MESÉK A KÖLTÉSZETRŐL.
I.
A költő és a sertéskereskedő.
A költő egy kissé magánkivül tévelygett az utcán. Igen kellemetlenül érintette őt, hogy a gyomra egészen össze volt zsugorodva s meglehetősen fájt, mert már több napja tartózkodott az eledelek élvezetétől. Ugy érezte, mintha ki akarnák tépni ezt a rongyos gyomrot.
Fényes nappal volt, de a költő előtt homályosnak tünt fel minden, mintha alkonyodott volna. Kábultan támolygott előre és nem tudta, hogy mit csinál.
Ekkor egy nagyon kövér ember jött vele szembe, kis táskával a kezében. A költő odakapott a táskához és el akart futni vele, de nem tudott, mert a lába nem vitte.
A kövér ember sertéskereskedő volt és igen megharagudott. Rendőrért kiáltott, elfogatta a költőt, s a merénylőt törvény elé állitották, hogy feleljen róla: miért akart rabolni?
A vádlott a biró előtt nem tudott beszélni. Csak suttogott, de a hangja nem hallatszott. Mikor a biró megkérdezte: miért nem szól hangosabban, azt a feleletet adta, hogy: már régen nem evett.
Védőügyvédje ugyanis, akit hivatalból rendeltek ki számára, kezességet vállalt érte s a költő a tárgyalás napjáig szabadon maradt. Ugyanettől a védőtől azóta többször kapott segitséget, de az utóbbi időben már szégyellt hozzá fordulni.
Mindezt egy pohár konyak következtében adta elő, melyet a biró hozatott számára. A biró tudniillik mindenáron tudni óhajtotta, vajjon a költő készült-e a rablótámadásra?
Felszólitotta a költőt, hogy adja elő egész élettörténetét. Ezt a biografiát, minthogy a Brockhaus-féle „Conversations-Lexicon“ nem reflektál rá, csak igen kivonatosan lehet közölni. Tehát:
A költő egykor napidijas volt Berlin város köztisztasági osztályánál. Ekkor az a bolond gondolata támadt, hogy Leander álnéven több költeményt tett közzé német szépirodalmi lapokban. Az álnév felköltötte az irodalmi körök kiváncsiságát. Persze, mikor kiderült, hogy Leandernek mi a polgári foglalkozása, kissé elröstelték az emberek, hogy ugy felültek az inkognitóban rejtőző napidijasnak, s az ujságok rögtön áthelyezték verseit azok közé, amelyek közlésére alkalomadtán majd rákerül a sor.
De mert a költő rendkivül fiatal volt, otthagyta a biztos másfél márkát és elszegődött ujságirónak.
Csak öt hónapig maradt ujságiró. Ez idő alatt belátta, hogy a kőnyomatosok forditásának semmi köze az Olympushoz, s többször eltünődött, hogy vajjon mit szólt magában Anakreon, mikor a szerkesztő egy nap háromszor is leküldte szivarszipkáért a trafikba? Minthogy pedig mindennap két márkányit kellett forditania, az öt hónap alatt nem irt egyetlenegy verset sem.
Azt hitte, hogy terméketlenségének az ujságirás az oka, s otthagyta az ujságot is. Szabad ember akart lenni, de világos lévén, hogy ez nem szegény embernek való ábránd, hosszas hányattatás után végre a törvény kezébe került.
A biró sehogy se akarta megérteni azt a tébolyt, mely a költőket szüli és igy tudakozódott:
– Miért hagyta ott a városi szolgálatot?
– Nem tudtam hozzászokni ahhoz az alantas munkához s a lenéző bánásmódhoz. Ugy éreztem, hogy jobbhoz van jussom.
– Hát az ujságnál mért nem maradt meg.
– Nem voltam odavaló, meg aztán azt hittem, ha ott maradok, vége a versirásnak.
– Azóta miből élt?
– Amig jó ruhám volt, kaptam itt-ott rövid időre való munkát, ahogy azonban rongyos lettem, nem állt szóba velem senki.
– Nem volt senkije, aki érdeklődött volna sorsa iránt? Testvér, rokon, barát?
– Senki se törődött velem. Ha lett volna valakim, akkor minden másként történt volna. Csakhogy én rám soha se sütött a nap. Nem szeretett senki se, s mivel igen érzékeny voltam, szeretet nélkül nem tudtam boldogulni.
– Hm – szólt a biró, s belátta, hogy az ifju beteg.
Aztán megkérdezte a sertéskereskedőt, kivánja-e a szerencsétlen fiatal ember megbüntetését?
– Persze, hogy kivánom! – felelt a kövér ember. – Ha nem volt mit ennie, ugrott volna a vizbe!
Igy aztán a birónak ki kellett mérnie a törvényt a kövér embernek, s két hónapi börtönre itélte a költőt.
Tanulság:
Ne légy költő; légy sertéskereskedő.
II.
Az érdemrend.
Verdaguer, spanyol költő, utolsó óráját élte.
Szeme ugy forgott, mint egy asszonyé, akit erős karok ölelnek; az orvos és az ápolók türelmetlenül járkáltak körülötte. Verdaguer elgondolkozott, azzal a kicsi észszel, amije még maradt.
