MISZTICIZMUS.
Látom magamat a Csapó-utcai házban, a felső épület tornácán, egy kis zsámolyon ülve. Látom tömött, sárga hajamat s a hajtengerben elvesző apró arcot, egy engedelmes, jó kis fiu arcát. A térdemen egy könyv, s én olvasok fenhangon, a rettenetes öreg asszony pedig hallgatja nagy figyelemmel, mély érdeklődéssel. Néha közbe vág; kommentárral kiséri az olvasmányt s az én kék szemem bámulattal mered rá.
A könyv, amelyet kezemben tartok: Az inkvizició titkai. Arbuez, Torquemada, a gyóntatószék rejtelmei, egy pápa ur, aki kankánt táncol az édes leányával. Az öreg asszony szeme villog; ajkán a gyülölet fekete lávája. „Látod, ilyenek a papok, ilyenek mind egy szálig.“ (Valami baja lehetett egyszer a papokkal; az isten tudja mi.) Aztán int, én tovább olvasok s ezalatt drága jó nagyanyám, odalenn az alsó házban, nem is sejti, hogy az ő kis unokája, tőle husz lépésnyire az öreg szomszédasszonynál, minő veszedelemben forog. Uj fejezet jön. Bérgyilkosság, örökség-lesés, spanyol csizmák, a kinpad szörnyüségei. „Látod, ilyenek a pápisták; ilyen vagy te is.“ Nefelejts-szememben egy madár rémülete; a torkom elszorul, de a rettenetes Scarpia báróné int: „Olvasd tovább! Insistez!“ – s én engedelmeskedem, Torquemada, Arbuez, fekete álorcások, máglyák, máglyák mindenfelé…
És emlékszem, hogy a sötét khaoszban, melyből egykor talán Lélek lesz, mint földalatti tárnában a viz ezüstje, megcsillan egy érzés, melynek most már nagy idő multán, nevet is tudok adni, ezt a nevet, hogy: undorodás a vallástalanság türelmetlenségétől. Emlékszem, hogy Torquemada meg Arbuez jámbor troubadouroknak tünnek fel előttem ehhez a rettenetes öreg asszonyhoz képest, akiről az én könyvem, az a könyv, amelyet majdan egyedül fogok olvasni, azt mondja: hogy „Jaj a botránkoztatónak.“
És mert emlékszem, meglehet, hogy abban a kérdésben, amelyről itt szólok, elfogult vagyok.
*
Egy idő óta sürün emlegetik ezt a szót: „miszticizmus.“ Kiváltképpen Franciaországban. Zola Emil, aki, várván az időt, mikor majd az akadémiában tarthat szabad előadást az erényről, egyelőre, mert a párisi diákok közt gyakorolja magát a szónoklat müvészetében, már a harmadik beszédet szenteli ennek a témának. A divatos szellem-iránynak mondja a szóban forgó „izmus“-t s nem győzi ismételni, mennyire tart tőle, hogy ez az „izmus“ meg fogja gabalyitani a francia ifjuságot.
Őt hallva, az első pillanatra azt képzelné az ember, hogy a Faubourg-Saint-Germain dámái rendre flagellálják patyolat-testüket, s hogy nem is az arany-borju és az arany-bölény, hanem a csodatevő viaszképek azok, amikhez ez időtájt az emberek bucsura járnak. Utóbb azonban kitudódik, hogy nincs szó ekkora fordulatról. A miszticizmus ma még csak a képzelődésekben kisért, s ennek ismeretlen utain, egyelőre csupán az irodalmat és a müvészeteket fenyegeti egy második, nagy invázióval. Szóval, a lelkeknek az a hajlandósága, amely Zolának gondokat okoz, nem valamely renaissance-a a vallásos érzületnek, hanem inkább az az általános hangulat, amely egyre több becsüléssel viseltetik a hit dolgai iránt, s amelyet Jules Lemaitre nagyon jellemzően „a hit nélkül való pietás“-nak nevezett.
Miben áll, s mire szoritkozik a lelkeknek ez a hajlandósága, azt sokkal szebben és rövidebben mondja el a nevezett Jules Lemaitre, mint ahogy én tehetném.
„Ez a hit nélkül való pietás – irja – nem hazugság és nem képmutatás. Hit nélkül is őszinte tisztelettel viseltethetünk ama nagy vallási doktrinák iránt, melyek a századok folyamán át fentartották és vigasztalták az emberiséget. S ha igy van, akkor szeretni fogjuk azokat az erényeket és álomképeket is, amelyek ezekből a doktrinákból fakadtak; szeretni fogjuk azzal a számtalan ismeretlennel egyetemben, akik, valaha régen, ezekben az álmokban éltek s ezeket az erényeket gyakorolták. Szeretni fogjuk továbbá a hit-gerjesztette álomképeknek szimbolikus értelmét. Mert, bizonyára, nem kell hinnünk semmiféle kinyilatkoztatott dogmában, hogy őszintén kiáltsunk egy megváltóért: „Jőjj el, isteni Messiás!“ Ha van kilátás, mely hivőnek és hihetetlennek egyformán a szive mélyéből fakadhat, ugy bizonyosan ez a kiáltás az.
Az ujdivatu kegyesség, Jules Lemaitre szerint, nem jelenti a vallásos érzület erősbödését. Csak azt bizonyitja, hogy „a mai ember lelke, vendéglátásával, hasonló ahoz a Villa Hadriana-hoz, ahol a császárok egyik legkülönbje összegyüjtötte képeit és bálványait mindazoknak az istenségeknek, melyeket az emberek valaha imádtak.
