ÖRVÉNY.
(Naplótöredékek.)
Január.
… Egyedűl ülök műtermemben, s folyton az óra mutatóját lesem. Alig tudom az ecsetet tartani, – hogyne, hisz az Ő megkezdett képe áll előttem, hisz Őt várom! Inkább czeruzát veszek a kezembe, írni próbálok, – de hát hiába, nem vagyok író, s mikor szívemet akarnám kiönteni, csak ezt az egy szót tudom papirra vetni: boldogság, boldogság!… Oh, te áldott szó, hogy ujjong minden betűd, ezerszer leírnálak, – világgá szeretném kiáltani azt a mindenható örömöt, a mit te nekem jelentesz! Emberek, nézzétek bennem a csodát: megtértem! hiszek, szeretek! De csitt… Tudjátok-e, mikor szeret a megtérő világfi igazán? Magamon látom; mikor még annak a legjobb barátnak sem árulja el szíve titkát, a kinek eddig mindent elmondott, – mikor végre megtanul hallgatni. Sose voltam fecsegő, de bevalljam-e? Hízelgett hiúságomnak, ha sikereimről suttogtak. Most csak azt látom, hogy az első dolog, a mit a nagy szerelem megöl, a hiúság. Alázatos lettem, nem fitogtatom, hanem féltve, titkolódzva őrzöm kincsemet. A második, a mit a nagy szerelem megöl: a barátság. Elbámulok magamon, – mint a bűnt kerülöm azt a benső hívemet, kinek gyónással tartoznám. A pajtások csodálkozva néznek rám az utczán: «mi lelte Iharossy Zoltánt? Úgy megváltozott…»
Őt várom. Előttem megkezdett arczképe, s két kezem önkéntelen imára kulcsolódik, a hogy rajongva rápillantok. Kék szemei olyan megadóan, olyan búsan néznek rám szőke haja arany keretéből… És én még mindig nem tudok magamhoz térni ámulatomból, még mindig nem tudom elhinni boldogságomat: hát csakugyan te vagy az, te magamnak jobbik fele, kihez öröktől fogva tartozom, s kire csak így elkésve találtam rá? Hát így nézesz ki, hát így hívnak?… Csodálkozva ismétlem nevedet: Ilona… Ki hitte volna, hogy ez lesz az a név, mely eldönti éltemet? Pár héttel ezelőtt még nem is ismertük egymást, fogalmunk se volt egymás létéről, – lehetséges-e? Oh, azok az elvesztett évek!… De azért még se voltunk mi idegenek, – nem kellett nekünk megismerkednünk: egymásra ismertünk mi azonnal! Voltak közös emlékeink, – vágyaink ugyanazokra a dolgokra emlékeztek vissza a multban… Én harmincz éves vagyok, te huszonhat, csalódtunk, szenvedtünk mindketten eleget, – mint hajótöröttek hánykolódtunk, szinte menekültünk egymáshoz, emlékszel-e? Multamra gondolok, sok léha kalandomra, oh, ha visszalophatnám azt a sok eltékozolt csókot! Megtisztulni, – hogy méltó legyek nagy szerelmemhez…
Kopogtatnak, s ő belép. Édes vihar az az ölelés…
– Bűnös asszony vagyok, – suttogja remegve, – mi lesz velünk?
Mámorosan csókolom le az aggodalmat ajkairól:
– Ne törődj semmivel! Nincsen se jövő, se jelen, se mult, – örökkévalóság a szerelem! Egyedül vagyunk a mindenségben…
Február.