– Ugy látszik, el kell patkolnom. Bánja az ördög! Mit ér már az én életem?!… Örökösen kinlódni a nyavalyával, naphosszat vesződni egy taposómalomban a száraz kenyérért, dolgozni még akkor is, mikor az álmosságtól már majd leragad a szemem, türni a sok nélkülözést, koplalást, a sikertelenséget, a megaláztatásokat, a gonoszok rugásait, utálatos emberek társaságát, látni, hogy az asszonyok mily szerelmesen kapaszkodnak a fiatalabbak nyakába s mily szánakozással fogadják gyöngéd pillantásaimat, látni, mint nyomorognak és mint halnak rendre, akiket szeretek és akikhez ragaszkodom, látni, mily tehetetlen az ember s mily kegyetlen vak és brutális a világrend, nyüglődni, pihenést nem ismerni, összerezzenni minden zajra, várni, mikor mulik el a fájdalom, s aggodalommal lesni, mikor tér vissza… eh, hát nem jobb ennél, ha aludhatom, s nem tudok magamról többé soha?!… Csak azt az egyet sajnálom, hogy olyan keveset éltem! Egyszer már közel voltam hozzá, hogy fiákerezni fogok; ekkor betoppant hozzám az adóvégrehajtó s elvitte az utolsó pesetámat is. Mióta az eszemet tudom, mindig az volt a legfőbb vágyam, hogy egyszer egy nikkelórát veszek magamnak. És tessék, meg kell halnom a nélkül, hogy valaha órám lett volna, amin nézni lehet, hogyan mulik az idő, s amit be lehet adni a zálogházba!…
Idáig jutott utolsó ábrándozásában, amikor valaki barátságosan felrázta agóniájából. Meg volt irva, hogy utolsó órája se lehet zavartalan.
Az orvos volt, aki egy papirlapot lobogtatott kezében.
– Örüljön, örüljön, Verdaguer mester! – kiáltozott az orvos vidáman. – Nagy szerencse érte önt, kimondhatatlan szerencse! Mert bár egy félóra mulva meg tetszik halni, olyan kitüntetést visz a sirjába, amely önön kivül csak a nagy José Echegaraynak jutott! Ő Felsége ugyanis, dicsőségesen uralkodó királyunk, értesülvén róla, hogy ön utolsó óráit éli, elhatározta, hogy meg fogja édesiteni a költő utolsó perceit, s táviratban az ujonnan alapitott XII. Alfonz-rend nagykeresztjét küldi önnek. Tessék, itt a távirat, fogja meg a papirosát! Meglássa, sokkal könnyebben fog meghalni!
A haldokló vonagló ajkain a boldogság mosolya futott át.
– Hogyan? nyögte. – Ő Felsége?… dicsőségesen uralkodó királyunk?… Alfonz király?… legkegyelmesebben… tudomást szerzett róla, hogy létezem?… illetőleg, hogy egy óra mulva megszünöm létezni?… Nem álom ez?… Mily kitüntetés!… mily szerencse!… Tehát… tehát… mégse éltem hiába!…
S a következő percben már nem volt se nikkel, se utolsó órája.
Tanulság:
Nincs az az ostobaság, melynek egy költő ne tudna örülni. A költőt még az érdemrend is boldoggá teszi, mint a parasztleányt a szines kaláris.
III.
A csodagyermek
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy orvos, aki éppenséggel nem volt csodaorvos, és mégis csodagyermeke született neki.
Az orvos tudniillik sohase foglalkozott irodalommal, s olyan nőt vett feleségül, aki azt se tudta, mi fán terem a litteratura. És lám, a jó isten gyermekkel áldotta meg őket, leánygyermekkel, aki alig érte el tizedik esztendejét s már csodálatos szindarabokat irt.
A csodagyermeket persze Párisba vitték mutogatni. A kikiáltó karjaiba vette a gyermeket s igy ismertette a csodát:
– E leánygyermek neve: Carmen d’Assilon: spanyol hangzásu neve ellenére tősgyökeres francia szülők gyermeke. Ez a tizéves szerző eddigelé hét darabot irt tizenegy felvonásban, s vidéken ahol darabjai eddig szinre kerültek, nagyon jól ismerik nevét. Darabjait nemcsak irja; játszik is bennök. Egyik darabját legközelebb Párisban is előadják.
Az emberek fejöket csóválták és többen igy szóltak:
– E gyermek fejlődése titkát nem lehet megmagyarázni. Ebben az esetben még az átöröklési elméletre se lehet hivatkozni.
Sardou mester volt az egyetlen, aki nem akarta elhinni a csodát, hogy ilyen ifju drámairó is létezhessék. Erre bemutatták neki a kis Carmen d’Assilon-t, s a vén csodaróka elolvasta a kis lány darabjait.
Ki találná ki, hogy a történet hogyan végződik? E történet ugy végződik, hogy Sardou mester közbenjárására a kisleányt bevették a francia szinpadi szerzők egyesületébe.
