GEFKIN.
Gefkin Jefimovics Ávrámról aligha lesz szó még egyszer, mert ámbátor csak tizenöt évi deportációra itélték, Szibériából nem igen szoktak visszatérni az emberek, vagy ha mégis visszatérnek, rendesen elmegy a kedvök attól hogy a világsajtót ujra foglalkoztassák. De noha az ujságok nem igen fogják többé emlegetni, ez a név maradandó lesz, s a történetirás, mely, mint az enyészet, föléje kerekedik minden földi dolgoknak, II. Miklós cárról szólván, jobban fenn fog akadni ennek a páriának a nevén, mint azon a sokat emlegetett tényen, hogy a világbéke nagy eszméjét a trónról II. Miklós cár mondotta ki először. II. Miklós cár kétségen kivül nagy uralkodó, de minél nagyobb és nemesebb valamely történelmi alak, életének történetéből a hisztorikust leginkább az a fejezet fogja érdekelni, amely többé vagy kevésbbé D’Enghien herceg megöletésének nehezen érthető epizódjára emlékeztet. A hosszu kormányzatokra, idő folytán, többnyire ráborul valami árnyék; ilyen árnyék II. Miklós cár történetében a Gefkin Ávrám neve.
*
Gefkin Jefimovics Ávrám azt cselekedte, hogy dühbe gurulván egy törvényszéki itélet hallatára, mérges kis cikket irt, amelyet aztán több ezer példányban kinyomatott, hogy ingyen kedveskedjék vele Pétervár szegényeinek. A cikkben elmondta, hogy mi hozta dühbe. Szávics Misát háromesztendei fegyházra itélték, mert elkeseredésében elvert egy uzsorás őrnagyot, aki a vánkosait is ellicitáltatta s hajléktalanná tette őt és családját. Ezt az itéletet Gefkin Ávrám fellázitónak találta; egyet gondolt s elhatározta, hogy e miatt a dolog miatt meg fogja interpellálni magát az atyuskát, a cárt. Egy kicsit vastagon fogott a pennája. Igy aposztrofálta t. i. a hatalmas uralkodót:
„Atyuska, minden oroszok rabszolgatartója, kérlek, adj egy kis szobát a szegény Szávics Misa elárvult családjának! Neked nagy palotád van Péterváron, Peterhofban, Gacsinán, Moszkvában, Kievben, Carszkoje-Szeloban, Teodoziában s Isten tudja még hol. Neked ezerszámra áll üres szobád, mig mi tizedmagunkkal hálunk egy ronda oduban, ahol a nyomoruság még gyermekkorunkban megöli erkölcsi érzékünket. Te kitartasz néhány ezer léhütőt, nekünk arra se jut keserves keresetünkből, hogy embermódra éljünk. Ó, atyuska, te nem tudod, milyen mélységes megalázása az emberi méltóságnak, mikor nap-nap után kiéhezve, fogcsikorgatva járunk embertársaink között! A szegény ember sorsa: dolgozni másokért s aztán elpusztulni. Neki nem jut ki az élet örömeiből, csak gyötrelmeiből. Ha megházasodik, nem lehet boldog, mert még csak egy jó napot se szerezhet a családjának. Az elnyomottak és elhagyottak millióinak nehéz sóhajtása száll az ég felé: irgalmas Isten, tekints le szenvedéseinkre és könyörülj meg rajtunk!“
Hát biz ez bolond beszéd és ha a pétervári törvényszék felségsértést látott benne, a pétervári törvényszéknek bizonyára igaza volt. Az is tagadhatatlan, hogy a cikk nem minden tendencia nélkül emlegeti a „léhütők“-et, Gefkin Ávrám tehát osztályok ellen is izgatott. Mindez a társadalmi rendbe ütköző dolog és kétségtelen, hogy Gefkin Ávrámot el kellett itélni. És mégis, ki olvashatja meglepetés nélkül, hogy ezt a belletrista lázitót a cár egyenes utasitására, határozott kivánságára itélték el?!