Csak ennyit: szeretek, szeretek… Egyre azt kérdem magamtól: szeretett-e már valaki én előttem? Úgy érzem, én fedeztem fel a boldogságot… Hogyan alakulhat át így valaki egy hónap alatt? Én, a kétkedő ember, ki eddig agyonelemeztem minden érzésemet, most ujjongva tombolok: dolgozik a démon olykor bennem, de analizise nem fog többé a boldogságomon…
És az az irigy világ körülöttünk! Milyen kajánul leskelődik titkos szerelmünkre! Rettegünk tőle, – mámorunkban még megfeledkezünk, s eláruljuk magunkat. Gyülölök már mindenkit, – ha az utczán megszólítanak, előre félek a kérdésektől és menekülök. Türelmetlenül szakítok barátaimmal, ismerőseimmel. Csakhogy nem olyan könnyű ám egyszerre elvágni azt az ezer szálat, mely bennünket a társasághoz fűz! Főleg az asszonyi szálakat… Művész embernek mindig van egynéhány olyan viszonya, a melyet nem lehet csak úgy máról holnapra felbontani. Az elhagyott szeretők boszúállók, kifürkésznek mindent, – vigyázni kell! Pirulok, ha arra gondolok, hogy már Ilonát szeretve, még ölelnem kellett egyik-másik régi kedvesemet… De nem tehettem másként, épp mert szakítani akartam velük. Olyan undor fogott el…
– Hanem milyen furcsák a nők! Határozottan megérzik ők az emberen, ha szerelmes, – s a férfi lekötöttségének a sejtése csak annál jobban kihivja a kaczérságukat. És szívesen beállnak szerelemtolvajnak, ha arról van szó, hogy meglopják egy kollégájuk boldogságát… «De maga milyen érdekesen sápadt!» – hallom jobbról-balról, – «kétszer akkorák a szemei és milyen fényesek!…» Soha annyi kalandra alkalmam nem volt, mint a mennyi most lehetne. És mentől visszatartóbb az ember, annál merészebbek ők. Mosolyognom kell… De azért a multkor még egyszer utolsót lobbant bennem a hiúság. Levelet kaptam Mariettától. Hogyan, az a ragyogó bálvány, Marietta ír nekem, ki eddig, minden erőlködésem daczára, mindig csak kinevetett? Tán az egyedüli nő, a kiről egészen biztos voltam, hogy soha meg nem adja magát nekem… Alig hittem a szememnek: írt zavarodottan, érzelgően és sorai közt ott szégyenkezett a vallomás. Három hónap óta nem voltam nála, keressem fel azonnal. Olyas aggodalom vett erőt rajtam, mint a gimnazistán érettségi előtt. A szinházban kerestem fel a nagy művésznőt, öltözőjében. A tükör előtt ült s a hogy meglátott, egy sikolylyal ejtette ki az ecsetet a kezéből. Láttam, elpirult a festék alatt, – sietve tette be az ajtót. Fecsegtünk, én ügyetlenül és kitérőleg feleltem. Olyan elragadó volt pongyolájában… legjobban szerettem volna felugrani és megszökni. Ő is zavarban volt. Végre egy hosszabb szünet után hirtelen rám nézett és így szólt:
– Ej, milyen félénk lett maga! Úgy látszik, nekem kell beszélnem, – hát tudja mit, Iharossy, ne vesztegessük az időt. Meggondoltam magamat…
Idegesen nevetett:
– Jöjjön el hozzám holnap délután… Zoltán, itt vagyok!…
Felkelt, én is felszöktem székemről, de hátraléptem előle. Megdöbbent.
– Zoltán, mi lelte magát?
– Semmi…
Fürkészőleg nézett rám s aztán egyszerre kitört:
– Micsoda, – maga visszautasít engem?!
Mosolyogni próbáltam:
– De kérem… ha parancsolja…
– Maga szerelmes! És tudom is, hogy kibe… igen, igen!
Kimondta a nevét…
– Nem akarod velem megcsalni, – takarodjál!… Oh átkozott élet, nem fogom tudni a szerepemet! – –
… Ahogy kiértem az utczára, sajátságos büszkeséggel egyenesedtem ki s pillantottam fel a havas éjszakába. Ilonára gondoltam… kiálltam hát a nagy vizsgát, ellenálltam, visszautasítottam egy gyönyörű asszonyt. Úgy éreztem: most lettem igazán férfivá! Hű vagyok, – micsoda erő! Van-e nagyobb erő a hűségnél?…
Márczius.
