PANDORA SZELENCZÉJE.
… Balzsamos firenzei éjszaka volt, – a járó-kelők, sőt a turisták is már rég eltakarodtak a Signoria-térről s mi még mindig ott ültünk a Loggia de’Lanzi lépcsőjén: a nőgyülölő, hallgatag esztétikus meg én. Mintha a florenzi Piros Liliom e holdas éjszakán még egyszer kinyilt volna álmában s hódítóan árasztott volna el bennünket a Renaissance-dicsőség, a multak illatával… A Luna sápadt fénye, mely eddig középkori sötétségben tartotta a Palazzo Vecchio daczos testét, most megkerülte a bástyafalat és valami álmatag életre költötte fel a Loggia szoborlakóit. Fénye diadalmasan árasztotta el, valósággal ezüstbe öntötte ujra a hires «Perseust». A Gorgo-fővel kezében daliásan állott ott felettünk… Épp Benvenuto Celliniről beszélgettünk. Lelkes szavaimra franczia barátom keserüen mosolyodott el és megsodorta őszbecsavarodó szakállát.
– Boldog ifjuság! – mormogta némi gúnynyal – lássa én is azt hittem egykor, hogy az esztétikusok élete a legszebb e földön. Én az asszonytól, a szerelemtől menekültem az Örökszép formái közé… És ime huszonöt évi munka után megint csak egy asszony állja el az utamat…
– Hogyan, – kicsoda?
– Egy elmult század szép asszonya, poéta barátom! – felelt az esztétikus szomoruan nézve fel a holdba. I. Ferencz franczia király egyik kedvese…
– Kicsoda?!… önkénytelen is elnevettem magamat.
– Ön nevet, pedig a dolog nagyon is komoly. Nézzen rám, – husz év óta foglalkozom kizárólag Benvenuto Cellinivel; nincsen ma esztétikus, a ki jobban ismerné őt, mint én. Lássa, most éjfél után is itt ülök a «Perseus» alatt… pedig bizony már hiába! Miért? Megmondom önnek… Szó sincs róla, szereztem én magamnak sok érdemet, – de legfőbb törekvésemben, melylyel halhatatlanná lehettem volna a műtörténelemben, mégis megakadályozott az az asszony. Uram, – a Cellini mindenekfelett álló remekéről, a Pandora szelenczéjéről van szó! Ugy-e, ön nem is hallott róla? Legyen meggyőződve, hogy esztétikus vetélytársaim is kevéssé ismerik. Pedig Ippolito d’Este bibornok említi e titkos szerelmi zálogot leveleiben. E levelek alapján kezdtem el kutatásaimat. Én voltam az, ki az oxfordi könyvtár ama rejtélyes rajzában ráismertem «Pandora szelenczéjére». A Cellini sajátkezü rajza az… Már most így okoskodtam: vandálok elpusztíthatták, összeolvaszthattak egy ilyen milliót érő aranykincset, de a XVI. század óta, a mi czivilizált világunkban nyomtalanul el nem tünhetett az. Eldugva vagy elásva, de sértetlenül kell annak léteznie valahol. Hol? Évek hosszu során át kutattam, ásattam franczia kastélyokban, olasz várakban. A felfedezett új dokumentumok alapján biztos voltam már, hogy nyomára kell jutnom… És ime mi lett az eredmény? Egy napon végre –
– Rátalált?
– Dehogy is… találtam a szelencze helyett egy levelet. Egy női levelet 1545-ből…
Itt engedjék meg, hogy átvegyem a szót esztétikus barátomtól. Egy csudaszép asszonyról van szó. Hadd tegyem én elbeszéléséhez hozzá azt, a mit ő elkeseredett nőgyülöletében abból a levélből kiolvasni nem tudott.
*
Rövid ez a történet, mint a hogy rövidek voltak a szerelmei annak a szép királynak, ki aranyos zekéjében olyan gavallérosan áll a régi franczia mesterek képein. Kedvesen ledér, de mindenképp veszedelmes hódító volt I. Ferencz, – gunyoros ajkai körül olyan kalandos, ravasz mosoly játszik, mintha annak örülne már előre, hogy fogja az egyik asszonyt megcsalni a másikkal. Vajjon sajnálnunk kell-e kedveseit? Ha szenvedtek is szeszélyeitől, legalább pompában éltek, mert a mennyire kedvelte a király a kincses fényt a maga személyére nézve, annyira szerette drágakövekbe foglalni szerelmeit is: azokat a szép asszonyokat, a kikben ismét csak a maga gavalléros önzését ékesítette fel. Persze a vonzalmak hamar multak… s a bőkezü I. Ferencz mikor ráunt a régi kedvesére, bizony csak arra gondolt, hogy ennek a pompája jobban illetné az új szeretőt. Furcsa vonás volt ez a jellemében, – de ennek köszönhetjük ezt a sajnálatos történetet.