Tanulság:
Szakitsanak a pajzánságokból élő szinházak Feydeau-val meg a tanitványaival s adassák elő a Carmen d’Assilon darabjait. Igy elháritják magukról azt a vádat, hogy legfőbb igyekezetük: folyton-folyvást sértegetni a jó erkölcsöket. A tizéves leányka darabjai nem adhatnak alkalmat arra, hogy a vád ismétlődjék. Ámbár meglehet, hogy a csoda még csak itt kezdődik.
IV.
Szabadság a hó alatt.
Gorkij Maxim meghalt.
Gorkij Maxim üdülés céljából családjával Livádiába utazott.
Gorkij Maxim jelenleg két regényen és egy szindarabon dolgozik. Két előkelő orosz szemlében pedig novellát tesz közzé.
Gorkij Maximot egy röpirata miatt elfogták.
Gorkij Maximot végre-valahára kieresztették a börtönből, ahol már két év óta sinlődött.
Gorkij Maxim utolsó óráit éli, de halálát a hatóságok el fogják titkolni.
Gorkij Maxim a pétervári akadémiában, melynek legközelebb tagjává választották, óriás érdeklődés közepette tartotta meg székfoglalóját.
Gorkij Maxim hollétéről semmi hir. Valószinü, hogy a rendőrség Szibériában tartja fogva.
Gorkij Maxim legujabb szindarabját Moszkvában fogják előadni. A szerző, Sardou példájára, maga vezeti a próbákat.
Gorkij Maxim akadémikussá választása miatt Konstantin nagyherceg kegyvesztetté lett, aminek következtében a foradalmár hajlamu nagyherceg, aki ma Oroszország első lirikus poétája, eszét vesztette.
Gorkij Maxim előrehaladott tüdővészben szenved s legfeljebb hónapokig élhet. Barátai rajta vannak, hogy a haldokló költő hátralevő idejét valamely külföldi fürdőhelyen tölthesse.
Gorkij Maxim legujabb regényéhez a cár is gratulált. Pobjedonoszcev közbelépésére a levél közzétételétől elálltak, de a gratuláció megtörtént.
Gorkij Maxim akadémikussá választását megsemmisitették. Ez nem csökkenti a kitünő iró munkakedvét. Még sohase dolgozott ilyen jó erőben. A legközelebbi napokban három kötete jelenik meg egyszerre.
Gorkij Maximra feladták az utolsó kenetet.
Gorkij Maxim a jövő héten tartja esküvőjét.
… Egyetlenegy héten mindössze ennyit olvastunk Gorkij Maximról a különböző hirlapokban.
Tanulság:
Végre a költők is megtanulják a kereskedőktől, hogy a jó bornak cégér kell.
V.
Strindberg, a nőgyülölő.
Strindberg negyedik felesége egy szép napon megszökött az urától.
Amikor tudatták vele az esetet, a költő igen megboszankodott.
– Mit zavarnak?! – kiáltott fel epésen. – Hát már sohase lehet nyugodtan dolgoznom?! Épp azt a munkámat irom, mely egyenest visz át a halhatatlanságba; közel vagyok a befejezéshez, mely a nőkérdés problémáját végérvényesen meg fogja oldani, és tessék, ilyen tégla esik a fejemre!… mintha csak azért történnék, hogy ismét félbe kelljen szakitanom a munkámat!…
– Valóban, uram, legjobb, ha nem szakitja félbe – szólt a hirvivő. – Most már ugyis hiába volna.
– Nem értem ezeket a nőket! – szólt mélázva a mester. – Igen, igen, ön nem fogja elhinni, hogy én, a női lélek mélységeinek a kutatója mondom ezt önnek, és mégis igy van: nem értem őket!… Már a negyedik szökik meg tőlem. Egy feleség, két feleség, jól van, de négy feleség! Én gyülölöm őket és ők hagynak el engem! Érti ön ezt?
– Nem én – felelt a hirvivő.
Tanulság:
A csókot gyakorold, és ne magyarázd.
VI.
A költő és a szabók.
A költőnek kilyukadt a nadrágja.
Máskor ő ezt föl se vette, illetőleg máskor fölvette ő a nadrágot lyukasan is. De ez egyszer olyan helyen lyukadt ki a nadrágja, hogy a mögötte menők mind észrevették és csufolták a költőt.
Azért a költő hosszas lelki harc után elhatározta, hogy uj nadrágot csináltat.
Bement egy szabóhoz, akit nevezzünk Rothknopfnak, s elmondta kivánságát.
– Előleget kérek – szólt a szabó.
– Bocsánat – felelt a költő – de véletlenül otthon feledtem a pénztárcámat.
– Sajnálom – mondá Rothknopf – de akkor semmi se lesz a dologból.
– Uram – kérlelte a költő a szabót – nemsokára egy hosszabb époszt irok s abból ki fogom fizetni a nadrágot.
– Ön, ugy látszik, nem tudja, hogy a szabó-ipar milyen válságba jutott – jegyezte meg Rothknopf.
– Nem – felelt a költő. – Ezt nem tudtam.