Szeretem őt és hű vagyok hozzá… És életemben most érzem át először, hogy micsoda végtelen boldogság az, hűnek lenni ahhoz, a kit igazán szeretünk! Gyermekes örömmel hajtom a végletekbe ezt az állhatatosságot: már azért is szemrehányást tennék magamnak, ha az utczán egy csinos nő után megfordulnék… Neki, vagy az ő gondolatának szentelem minden perczemet. Minek is veszem a kezembe ezt a naplót, miért olvasom át olyan szorongva első lapjait? Aggódva kérdem magamtól: változott-e azóta valamit a mi boldogságunk? Oh, úgy féltem a mi szép szerelmünket! Hát nem, – nem változott semmi, boldogok vagyunk, csak én… alig merem bevallani magamnak: én szenvedek. Tisztázni szeretném gondolataimat! Félek, a dolgok rendes folyamata ez – nekem szükségképen szenvednem kell, éppen mert hű vagyok, és mert a mióta hű lettem, egészen más szemekkel látom a világot. Óriási egy fordulat! Az eddigi szerelmes költeményből egy egész életre szóló szerelmes valóság lett. Megtettem azt a nagy lépést, a mi a szeretőt a férjtől elválasztja, – életem súlypontját az imádott nőbe helyeztem át. Ábrándjaimban mily boldogan neveztem őt feleségemnek… de hisz ez hazugság! Ő már másnak a felesége! Milyen galádul bukom a fenségesből a nevetségesbe: én férfi létemre hű vagyok hozzá és ő?… Vannak dolgok, a melyekre gondolni se merek. Titok van közöttünk, – egyikünk se meri említeni. Sajnálom őt és gyűlölöm egyszerre… Az első időben mámorom káprázatától mit se láttam, ha láttam is, költői magaslatomról nem törődtem vele. Most, hogy a hűségem oly lázadóan követelődzik bennem, most látok sokat és minden nap többet. Nézem a férjét, azt a feketeszakállas, hallgatag embert, nézem aranyhajú kis leánykáját… Beszélgetek azzal a komoly úrral s valami ádáz figyelemmel lesem minden mozdulatát: ezekkel a karokkal ölelte át, ezekkel az ajkakkal csókolta meg először imádottamat esküvő után. Ő eltudna mondani nekem mindent… Ha a felesége nevét kimondja, összerázkódom, ha nevén szólítja ökölbe szorúl a kezem. Szeretném a fülébe harsogni: nekem van ahhoz jogom!… Olykor feltámad bennem a becsületérzet: mit tolakodom én ide ebbe a békés családi életbe? Nyomorult gazember vagyok. Van még más nő is a világon, szabadulni fogok. Oh, hiszen ha megcsalhatnám, de nem tudom, – már késő. Szeretem, szeretem… És aljasul megadom magam megint. Micsoda szatira! Azt mondják, a szerető neveti ki a férjet, – hazugság! Ha tudná, neki kellene nevetnie rajtam, hisz én többet szenvedek, mint a mennyit ő szenvedne. Neki van felesége, családja, gyermeke, övé volt az én imádottam legszebb ifjúsága… végeredményében én maradok hoppon! Hiszen ha közönséges lelkű ember volnék és megalkudnám! De nem tudok, és csak szenvedek…
A férje? Csak egyre vigyázok: valahogy meg ne barátkozzam vele…
Április.
… Ilona látja szenvedésemet és csak megadóan hajtja le a fejét.
– Hát én, – suttogja – azt hiszed, én nem szenvedek még százszor annyit?…
Szemeink már értik egymást, de ajkaink még nem tudnak, nem mernek nyiltan szólni. Csak annál észvesztőbb csókokba fojtjuk keserüségünket. Ő összekulcsolja kezeit és könyörög:
– Oh, hisz csak boldoggá tehetnélek téged! Mondd, mit tegyek?
