KÉT FRANCIA.
Akkor éjjel, amikor keresztültörtem magamat azon a kétszáz hasábon, melylyel a hazai tudósitások Napoleont, a vörös herceget gyászolták el s mellesleg elolvastam azt a hirecskét is, mely Théodore de Banville, lirai költő urnak a halálát jelentette: nagy kábultság vett rajtam erőt. Ugy éreztem magamat, mint az az ember, aki tulságosan sok röpiratot olvasott el egyhuzamban: nem tudtam gondolkozni többé. A szemem lecsukódott s mélységes álomba merültem.
Álmomban egy régóta nem látott leányka jelent meg előttem, az én első cimborám, aki olyan kedvesen rácsolta a „Korrhjohlén“ nevét, s akinek a halála annyit foglalkoztatta gyermek-fantáziámat. Margit megállt ágyam előtt és azt mondta, hogy: „Gyere.“
Lehet, hogy bolond ember az, aki az álmát másnak elmeséli, bolondabb, aki meghallgatja, még bolondabb, aki az álmát le is irja, s legbolondabb, aki ezt olvassa… De az is igaz, hogy álmainkban soha sincs egyéb, mint amit az életben valósággal recipiáltunk, hogy lehetetlenség bármit is „kitalálni“, s hogy összes képzeletünk csak emlékekből áll. Az eget is csak földi kövekből épitettük magunknak, mondja Anatole France. A legbolondabb álom alkat-elemei is csupa „átélt dolog“… Hát csak tovább mondom.
Margit tehát megállt ágyam előtt és azt mondta, hogy: „Gyere“. „Hová?“ – kérdeztem, felriadva. – „Tudd meg, – felelt Margit – hogy az éjszaka meghaltál szivszélhüdésben.“ „Mily veszteség, Margit, a hazára és az emberiségre nézve!“ – „Majd csak kiheverik!“ – felelt Margit az égiek béketürésével. És utra keltünk.
„Hol vagyunk?“ – kérdeztem vezetőmet egy kis idő mulva. Nem felelt. A sötétség és a hideg megszeppentett; kimondhatatlan hálát éreztem Margit iránt, akinek a jóvoltából legalább az utat nem kellett keresgélnem. A nagy homályosságban is észre vettem, hogy a hozzám hasonló árnyékok közül soknak nem volt vezetője. Különösen megsajnáltam egy csunya, meztelen öreg embert, aki fáradságosan, nagyokat nyögve kapaszkodott egyik fellegről a másikra.
Egyszerre, mintha levált volna rólam minden földi érzés. Nagy lelki békesség szállott meg, amiből azt következtettem, hogy a világürben vagyunk. Hirtelen egy tüzes szekér suhant el mellettünk. A szekérben széparcu öregember ült; homlokát rózsakoszoru övezte s meztelenségét virágok fedték el.
Már közel lehettünk a magasságbéli itélőszékhez, mert tisztán hallottam a könyörgő éneket:
Et latronem exaudisti,
Mihi quoque spem dedisti.
Szememet elvakitotta a fényesség s a másik szempillantásban már én is ott voltam a térdeplők és éneklők között.
Hogy a földön mennyi idő telhetett el, amig én odafenn visszajutottam látásomhoz, nem tudom. Margit már nem volt körülöttem, Margit eltünt. Árnyékszomszédom azonban ugy vélte, hogy amig mi a Dies irae-t énekeltük, odalenn megoldottak minden szociális problémát. Szóval, amikor ismét megnyilt a szemem, egyszerre csak azt látom, hogy az előbb látott csunya meztelen öreg ember ott térdel a mi soraink élén, a láthatatlan biró zsámolyánál. A harsonák elhallgattak s a szánalmas öreg ember reszkető hangon szólalt meg:
– Uram, – rebegte – ámbátor rég ideje, hogy a beszéd adományával megáldottál, most beszélek először igazat világéletemben. Becsaptam a földön mindenkit, sőt tégedet is becsapnálak, ha ez lehetséges volna. Fájdalom, bünhődésem azzal kezdődik, hogy akarva, nem akarva, igazat kell beszélnem. Tehát confiteor. A hivságok hazájában Jeromosnak nevezének, pedig nem voltam Jeromos, és éppen ez volna egész életemnek a szimboluma. Férj, apa, s nagy dolgokra született ember voltam, de amit tettem, kicsinyesen és gonoszul tettem, férjnek rossz férj, apának embertelen apa voltam. A kis észt, melyet adtál, csak az igazság megcsufolására használtam fel. Egyébként összes zsenialitásomat kimeritettem azzal a szerencsés ötlettel, hogy igen jó családba találtam beleszületni s hogy gondosan ápoltam a család legnagyobb fiával való hasonlatosságomat. Igenis, hasonlitottam hozzá egy kissé, de csak ugy, amint a parodia az eredetihez, amint a commedia dell’ arte szájas és gyáva capitano-ja hasonlit a nagy hadvezérekhez. Katonai akadémiában kezdtem az életet, mint bátyám, akinek az arca még inkább emlékeztetett arra a nagy emberre, de nem vittem semmire, mert lustaságom és gyávaságom példátlannak tünt fel mestereim előtt. S már akkor kimutattam a fogam fehérét: rossz pajtás, perfid, áskálódó, gonosz cimbora voltam. Ami a tivornyázást illeti, fiatalságomban olyan dolgokat követtem el, amelyekre büszkék lehetnének a hinduk tudós kéjelgői is. Voltam diplomata, de csak megbizómat tudtam megcsalni, voltam altábornagy, de puskaport sohase szagoltam, voltam szenátor, de csak komédiás-szenátor, aki egy rám parancsolt szerepet, a könnyen kielégithető ellenzéki vezér