– Hát majd elmondom önnek – magyarázta a jóságos Rothknopf. – Mindenekelőtt tudja meg uram, hogy az adósok már ősidők óta nem szeretnek a szabóknak fizetni. Ez a szokás a századok folyamán annyira elhatalmasodott, hogy immár beállott a válság.
– És miben áll ez? – kérdezte a költő.
– Abban, hogy a bécsi szabók mozgalmat inditottak, melynek célja az, hogy a szabók világszerte tegyék le tüiket és cérnáikat s tesületileg térjenek át az uzsorási pályára. Az adósok pedig, ha nadrágot akarnak, ezentul varrják meg a nadrágot maguk.
– Ez érthető – jegyezte meg a költő – de ugy látom, hogy ön még nem csatlakozott a mozgalomhoz.
– Nemsokára mindnyájan kénytelenek leszünk vele – folytatta Rothknopf. – Tudja meg uram, hogy az utolsó korrekt megrendelőt, aki szállitás után nyomban kifizette anadrágot, 1857-ben temették el Hannoverben. Azóta a legnagyobb urak is adósok maradnak a szabónak. Ismerek egy német birodalmi grófot, aki mindaddig nem fizet, mig huszonötezer márkával nem tartozik. Szabója egyszer már öngyilkosságot akart elkövetni, de meggondolta magát s inkább egy csinos villát vett a huszonötezer márkáért. Dolgozom egy magyar mágnásnak, aki csak minden öt esztendőben fizet. Ha meggondolom, hogy ez az ember egész életében mindössze hétszer fizetett a szabónak! Mit mondjak, uram? Fiatal korában még maga VII. Edvárd, kinek tragikus sorsa mindazonáltal bennünket szabókat is meghat, mondom, maga VII. Edvárd se szeretett a szabóknak fizetni. Az angol szabók azonban tudnak ez ellen védekezni; aki rendesen fizet a ruha szállitásakor, annak tiz-tizenöt százalékot, aki pedig egy év mulva fizet, annak öt százalékot engednek a ruha árából. De mit csináljon a szegény magyar szabó? Ha az ember eleve nem gondolna minden eshetőségre s nem számitaná a ruha árát ötven–hetvenöt–száz százalékkal drágábban, a szegény magyar szabónak éhen kellene halnia.
S Rotknopf egy könnycseppet törölt ki szeméből.
– Uram – szólt a költő – én belátom, hogy nem a néptanitókon, nem a bányamunkásokon s nem a munkanélkülieken kellene társadalmi uton segiteni, hanem a szabókon. De ön királyi tanácsos, a tőzsdetanács tagja, többszörös háziur s azonkivül okos ember is, aki tudja, hogy a rosszul fizető helyett is meg lehet fizettetni a jó fizetőt… talán kivételképpen mégis csinálhatna nekem egy nadrágot?
– Nem tehetem, uram – bizonyitgatta Rothknopf s folyvást könny csillogott a szemében – esküszöm, hogy nem tehetem! Az én klienseim évenkint másfél millió koronával maradnak adósaim!… tudja-e, mi az: másfél millió koronával! Hogyan pótoljam ezt a borzalmas veszteséget, mondja? Ha ön megmondja nekem, hogyan kaphatnám meg ezt az évenkint másfél, harminc év alatt tehát negyvenöt millió koronára rugó összeget, rögtön csinálok önnek egy nadrágot. De ha a szegény szabó azt kérdi, hogy miből éljen meg? senki se felel. Másfél millió, uram, tudja-e, mi az: évenkint másfél millió korona?!…
E szavakra Rothknopfot sirógörcs fogta el. Ráborult a bolti asztalra, s olyan busulásnak adta magát, hogy a költő alig tudta helyre vigasztalni.
Fölötte lehangoltan lépett ki a boltból. Sajnálta Rothknopfot is, de ennél még sokkal jobban sajnálta a nadrágot.
– Szerencsére, csak egy kis lány, de több szabó is van a világon! – vigasztalta magát.
Rövid mélázás után betért egy másik szabóhoz, akinek a Gelbschnabel nevet adhatjuk.
Gelbschnabel már egészen más stilü ember volt. Székkel kinálta a költőt s tökéletes udvariassággal szólt:
– Azonnal válaszolok óhajtására, uram. Előbb azonban pár szót kell váltanom telefonon a Hiteltudósitó Irodával.
A „hitel“ szó igen megragadta a költőt, mert ösztönszerü rokonszenvet érzett minden olyan intézet iránt, melynek nevében a „hitel“ szó is benn foglaltatik.
– Hogyan? Már ilyen is van Budapesten? – kérdé.
– Igen – felelte Gelbschnabel – csakhogy még kevesen használják, mert nálunk még kevesen állanak a kor szinvonalán.
– Ez igen szomoru – szólt a költő, mert még nem sejtette, hogy mit jelent a kor szinvonala.
Gelbschnabel ur csöngetett a telefonon, összeköttetést kért és kapott, bejelentette a költő nevét s azután igy szólt:
– Azonnal itt lesz a válasz.