Bátran hihetjük, hogy a király még mindig vonzódott D’Estampes herczegnőhöz, mikor hősnőnkkel megismerkedett. Ki volt ez a rejtélyes hölgy? Ippolito d’Este titokzatosan említi neve kezdőbetűit, az oxfordi kéziraton pedig teljesen áll a név: «Danae» – viszont a mellette levő czímerből azt kell következtetnünk, hogy a Montmorency-családhoz tartozott. Műtörténész barátom nem tudta kikutatni, hol találkoztak először, – a szép Danae aranykeztyüben, sólyommal karján, már mint a király kedvese jelenik meg a felséges vadászatokon. Csudás szőke hajával feltünő szépség lehetett, mert I. Ferencznek csakhamar el kellett rejtenie őt az udvar szeme elől. Elrejtette egy bretagnei kastélyba s változó szerencséjü hadakozásai közepette odaszökött vissza hozzá mindig, hol vigasztalódni, hol jutalmat nyerni, de mindenkor egy édes csókra. Költői szerelem volt az, a daliás lovagkor szép virága, melynek illatában élt még a troubadour-világ ifju ihlete… A gavallér király nagyon szerethette a büszke Montmorency-leányt, – sőt bátran állíthatjuk: a legjobban minden kedvese közt, mert hiszen tényleg az egész Renaissance legszebb ajándékával lepte meg őt. Halhatatlannak hitte szerelmét, s ha nem is volt az szenvedélye, a neki állított emlék igazán halhatatlan.
Az olasz aranykor legnagyobb mestereivel együtt akkor jött el a párisi udvarba Benvenuto Cellini is. A király nagyon megszerette és sokat volt vele műtermében, mialatt a híres «fontainebleaui nimfán» dolgozott. De még se ezért adta neki ajándékba a «Peti Nesle» kastélyt, hanem egy még remekebb műért: a «Pandora szelenczéjeért». Hogy jutott voltaképp I. Ferencz arra a gondolatra, hogy épp ezt adja szerelmi zálogul kedvesének? Szegény epedő Danae! Könyek közt kellett megtanulnia neki is, hogy ha dicsőséges is, voltaképp azért hálátlan dolog királyt szeretni…
A ködös Bretagne várának magányában féltékeny volt ő nagyon és sose tudott hinni távollevő kedvese esküinek. Oka is volt rá, mert hiszen minduntalan hirül hozták neki a király hütlenségeit. I. Ferencz, ha seregétől megszökött s mint egy csapodár Lancelot hozzá vágtatott, mindig zokogva találta. Megsajnálta s midőn szenvedélyesen magához ölelte őt, mindannyiszor hévvel ismételte neki fogadalmait: «esküszöm, hogy mostantól fogva hű leszek!…
De a szép Montmorency-leány ilyenkor csak búsan vergődött karjai között és reménytelenül csóválta a fejét.
– Hogyan? nem hiszesz többé nekem? – kérdezte egy alkalommal a király.
– Nem hihetek többé, – felelt ekkor Danae, – de még mindig remélek. Az én szerelmem már ugyis csak – koldus remény…
– Ma Mye; – kiáltotta a király lelkesen – nos, ezt a reményt én neked aranyba foglalom!
S megrendelte Cellininél a «Pandora szelenczéjét». Azt a szelenczét, melyben a szép görög monda szerint az istenek csak a reményt tartották vissza a csalódott emberiség számára…
Ippolito d’Este leirja egyik levelében a bájos jelenetet. Épp az épülő fontainebleaui kastély környékén vadászott a király s egy napon tündéri ünnepélyt rendezett az arkádiai berekben kedvese tiszteletére. Gondolájuk, melynek aranykárpitja utánuk huzódott a vizben, ott ringott a tavon s orrában antik királyleányként feküdt a szép Montmorency herczegnő. A Danae-mondához hiven aranypénzek közt, biborkereveten pihent s úgy fogadta koronás kedvesének a hódolatát. Igazi Renaissance-pompával aranyvértben térdelt előtte I. Ferencz s két kézre fogva úgy adta át neki a «Pandora szelenczéjének» sulyos aranykincsét.