Zola nincs a Jules Lemaitre véleményén. Ő nem tartja a kérdéses pietást ilyen szelidnek. Szerinte ez a pietás nem csupán szerelem a miszticizmusba, hanem már magában is „miszticizmus“. Aki sajnálja, hogy nem tud hinni, aki szereti azokat, akik hisznek és hittek, aki nem lelkesedik a tudományért és igazságért, az már veszedelmesen közel van hozzá, hogy higyjen.
És ha megriad, ijedelmének csakugyan van annyi alapja, hogy a pietás, amelyekről beszélünk, nem oly tökéletesen pasziv, mint gondolná az ember. Annyi bizonyos, hogy a „szabad gondolkozás“ követeléseivel szemben soha egy kor sem mutatkozott közömbösebbnek, zárkózottabbnak, mint a legujabb kor, amely nem hisz többé semmiben.
*
De vajjon nem nyilvánvaló reakciója-e ez azoknak az okvetetlenkedéseknek, amelyeket elődeink a tudomány és igazság cégére alatt természeteseknek találtak? Ha a világ kezd megilletődéssel tekinteni az elhagyott oltárokra, melyeken nem lobog többé az áldozat hangja: ebben a tiszteletben aligha nincs egy kis lélekismeret, mely nem idegenkedik tőle, hogy elégtételt szolgáltasson az évtizedes izetlenkedésekért.
Mert ha mai napság a tudomány csődje a gimnazisták előtt is nyilvánvaló, ha – amint még Zola is elismeri – a világ tökéletesen kiábrándult abból a képzelődésből, hogy az igazságokat ugy lehessen szedni, mint a mezei virágokat: még mindenki emlékezhetik arra az időre, mikor a tudomány és igazság – amiképpen Floridor és Celestin – alkalmatosak voltak mindenre s általános panaceának igérkeztek köszvény, fogfájás, tulnépesedés és szerelmi bánat ellen. Mindenki emlékezhetik arra az időre, mikor, minden egyéb elfogadható magyarázat nélkül, mint hogy az üzérkedés rávetette a szemét a tudományos kutatás apró eredményeire is, valóságos diadal-mámor fogta el az embereket, s kevésbé mult, hogy kivilágitásokat nem rendeztek annak örömére, hogy a régi istenek számüzve vannak.
A materializmus, mely a maga bájos korlátoltságában ugy örült jámbor kis hipotézisének, mint egy félkegyemü gyerek egy helyben pergő csigájának, divatossá lett, mint egy operett-énekesnő; a tudomány szenzáljai, a népszerüsitő ravaszdiak házakat épitettek és szőlőket vásároltak; s vevőik, a naiv beugratottak, mint megannyi Kinizsi Pál, fogaik közt az egyházatyák gőzölgő hulláival, lelkes diadalmi táncra kerekedtek. Hogy minek örültek ilyen rengetegül, az soha se fog kiderülni. Mégis ez a győzelmi mámor, mely bár szelidebb formában nyilvánult, élénken emlékeztetett az Ész istennőjének mult századi ünnepére, eltartott vagy tiz esztendeig. Flaubert teljességgel nem volt vallásos ember; de hogy ebben az időben a szabad gondolkozás szónokát milyen gyülöletes alaknak találta: annak a Madame Bovary Homais-je örök időkre szóló bizonysága.
A história nem hazudtolja meg magát. Azonképpen, amint türelmetlenség dolgában minden reformáció és minden szkizma tultett az orthodoxián, ugy a vallástalanság türelmetlensége is meghaladott minden vallási intoleranciát. Nem az embereken mult, csak az idők szelleméből következett, hogy ez az utolsó türelmetlenség megmaradt boszantónak, izléstelennek, otrombának s nem szolgáltatott az illusztrált ujságok számára szenzációs képtárgyakat.
A reakciónak hamarosan be kellett következnie. A vallástalanság babonáin keresztül kellett törnie a jobb meggyőződésnek, hogy ez az osztracizmussal számkiüzött világfelfogás a legeslegnagyobb ideát adta az emberiségnek, megadván neki a tulvilági életben való reménység illuzióját, – továbbá, hogy a megalázott orthodoxiánál impozánsabb és tökéletesebb koncepciót hiába keresnénk a szép dolgok sorában. Be kellett látni, hogy az erő és anyag varázsigéjével mindent megfejtő csodadoktorok csak rossz nevelés dolgában tettek tul egyéb korlátoltakon, s hogy a „szabad“ gondolkozás türelmetlenei, akiknek első ideája volt keresztes hadjáratot inditani a mult eszméi ellen, épp oly kegyetlenkedést vittek végbe a naivok lelkében, mint aminőt a vallások hajdan a máglyával és a kinzó eszközökkel. És ennek a belátásnak a terjedésével meg kellett születnie a hit nélkül való pietásnak.
Ez a pietás, bármily légiesnek lássék is, nem volt minden haszon nélkül való. Legalább javára tudhatni be, hogy minél több aggodalmat kezd okozni, annyival inkább szelidül a vallástalanság türelmetlensége. Ha ez a türelmetlenség, amint remélhető, nemsokára végképpen kikopik a világból, akkor nem kell majd tartani a miszticizmus kisértetétől sem.