A BŰN.
I.
A tavaszi délután árnyai már kezdettek leszállani a műteremben, – az esthajnali fény álmatagon szűrődött át a czigarettafüstön és meg-megcsillant olykor a falak gazdag keleti díszein. Régóta beszélgetett már együtt a két jóbarát – beszélgettek halkan, bizalmasan. Végre felkelt a fiatal mester és szórakozottan tette le a palettát. Megsodorta selymes szőke szakállát és töprengve így szólt:
– Nevezd, a hogy akarod: művészházasságnak vagy esztétikai szerelemnek… Én már így szeretem a feleségemet!
A jó barát kedvetlenül tépdeste bohém-kalapja szegélyét. A hogy háttal álló pajtására pillantott, arcza mind szomorúbb, utóbb szinte boszússá vált.
– Igen, hát ez az igazi művészszerelem, – mormogta. – Nagyon költői dolog! Feleséged a modelled s kétségkívül a legszebb, legeszményibb modell a világon, de… nem feleség.
– Ne mond! Hát ugyan mi? – A fiatal mester kicsinylő mosolylyal nézett végig pajtásán.
– Bábu, barátom, – esztétikai játékszer a kezeid közt! És te tetted azzá! Igazi művész vagy, – nem tudsz szeretni…
– Félre beszélsz öregem. Hisz oltárt emelek neki minden képemen, – imádom…
– Épp ez a baj! Nem imádat kell az asszonyoknak, hanem szeretet. Nem hideg esztétika, hanem forró csók. Szóval természetes szerelem. A tied pedig nem az.
– Hát ugyan mi?
– Valami természetellenes… művészi őrület, barátom! Hát természetes dolog az, hogy te alig mered megcsókolni a feleségedet?… hogy gyermeket se mersz kivánni neki, nehogy az anyaság valamiképp tönkretegye a testét?… Igaz-e?
– Igaz.
– És te azt hiszed, az asszonyoknak tetszik az, ha ennyire kimélik őket? Hisz ők is csak emberek…
– Én, barátom, nem másoknak, nem gyermekeimnek akarom a feleségemet, hanem magamnak. Egészen magamnak!
– Mindenekfelett pedig a művészetednek.
– Hát igen, a művészetemnek! Ez a legszebb a világon. – Szemei ragyogó tűzzel gyúltak ki.
– De nem szerelem. Mindig összetéveszted a kettőt.
– Bánom is én! Az én feleségem ne banális anya legyen, hanem múzsa! És az is! Ő az én modellem, jó géniuszom, minden idealizmusom. Mondok neked valamit: ha elveszteném, érzem, vége volna egész művészetemnek. Ő tesz nagygyá engem!…
– Kétségkívül. Mindannyian elismerünk, mint a fiatal gárda óriását. Te vagy az «idealizmus festője…» De nem erről van szó.
– Arról van szó, – kiáltotta az ifjú maestro, a nagy rajongók fékezhetetlen önzésével, – hogy most ezen a készülő képemen halhatatlan emléket állítok múzsámnak, feleségemnek. Nézz oda, – de hisz te láttad a képét… Mit szólsz hozzá? Világraszóló dolgot akarok teremteni! Tudod-e, mi az a nőalak? Az Eszmény, – a Szépnek, a Jónak, az Igaznak olyan allegóriája, a milyet még soha senki se álmodott meg. Benne lesz abban a görög istennők szoborfensége, a Rafael Madonnáinak a bája, a Shakspeare gyöngédsége, a Beethoven mélysége… minden, a mi diadalmas eszmény a földön. Az eszmények eszménye… az ő teste vonalaiban. Benne láttam meg ezt a tökélyt. Mond, mit csinálnék nélküle?… Ember, értesz-e már engem?
A jó barát felkelt és sötéten bámúlt maga elé.
– Értelek, de te nem akarsz megérteni engem. Én csak ismétlem: az asszonyoknak nem hideg imádat, hanem forró szerelem kell. Bármilyen múzsa is a nő, a míg a földön jár, nem tud meglenni enélkül… Ne vedd rossz néven öregem, de –
– Az ördögbe is, hát mit akarsz voltaképp?
– Csak azt, barátom, hogy attól félek, modelled egyszer rá talál unni a te hideg kultuszodra… Ha így folytatod, te magad kergeted bele…
– Mibe?
A jó barát kedvetlenül fordult el.