A költő azalatt, amig várakoznia kell, egy Vitelliusról szóló tragédia meséjét akarta elméjében megkomponálni. De alig határozta el, hogy mi történjék Vitellius-szal a második felvonásban, a telefon megszólalt, Gelbschnabel ur papirost és ceruzát vett elő s egy perc multán már a költő előtt állott a Hiteliroda jelentésével.
– Tehát hallgassa, uram, hogy mit jelent az iroda: „Bodor Barna, 27 éves alanyi költő, számos, közepes értékü bökvers és alagya, továbbá több el nem fogadott szindarab szerzője, született a torontálmegyei Vojtek községben, hol a népesség garázda, fenekedő, iszákos, vadházasságban élő, duhajkodó, pazar és elszegényedett. Egy-egy alanyi verséért a szépirodalmi lapoktól 3–5 frtot kap; a napilapok verseit ingyen közlik. A szerkesztőségekben kevésre használható, többnyire állás nélkül van, most harminc forint fizetést élvez. A „Fővárosi Takarékos Gazdák Szövetkezeté“-nél lévő kétszázkoronás tartozását perlik; a végrehajtás küszöbön. Iparosoknak rendetlenül fizet, sőt lakásbérével is adós szokott maradni. Lóversenyre gyakran jár és sokszor megfordul az olcsóbb éjjeli mulatóhelyeken. Alsóst krajcárba játszik, de nem tud; blank bélára is fölveszi. Étkezésre nem abonál, még csak könyvecskét se vesz. Pazarul költ drágább édesvizi halételekre, mert ezeknek állitólag nagy a foszfortartalma s ez a költészetre előnyös; nagyon sok apró süteményt fogyaszt el s ezt már nem tudja motiválni. Egy Piczi Mici nevü trapez-művésznőt környékez; eddig két izben költekezett rá egy harmadrangu borozóban, pezsgőt nem hozatott, de igen sok szilvóriumot. A nadrágcsináltatás óhaja is alighanem a szerelemmel függ össze. Hitelképesség: a nullával egyenlő.“ Ebből láthatja, uram, – fejezte be előadását Gelbschnabel – hogy a nadrágot nem előlegezhetem önnek.
– Tévedés van a személyben, – vetette ellen a költő – különösen ami a bökversek irodalmi értékét illeti.
De Gelbschnabel nem volt kapacitálható, s a költőnek eredménytelenül kellett a boltból távoznia. Nem csüggedt el; fölkeresett egy harmadik szabót is, akit nevezzünk Blaumontag-nak. Blaumontag föltette szemüvegét, végig nézett a költőn és igy szólt:
– Külsejéről itélve, uram, önnek benne kell lennie a fekete könyvben.
– Mi az a fekete könyv? – kérdezte a költő.
– A fekete könyv – magyarázta Blaumontag – vagy pontosabban szólva: a Magyar Szabók Fekete Könyve olyan folyóirat, mely betürendben tünteti fel mindazoknak a nevét, kik szabóiknak valaha adósok maradtak. A szabók ebből megtudják, hogy kinek lehet hitelezni, s kik azok, akik rendszert csinálnak belőle, hogy a szabónak adósok maradnak.
A költőben egy remény csillant fel. Az a remény, hogy az ő neve is benne lesz a fekete könyvben. S mialatt Blaumontag a különböző évfolyamokat lapozgatta, egész regényt szőtt képzelete… Blaumontag szavaiból vagy a tartozás összegéből meg fogja tudni, hogy melyik szabó tétette bele az ő nevét a megbélyegző listába. Fölkeresi ezt a szabót és azt mondja neki: „Én önt elitéltethetném zsarolás cimén, mert meg nem engedett módon akart rábirni tartozásom kiegyenlitésére. De ha csinál nekem egy nadrágot: akkor megbocsátok önnek, a nadrágot pedig ki fogom fizetni époszom tiszteletdijából.“ Ennek a szabó nem fog ellenállhatni…
Blaumontag azonban boszusan csapta össze a kilencedik vaskos kötetet és igy szólt, megvetéssel:
– Az ön neve még csak a fekete könyvben sincsen benne. Önnek soha még szabó nem hitelezett, mert különben benne volna. Én volnék az első szabó, aki olyan szamár, hogy hitelez önnek… nos, én nem leszek ez a szamár.
A költő csalódottan s most már kissé elkeseredetten távozott. De nem mondott le végképpen ábrándjáról, s bekopogtatott egy negyedik szabóhoz is, akit az Immergrün névvel fogunk feldisziteni.
Immergrün – Blaumontaggal ellentétben – igen nyájas ember volt. Ahogy a költő óhajtásáról értesült, felkiáltott:
– Kérem, azonnal mértéket veszek.
A költő azt hitte, hogy álmodik.
Immergrün mértéket vett és sorra följegyezte a számokat. Aztán azt mondta:
– Alásszolgája. Köszönöm, megvagyunk.
– Tehát meg fogja csinálni a nadrágot? – kérdezte a tulboldog költő.
– Azt még nem tudom, – felelt Immergrün – előbb meg kell néznem a fekete listát.
– Hát az mi? – kérdezte a költő elhülve.