Az oxfordi rajz szerint a cinquecento fiatalos, pogány ihletének tökéletes remekműve volt ez a szekrényke; a Cellini tomboló képzelmének legszebb virágai ékesítették azt. Négy sarkán négy pajkos Ámor tartotta a fedelet, a közöttük levő oldalokon pedig finom arany domborművekben voltak feltüntetve a Zeusz szerelmei. Az első reliefen mint felleg ölelte a gyöngéd Io-t, a másodikon mint aranyeső kápráztatta el Danae-t, a harmadikon bika alakjában vitte Európát, végül a negyediken szerelmes villámként sujtott le az önfeledt Aeginára. A szelencze fedelén pazarul mintázott, tömör aranydiszek közt feküdt a Pandora elefántcsont alakja. E szobrocska volt a művészi koronája az egésznek. Leomló haja aranyból volt s arczában, mely élethiven a király kedvesének vonásait tüntette fel, szafirból valának a kék szemek s rubinból a piros ajkak.
– Mignonne, – mondotta a gavallér fejedelem, – ime, itt a Pandora szelenczéje, mely a te reményedet aranyba foglalja s vele együtt az én szerelmemet őrzi. Hogy pedig soha senki e szelenczét ki ne nyithassa, ime nézd, – a tóba vetem kulcsát…
Szólt és csakugyan a fontainebleaui tóba vetette a Cellini kezétől csiszolt diszes aranykulcsot. Tán igazán hitte a király akkor azt, a mit mondott… de én Istenem, hisz épp azok a legveszedelmesebb gonosztevők, a kik hisznek a bűnükben! Boldog volt Montmorency Danae, – vajjon mosolygott e, vagy tán inkább sirt gyönyörében? Ippolito d’Este nem mondja, csak azt, hogy ez aranykincs káprázata volt az utolsó fénye az I. Ferencz szerelmes napjának. Le kellett annak nyugodnia s mikor ismét felkelt, – más asszonyé lett az a holnap. A ravasz mosolyu, gavallér király szerette mondogatni:
Bien fol, qui s’y fie…
de tán inkább ő rá illett e csapodár versike. Áprilisi szellő járt az ő változékony szivében s egy napon úgy elfeledte a szép Danaet, mintha sohse látta volna. Csak egyetlen egyszer jutott még eszébe, – türelem, mindjárt megmondom, mikor.
Műtörténész barátom említi a madridi Prado-muzeum egy «ismeretlen hölgyet» ábrázoló névtelen képét, mely eldugottan függ a tárlat egy sarkában s minden valószinüség szerint Montmorency Danaet ábrázolja. A hölgy finom ujjai között levő aranyszelenczéről következteti ezt, mely teljesen a mása az oxfordi rajzon feltüntetett szekrénykének. Az ábrándos szőke asszony gyöngyökkel ékített brokátruhában ül egy vár gótikus ablakában s mint valami fogoly, búsan néz ki a tengerre. Előtte a csavartlábu asztalon áll a szelencze s gyürüs keze mint utolsó reményéhez tapad ehez a szerelmes emlékhez. Keskeny arcza szenvedő kifejezéssel van telve és merengő kék szemében a szárnyaszegett vágy vergődik…
Szegény elhagyatott Danae. Várva, még mindig remélve csapodár királya jöttét, – így ülhetett ő ablakánál, mikor egy napon csakugyan levelet kapott felséges kedvesétől. Bussy d’Amboise kapitány hozta, de nem szerelmes levél volt az; nem a szeretőtől, hanem a királytól jött. És nagyot dobbanhatott a büszke Montmorency-leány szive, mikor vallomás helyett parancsot olvasott:
«Ma Mye! Nem szeretőd, hanem balsorstól üldözött királyod szól most hozzád. Az ország szegény, a kincstár üres. Szerelmünk emlékére kérlek: azt a Pandora-szelenczét, a mit kedvesed adott neked, add vissza királyodnak, a haza oltárára. Ezt kérem tőled, én
Ton Roy.»