Elszorul a torkom, de aztán így felelek:
– Legalább a jövőd legyen az enyém, – az tiszta… Igérd meg, hogy az enyém lesz. Úgy érzem, akkor megnyugszom…
S a hogy karjaim közt van, a műterem félhomályában, suttogva boldog ábrándokba merülünk. Menekülünk ebből a gyűlöletes világból, el az álmok, tündérmesék országába. Hiszünk a lélekvándorlásban, hiszszük, hogy még egyszer e világra jövünk, – megesküszünk, hogy akkor majd hamarabb egymásra találunk, és boldogok leszünk… De aztán félve légvárakat építünk e mostani életünk jövőjére is. Még boldogok lehetünk, ugy-e? Könnyes csókokkal biztatjuk egymást. De mikor, – hogyan?… Nem tudunk, nem merünk rá felelni. Ilona szorongva lesi arczomat:
– Tied a jövőm, mienk az, – ugy-e, megnyugszol?…
Május.
Azt hittem, megnyugszom, de hát nyilván beteg vagyok: a féltékenység kórja tovább harapódzik bennem. A jövő? Micsoda hóbort, micsoda agyrém! A jelen éget engem, – némelykor már azt hiszem, hogy megőrülök. A rögeszme nem hagy el: egyre férje karjaiban látom őt. Ordítanék kínomban. A minap férje két heti távollét után hazatért, – éppen édesen beszélgettünk, mikor belépett. Szokatlan szenvedélyességgel ölelte meg előttem a védekező asszonyt. Milyen könyörögve nézett rám Ilona, mikor gunyos mosolylyal bucsúztam! Azt hittem, az eszem vesztem el azon az éjszakán. Másnap, mikor műtermembe jött, nem birtam többé magammal s kitörtem:
– Nem birom tovább! Téged, a ki nekem szentebb minden szenteknél, téged szennyez be csókjaival az az ember…
– De hát mit tegyek? – zokogott Ilona. – Tudtad, hogy férjes asszony vagyok, mikor megismertél!…
– De nem tudtam, hogy ennyire foglak szeretni!
– Meg kell alkudnod…
– Nem tudok megalkudni!
Durván ragadtam meg a kezét. Oh, mily kegyetlen szavakkal illettem!
– Nem tehetem – fuldokolt végre Ilona – értsd meg, hisz ez lenne éppen a vesztünk! Gyanakodni kezdene… Oh, hát azt hiszed, nem többet szenvedek nálad? – hisz nem neked, hanem nekem kell szenvednem ölelését…
– Hazudsz, őt szereted!…
Nem, nem tudom tovább írni ezt a kegyetlen párbeszédet. Szegény angyalom, úgy megbántottam őt! Mikor magához tért karjaimban, gyöngén csak ennyit suttogott:
– Megteszem a lehetetlent…
– Esküdj meg rá!
– Esküszöm… Csak te igérd meg, hogy megnyugszol.
– Megnyugszom! – mondottam reszkető örömmel.
Junius.
Nem tudom még az eset részleteit. Csak azt hallottam, hogy a jelenet után a férje külföldre utazott. Ilona vidékre költözik a rokonokhoz. Nincs többé becsületérzés bennem: csak ujongni tudok! Most végre-valahára egészen az enyém lesz. Alig várom, hogy utána utazhassam…
Julius.
… És még most sem az enyém egészen. Egek ura, mi lesz velem? Beteg vagyok, megmérgezett a sok szenvedés. Jelen és jövő után féltékenységem tovább harapódzik arra, a mit többé megváltoztatni nem lehet: a múltra. Féltékeny vagyok az Ilona múltjára, és ember, te, ki ezt valaha olvasod, tudd meg, hogy érző léleknek ez a legnagyobb gyötrelem a földön! Harapná, marczangolná az ember azt a multat és beletörik a foga a megkövesedett tényekbe! Nézem a nyavalyámat, mint a rákbeteg a fenéje terjedését, – és nem tudok segíteni magamon!…
Itt vagyok Ilonánál vidéken, nagynénje őrzi titkunkat, – szabadon szerethetnénk egymást és csókjainkat megmérgezi ez a féltékenység. Könyörtelenül hajszol a démon, kaján örömmel tépem fel a sebemet, melyet gyöngédsége behegeszt. Vallatom őt és feljegyzek mindent.
– De hisz akkor még nem ismertelek, – esdekelt Ilona – könyörülj rajtam! Férjhez kellet mennem valakihez…
– Szeretted a férjedet? – kérdem mohón.
