ABBÉ ÉS MARKIZ.
Ez a rokokó-regény rövid és halvány utánzata egy hosszu és szines regénynek, melyet az a Restif de la Bretonne irhatott volna meg, akit a XVIII. század Zolájának neveztek. Restif mulasztását az Élet hozta helyre és ezt az épp oly kitünő, mint termékeny szerzőt másolom, amikor – a hős nagy nevének megváltoztatásával – közzéteszem ezt a levelezést:
I.
Laudetur Jesus Christus! Testvérem az Urban!
„Egerházy Jenő gróf“ nevére küldött leveledet felbontottam és elolvastam, mert bár cimzése hibás volt, láttam, hogy nekem szól.
Válaszul figyelmeztetlek, hogy Egerházy Jenő gróf nevü egyén nincs többé. Annak, akit hajdan igy szólitottak, a neve immáron: Pater Eugenius.
Ha csakugyan e Pater Eugeniusról tudakozódol, aki a Jézus Szent Szivéről nevezett Társaság legszerényebb szolgája, élj tovább is békében. Pater Eugenius jól van, s a következőkben ad hirt magáról:
Üdv az értem imádkozóknak és minden jó embernek! Ne keseregjetek, feleim, mert bizony mondom nektek, hogy irigyelnetek kellene engem, akinek részem van az igazak legfőbb boldogságában.
Hiányosságot csak egyben látok: testi szenvedésekben. A mártiromság öröme eddigelé, sajnos, nem adatott meg nekem. Hasztalan imádkoztam, hogy legalább a bőratka nevü, sanyaruságot keltő féreg kezdje ki silány porhüvelyemet, hő fohászaim ellenére szomoru épségben kell leledzenem.
Napestig vigan seprem cellámat, alázatosságból, és az oktalanoknak nem tetsző, látszólag alantas, de voltaképpen fölemelő foglalkozás okából. Azonban Isten óvjon a hiuság bünétől!…
Közelébb egy testvérem az Urban, meglátogatván, ily felkiáltásra ragadtatá magát: „Hogyan! Egy Egerházy! És seper!“ Fölemeltem a seprüt, s kiüztem cellám békéjéből a bomlott elméjüt:
– Apage Satanas!
Azon kérdésedre, mi igaz abból, hogy minden pénzemet átadtam a rendnek, feleletem a következő:
Mi az a „pénz“? Én nem tudom, hogy mi az. Csak annyit tudok, hogy ama hivságokat, melyeket világi életemben vagyonomnak neveztem, átszolgáltattam Jézusban Atyámnak, hogy helyezze el ama cél szolgálatára, mely egyedül érdemli meg, hogy célnak neveztessék.
Imádkozom lelki üdvödért. Ha gyors kimulás érne, fogadd áldásomat és azon örömömnek kifejezését, hogy hamar lesz részed a mennyei boldogságban. Boldogok, akik korán halnak meg!… de Isten óvjon az irigység bünétől!…
Testvéred
Eugenius.
II.
L. J. Chr. Kedves Testvér az Urban!
Lelki örömöt okozott nekem, hogy Ön, Kedves Testvér, szivesen fogadta testvéri vonzalmam csekély zálogát. Kempis Tamás e kiadása bizonynyal értéktelen könyvecskének tünik fel azok előtt, akik nem akarnak látni, de tartalma megbecsülhetetlen. Kivánom, Kedves Testvér, forditsa lelki üdvére Jézusban való szeretetem e kisded jelét.
Érdeklődéssel forgattam a világi könyvet, melyet az Ön gyöngédsége a lélek szórakoztatása céljából juttatott el hozzám. „Athalie“-ban, bár világi tárgyról szól, néhány komoly gondolatot találtam. De „Phaedra“ olvasása megdöbbentett. Némely sorainak szabadossága azt a nyugtalanitó kérdést keltette fel bennem: mit állhatott ki az Ön szüzies lelke, midőn a szenvedély e zabolázatlan hangjairól tudomást kellett vennie?! E gondolat sokáig nem hagyott aludni, s imámba belefoglaltam a könyörgést, hogy lelkületének égi ártatlanságát a világiasság és szenvedélyekben tobzódó anyagelviség szeméremsértő hangja soha se botránkoztassa meg!
P. E.
III.
L. J. Chr. Kedves Nővér!
Meg kell gyónnom, mert lelkiismeretem örökkön marcangolna, ha Önnel szemben, aki oly nyilt és bizodalmas, eltitkolnék valamit. Isten óvjon a perfidia bünétől!…
Meg kell gyónnom.
Igen, Kedves Nővér, én bünös vagyok. Mert az a gondolat, hogy Önnel lélekben találkoztam ott, ahol a betük a szenvedély szavait tolmácsolták, vétkesen nyugtalanitó érzést okozott nekem…
És ez a bün nem maradt egyetlen. Aggodalommal gondoltam rá, hogy esetleg Önt ugyanily érzés foglalkoztatja, de ezt az aggodalmamat, amelynek amugy is nagyobbnak kellett volna lennie, megzavarta az, hogy nem küzdhettem le örömömet, arra gondolván, hogy közös bünöm van azzal, aki egyébként maga az ártatlanság!