A szép Danae a szivéhez kapott. Csak annyi ereje volt, hogy intsen Bussy kapitánynak, ki elértette a dolgot és szégyenkezve vonult vissza.
– Hazugság, hazugság! – gondolta a felháborodott asszony és a szégyen pirja szökött arczába. Nem a haza oltárára kellett neki az aranyszelencze, – kémei által tudta, sejtette ő kinek: az új szeretőnek, annak a spanyol herczegnőnek kellett… De mit tegyen? Ez a levél királyi parancs. Pillanatra kétségbeesett gyöngédséggel, egy utolsó szerelmi fellobbanással borult a szelenczére, mintha daczosan akarta volna védeni az édes emléket, de aztán sápadtan ocsudott fel. Most már tudta, hogy vissza kell adnia, – de azt is tudta, hogy nem lesz az az új szeretőé soha. Még elnézte egy muló perczig, aztán utolsó könnycseppjével együtt egy utolsó csókot nyomott drága kincsére. Hivatta a várnagyot és véle együtt a vár pinczéjében dolgozó olasz alchymistát.
– Fogd e szelenczét, – mondotta neki, és vidd le a műhelyedbe. Én követlek.
Az olasz mester szeme káprázott a műremek láttára. Szája tátva maradt; nem mert hozzányulni.
– Nem hallod? Parancsolom…
Csak lassan tudtak lehatolni a bástya meredek csigalépcsőjén. Végre lent voltak és nyilt a sulyos vasajtó. Ott a homályban hatalmas lánggal égett a boszorkánykonyha tüze.
– Hevítsd azt a tüzet, hevítsd!…
Pár percz mulva már pokoli lánggal emelkedett fel a tűzoszlop.
– Most állítsd bele a közepébe az aranyszelenczét…
– Madonna! – esdekelt az olasz mester és térdreborult úrnője előtt. – Istenkáromlás ezt tenni…
– Parancsolom…
Ott állt a Benvenuto Cellini remeke, a Pandora szelenczéje a lángoszlop közepette. Még egyszer utoljára felragyogott a Renaissance legszebb kincse teljes szépségében. Sokáig hiába nyaldosták formáját az alattomos lángok, – végre aztán sajátságos kinba torzultak rajta az Amorettek s gyötrelmes vonaglássá váltak a domborműveken a Zeusz szerelmei. Egyszerre felpattant a tűz hevében a rejtélyes fedél… Montmorency Danae összerázkódott, de aztán szinte megkönnyebbülve sóhajtott fel. Ott a viharzó lángokban akkor szállt ki a Pandora szelenczéjéből az istenek utolsó ajándoka, a remény: az ő szerelmének a reménye… Vége volt mindennek! Ott a hogy abba a pokoli tűzbe belepillantott, érezte, lassan, mint fagy meg a szive. Olvadni kezdtek már az Amorettek, tehetetlen rogytak össze. Pár pillanat mulva már csak egy alaktalan aranytömeg feküdt a kialvó boszorkánykonyha zsarátnokában.
A szegény epedő Danae a régi büszke Montmorency-leánynyá vált.
– Hozd fel ezt a darab aranyat, – parancsolta.
Odafent aztán hivatta Bussy d’Amboise kapitányt.
– Itt az, a mit a királyod kér, – és melléje ez a levél…
Finom pargamentet vett elő és piros tintával irta reá ezt a levelet:
*
Műtörténész barátom egy darab papirost vett elő tárczájából és ideadta nekem.
– Itt a levél másolata…
A hold már tova vonult Firenze felett és ismét árnyékba borította a Loggiát. Egy gyufát gyujtottam meg.
– «Sire – olvastam, – parancsához képest visszaküldöm felségednek a Pandora szelenczéjét, hogy új szeretőjének adhassa. Azt, a mi belőle az enyém, a mit kedvesemtől kaptam: a szerelmünk által élő formát megtartom magamnak, – a többit, azt, a mi felségedet illeti, visszaadom a királynak a puszta aranyat…»
Gyufám kialudt, mellettem a sötétben búsan sóhajtott fel az esztétikus:
– Hol marad itt Benvenuto Cellini, – ugyan hol?
Elgondolkodtam.
– Vigasztalódjék, mondottam végre, – csak a szerelemnek van joga elpusztítani azt, a mit a szerelem teremtett…