ESTE AZ ERDŐN.
Este az erdőn egy nagyon szép fiatal asszony meg egy kis leány virágot szednek. Egyszerre előttük terem az örök Anthony, az az ember, akinek a szerelme végzetes. Az uj időkben Anthony külsőleg olyan, mint más. Nincs benne semmi a Beau Ténébreux-ből; megjelenése nem ébreszt balsejtelmeket. Tartása nyugodt, szava illedelmes; a szenvedély nincs folyvást ajkán. Amig magára nem marad vele, közömbös dolgokról beszél; semmiségekről, mint mindenki, kissé egyhanguan, mint egy igen jó modoru fényképész. Hogyan kelthetne gyanut? Titkát egy tudja csak, és az nem beszél róla. És egy tizenöt éves leány, „ki még virágot szedhet minden ágról“, mit sejt az még szerelemről, halálról?!… Magukra hagyja őket. Ő koszorut köt; a másik csöndes, mint a mélyviz; nem látni rajta, mit forgat a fejében. Majd hoz nekik virágot.
Este az erdő árnyékokkal telik meg. Az elhagyott tájék ünnepi csendje a halált dicséri; a fák az anyaföldről suttognak, s szavuk a szivekbe lopózik. Akinek bánata van, kerülje az erdőt, s ne hallgassa a nyirfák zizegését; üljön otthon, olvassa Paul de Kock-ot, vagy menjen el a kaszinóba, ott még jobb a világitás. Az erdő sötétjében gnómok leskelődnek.
S meglehet, ha ez a találkozás másutt történik, a dolog, melyről szólok, épp ugy végződik, mint a legtöbb szerelmi história: müvészi befejezés nélkül. Ki nem volt közel a „tragikus vég“-hez soha életében?! A véletlen nem mindig öl; néha visszarántja az örvény széléről, aki maga ront neki az örvénynek. Az Anthonyak családjából sokan meggyógyulnak, s mint nyugalmazott pénzügyi tanácsosok szokták, nem halnak meg soha.
Ennek a históriának másképpen kellett végződnie. Mit beszélhettek a halál előtt – ki tudná azt kilélekbuvárkodni? Az örvény széléről visszarántott, hajdani öngyilkos-jelöltek mesélnek egyet-mást az efféle jelenetek részleteiről, de mindenki rosszul emlékszik elmult fájdalmaira. Bizonyára banalitásokat beszélt a szegény Anthony; affélét, aminőt szinpadon hallani. Az élet tragikusai a legtöbbször azoktól tanulják a szavakat, akik csak játszszák a tragédiát.
Egyet tudunk az egész párbeszédből, ezt a kis szócskát, hogy: „nem“. Tudjuk továbbá a „tény-álladék“-ot. Két lövés dördült el, s két golyó kioltott két életet. Anthony ölt, mert szeretett; nem akarta, hogy a másé legyen, aki nem lehetett az övé. Aztán megölte magát. A vadrózsa-bokrétát piros, meleg vér boritotta el, s a gyermeklány már egy halottnak hozott virágokat.
*
Az ember nem hinné, hogy ennek a szomoru történetnek tanulsága is van. Pedig, ugy látszik, van; legalább eljövének a moralisták és fejöket csóválák.
Lám, a realizmus! A meglazult erkölcsök! A finde-siécle és egyéb gonosz dolgok!
Ámbátor Anthonyk minden időben voltak és lesznek, s a vidám régiek, akik szerencsésen elkerülték Krafft-Ebing doktort, koronkint együtt pingálták Ámort és a halálfőt.
Mégis ugy kell lennie, mint ezek a bölcsek állitják, s bizonyára cudarság megölni, akit szeretünk, azért, mert nem engedett önös kivánságunknak. S ha a bokrétát kötözgető szép asszony gyilkosa azért ölt, hogy kiérdemelje ezeknek a moralistáknak az elismerését, ugy nagyon elvétette a dolgát.
