TEMETÉS UTÁN.
Afrikai utazók beszélik, hogy valahol az aequator körül élnek vademberek, akik a természetes halál képzetét nem ismerik. Tudják, hogy az élet elvész, ha az embert megölik a vadállatok, vagy ellenségei, – felfogják, hogy kigyó-csipés és növények nedve halált hozó lehet, – de annak megértéséig, hogy az elmulás szükségszerüség, hogy az életnek okozata a halál, nem képesek fölemelkedni. Ha valamelyik közülök természetes halállal vész el, azt képzelik, hogy a halott ellenséges törzsek gyilkos boszujának áldozata; valamely titkos alattomos boszué, melyet megtorolni kötelességük. Törzseiket a vérboszu emészti; alig akad köztük, aki megöregszik. Szüntelen háboruban élnek és pusztulnak el. És ezek a vadak, amikor meggyilkolják valamelyik ellenüket, megdöbbenve huzódnak vissza a halál látványától; a roppant kérdőjel, amelyet az élő a holtnak arcán látni vél, rémületet olt beléjük, – és a gyilkosok falkája mint egy felsőbb, rettegett lénytől futamodik meg a tehetetlen holttesttől.
Néha ugy rémlik előttünk, mintha a vadságnak ez aljas és oktalan gyávaságából, amely üldözi az élőt, s tisztelettől, félelemtől áthatva hökken meg a holt test előtt, megmaradt volna valamely visszafejlődött, de ki nem irtott ösztön abban a civilizált emberben is, aki pár ezer évi fejlődésre büszkén, részt követel magának a teremtés tudatos munkájából. Mikor azt látjuk, hogy a halottat éppen a tegnapi bántalmazók siratják a leghangosabban, hajlandókká válunk azt képzelni, mintha ez a kései tisztelet nem annyira a halottnak, mint inkább a halálnak szólana, annak a sokszor látott s mégis rettegett erőnek, amelynek minden megjelenése arcunkba lehelli kicsinységünket és nyomoruságunkat. Ugy rémlik, mintha ez alig sejtett és mégis őszintének látszó gyászolásban nem az a nagy gyöngédség nyilatkoznék meg, amely nem bántja a megtorlásra képtelent, hisz ez a gyöngédség tartózkodó, – nem is az a kimélet, amely nem érinti a sujtottak fájdalmát, mert ez a kimélet hallgatag, – nem az a jólelküség, amely mindent megadna a legfőbbet elveszitőnek, mert ez a jólelküség szemérmes, – nem is az igazságra törekvés, amely a megillető jóval is fizet a már leszámolónak, minthogy ez a törekvés bünvallást kiván, – és legkevésbbé az a vallásos tisztelet, mely megbecsüli a jobb világba költözöttet, nem is kell mondanunk, miért. Ugy rémlik, mintha a mult renegátjainak ez a meghatottsága alapjában nem volna egyéb, mint a halandó eszeveszett rettegése, láttára a szörnyü végnek, amely mindnyájunkra vár. Tegnap még kicsinyelték; a titok, melyet némasága őriz, egyszerre nagygyá növelte, oly nagyra, mint amilyenek a káprázat ijesztő lelkei. Tegnap még utjokban állott; hallhatta sokfelől: place aux jeunes! place aux vieux! És ma, mikor helyet adott mindenkinek, azok, akik nemrég még ugy siettek, meghőkölve, ellágyultan lépnek visszafelé.