TÉLI ÁLLOMÁSOK.
A loppioi tó malachit szinü vizére rámosolyog a Tavasz küldötte első napsugár, s a viaszképü ember, ott, a vasuti kocsi bőrpadján boldogan suttog magában: „Áldott Dél! Köszöntelek!“ A kis kávémasina, mely embereket szállit a magaslatokon keresztül, duruzsolva, pihákolva szaladgál jobbra-balra a nagoi hegykanyarulaton. Hol előre törtet, hol visszafut; messziről nagy, fekete macskának néznéd, mely valami cérna-gombolyaggal játszik. Oltresarcanál aztán lekanyarodik a magaslatokról, s a viaszképü ember a völgykatlanban villák és fogadók kőhalmait pillantja meg: az ott már Arco. Végre! Az összegémberedett láb és kar, mely a meráni direkt kocsi beteg-fülkéjében tizenkilenc órán át nem találta a helyét, hogy aztán még két vasuti kupét próbáljon ki, már jóelőre nyujtózkodni kezd, s mikor a kis kávé-masina behápog az arcoi állomásra, a beteg megkönnyebbülten kászolódik ki a vasuti kocsiból. Nem látja sápadt, fehér fülü bajtársait, akik Rivába igyekezve, sietnek elfoglalni az üresen hagyott helyeket, nem látja a vasut lármáján szórakozó halovány asszonyok féreg-rágta szépségét, csak a napsugárt, mely vigan táncolt be előttük a szomoru állomásra. S annak az érzésével, aki három heti tengeri ut kényelmetlenségei után végre kikötőbe ért, örvendezve siet a kijárat felé. A kijáratnál aztán aranypaszomántos sapkáju hotel-szolgák veszik át az orvosok eleven szállitmányát. A beteg nem ellenkezik, nem ordit fel, nem rug-kapál, nem védekezik kétségbeesetten, nyugodtan türi, hogy betegyék egy omnibuszba, melynek mult havi pasasérjai már csöndesen fekszenek nem messze innen, a fehér kövek alatt.
Ó, viaszképü ember, nézz vissza egy pillanatra, mielőtt végképpen magad mögött hagyod a hegyeket, a halmokat, az országokat, népeket s az egész földgolyóbist! Nézz vissza; megérdemli, hogy még egy utolsó pillantást vess rá: gyönyörü világ volt! Fák zöldeltek, patakok csörgedeztek s vidám asszonyok nevetgéltek benne. Bucsuzz el tőlük. Az ut, amelyre lépsz, rövid, s mégis a semmiségben végződik. Ez a napsugaras vidék az Elysium előtornáca; az aranypaszomántos sapkáju szolgák a halál küldöttjei. Ha a nagy embergyüjtő eddig csak alkudozott rád, itt, bizonyos lehetsz benne, perfektté teszi a vásárt. Nézd, amott a meleg homokon pohos, dusgazdag baktériumok trilliói korzóznak láthatatlan batárjaikon; a gyepen ici-pici bacillus-fiuk és serdületlen bacillák megszámlálhatatlan serege járja a ringe-ringe-rájá-t. Viaszképü ember, nézz vissza még egyszer a hófedte hegyekre, s azután menj, ahová a napsugár hi, az aranypaszomántos sapkáju szolgákkal! In paradisum deducant te angeli.
*
Déli verőn a beteg sétára indul San Tommaso irányában. Elmegy az elhagyott templomig, melyen nagybetüs felirás figyelmezteti a minden tisztességtudásról megfelejtkezett emberiséget, hogy: „Rispetto alla casa di Dio!“ s közben végignézi a temérdek fogadót, amint minden ötpercnyi távolságban egymásra licitálnak az olcsóbbnál olcsóbb ellátással. Ha elhiszed, amit hirdetnek, azt képzelnéd, hogy tüdőbajos ember számára nincs itt egy talpalattnyi hely, s ablakaikból vértelen lány-arcok nézik a sétáló beteget, Krisztus arái. Amint tekintetük találkozik, azt gondolják egymásról: „Szegény! Ez már szépen benne van!…“ s aztán igyekeznek egyébre gondolni. Amaz tovább megy. Egy pillanatra boldoggá teszi a meleg érzése, s kigombolja a felső kabátját, de mikor a tizedik haldoklót hozzák eléje tolószéken, óvatosságból ismét begombolkozik. Az egyikre véletlenül rápillant s igy szánakozik magában: „Istenem, hát nem jobb volna ennek, ha egy vagy két héttel hamarább meghalna?! Mit ér már az ilyen exisztencia?!“ Egy-két hét mulva, mikor őt viszik igy, azt fogja gondolni: „Ó, milyen jó a levegőn! Nemsokára annyira megerősödöm, hogy megint járhatok, kelhetek, sétálhatok!…“ Elhalad az osztrák Fehérkereszt épülete előtt, s a kirakatba tett haldoklók, a verandán és az erkélyeken fekvő, mozdulatlan emberek egy kicsit elkedvetlenitik. Visszatérőben nem állja meg, hogy oda ne pillantson; igen, még most is ott feküsznek.
Betér egy vendéglőbe, vagy egy kávéházba. A térzene, bár egy kicsit kisértetiesen hangzik, elszórakoztatná; de már elég beteget látott, minek lássa a többit is?! Azt a rekeszt választja, ahol dohányzók söröznek. A másikban, ahol nem szabad szivarozni, nincs egy lélek se. Mindenkinek jólesik azt hinni, hogy az ő baja nem tartozik a sulyosabbak közé, s a füsttől nem őt óvják, hanem a többieket.