– Az, kérem, – magyarázta Immergrün – egy szelidebb, kellemetesebb, finomabb fekete könyv, azt mondhatnám: fekete könyv cukrosmandula módra. Mi modern szabók, akik haladunk a korral, nem kellemetlenkedünk a notórius adósságcsinálókkal, akik aztán zsarolási pereket zuditnak a nyakunkba, hanem azért értesitjük egymást arról, hogy kik üzik iparszerüleg az adósságcsinálást. Mi az adósságcsinálóknak nem a neveit, hanem a méreteit teszszük közzé a fekete listában, minden fertálykor. Ahogy a fogház igazgatója följegyzi a fogoly antropometriai adatait, mi is egész sereg számot irunk jegyzőkönyvünkbe, amikor mértéket veszünk. A legritkább eset, hogy ezek a számok két emberre is ráillenek s igy igen alkalmasak arra, hogy fölismerjük róla az adósságcsinálót. Ha Uraságod tizenhat számadata még nem szerepel a rosszul fizetők jegyzékében, akkor örömmel, sőt kéjjel fogom elkésziteni a nadrágot, de ha igen, ugy tudom, hogy kivel van dolgom… s akkor értesiteni fogom.
– Hogyan? – kérdezte a költő.
– Ime, számjegyei s kisérje figyelemmel a „Fővárosi Kürt“ apró hirdetéseit.
A költő huszonnégy órát töltött remény és kétség között. A következő napon, alig hogy fölébredt, megpillantotta a „Fővárosi Kürt“ apró hirdetései között számjegyeit s ezek alatt a következő kis üzenetet:
„Csak nem képzeli, hogy nadrágot csinálok magának?! Immergrün.“
A költő rettentő dühbe gurult. Még egyszer fölkereste Immergrünt, mint a szélvész rontott be a boltba, hirtelen körülnyalábolta a gyanutalan szabót s erőszakkal mértéket vett róla. Aztán igy szólt:
– Ime számjegyei. Kisérje figyelemmel a „Fővárosi Kürt“ apró hirdetéseit.
És tova száguldott.
A meglepett Immergrün először el akarta dobni tulajdon számjegyeit. De még se állhatta meg, hogy másnap meg ne nézze a „Fővárosi Kürt“ apró hirdetéseit. Ott találta számjegyeit s alatta néhány, itt le nem nyomtatható, mert igen kevéssé válogatott szidalmat. Aztán ezt a végszót: „És most ha tetszik, pereljen be becsületsértésért! Azt üzenem a számjegyeinek, amit akarok! Bodor Barna, alanyi, elbeszélő és drámai költő.“
Immergrünt a guta környékezte, de életét mégis megkimélte az ég.
S a mese vége? A mese vége ez: Rothknopf, Gelbschnabel, Blaumontag és Immergrün meggazdagodtak. Ellenben a költőnek még most sincs nadrágja.
Tanulságok:
1. Ha költő vagy, ne akarj nadrágot.
2. A szabót is megsegiti az isten, ha a szabó maga is erősen akarja.
VII.
A világ teremtése.
– Szabadon Schiller után –
Vége felé járt a hatodik nap. Az Ur egy kicsit fáradt volt, mert rövid idő alatt csinos munkát végzett. Először világosságot csinált. Azután megalkotta a teret, ahol az életnek szántakat elhelyezhesse: az atmoszférát, az óceánt, a földet. Majd megteremtette az élőket: a vegetációt, az állatokat, az embert. Az emberrel csak a hatodik nap delén készült el, mert ennek a szövevényes gépnek az összeállitása sok gondjába került. Ekkor már vágyott a pihenésre, de még hátra volt egy nehéz dolog, az elhelyezés müve.
Sietnie kellett, mert a hetedik napon nyugodni akart. S mikor a legjobban sietett, akkor vette észre, hogy alkotásába egy kis hiba csuszott be. Ugyanis több élőlényt teremtett, mint amennyit könnyedén el tudott volna helyezni. „A teret nagyobbra kellett volna szabni“ – szólt magában. Különösen azt sajnálta, hogy az emberek számára nem teremtett több hivatalt. De a nagy munkát már nem lehetett elülről kezdeni.
Mit volt mit tenni, elhelyezte az élőket ugy, ahogy lehetett. Beleizzadt amig egy kis rendet tudott csinálni, de alkonyat táján mégis elkészült a munka nagyjával. Még csak három csoport várt az elhelyezésre. Az élők egyetemének legutolsó rendü csoportjai: az ég madarai, a mezők liliomai, és a költők.
Az ég madarai csiripoltak:
– Mit fogunk enni? Mit fogunk enni?
– Majd táplálni foglak benneteket – biztatta őket az Ur.
Arra gondolt, hogy még maradt egy kis morzsa a zsebében.
S az ég madarai elszálltak a levegőbe, ahol még hely maradt számukra.
A mezők liliomai nem szóltak semmit, csak fázékonyan reszkettek fehérségükben.
– Majd ruházni foglak benneteket – bátoritotta őket az Ur.
Arra gondolt, hogy ez még kifutja a napfényből. És ott hagyta őket, ahol éppen voltak.
