A tanító / Pompei utolsó éje

SZEMÉLYEK

LESBIA
TITUS
LENTULUS
RÓMAI IFJU
MÁSIK RÓMAI
RÓMAI NŐ
EGY ASSZONY
HIRNÖK
MÁSIK HIRNÖK
HARMADIK HIRNÖK
ÖREG RÓMAI
EGY LEÁNY
ÖREG EMBER
LEÁNYOK, ASSZONYOK, FÉRFIAK, RABSZOLGÁK

Történik Kr. u. 79-ben

Nyilt csarnok. Virágfüzérekkel diszitett oszlopok között a tenger és a háborgó Vezuv látszik.—Este. A termet fáklyák világitják be. Mámoros nők és férfiak hevernek szerteszét a nyugágyakon. Rabszolgák virágokat szórnak s tialokat szolgálnak fel.—Lesbia, ébenfekete haju, fiatal, karcsu lány, az egyik oszlophoz dőlve az öblöt és a lángoló hegyet nézi.—Lentulus jobbról egyedül áll s komoran maga elé bámul.—Titus halkan Lesbiához beszél, aki alig veszi őt észre.

TITUS:

Mondd, Lesbia, mért nem hallgatsz reám?
Rózsás füled mért nem fogadja be
A hangomat?—Bántottalak talán?

LESBIA:

Hangod érdes,—az ő hangja zene.

RÓMAI IFJU:

Jupiterre, ez a bor édesebb!
Igyál, Caius,—ugysem lesz reggeled!

TITUS:

Szép Lesbia, legalább nézz reám!
Komor lesz és sötét az éjszakám,
Ha nem tekint felém tüzes szemed...

LESBIA:

Mért nézzek rád, ha ő rá nézhetek?!

MÁSIK RÓMAI:

Hattyupehelynél puhább a kebled—

RÓMAI NŐ:

Dőlj az ölembe, én majd legyezlek!

TITUS:

Óh Lesbia, egyre közelg a vég.—
Szenvedés volt miattad életem,—
Csókolj meg hát,—égek a csókodért...

LESBIA:

Üdvöt csak az ő csókja ad nekem.

HIRNÖK:

Titus, siess, házad lángot vetett—

TITUS:

Emésztőbb láng pusztitja lelkemet.

LESBIA:

Nem mégy haza?

TITUS:

Nem, mert téged nézlek—

LESBIA:

Hagyj magamra, untat a beszéded.

(Titus szomoruan, lesütött fejjel Lentulushoz megy, de onnan is Lesbiát nézi.)

RÓMAI IFJU:

Töltsd tele kelyhed vérszinü borral,
Égjen az ajkad, forrjon a véred!

MÁSIK RÓMAI:

Vesszen a bánat, félre a gonddal!

TÖBBEN:

Éljen a mámor! Éljen az élet!

TITUS (Lentulushoz):

Lesbia ma álmodó és halvány—

RÓMAI NŐ:

Csókot nekem! Szomjazom a csókra!

LENTULUS:

Teste fehér, mint a tubarózsa...

TITUS (Lesbiát nézve):

Lesbiának mosoly játszik ajkán.—

RÓMAI IFJU:

Hé Lentulus, szinültig a kelyhed,
Mért nem iszol? Lentulus?!

LENTULUS:

Felejted,

Hogy nem mindig lehet felejteni?!

ÖREG RÓMAI:

Hej leányok! Adjatok csak neki
Édes csókot!

TITUS:

Hagyjátok magára.

EGYIK LEÁNY:

Ajkán csókom keserüvé válna.

LENTULUS:

Feljött a hold a füsteflhő megett—

TITUS:

Lesbiának márvány keze remeg...

LENTULUS:

Karcsu nyaka ragyogó, hófehér—

TITUS:

Mint a rózsa, melyet az esti szél
Körülölel, ugy reszket gyenge válla—

EGY LEÁNY:

Miért néztek ti folyton Lesbiára?
Ő kőszivü és vére sem pezseg,
Ajka sápadt és bánatos szeme—
Ma éjszaka engem öleljetek!
Ki tudja, a reggelt megérjük-e?!