– A hűtlenségbe, – mormogta halkan s vállat vont.
A fiatal mester összerázkódott, de aztán hirtelen dühvel ragadta vállon pajtását.
– Miket beszélsz össze? Megőrültél?
Barátja védekezve hátrált a fal felé.
– Hát már ennyire megy az apró kollegák irígysége, – folytatta indulatosan, – hogy már a feleségem, – a művészetem becsületébe mertek gázolni?
– Ne sértegess bennünket, Sándor! A javadat akarom, – régi barátod vagyok.
– Az ilyen barát gazember! – ordította Sándor.
A másiknak arczába szökött a vér. Nem tudta tűrtőztetni magát.
– Hát te… te mi vagy? Egy szánalomra méltó… megcsalt férj!
– Mit mondasz? Mondd mégegyszer?
– Előbb te mondd meg: tudod-e, hol van a feleséged ebben a perczben?
– Hol van?… – Sándor meglepetten szedte össze gondolatait. – Elment egész napra, ki… falura. A nagynénjénél van.
– Igen? A világ azt mondja: – a szeretőjénél.
– Kinél?!
– Annál, – feleselt a kolléga gúnyosan, – a ki hideg esztétika helyett forró csókkal csillapítja, – a ki nem kímélve imádja, hanem kiméletlenül szereti. Nesze, ha épp tudni akarod!
– Hazudsz, hazudsz!
– Hát eredj és nézd meg, ha nem hiszed! Most – tulajdon ebben a perczben öleli az az ember a feleségedet… sokkal közelebb, semmint te gondolnád! Eredj, eredj, nézd meg!…
Sándor torkon ragadta barátját. Pillanatig halálos gyűlölettel néztek egymásra. Egyszerre azonban arczához kapott s lerogyott a kanapéra.
– Mondd, hogy hazudsz!
– Igaz, a mit mondok, igaz!
Egy perczre csend lett. Ekkor aztán a jó barát is homlokához kapott, s őszinte fájdalommal kiáltott föl:
– Bocsáss meg… jaj, mit tettem, mit tettem!
II.
A műteremben mind sötétebb lett s a fiatal mester összetörve még mindig ott ült a kanapén… Gondolni már jó ideje nem gondolt semmit, csak a vére lüktetését hallgatta. Az a lüktető vér olykor felsodorta agyába a múlt boldogság foszlányait s a jövő rémeit, de nem értett ő már ebből a szédítő keveredésből semmit se. Homályosan csak annyit érzett, hogy valami inog a lelkében: inog művészetének és szerelmének az a nagy épülete, melyet olyan eszményi szépre emelt magának. Támogatta volna minden oldalról düledező reményeit, de kezdte elhagyni az ereje. Mindjárt romba dől… s maga alá temeti… Vadul pillantott fel s nézett körül. Magában volt. Hol a jó barát? Még fülében csengtek zavaros, bocsánatkérő szavai… Mikor ment el ez az ember? Felugrott s az ajtóhoz rohant. Lihegve bámult ki az üres, sötét folyosóra.
– A szeretőjénél van a feleségem… a szeretőjénél! – ismételte a rémes szavakat. Felordított, – tombolt benne a féltékeny indulat. De hát hol érje utól azt a pajtást, a ki útba igazítsa, hogy rajtakaphatná a bűnös asszonyt? Keze ökölbe szorúlt, – futott volna neki a falnak… Aztán érezte, hogy elhomályosul a szeme világa és tehetetlenül támaszkodott oda az ajtófélfához.
Mikor magához tért, üresen bámult bele a levegőbe és csak reszketett egész testében. Hiába, – művész és modern művész volt tetőtől talpig: akarni szeretett volna és csak töprengeni, gyötrődni tudott… Gyáván áltatta magában a fel-feltápászkodó férfiharagot.
– Nem, – nem igaz, hazugság!
Hitegette magát, alkudozott a féltékenységével:
– Majd beszélek a feleségemmel… ő megnyugtat engemet. – De hátha igaz?…
És mint az az ember, ki valami, – bármilyen, de biztos – támpontot keres a kietlen világban, kétségbeesetten nézett körül a műteremben. Az elbúcsúzott napnak valami eltévedt visszfénye épp az ablakhoz támaszkodó festő-állványra esett. Azon volt a képe, készülő remeke, melybe művészete, szerelme: egész élete minden idealizmusát beletette. A rajta álló nőalak szemei tűzzel égtek az aranyosan tánczoló visszfényben – néztek rá a szemek, biztatták.