*
Nincsenek többé királyok – hirdeti Jules Lemaitre Királyok cimü szép regényében – s ez a szó „uralkodó“ immáron nonszensz. Az egyes, akinek akarata szab törvényeket, végzést, életet vagy halált, békét vagy háborut – a történelemé. A fejedelem ma már nem parancsoló, csak végrehajtója annak, amit a tömeg ereje és a dolgok rendje diktál neki; egy magas állásu tisztviselő, akinek nincsenek kiváltságai, csak igen terhes kötelességei. Csupa jólelkü, részvevő szivü, nemes szándékkal teljes s azért sajnálatraméltó ember ül a trónokon, akik épp ugy igyekeznek, dolgoznak, csalódnak és vergődnek, mint az alacsony sorban élők, akik épp oly szentimentálisan érzők és épp oly tehetetlenek az emberi nyomorusággal szemben, mint mi magunk, s akiknek minden jó szándéka, amelylyel az általános inségen enyhiteni akarnak, megtörik a dolgok fatalizmusán s a nagytömeg értelmetlenségén. A régi vérségnél és neveltetésüknél fogva a legfinomabb lelkü emberek közöttünk, épp azért a legkönyörületesebb szivüek is; ugyanez okoknál fogva tudatában vannak minden nagy feladatuknak, s nem unottan cipelik ezek terhét, ellenkezőleg önfeláldozással, kényelmük, hajlandóságaik, vágyaik, néha egész énjük megtagadásával szentelik életöket királyi kötelességeiknek, De mert akaratuknak még több a korlátja, mint a miénknek, tenni nem tehetnek többet, csak többet szenvednek, mint más.
Mindenki ismeri a példákat, amelyek igazat adnak ennek a föltevésnek. Mig a köztársaságokban jobbára tolvajbandák vagy a jobbik esetben érdekszövetkezetek osztoznak ha nem is „hatalmon“, de a kormányzás feladataival járó előnyökön, kétségtelen, hogy a trónokat (kivált az igaziakat) világszerte nemes törekvések foglalták el, nem egyéni ambiciók s nem önző, tirannusi hajlandóságok. Mindnyájan ráismerünk Lemaître fantasztikus regényének nemes alakjaira; mindnyájan láttunk királyt, aki sorra látogatta a kolerában haldoklókat, királyt, aki rémitő csapások sulya alatt csak fejedelmi kötelességeinek élt, királyt, aki egy jobb kor, ma még meg nem született emberek érdekében, meg akarta mozditani a hegyeket. Az utóbbi épp azt volt, akihez a Gefkin vakmerő sorai szóltak. És, különös, eddigelé épp ő, az egyetlen „abszolut“ uralkodó, illusztrálta a legszinesebben a Lemaître tételét, attól fogva, hogy a trónra lépése után való napon a koronázás áldozatait, a tömeg falánksága miatt elveszett szegény emberi állatokat siratta, egészen addig a nevezetes napig, amikor a világbéke nagy felkiáltó jelével lepte meg a civilizált emberiséget. (A finnekkel ugyan egy kicsit ridegen bánt ekközben, de e tekintetben talán nem ő volt rideg, hanem az „állam-rezón“.) Mily fordulat azóta a nagy szinpadi meglepetés óta! Ez az ujabb meglepetés, hogy a Tiborc módra kesergő Gefkin nem talált nála kegyelmet, sőt oly haragot keltett benne, mely kifejezésében veszedelmesen hasonlit az irgalom nélkül való, nyers igazságtalansághoz, egyszerre rácáfol a Lemaître optimizmusára: mintha mégis volnának királyok.
Vagy ezt a szinváltozást olyanforma kiábrándulás előzte meg, aminő elődjéé lehetett, mikor megtudta, hogy atyját meggyilkolták, azt a cárt, aki az alkotmányt már ott rejtegette a fiókjában?! Az értelmetlen tömeg olyan sok akadályt görditett utjába, annyiszor huzott keresztet számitására, olyan sürün tette lehetetlenné nemesebb szándékait, hogy végképpen elhagyta a türelme, vagy legalább is igazság-érzetének, hajlandóságainak, szánalmának, sőt idegeinek ellenére, szükségesnek látta példát statuálni?! Mindez kiszámithatatlan. Csak egy bizonyos, az, hogy elbizakodottságunkban egy kicsit korán pszihologizáltunk. Ha időnkint le is vetik a katonai diszt s olyan angol szövetet öltenek magukra, amilyenben mi járunk, közel nem igen eresztenek magukhoz, s azért egyelőre még nem látunk be a királyok lelkébe.