TITUS:

Egy holdsugár sötét hajába tévedt...

A LEÁNY:

Észre sem vesz, hiába várod, téged—

TITUS:

Mostan leült,—az árnyék eltakarja—

LENTULUS:

Lesbiának mosolyog az ajka...

EGY RÓMAI:

Ugy, ugy, csókolj, ölelj át, Cluvia!

LENTULUS:

Ide nézett, mosolyog, elpirult—

TITUS:

Talán rád vár, Lentulus, menj oda —

LENTULUS:

Most nem megyek, jókedvem füstbe fult,—
Mint a vampir, szivemen ül a vész—

TITUS:

Menj Lentulus! Mosolyog, egyre néz,

LENTULUS:

Holtak leszünk, Titus, reggelre mind!

TITUS:

Feledd el, ha Lesbia rád tekint,
Bár nézne rám!

EGY RÓMAI:

Lentulus!

TITUS:

Menj oda!

A RÓMAI:

Mért vagy sápadt? A félsz szivedbe szállt?

TITUS:

Most is rád néz és bibor ajakát
Harapdálja fehér, gyöngysor foga...

LENTULUS:

Nevetéset fojtja el biztosan—

TITUS:

Nem gondolom. Inkább haragra gyult—

HIRNÖK:

Tiberius villája romba van!

MÁSIK HIRNÖK:

Egy lávakő az átriumba hullt!

(Földalatti moraj hallik. Kivülről jajgatás. A teremben levők elszörnyednek.)

LESBIA (átszellemülve):

Boldog vagyok! Ma lesz tehát a nap!

HARMADIK HIRNÖK:

Elöntötte körül az utakat
A láva már—menekülés sehol!

LENTULUS (sápadtan):

Hallod, Titus?

TITUS:

Hallgass! Lesbia szól,—

LESBIA:

Boldog vagyok! Az óra közeleg...
Szép Lentulus, ma a tied leszek!

EGY RÓMAI (kitekintve):

Az utcákon hamueső szakad!

LESBIA (Lentulushoz lépve):

Végre, végre itt van a pillanat,
Melyben a kín és mámor egybeforr,
Melyben mienk mennyország és pokol,—
Amely megöl és mégis üdvöt ad.—

EGY ASSZONY (berohanva elájul):

Irtózatos!

LENTULUS:

Lesbia, csókodat

Nem élvezem, mikor közelg a vég...

LESBIA (egyre szenvedélyesebben):

Kérted csókom pirosló, szent tüzét,
S én az élő nem adtam meg neked,
—Nem akartam lenni a kedvesed!
De most, hogy a halálnak napja van:
Forró vágyban neked adom magam!

EGY RÓMAI:

A füst terjed...

LESBIA (elsápadva):

Lentulus! Mondd, mi lelt?

Te félsz talán?

LENTULUS:

A halál rám lehelt

És megfagyott a mosoly ajkamon,—
De már vége—egy percig volt csupán.

HIRNÖK:

Lentulus, a palotád puszta rom!

LENTULUS (erőltetett jókedvvel):

Hé, bort ide! Szerelmünk ajakán
Feledjük el, hogy köztünk a halál!

TITUS:

Te boldog vagy, téged Vele talál,
Mégis sápadsz és a hangod remeg—

RÓMAI IFJU:

Igazad van, Lentulus, töltsetek!

RÓMAI NŐ:

S daloljatok, a bánat mit sem ér!
Boldog, aki vigan s gyönyörben él!

TITUS:

S még boldogabb, aki gyönyörbe hal...

LENTULUS:

Virágillat, édes csók, tréfa, dal
Némítsa el szivünkbe mind a gondot...

MÁSIK HIRNÖK:

—Dolabella villája összeomlott!!

LENTULUS:

Eh, ki bánja!

LESBIA:

Ne is hallgass oda—

LENTULUS:

Hozd vissza hát elszállott kedvemet!
Daloli nekem valamit, Lesbia!

LESBIA:

Lentulus, te elfeledsz engemet,
Ha a halál sötét szárnya suhog...

