült…
S akkor hallom a szép leány csengő, gúnyos kaczaját. Hallom és látom hozzá az Olivér elváltozott arczát: abban a kaczajban egyszerre kaczagta ki őt a művészet s a szerelem, az a kaczaj ölte meg benne a művészszel a férfit.
– Olivér! Olivér! – kiáltottam a sötétben tova rohanó fekete alak után futva. De belebuktam egy árokba s mire feltápászkodtam, nem láttam többé szerencsétlen barátomat. Azóta sem láttam többé, sem más nem látta. Eltűnt…
*
Sötét van már a műteremben körülöttem egészen. Kívülről a bús novemberi ködön át most szűrődik be a kelő hold egy eltévedt sugara. Sápadt világa arra az antik domborműre esik, melyen a krétai Daidalos szárnyakat csinál Ikaros fiának, ki a felleges magasból lebukván, a mithosz szerint olyan végzetesen lelte halálát a samosi tengerben. Az én barátom az az Ikaros: örök jelképe a bukott álmodozók, végtelent keresők, a messze vágyó igaz művészek végzetének.