szerepét játszottam, nem éppen rendkivüli ügyességgel. Forradalmárnak születtem: fellázadtam a köztársaság, a császárság tradiciói, a társadalmi rend és az egyház ellen; fügét mutattam az egész világnak, de csak a köpönyegem alatt, mert a forradalomcsináláshoz nem volt bátorságom, karakterem és zsenialitásom. Csak te ellened lázadtam fel kellő férfiassággal, ó Uram, mert Te messze voltál. Minden erőm csak a gyülölködésből állott; s szivem annyira tele volt gyülölséggel, hogy a szeretet számára egy parányi zug se maradt benne. Jótevőmnek özvegyét és fiát megfojtottam volna egy kanál vizben; hogy meg nem tettem, csak az erélytelenségemen mult. Férfikorom évei azzal teltek el, hogy az örökséget lestem. Ez az örökség csak kilátás, csak légvár, csak ábránd volt, s mégis e miatt az örökség miatt meggyülöltem, kitagadtam és elátkoztam a fiamat. Pedig őt nem az önérdek, hanem a családi érdek kényszeritette, hogy keresztülgázoljon az én képzelt jogaimon; nem ő tagadott meg, hanem a párthiveim, akik nem szerettek, amint én sem szerettem senkit. Nem bocsátottam meg se nekik, se a fiamnak; akit én egyszer meggyülöltem, az nálam nem lelt többé kegyelmet. Tudni sem akartam többé a fiamról soha. S a halálom épp olyan volt, mint az életem. Dühömben haltam meg, ó Uram. Már kiláboltam a betegségemből, mikor a gyülölt fiu, akit kórságom hirével hivattak elő, megjelent előttem; látására elfogott a méreg, s ez a düh, ez az izgalom ölt meg. Utolsó gondolatom az volt, hogy ezt a fiut, aki odalépett halálos ágyamhoz, és sirva szoritotta meg tehetetlen kezem, vajjon nem verhetném-e még pofon? – Ime, ez gyónásom. Szent Jeromos, pártfogóm, mondd el értem a védőbeszédedet!
Amire a magasból ekképpen hangzott a Szent válasza:
– Az apád jóravaló ember volt, de téged, ál-Jeromos, nem ismerlek. S ez okból a tisztitó-tüzben legyen a te lakásod.
A magasságbeli kürtök megszólaltak s egy kherub elvezette az ál-Jeromost. De ime, a másik oldalról két szent lépett elő, akik kézen fogva vezették a rózsakoszorus szép öreget. A szentekben nem volt nehéz felismernem Szent Ambrust, a zenészt, s Szent Ágostont, a bölcselőt. Mögöttük, védettjük közelében, Theodor, a hitvalló állott.
És szólt Ágoston:
– Erről az emberről, akit ide vezettünk, azt mondta egy ellensége, hogy a praktikusság szomoru korszakában csak szavakból élt, mint ama tücskök, a melyekről azt hitték a pogányok, hogy csak énekükből táplálkoznak. Egész életét azzal töltötte, hogy a földi dolgok szépségét magasztalta ragyogó szavakkal, édes ritmusban s pompázó rimekben. Azt vallotta, hogy az embereknek épp oly nagy szükségök van a költészetre, mint a falat kenyérre. S a költészetet, fájdalom, pogány módra értette. A kételkedés nem bántotta ugyan, de sajnos, egész filozófiája csak a plasztikus szépség, a szinek, a vonalak, a szók, és a rimek imádásából állott. Érzelme sem volt más, csak a rajongó szeretet, melylyel a földi örömeket és az életet imádta. Az élet pedig nem a kötelesség komor mezeje, hanem gyönyörü álom volt neki. A valót csak mitológiai emlékek fátyolán át látta; költészetének világa hetairákból, szemfényvesztőkből, bohócokból és kóbor költőkből állott; versei tele voltak aranynyal, biborral, liliommal, rózsával, lánggal, hóval, gyöngyökkel és csillagokkal. Pogány költő vala: nem lehet tagadni. De, amint dicsekedett vele, viritó szavakat tudott találni a rózsák szinének a festésére. S ujjai hegyén ott volt az a foszfor, mely egy kételkedő filozófus szerint a nagy költők ismertető jele. És mert az élet szépségét pompázó szinekkel s csodás zenéjü versekben magasztalta, vigasztalója tudott lenni a legmüveltebb lelkü, a legszomorubb, a legszerencsétlenebb embereknek. S ezt az érdemet mi az aranykönyvbe irjuk, Théodore de Banville! Szép, bölcs és áldásos életed volt, mert csak a poézisnek éltél. S mert hivő is voltál, a felesleges számu Vénuszok meg lesznek néked bocsátva!…
Szent Ambrus nagyokat bólintott szép ősz fejével, az égi seregek örvendezének… Fájdalom, az itéletet már nem hallottam. Fölébredtem.
– Az ám – szóltam magamban, felkönyökölve a párnámra, – szép, szép, a nagy költőket méltányolni, de nekünk ujságiróknak, akik az utolsó igazságot idelenn gyakoroljuk, nincs se időnk, se terünk, hogy a költőket is hosszadalmasan sirassuk el. Az időnket is, a terünket is sokkal inkább igénybe veszik a politikai nagyságok, semhogy amazoknak is maradna. Különösen, ha az illető politikai nagyság véletlenül éppen császári herceg. Mert egy császári herceg, ha mindjárt Plon-plon is, mindig többet nyom a latban, mint a világ valamennyi költője együttvéve. Ez a felfogás nem éppen demokratikus, de hol van az a képmutató, aki ma is azt állitaná, hogy: igenis, mi a demokrácia korában élünk?!