LENTULUS:

Lehangolnak a fekete romok...

LESBIA:

Majd felvidit ajkam piros dala!

LENTULUS:

Igen, igen,—daloli csak, Lesbia!

LESBIA (dalol):

Töltsd tele égő, vérszinü borral
Lobogó vágyad aranypoharát,
Oltsad a szomjad lángoló csókkal,
Kérve a párod bibor ajakát!—
—Testem a vágytól tüzesen ég—
Evoé! Szép vagy! Isteni szép!

Szedd tele húsos hó-liliommal
Lobogó mámor piros serlegét,—
Öleld át forrón, erős karoddal
Remegő párod puha termetét!
—Liliom és csók szedni való—
Evoé, csókom isteni jó!

MIND:

Evoé, evoé, gyönyör az élet,
Gyönyörben érjen életünk véget!

LESBIA:

Emlékezel? Több mint egy éve már,
Hogy ajakad ajkam csókjára vár—

LENTULUS:

És nem adtál!

LESBIA:

De most, hogy meghalok:

Halálomban egész tied vagyok!!

LENTULUS:

Mi a multban szép álom volt csupán—
Csodás való Pompei ravatalán!—

LESBIA:

Szép Lentulus, nem érhet ugy a vég,
Hogy ne legyek egészen a tiéd!

EGY RÓMAI:

Jupiterre, megremegett a föld!

MÁSIK RÓMAI:

Meneküljünk! A csarnok összedőlt!

HARMADIK:

A tető ég!

NEGYEDIK (befutva):

A kert tüzet fogott!

ELSŐ:

Verres háza még épen áll amott,
Pincéje jó!

MÁSIK:

Az utcán láva foly!

LESBIA (Lentulushoz):

Két karoddal erősen átkarolj,
S ugy várjuk, mig szétfut a gyáva had!

(A mulatók mind riadtan menekülnek, csupán Titus és Lentulus marad a teremben. Lentulus ijedten kitekintget, Titus szomoruan Lesbiát nézi. Lesbia szenvedélyesen Lentulushoz lépve, kezeit megragadja.)

LESBIA:

Végre, végre itt van a pillanat!

LENTULUS (zavartan):

Igen, igen,—

EGY RÓMAI (futva):

Dőrék, a házba égtek!

LESBIA:

Most kezdődik számomra csak az élet!

(Körülnézve)

Nincs senki már, aki tanuja lenne,
Hogy átölelsz forró, szent szerelembe'...

LENTULUS:

Menjünk innen, Lesbia! Pillanat,
És a tető lángolva ránk szakad!
—Nem magamért, érted félek csupán...

LESBIA (gunyosan):

—S a te arcod lett mégis halovány?!
Az enyém, nézd, pirosló, mint a rózsa...

TITUS:

Csodás álmok rejtelmes álmodója
Fehér lelked... Lesbia, értelek!

LENTULUS:

Nem meghalni, élni vágyom veled,
Nem egy percig,—örökre kell nekem
A te csókod... Lesbia, jöjj velem,—
Még nem késő, megmentjük életünk',
Aztán együtt—

LESBIA (szenvedéllyel):

Mindnyájan elveszünk!

Menekülés nincs,—Lentulus—sehol!

TITUS (Lentulushoz):

Szerencsétlen! Te még gondolkodól,
Mikor forró csókkal vár kedvesed?!

LESBIA:

Igen Titus, igazad van neked,
A szenvedélyt megyilkolja az ész—

LENTULUS:

—Az élet vig és a halál komor,
Miért hivod? Jöjj!

LESBIA:

Lentulus, te félsz?!

LENTULUS:

Én? Nem, dehogy!—Vérszinü, régi bor
Gyujtsa lángra agyam rideg szavát,
Hadd higyjem, hogy a halál messze még!
—Add Lesbia ajkad szüz biborát!

LESBIA (megcsókolva):

Igy, Lentulus, igy vagy nekem te szép!

LENTULUS:

Csókolj, ölelj! Ne tudjam, hogy az óra,
Melyben karom először átkarolja
Szüz testedet,—remegő, tiszta vággyal—
Együtt száll el lelkünk vég-sóhajával...