Ő kínos aggodalommal néz rám.
– Mondd meg az igazat!
– Szerettem… – felel ő végre, lesütve a szemét.
– Őt szereted még ma is! Én?… én persze csak az a folt vagyok, a mivel megfoltoztad ezt az első és nagy szerelmedet… Erre való vagyok én.
Ilona sírva védekezik. Másnap, a mint a park fái alatt sétálunk, félve fogja meg a kezemet:
– Nem mondtam igazat, Zoltán… nem szerettem őt…
Én mohón kapok a válaszon:
– Nem szeretted őt? Akkor hát eladtad magadat neki… Ez még borzasztóbb!
A legravaszabb szofizmákba dolgozom bele magamat. Felállítom szabálynak azt, hogy minden férfinak joga van az életben egy érintetlen nőre s számon kérem majd tőle azt az ártatlanságot, a melyet másra tékozolt s a melylyel nékem tartoznék. Felolvasom neki azokat a franczia írókat, a kik azt vitatják, hogy az első férfi érintése fatális bélyeget nyom a nő egész életére, mely alól nem menekedhet. Aztán vallatom, mint egy vizsgálóbiró:
– Mondd el nászutatokat… mondj el mindent részletesen…
Ő vívódik, könyörög, de én nem kegyelmezek. El kell mondania mindent s én kaján örömmel jegyzem a csókokat: hisz úgy fáj minden szava. Csak olykor tör ki belőlem:
– Oh, hisz ezer esztendeig kellene mosdatnom téged, hogy lemossam rólad azt a sok csókot, a mivel az az ember beszennyezett…
Egek ura, mi lesz velem? Gyűlölöm már azt a szegény kis gyermeket is. Nem tudok ránézni, – mindig azt az ölelést juttatja eszembe, mely lételt adott neki…
Szeptember.
Itt vagyok Velenczében, a rögeszme kergetett ide. Itt volt Ilona nászúton. Fölkeresem mindazokat a helyeket, a hol ő akkor boldog volt. Kikerestettem neveiket a vendégfogadó könyvéből s megnéztem még azt a szobát is, a hol laktak. Elutazásom előtt kicsikartam tőle pár levelet menyasszonykorából, – esténkint kiülök a partra és mialatt a távolból mandolinszó hallatszik, ezeket olvasom. És sirok…
Október.
… Összekulcsolta kezeit.
– Megteszek hát mindent, – szólj, mit tegyek?
– Tagadj meg mindent, – lihegtem – multadat, férjedet, gyermekedet, úgy jer el hozzám, egyedül, – akkor tán egészen az enyém léssz!…
November.
Eljött hozzám, – eljött egyedül. Aléltan támaszkodott a műterem ajtajához.
– Itt vagyok, Zoltán, – szólt gyöngén – úgy, a hogy parancsoltad. Megtagadtam mindent, multamat, férjemet, – még gyermekemet is… Teérted, mert szeretlek…
Reszkető örömmel, már rohantam feléje, mikor egyszerre, mintha villám ért volna, megálltam. A végzetemet hurczoló démon megfordult bennem s a szemembe kaczagott. Megdöbbenve bámultam Ilonára. Megborzadtam tőle.
– Zoltán, érted tettem…
– És velem is így fogsz tenni, – kiáltám elképedve – megtagadtad a férjedet? Igy fogsz megtagadni engem is, – el tudtad hagyni a gyermekedet? Igy fogod elhagyni az én gyermekemet is… Ilona, iszonyodom tőled! Se veled, se nélküled – – –
Csak azt láttam még, hogy összerogyik, – a következő perczben már rohantam ki az utczára. Most itt ülök a zakatoló olasz vonatban: világgá futok, menekülök. Lesz-e erőm vissza nem térni? A holdfénynél látom a kék tengert, hallom csobogni habjait. Édesen ringatnak el, fáradt vagyok, jó volna pihenni alattuk…
*
Idegen kéz jegyzete alul: Két napra rá öngyilkos lett Sorrentóban.