Csak a szomszédja valamivel tovább ülne! S ne látná mindenütt azt a memento mori-t, hogy: „Man bittet sich der Spucknäpfe zu bedienen.“
Kilenc órakor lefekszik s a kegyes álom elfelejteti vele ezt a széltől védett helyet, ahol nem igen vannak, csak haldoklók, s olyanok, akik a haldoklásból élnek.
*
Harmadnap a beteg ember rájön, hogy télen, ha rossz idő jár, a pokolban is hideg van. A hőmérő itt három fokkal többet mutat, mint otthon – ahol különben süt a nap – a szél se fu olyan nagyon, mint a Garda-tón (Malcesine tájékán), de esik az eső, s a szobából nem lehet kimenni. A szobában pedig rettenetes hideg van; lehet husz-harminc éve, hogy nem fütöttek ebben a helyiségben. A nyomorult ember, aki a tavaszt keresi, befüttet; az első kisérletek hiábavalók, de két forint ára fütőanyagtól valamennyire megenyhül a klima. A beteg ember magáraveszi a plaidjét és néz maga elé.
Szeretteire gondol, akik azt hiszik, hogy ő az örök tavaszban lépked, s kék virágokat szed örökzöld fákról, melyek nevető ég alatt dicsérik a természet kegyességét ötszáz esztendő óta.
Másfél óra mulva elfogja az elkeseredés s lemegy az első könyvkereskedésbe, hogy valami olvasnivalót keressen.
Ó, ezek is gondoskodnak a haldoklókról! Ime, itt vannak: „A tüdővész keletkezése és gyógyitása.“ – „Egészségtan tudőbajosok számára.“ – „Az alkohol és a tuberkulózis.“ (Olcsó vigasz azok részére, akik nem söröznek.) – „A tüdővész gyógyitható.“ – „Az asztma gyógyitása.“ – „Hogyan óvakodjunk a tüdővésztől, s hogyan gyógyitsuk a tuberkulózist?“ – (Ez biztos szereket ajánl, s olcsóbb, mint a többi.) – „Térjetek vissza a természethez!“ (Azoknak szól, akik még reménykednek.) – „Láz-mérő.“ (Ennek a doktornak a szive spongyából van.) – „A soványság okai és gyógyitása.“ (Ezt lágyabb lelkü lirikus költötte.) – „Hogyan ismerjük meg a tüdővészt a szem kötőhártyájáról?“ (Kitünő könyv; aki elolvassa, meggyőződik róla, hogy neki semmi baja.) – Aztán egy egész irodalom azok számára, akik már csak a másvilágban reménykednek: „Személyiségünk tuléli a földi létet.“ – „Meghalok s mégis élek.“ – „Közlekedjetek a szellemekkel.“ – „A praktikus spiritualizmus tanitása.“ – „Bevezetés a kisérleti spiritualizmusba.“ – „A föld nem utolsó állomásunk.“ – Ötven krajcárért, vagy másfél forintért egy hétre való vigasztalás. S ne felejtsük el, hogy ez a kegyes csalás nem árt senkinek. A beteg, ha elpezsgőzi azt a pénzt, amibe ezek a nyomtatványok kerülnek, legfeljebb egy pár órával hosszabbitja meg az életét.
Itt a civilizált emberiség örök szórakoztatója: Guy de Maupassant. Itt a legujabb könyvek, amelyek a beteg figyelmét egy negyedórára leköthetik; itt a „Henschel fuvaros“ és Christomanos naplója. Azt, akit világéletében csak egy dolog érdekelt, itt is fel fogják viditani „Faublas lovag kalandjai“. Aztán megint Guy de Maupassant, vallásos könyvek, s végül is a Notre coeur szerzője.
A beteg beburkolózik plaidjébe, lábát odatámasztja a kályhához, olvas és élvezi az örök tavaszt.
*
Az osztrák-magyar monarkia köztisztasági ládájában, melyet némelyek üdülőhelynek tekintenek, s melyet a bacillusok Párisának kellene neveznünk, a tekintélyesebb és pohosabb baktériumok nemzetközi kongresszust tartanak. Eljárják a danse macabre-t, aztán komoly tanácskozásra gyülnek egybe s elvégzik, hogy minden becsületes törekvésük ellenére még folyvást jelentékeny a tennivalójuk. Egyre jönnek uj meg uj szervezetek, amelyekkel el kell bánniok.
Nehezen győzik a munkát, de vannak szövetségeseik.
Ezek a szövetségesek derék, köztiszteletnek örvendő emberek. Akik nem látják át, hogy az igazán megtámadott embernek a valamivel tisztább, s a kevéssel, fölötte kevéssel melegebb levegő nem használ annyit, amennyit árt a temérdek lelki depresszió, és nem látják át azt sem, hogy akinek könnyü inficiálnia magát, sehol se szerezheti meg az infekciót biztosabban, mint itt, ahol több a miazma, mint a meleg, s ahol minden villámos lámpán ott kellene lennie a felirásnak: „Óvakodjál embertársadtól!“… Talán maguk se tudják mért – valószinüleg puszta tradicióból – bolygatják ki a halálraitélteket otthonuk nyugalmából, s maguk se hiszik, hogy sokat használ a szerencsétlennek, ha a tavasz reményében, elhozza obulusát ennek a kis köztársaságnak, mely a haldoklásból és a halálfélelemből él, nő és gyarapszik.
Igaz, hogy kényelmesebb nem látniok a halálra váltat. Ez is misericordia.