LESBIA:

Végre, végre előttem áll a férfi,
Aki lelkem—sokára bár, de—érti,
Ki rajongva hal meg szivem felett...

TITUS:

És én talán nem értem lelkedet?!

LESBIA:

Menj, Titus, te barátom vagy csupán,—

LENTULUS:

Tied a mult, a mienk a jelen...

LESBIA:

Nászéjünk van Pompei ravatalán,—

TITUS:

Nektek gyönyör,—halálos kín nekem...

LESBIA:

Menj, menj, Titus! Mint irigy, barna felleg
Miért állasz tüzes napom elé?

TITUS:

Igazad van,—koldulni bús szerelmet
Most nem való. Váljon hát semmivé
Pompejivel reményem, hitem, álmom...
Félreállok.—

LESBIA:

A szörnyü pusztuláson

Kacag szivem, mert forróbb lánggal ég,
Mint a Vezuv, és szemem fényesebb,
Mint tört fénye, melyet az égre vet.—

LENTULUS:

A vágy tüzes, pirosló köntösét
Boritja rám ajkad izzó szava,—
Te vagy a kín és mámor, Lesbia,
A halálban az öröklét te vagy!
Menyországba tévesztő kárhozat!

LESBIA:

Végre, végre, Lentulus!

LENTULUS:

Mintha szállnék

Tüzes szárnyon—mámorfelhők felett—

LESBIA:

Csitt, csitt, ne szólj,—a csókod édesebb,
Ha mit se szólsz.—

(Az oszlopok mögül szomoru, fiatal leány lépdel elő, merően a földre nézve, mintha keresne valamit. Hosszu haja kibontva hull alá, ruhája összetépve.)

A LEÁNY:

—Fekete, gyászos árnyék,—

Égő romok,—rezgő föld,—tüzeső,—
—Halott család,—halott sziv,—halott isten,—
Égő város,—tüzhegy,—izzó mező—

LENTULUS:

És égő sziv!

LESBIA:

Csókolj hát!

A LEÁNY:

—Szive sincsen,—

Rejti, rejti fekete, gyászos árnyék,—
Halott álom,—halott sziv.—Mintha járnék
Lelkek között,—nehéz, sulyos a lég.——
—Halott isten—

LENTULUS:

Csodálatos beszéd...

A LEÁNY:

Szeretkeztek? Mámortól, vágytól égtek?
Az ég s a föld átkozott frigyre léptek,
S ma válnak el...

LENTULUS (komoran):

Hallod?

LESBIA:

A félelem

Vehette el szegénynek az eszét,—

LENTULUS:

Szivembe tép—

LESBIA:

Fehérlő keblemen

Keress vigaszt!

A LEÁNY:

—Mert hütlen lett az ég,—

És megrepedt a föld égő szive,
S most vonaglik, mint én,—

LESBIA:

Borulj ide!

LENTULUS (a leányra figyelve):

Halld csak!

A LEÁNY:

—Mint én,—mint az én bús szivem,—

(Fájdalmasan)

Légy átkozott, te ég, légy átkozott!
Hütlenséged kínos halált hozott
Szerelmemre! Elvetted mindenem!

LESBIA:

Nézz már reám!

LENTULUS:

Nem, nem, most nem tudok!

A LEÁNY (felzokogva):

Cornélius! Felelj, szólj, merre vagy?
Égő lángban, sötét romok alatt
Keres sirva szegény menyasszonyod!

LENTULUS:

Boldogtalan!

A LEÁNY:

Szerelmem, jöjj elő!

Sehol sincsen!—Rengő föld,—tüzeső—
Halott család,—halott sziv,—halott isten,—
Égő város,—

LENTULUS:

Hallod?

A LEÁNY:

Óh kegyetlen

Fekete ég, add vissza holtamat!

LESBIA:

A halálban a csókom üdvöt ad—

LENTULUS:

A csókodban a halál ize van,—
Szép Lesbia, tanits felejteni...

A LEÁNY (kivülről hallik):

Cornélius!

LENTULUS:

Kedvesét keresi

Szegény leány!