Már csak a legutolsó csoport várakozott az Urra, a költők.
A költők némán és közömbösen várták, hogy visszaküldik őket a sárga semmibe. Ugyse értették, hogy mivégre teremtették őket.
Mikor az Ur megpillantotta őket, kétszer is megsimitotta szép ősz fejét. Mit csináljon velök? Már nem maradt semmije.
Hosszas fejtörés után mégis kieszelt valami modus vivendi-t.
– Őszintén megvallva – szólt elgondolkozva – egy kicsit bánom, hogy megalkottalak benneteket, mert tulajdonképpen, ha jól fogjuk fel a dolgot, fölöslegesek vagytok. De ha már megvagytok – isten neki, énekeljetek! Egyelőre nektek nem jutott semmi, de majd csak kinéz nektek is egy kis könyvtárnokság, tanitói állás, diurnum, vagy mi egy s más, egy kis nesze-semmi, fogd-meg-jól. Szegények vagytok, főzzetek vizzel. És a mennykőbe!… Talán csak megvárhatok én is egy kevés hitelt!… Végre is rászolgáltam a hitelre!… Na, hát csak előre!…
A költők elszéledtek a világ négy tájéka felé s utközben vándorbotot nyestek maguknak a fákról.
Az Ur nagyot lélekzett. Azt hitte, hogy végre szerencsésen elkészült. Már éppen el akart indulni, hogy nyugovóra hajtsa a fejét, amikor meghökkenve vette észre, hogy egy vad nézésü, máris elzüllött alak még mindig ott áll s hallgatagon várja a legfelsőbb rendelkezést.
Olyan ágrólszakadt, olyan sovány, olyan beteg volt, hogy az Ur nem ismert rá.
– Hát te ki vagy? – kérdezte megdöbbenve annak láttára, akit alkotott.
– Én a magyar költő vagyok! – felelt a dacos külsejü alak.
– Költő is vagy! Magyar is vagy! Mért nem vagy mindjárt zsidó is?! – kiáltott fel az Ur elkeseredetten. – De, szerencsétlen, ha költő vagy és még hozzá magyar költő vagy, akkor hát mit csináljak veled?!
Végtelen irgalmasságánál fogva mégis elgondolkozott, hogy mitevő legyen.
– Hát persze, persze, te is élni akarnál… ismételgette magában.
Beesteledett, mig sikerült kitalálnia valamit.
– Légy hirlapiró – szólt határozottan, de hangjában részvét csengett.
A magyar költő még ekkor se akarta megadni magát sorsának.
– Más nincs? Semmi? Perabszolute semmi? – kérdezte.
– Perabszolute semmi! – felelt az Ur, a legvégső „non possumus“ szomoruságával.
A magyar költő csüggedten hajtotta meg büszke, konok fejét.
– Légy hirlapiró – ismételte az Ur szeliden – ez végzeted. Arcodnak verejtékével… nem, agyvelődnek elkinzásával kell megkeresned mindennapi kenyeredet… azaz nem, nem mindennapi kenyeredet, hanem azt, amit tegnap megettél, amit gyermekeid tegnapelőtt megettek, amivel tartozol… Dolgoznod kell többet mint két más embernek, mert ha csak annyit dolgozol, mint más, éhen halsz; dolgoznod kell mindennap, kivétel, szünidő nélkül, számodra nincs vasárnap, dolgoznod kell hiába, mert a maximum, amit elérhetsz: létednek és gyermekeid létének fentartása – arról, hogy egy betevő falatot hagyhatnál nekik hátra, nem álmodozhatol; dolgoznod kell, mikor az anyád meghal, dolgoznod kell az esküvőd napján, dolgoznod kell kimerülten, dolgoznod kell betegen, dolgoznod kell a halálos ágyadon is.
Amikor más lepihen és alszik, tanulnod kell, mindig többet tanulnod, mert sokan vagytok, nagy a verseny s aki hátramarad az elhull. Minduntalan kockáztatnod kell az életedet, s minduntalan feláldoznod a szabadságodat, mert meggyőződésedért pisztoly elé állani és börtönbe menni: ez a te vagyonod, ez a te becsületed. Ezekután pedig mindörökre le kell tenned róla, hogy valamelyes megbecsülésben lesz részed, mert sokan vannak a hirlapirók, de kevesen a költők, s az emberek téged is az után fognak megitélni, amit kasztodnak csak a legsilányabbjai cselekesznek, mert ők gyakran cselekszik… Menj fiam! Ha jól viseled magad, férfikorodban segélykölcsönt kapsz az Ujságirók Egyesületétől, s aggkorodban alamizsnát, az Irók Segélyegyletétől. Menj és ne csüggedj! Mert ha meghalsz, minden jóra fordul. Jutalmul, mert költő voltál, ingyen kapsz sirhelyet s ha korán halsz meg, ha férfikorod delén agyondolgozod magadat, még olyanok is lesznek, akik megsiratnak!… Menj, szegény fiam!
S a költő ment, ahová végzete rendelte.