Csudálatos kiáltás hagyta el ajkait: a megkönnyebbülésnek, a vigasznak szinte örömbe csukló «jaj»-szava. Odafutott az ablakhoz, a festő-állvány elé, lerogyott az alacsony székre s kezeibe temette fejét. Nézett fel az «Eszményre» hosszan, fájdalmas gyönyörűséggel és lassan könybelábbadtak a szemei.
– Nem igaz, hazugság! ismételte előbbi szavait. – De hátha igaz? Akkor mind ennek örökre vége van…
Olyan szép, olyan költőien fenséges volt az a nőalak a képen! Egy Lionardo-szerűen bizonytalan és rejtélyes háttér előtt tünő géniuszként suhant el az «Eszmény», és valóban soha művész a női gyöngeségbe ekkora földöntúli erőt beletenni még nem tudott. Lengén szállt el az Ideál a föld felett és szűzies teste köré csavarodó fátyola ébresztően érintette az alant nyüzsgő, fáradt emberiséget… Megdöbbentően nagy, kék szemeiben az örök czélok tiszta lángja égett: komoly volt ez a szent tűz, mint a csillagok fénye és tán nem is követtük volna, ha a száj szerelmes mosolya földi igéretekkel nem biztatott volna a földöntúli felé… Az igazi remekművek titokzatos: tökéletes egyszerűsége jellemezte ezt a festményt, – meglepett, de nem adta magyarázatát e meglepetésnek. Egészen egyéni arcz volt az «Eszmény» és mégis örök emberi, sőt annál is több: isteni… – Nézte a fiatal mester a szüzies test bűbájos vonalait, de mint igazi művész nem a feleségét látta már benne, hanem a maga rajongó gondolatát. És most kétségbeesésében csak annál fájdalmasabban részegedett meg újra eszméjétől.
– Oh, be kár érte!… suttogta keserűen, – remekművet akartam teremteni… És most csakugyan vége volna életem legszebb álmának? Ha igaz, – akkor nincs feleségem, nincs modellem, nincs Eszményem többé! Nem fejezhetem be a képet…
Feje még mélyebbre sülyedt a vállai közé.
– Be kell fejeznem ezt a képet, mert megőrülök…
Teste csakugy vonaglott kínos kétségében. Bújt, szökött volna saját maga elől, – iszonyodva takarta el arczát. Az a benne lakozó két ember, a férfi meg a művész viaskodott lelkében s ő lihegve hallgatta feleselgetésüket.
– Te nyomorult! – kiáltotta a férfi, – feleségedre gyanakszol s tétlen ülsz e kép előtt? Eredj, fuss, rohanj, tudd meg a valót!
– Nem merem! – védekezett a Művész, – nem akarom megtudni!…
– Miért?
– Mert esetleg igaz a vád, és… és akkor elvesztem a feleségemet, Eszményemet, modellemet.
– Hát inkább élsz ebben a becstelen bizonytalanságban?
– Inkább… Be kell fejeznem a képemet…
– Gyáva!
– Csak művész vagyok… és rettegek a művészetemért. Kegyelem! – adj haladékot…
– Meddig?…
*
A fiatal mester vadul nézett szét az immár teljesen sötét műteremben.
– Gyáva, nyomorult vagyok, – mormogta, – de nem, nem akarok megtudni semmit, – semmi bizonyosat… Majd ha megfestettem az «Eszményt», akkor férfi lehetek ismét. Akkor szembeszállok a valóval…
III.
Telt az idő, hetek múltak s veszedelmesen közeledett már a képek benyujtásának határnapja. A fiatal mester reggeltől estig ott volt a műtermében és dolgozott szótalan, komoran. Azok a régi barátok és bámulók, kiket olyan érthetetlen dühvel utasított ki az előszobából, azt találták, hogy nagyon megváltozott az utóbbi időben. Arcza dúlt és fakó lett, – mintha legalább is tíz esztendővel öregedett volna meg a múlt hónap óta. Egy orvos-ismerőse határozottan félteni kezdte az idegeit…
De mit törődött ő mind ezzel? Görnyedten csak ült a festőállvány előtt és valami ördöngös alattomosság volt a szemében, a hogy a vászon mögül modelljére felpillantott. Olykor hirtelen metszően felkaczagott s aztán, mint a ki valami fontos felfedezést tett, újra belejavított a képbe.