LESBIA:

Látod,—boldogtalan,

Mert nem halhat csókolva kedvesét.—

LENTULUS:

—Nézd Lesbia, jobb élni szerelemben,
Mint szeretni egy óráig, azért,
Hogy a láva örökre eltemessen...

LESBIA:

S ha csókollak, te gondolkodni tudsz?

LENTULUS:

Ajkam csókol és a szivem szeret,
Testem forró, szent mámorban remeg,
De az agyam—

LESBIA:

Mondd ki, remegve futsz

A vész elől s csókom nem élvezed.—

LENTULUS:

Mikor látok vonagló, bús szivet,
Melyet gyötör halálos fájdalom:
Jéggé dermed a csókod ajkamon.

LESBIA (hizelegve):

Nézd, elment már,—

LENTULUS:

S hogyha elképzelem,

Hogy szép tested, amely még csupa élet,
S melyet most még szerelmed vágya éget,—
—A halálé,—hát elszorul szivem...

(Titus, ki eddig szótlanul egy oszlophoz dőlve figyelte őket, hirtelen előlépve, az elfojtott szenvedélytől remegve szól Lesbiához.)

TITUS:

Szép Lesbia, miért is méltatod
Őt szóra még? Remegő, bús fejét
Mért fogja át ölelő két karod?!
—Gyermek ő még s éretlen, kis szivét
A félélem szaggatja s futni vágyik...

LESBIA (meghatottan):

És te itt vagy és őrzöl önfeledten!
Arcod tüzes, szemedből vágy sugárzik...
Titus, Titus!

LENTULUS (ingerülten):

Elég már! Mert ti ketten

Nem tudjátok felfogni a veszélyt,
Engem, mivel eszemre hallgatok:
Kigúnyoltok.—Tekintsetek no szét,
S lássátok, hogy Pompeji már halott...
—Az utca ég, a házak összedőlve,
A hamu száll, alig hogy látni tőle—
A megfulás iszonyu kínja vár itt...

LESBIA:

Mit bánom én, ha ajkam csókra vágyik?!

TITUS:

S mit bánom én, ha látom Lesbiát?!
Ő nélküle mit sem ér ez az élet!

LENTULUS:

Jupiterre, nem türhetem tovább
Eszeveszett, őrjöngő fecsegésed,
Eredj, Titus, nincs idő itt a szóra...

TITUS:

És Lesbia?

LENTULUS:

Megmentem én magam!

Jőjj Lesbia; Derekad átkarolva
Kimentelek, hallgasd meg szavam!

LESBIA:

Nem engedem, ne érintsen karod!
—Ha nem tárod mámorral, ölelésre,
Hozzám ne érj!—Ha csókom akarod:
Csókolj meg itt!

LENTULUS:

Lesbia! Vége! Vége!

ÖREG EMBER:

Segitsetek, ha van még bennetek
Romlatlan hit a régi istenekben!
—Féllábamra izzó tüzkő esett,
Nem birom már vonszolni gyenge testem...

LENTULUS:

Ily sorsra jutsz te is, szép Lesbia!

AZ ÖREG EMBER:

Segitsetek, s tietek lesz a kincsem!

LESBIA:

Halj meg te is, ha meg kell halni
Pompejinek!

AZ ÖREG EMBER:

Egek, hát senki sincsen,

Ki megmentse életem gyermekimnek?!

TITUS:

Szegény öreg, nem kell nekem a kincsed,
De megmentlek,—erősen fogd karom...

LESBIA:

Óh hát te is? Te is csak gyáva vagy?!

LENTULUS:

Hallod?! Nem, nem,—hiába akarom,
Nem birom már tovább!

LESBIA:

Hah, gyáva had!

LENTULUS:

Agyam lüktet,—hótested vértől ázik,
Ha rád nézek s lángkéve szöghajad,—
Az ajkadon pirosló láng cikázik,
S éjfél szemed lila villámokat
Vakitva szór...

LESBIA (gúnyosan felkacagva):

Haha, a gyávaság

Ha megőrjit, költővé is tehet!