Aztán a kevélység büne fogott el, azzal a reménynyel, hogy diadalmasan tudnók leküzdeni még ezt a kisértő megpróbáltatást is.
Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa.
Imádkozzék érettem!
E.
IV.
L. J. Chr. Drága nővérem!
Ön megbocsátott nekem! Mily végtelenül jó Ön! S mily végtelenül bünös vagyok én!
Azt kellene mondanom magamban, hogy Ön tökéletességben a Szent Szüzhöz hasonlit, mert az Ön jósága nagyobb még a vétkestől való undorodásánál is!
De nem tudom elüzni magamtól a gondolatot, hogy: hátha e bocsánat is földi eredetü?! S Ön több jósággal viseltetik a bünbeesettel szemben, mint amekkora vétkemtől való iszonyodása?! És igy Ön, legalább elnézésével (vagy talán gondolatban nem csupán elnézésével) egy kissé együtt vétkezik velem?!…
Ó szánjon meg! Mert ez büneim közül nem a legnagyobb!
A legnagyobb az, hogy a kisértés képeit nem tudom többé elválasztani Öntől, Kedves Nővér! Ön és a bün képei egygyé válnak, összeforrnak előttem! Mily rettenetes ez! Gyanitja, érti, ugy-e, hogy mily rettenetes lehet ez nekem?
De minden Isten dicsőségére történik.
Isten kifogyhatatlan kegyelmessége megengedte nekem, hogy én, ki azelőtt nélkülöztem a szenvedést (az igazak próbakövét) megérdemelt lelki gyötrődésekkel sanyargathassam magam!
És igen, én örülök bünömnek, mert meghozta nekem a lelkifurdalás, a szenvedés gyönyörét!
Miserrimus.
V.
L. J. Chr. Angyali Nővér!
Hogyan, Ön is ismeri ezeket a gyötrelmeket?! Ön is remeg, édes borzalomban, a szégyentől és lelkifurdalástól?!
Mily meglepetés és mily szerencsétlenség!
Felajánlhatom Önnek szolgálataimat? Nem nyujthatnék Önnek vigasztalást mint lelkiatya? Nem az ember beszél most, a vétkező ember, aki talán akaratlanul is, okozója az Ön lelkifurdalásainak, nem a bün egy másik vergődő áldozata (majdnem azt mondtam: a büntárs!)… most a lelkiatya szól.
Ha óhajtja a gyónás vigaszát, üzenjen egy szót
lelkiatyjának.
VI.
Markiz!
Minden Isten dicsőségére, a Gondviselés akaratából történik. A Gondviselésnek ugy tetszett rendelnie, hogy lépjek ki a rendből, külsőleg tagadjam meg szent vallásunkat, s feleségemnek nevezzem Önt, Isten és az emberek előtt.
Ne lázongjunk a Gondviselés rendelése ellen, hanem nyugodjunk meg Isten akaratában.
Le temps est beau, la route est belle, a kocsi vár.
Eugène.
VII.
Tisztelt Rendfőnök Ur!
Mi van a négyszázezer bikával? Vagy nem érti? Arról a négyszázezer bikáról van szó, melyet a rendbe való belépésemkor megőrzés végett adtam át Önnek! Mert, remélem, nincs félreértés a tekintetben, hogy arany-, ezüst- és papir-marháimat megőrzés végett adtam át? Már akkor kijelentettem, hogy e vagyonnak arra a célra kell szolgálnia, mely egyedül méltó rá, hogy célnak neveztessék. Mi lehet más a cél, mint: a hivők uj nemzedékéről való gondoskodás, vagyis a család-alapitás?!
És aztán! Remélem, nem gondolja, hogy ezentul is magam fogom seperni a szobámat?!…
De élénk tudatában annak, hogy a propaganda fidei sok költségbe kerül, s ehhez mindnyájunknak hozzá kell járulnia, a barátságos egyezkedésre hajlandó
Eugenius, Comes E.
VIII.
Tisztelt Szerkesztő Ur!
Kérem – és követelem – jelentse ki, hogy azok az ostobaságok, amelyekkel a lapok a jezsuita rendből való kilépésemet körülteremtettézik, merőben koholmányok. Ha pedig Ön ezt meg nem teszi, levágom Önnek a fülét. Mordizom, menydörgettét, kuttyafékkom, ezer tüzes istennyila, hol az a hazug tollrágó, a kutyafáját!
Egerházy Jenő gróf.
Tanulság:
Ha az ember gróf, és ennek ellenére belépett volt a jezsuita rendbe, a legjobb, ha nem lép ki onnan, mert akkor nem költenek róla mindenféle ostoba meséket.