Az Ur pedig nyugovóra tért. Pihenő helyéről még egyszer visszatekintet alkotására, s öröm töltötte el a gyönyörü világ és a sok élet láttán. De isteni érzése nem volt zavartalan; mindenlátó szeme mindig látta a magyar költő meggörnyedt alakját, s fenséges örömébe egy ürömcsepp vegyült.
*
Aki pedig ezt a mesét nem hiszi el: olvassa el Inczédy László élettörténetét.
VIII.
A költő és a sorsjegy.
A költő és a sorsharag… ez régi téma. A költő és a sorsjegy… ez már modernebb. Haladjunk a korral.
*
A költőt megválasztották országos képviselővé. De a költő a pokolban is költő marad. Vakarjátok meg a függetlenségi politikust és eltünik a poéta. Sétáljon bár Páris utcáin, mégis csak: kibuvik a szeg a zsákból.
A költő tehát Páris utcáin sétált, s abban a képzelődésben élt, hogy ő épp olyan országgyülési képviselő, mint a többi. Ehhez képest igy monologizált:
– Legalább is négyszáz képviselőtársam van, akinek a választás több pénzébe került, mint nekem. Nem kevesebb, mint hetvenkét kollégámnak még a képviselői fizetését is lefoglalták választási költségek fejében. Szerencsére az én választóim: utolsó mohikánjai az elvhüségnek. Komolyan vették a tiszta választás mókás jelszavát, s igy az én pénzem megmaradt. Még fölösleges pénzem is van, amit a mai világban már csak kevesen mondhatnak el magukról. Mit csináljak vele? Sorsjegyet veszek. S ha megütöm vele a főnyereményt, Magyarország összes költőit megválasztatom országgyülési képivselővé.
Bement a legközelebbi bankházba s egy igérvényt kért. A bankhivatalnokok összenéztek.
– Mi a neve? – kérdezte egyikök.
A költő megmondta a nevét.
– Foglalkozása? – firtatta amaz.
– Országgyülési képviselő vagyok – felelt a költő.
– Hja, ezt akárki mondhatja!
A költőnek igazolnia kellett magát.
– Vallása?
– Abban a kedvező helyzetben vagyok hogy nem kell eltitkolnom – szólt a költő s előmutatta keresztlevelét.
– Utlevele?
Véletlenül az is volt nála.
Ezután még vagy másfél óráig várakoztatták, abban a reményben, hogy elunja a dicsőséget s lemond a sorsjegyről. De a költő kitartott, s végül mégis csak oda kellett adni neki az öt frankos igérvényt.
Ez a sok huzavona szöget ütött a költő fejébe. Tünődni kezdett, s addig tünődött, mig megtalálta a magyarázatot. A bankhivatalnokok észrevették, hogy idegen, s el akarták rettenteni a sorsjegyvásárlástól. Nem akarták, hogy a francia pénzt idegen nyerje meg s kivigye külföldre.
Mit tett volna ebben a helyzetben egy más képviselő? Egy vérbeli politikus? Egy megrögzött összeférhetetlen?
Azt tette volna, hogy: gunyosan mosolyog, elteszi az igérvényt, megüti a főnyereményt, zsebre vágja a milliókat és nem is fütyöl többet Franciaországra.
De a költő a pokolban is költő marad…
Alig vette észre, milyen ijedtséget idézett elő, az országgyülési képviselőben feltámadt a poéta. Eszébe jutott, hogy a franciák és mi, magyarok, tulajdonképpen testvérek vagyunk. Eszébe jutott Franciaország dicső multja: Szent Lajos, IV. Henrik a nap-király, a forradalom hősei, Bonaparte, Austerlitz, február, julius, a barrikádok, és a vérző Franciaország: Metz, Sedan… Eszébe jutott, hogy Franciaországgal mindig barátságos viszonyban voltunk, és hogy Franciaország néhányszor, igy például: Rákóczi idejében, vagy ebben a században: az emigrációkor, majdnem hogy segitségére sietett Magyarországnak…
Mindez eszébe jutott, s igy szólt magában:
– És én elvigyem ennek a derék országnak a pénzét? A francia testvérek kenyerét? Nem, nem volna áldás azokon a mandátumokon, amelyeket az ő elszegényedésük árán szerezne meg az ember!…
Megsajnálta Franciaországot és nem ütötte meg a főnyereményt.
*
De később nem állhatta meg, hogy el ne beszélje kalandját, tüzes szónoklatot tartván az önálló vámterület mellett.
Aminek utána hallgatói fejöket csóválták és igy elmélkedtek:
– Ezt mégis elhibázta kigyelmed! Mert szép az érzés, ha semmibe se kerül, és szép a költészet, ha a légynek sem vét. De a közérdek előbb való, és mikor közérdekről van szó, a politikus gyürje le a költőt. Ha ön elhozta volna Franciaország millióit!… Hogy lehetett ezt elmulasztani, kedves költő ur! Ön csinos verseket ir, amelyeket senki se olvas el, s mi ezért tiszteljük önt. De ha ön elhozta volna nekünk Franciaország millióit: Kossuth, Türr Pista és Garibaldi után ön volna az első, akinek dalba foglalnók a nevét!