LENTULUS:

Félek tőled, Lesbia,—nem lehet
Csókot adni, ha végső csókot ad
A világnak a szörnyü, vad halál...

LESBIA:

Mégy? Futsz? No menj. Lentulus, mire vársz még?

LENTULUS:

Ne nézz ugy rám, Lesbia. Szemeidben
Delei lobog s bilinccsel tartja itten
A lekemet...

LESBIA:

Haha, menj,—mire vársz még?!

LENTULUS:

Igen, igen, halott lány halott lelke
Halott város halálát rám lehelte...
Nézd, Lesbia, fekete füst kel ott,—
Egő romok,—rengő föld,—tüzeső,—
Halott isten,—óh titkos, bősz erő
Légy átkozott, ezerszer átkozott!!

(Lentulus vissza-visszanézve, mint aki nem tudja, hogy mit tegyen, arcán halálos rémülettel a kijárat felé hátrál, majd hirtelen egy újabb földalatti morajtól megrémülve, eszelős kacagással kifut. Lesbia mély megvetéssel, hideg gúnnyal nézi. Majd lassan, alig hallható hangon megszólal.)

LESBIA:

Elment. Haha! S remegő, lázas ajkkal
Nem csókoltam! Haha, a gyáva, gyáva!
Nem ö`eltem vad tüzzel,—tüzhalálba'!
Szeretkező, halálos, bús sóhajjal...
Haha, haha, csóktalan véget érek!

(Lerogyva)

Irtóztató!

TITUS:

Lesbia, jöttem érted,

Hogy vágyunktól égjünk el itt mi ketten...

LESBIA:

Te vagy, te vagy, ki vággyal, önfeledten
ölelni tudsz, a véget elfelejtve...

TITUS:

Óh miért nem örök a halál perce?!

Szemelvények a MODERN KŐNYVTÁR-t fogadó kritikákból:

Érdekes terv valósult meg azzal a három most megjelent füzettel, amelyek a Modern Könyvtár című, Gömöri Jenő szerkesztésében megjelenő, új irodalmi, művészeti és tudományos gyűjteménynek első három számaként szerepelnek. A Modern Könyvtár gazdag és nagyszabású programmal indul meg és tekintve, hogy a legjelesebb magyar irók szerepelnek munkatársai sorában, és az idegen írók legértékesébb alkotásait fogja magyar nyelven megismertetni, sőt ebben a formában egészen új és kívánatos sikerű egyik programmpontja szerint magyar költők és irók műveit is fogja a külfölddel megismertetni, a magyar irodalom, a magyar művelődés szempontjából nagy jövőjű és jelentőségű vállalkozás. Az első füzet a kitűnő német iró hat legszebb novelláját tartalmazza. Thomas Mann a mai német irodalom egyik legkimagaslóbb alakja. Gömöri kiforrott, simulékony, árnyaló nyelven adja vissza Thomas Mann novelláinak jellegzetes egyéni stilusát. A második füzet Pikler Gyula két igen érdekes és tanulságos lélektani dolgozatát hozza. Különösen a másodiknak van jelentősége Pikler tanainak megismerése szempontjából. A harmadik füzet Kosztolányi Dezsőnek, az ismert jeles poétának lírai ciklusa. Kosztolányi az új magyar költészet egyik legértékesebb alakja. A szegény kisgyermek panaszai a legnagyobb figyelemre rászolgáló, ritka finomságokkal teljes, elsőrendüen művészi munka.

(Az Ujság)

Die ersten drei Bände der »Modern Könyvtár« (Redakteur Eugen Gömöri) sind jetzt erschienen und liefern den Beweis dafür, dass diese neue Sammlung geeignet ist, eine längst einpfundene Lücke im ungarischen literarischen Leben auszufüllen. Die »Modern Könyvtar« hat sich die Verwirklichung eines wirklich grosszügigen Programms zur Aufgabe gestellt.

(Budapester Tagblatt)

Nagyjelentőségű és nagyjövőjű irodalmi vállalkozás indult meg Modern Könyvtár cimen. A vállalat célja: új kultura megteremtése Magyarorszagon.

(Független Magyarország)