A valószinü azonban az, hogy édes-keveset törődött ezeknek a jó uraknak az elismerésével, s nagyon mindegy volt neki minden erkölcsi fogalmuk, s ráadásul mindegy volt neki az egész világ. Ugy látszik, nem igen törődött az semmivel, a monomániáján kivül. A szenvedély már ilyen furcsa valami.
A moralizálás igen szép dolog, még a minden áron való moralizálás is. A karakter még tulszigoruságában is tiszteletreméltó. Néha azonban a karakter, a maga megelégedettségében, kissé erőszakos. Ilyenkor fölösleges prédikációkra ragadtatja magát, s többet akar tudni, mint amennyi halandónak adatott; szóval, a karakter néha diadalmaskodik az elmén… rosszabb magyarsággal jobb volna igy mondani: a karakter néha diadalmaskodik az ész felett…
Még ebben az esetben is kalapot kell emelni előtte, ilyenkor azonban ne tessék követni a karaktert odáig, ahová tulszigoruságában eljut, amikor megtagadja az emberi részvétet a halottól.
Higyjék el, némelyik Anthony méltó minden szimpatiára. Én ismertem ilyet; véletlenül éppen azt, aki – senki se hitte volna róla – gyilkossággal és öngyilkossággal végezte, este, az erdőn… nyilván nem azért, hogy megboszantsa a szigoruakat… Szóval, nemcsak „a papiron“ tipelek… Kedves, megnyerő, és finom lelkü embert ismertem meg benne, aki gavallér volt a szó legjobbik értelmében, amivel azt akarom mondani, hogy gyöngéd és nemesszivü volt, aki addig, mig gyilkossá kellett lennie, még csak kellemetlenséget se okozott senkinek.
Bizonyára volt benne valami a regényhősből. Ó, nem a viselkedésében, nem az allürjeiben, ha önök szerint, szigoru urak, a regényhősök viselkedése, a „regényhős-tempók“ nem férnek össze a jóneveléssel és az európai formákkal. De a hangja lágyságában, s a tekintete szelidségében volt valami nyugtalanitó, amit csak azoknál az embereknél venni észre, akiknek előbb-utóbb szerencsétlenség a végük.
S önöknek igazuk van, ha azt vallják, hogy a világnak semmi szüksége a regényhősökre, akik önmaguknak is, másoknak is vesztére születtek, s akik nem tudnak élni, csak meghalni tudnak. Mindez igaz; mégis minden kor, s minden társadalmi réteg megtermi a maga regényhőseit.
S mért hogy igen sokszor éppen ezek a legkedvesebb emberek?
Csak véletlen-e, hogy ennek a mi regényhősünknek a huga tüneményes szépség volt a maga rövid életében, a legpoétikusabb jelenség, s a legragyogóbb beauté mindazok közül, akik a budapesti bálok parkettjén megfordultak?! Sokan sokáig emlékeztek rá, hogy ez a gyönyörü teremtés virágjában tört le; az orvosok azt mondták, hogy: a tüdővész, az asszonyok, hogy: a tánc ölte meg.
Mért hogy a szépség, a szeretetreméltóság, meg a szerencsétlenség édes testvérek?…
*
Azokban, akik ismerték a mi regényhősünket, a mély részvétet nem zavarhatta meg az erkölcs felháborodása. Ezeknek eszébe kellett jutnia, hogy vannak rettenetes dolgok, melyek bármilyen isten ellen való vétkek, mindenekelőtt óriás szerencsétlenségek.
Akik nem ismernek bocsánatot, vegyék figyelembe, hogy az isten ellen való vétek nem mindig alantas. Vegyék figyelembe, hogy amikor az emberek roppant tömegében jóformán csak egy energiát látni, azt, amelynek erejénél fogva az egész világ kapar és marakodik, majd ujra marakodik és kapar: az, hogy van még az emberiségben egy másik energia is, mely bár rombol és öl, de nem az étvágyból fakad – magában véve is bocsánatért kiált.