– Sándor, mi lelt? Ne nézz rám úgy… Félek tőled, – ettől a nevetésedtől…
Ott állt a szép feleség s szoborteste igazán antik tökélylyel emelkedett ki az állvány fantasztikus díszletei közül.
Mintaszerűen lenge teremtés volt, – olyan finom és könnyed, hogy a mikor lépett, szállani látszott… Azok közé a csodálkozó szemű szőkék közé tartozott, a kik leányok maradnak örökké, a kiknek ártatlan tekintete a legbűvösebb veszedelem, mert hiszen nem tehetnek róla: naivak maradnak még a bűnben is…
– Sándor, mi lelt? – kérdezte az asszony szorongva és megmozdúlt.
– Meg ne mozdúlj, – maradj úgy! – kiáltotta a férje türelmetlenül. – Megőrülök, ha arra gondolok, hogy milyen hibásan festettem eddig a képet! Hisz ez nem az Eszmény, ez nem te vagy!…
– Újra átfested megint?
– Igen, – mormogta Iván rendületlenül. – Hisz most látom csak, hogy a szemed nem is annyira ég-kék, mint inkább olyan különösen zöld, s hajad nem is annyira szőke, mint inkább vörös-barna… És a szemöldököd íve is egészen más! Mosolyogj csak! – hisz ajkaid körül is egészen új vonalakat látok… Én nyomorult kontár, hogy én ezt mindeddig nem láttam! Hamar, – ennek a képnek remekműnek kell lenne…
És dolgozott, javított a megőrülésig. Ő, a ki folytonosan látta, már nem vette többet észre, hogy az «Eszmény» milyen sajátságosan alakult át a keze alatt az utóbbi időben. Nem vette észre, hogy a haj szinébe milyen buja sötét pompát tesz bele, hogy a szemöldökök széleit mind magasabbra kunkorítja fel s hogy a száj szögleteibe napról-napra több démoni vonást tesz bele. Legjobb barátja, ki minden tilalom daczára mégis bejutott hozzá a műterembe, megdöbbenve nézte az átalakulást, de nem mert szólni… És az emésztő munka közepette nőttön-nőtt a mester veszedelmes izgatottsága. Felesége rettegett; menekült volna már tőle. Néha délutánonként lopva a fali-órára pillantott s aztán fáradtan suttogta:
– Nem birom tovább, Sándor… engedj el!
– Hová akarsz menni, – hová?!
Az asszony ilyenkor megdöbbent a férje vérbenforgó szemétől. Csak zavartan tudott dadogni, – párszor még el is pirult…
– A szabónéhoz kell mennem…
– Ne mondd tovább – kiáltotta Iván befogva a fülét, – nem akarom tudni, nem akarok tudni semmit. – –
*
Néha azonban úgy érezte: nem birja tovább! Heteken át nézni, festeni azt a bűbájos testet, a melyet talán egy más valaki is ölelget, – több volt ez, mint a mennyit emberi idegzet elbir. Kereste azokon a szüzies vonalakon annak a másiknak a szennyes csókjait és ilyenkor tomboló, vad indulat fogta el. Felszökött az állványra, megragadta a feleségét és kegyetlen boszúálló szerelemmel szorította magához. Törte a testét, fullasztotta csókjaival és mikor a lenge teremtés lihegve csuklott össze karjai közt, akkor csodálatosan elzsibbadt a kétség benne, pillanatra ismét megnyugodott, bizott benne… Ő, a ki eddig illetni is alig merte a feleségét, most gyakran a legmohóbb érzéki szenvedély mámorába menekült kétségbeesése elől. Mikor e csókokból felocsudott s ecsetjéhez nyult, úgy érezte: a régi, tiszta lelkesedés hevíti. Pedig meg volt már mérgezve az ihlet benne. Ő, a ki olyan tomboló érzékiséggel szennyezte be felesége, Eszménye testét, ezt a szennyet most már belekeverte a színeibe is…
– Most látom csak, – kiáltotta az utolsóelőtti napon, – most fedezem fel csak, hogy a tested milyen észvesztően szép! Óh én vak kontár… Hamar, még nem késő, – ennek az «Eszménynek» remekműnek kell lennie.
És azon a két utolsó napon átfestette még egyszer és utolszor a képet. Komor őrülete még egyszer szárnyaló ihletté vált, midőn kétségbeesését festette bele «Eszményébe». Kéjtől reszkető kézzel bűbájos szirént csinált a feleségéből és zöld szemeibe, csábító ajkaiba a démoni érzékiség mérgét tette bele. És ahogy letette az ecsetet, egy pillanatra boldog volt, hogy megteremtette a világraszóló remekművet, a Szépnek, a Jónak, az Igaznak a legszebb allegoriáját: az Eszményt…
IV.
Utolsó délután kezeibe temetett fővel ott ült a képe előtt magában, és csak nézte. De nem látta többé, – valahogy mindegy volt már neki, mi lesz ezzel a festménynyel. Halálosan fáradtnak érezte magát, – s a jövő sötét távlata most nyilt meg csak előtte minden rettenetes voltában. Most befejezte a képet, – most férfinak kell lennie! Meg kell tudnia a valót…
– Nincs erőm hozzá, – suttogta, – gyáva vagyok ahoz, hogy elveszítsem a feleségemet. És még gyávább ahoz, hogy elveszitsem a művészetemet… Megigértem magamnak, – azt hittem, ha majd befejezem az «Eszményt», meg tudom tenni. És most látom csak, – most rettegek csak igazán attól a valótól… Ő nélküle vége a művészetemnek és én nem tudnám túl élni azt a perczet, hogy a művészet élőhalottjává legyek…
Körülnézett a műteremben. Olyan sötét volt a világ körülötte.
– És így, a hogy most vagyok, ebben a kétségben tovább nem tudok élni!
Felkelt és két tenyerébe fogta a halántékát. Eszébe jutottak az utolsó hetek emésztő kínjai s szilajon rázta meg a fejét. Eddig ki birta e kínokat, mert képe befejezése erőt adott neki hozzá, de most?
– Nem birom tovább – mormogta – nem birom! Mit tegyek?
Fáradtan indult el a műteremben s mint a ki valamit elvesztett, – csak keresgélt, eszelősen keresgélt a holmija közt. Végre kezébe akadt a revolver. Hosszasan nézegette… Egyszerre riadtan fordúlt meg s pillantott az ajtó felé. Onnan kívülről hangokat hallott. Ráismert a hangokra: a művész-bizottság tagjai jöttek el hozzá az utolsó pillanatban a képeért. Hogyne, hisz az ő titokban tartott, rejtélyes képére volt kiváncsi mindenki, – annak szánták a főhelyet a tárlaton!…
– A dicsőség!… – kaczagott a festő keserűen s épp abban a pillanatban, midőn nyílt az ajtó, maga felé fordította a pisztolyt.
V.
Másnap reggel az egész művészsereg ott tolongott a tárlaton a főhelyen levő «Eszmény» körül. Gyászfátyol vonta be a hatalmas aranykeretet.
– Igazán öngyilkos lett? – Miért? – Hallatlan… Lehetetlen! – suttogták mindannyian. De a sajnálkozás moraja csakhamar elnémúlt a kép megdöbbentően nagyszerű hatása előtt. A renaissance-mesterek őserejével hatott az a csudálatos nőalak, és mindenki érezte, hogy az ő zöld szemei őrzik a fiatal művész tragikus halálának a titkát.
– Hát ez tökéletes remekmű, – mormogta végre egy önzetlen öreg mester egyszerűen. És szavait lelkesen követte a többi kolléga elismerése is.
– De urak, – mondotta egyszerre a titkár, – valamire kell kérnem a bizottságot. Szegény barátunk meghalt a nélkül, hogy nevet adott volna a képnek. Már a katalógus szempontjából is nevet kell adnunk neki…
– Azt hiszem, – kiáltotta az öreg festő, – csak egy találó név van erre a képre. Nos urak?
– «A bün», «a bűn»! – dörögték egy lélegzetre mindannyian.
És «A Bűn» elemi erővel hatott nemcsak a művészekre, hanem a közönségre is, az egész világra… Gyönyörködtek a rejtélyes képben, szinte féltek tőle az emberek s kiváncsian találgatták az alatta lappangó tragédia titkát.
– «A nagy művészek képzelme meglepetésekkel van telve», – írta egy szakavatott kritikus. A gyászos véget ért ifjú mester az «idealizmus festője» volt egész életében, és ki hitte volna róla, hogy ő, kitől «Eszményt» várt a világ, halála után mégis a «A Bűn» mindeneknél szebb jelképét hagyja ránk?!!…»