LESSEPS.
Nem lehetett egy szó, egy hang, egy sóhajtás nélkül menni el a Lesseps ravatala mellett. Ha valami, ez a Circum dederunt még alázatosságra tanithatott bennünket. A szegény halhatatlan – mert kegyelemből a halálában is „halhatatlan“ maradt, – aki most már a mindig szives vendéglátó Pére Lachaise lakója, egy csodálatos élet szomoru tanulságait hagyta maga mögött. Valóságos mese volt ez az élet, csakhogy modern mese, amelyben sok a fantasztikum, amely azonban nem a mesebeli örök boldogsággal, hanem a végzettragédiák megrázó fordulatával záródik. Sorsának röpte már-már a csillagokat érte s az impozáns „hajtalék“ abban a mélységben végződött, ahová a szakadékok kis gnómjai is csak megdöbbenéssel tekintenek alá. Ha valamikor, ugy akkor, mikor a Pére Lachaiseben elhangzott Et cum Lazaro hirét a telegráf és a kábel szerte röpitették mind az öt világrészbe, a kereskedőktől hangos nagyvárosokba s a sárgaláz vidékeire, ahol nem laknak megfinomult emberi lények, csak vad, ős-emberek, ahol csak egy-egy magános mérnök csinálja a civilizációt nem tudni kinek a hasznáért: eszünkbe juthatott a Bossuet mennydörgése: „Csak az Isten nagy!“
*
Vajjon azok, akiknek nevét rózsalánccal köti a hir a nagy cselekedetekhez, kétségtelenül, okvetetlenül nagy emberek-e?! Vajjon Isten választottjai-e mindannyian, vagy a legtöbben csak a vak sors játékszerei?!
Az utilitárius felfogás – és ó, mennyire megnyerte és mennyiszer teherbe is ejtette ez a világnézet a mi korunkat, amelyben minden kicsinyes, kivéve az általános versengést, mely oly formidáblisan nagyra nőtt! – a kalmár-logika, a kalmár-kritika nem habozik. Neki csak egy cinosurá-ja van: a hatás, a siker s csak a kézzelfoghatóból, a készpénzre válthatóból következtet vissza az x-re, az ismeretlen erőre. Kihagyja számitásából, hogy a hatásnak, a sikernek az emberi gondolaton s az emberi energián kivül hány és hány másféle faktora van; nem törődik vele, hogy a céget jegyző emberi erő mögött a kedvező szelek s szelid vizek minő hajtó erővel dolgoztak. Csupa bók az emberi erő iránt, föltéve, hogy a siker eszkontálható; viszont az nem erő neki, mely megtört az elemek hatalmán s a balszerencse ellentállásán. A zseni, akit elvisz a sárgaláz, nem volt zseni; csak gyönge ember volt, akinek ki kellett volna tartania. Másfelől, aki valamit produkál, ha nem is tett egyebet, mint hogy megnyerte a nagy lutrit: a legrosszabb esetben ördöngősen ravasz fickó, akivel számolni kell.
És hány embernek a nevéről neveztek el már csillagokat, akiknek esetleg kihuzták a számát, akiknek véletlenül megjött a csillaguk!
Ez a történeti felfogás, a taine-izmus in absurdis; egy kis ravaszkodás azzal a sark-igazsággal, hogy mindennek ugy kellett történnie, amint történt. Ravaszkodás, mely nem lát az orránál tovább s mely ha következetes akar lenni, felállitja ezt a tételt is: „mindaz pedig, ami nem történt meg, egyszerüen lehetetlen“. S vannak, akik elmennek idáig.
Ennek a felfogásnak a kis tőkései hamar elkészültek a Lesseps Ferdinánd megitélésével. Megalkotta a Suez-csatornát, mely hasznára lett millióknak, tehát nagy, igen nagy ember volt; nem tudta megcsinálni a Panama-csatornát, amiből kára lett millióknak és millióknak, tehát gazember volt.
De hát igazán övé volt-e a Suez-csatorna minden dicsősége?! S igazán övé volt-e a Panama minden szégyene?!
*
Ugy látszik, mintha a nagyságához nem férne kétség, legfeljebb a bünösségéhez. S bünös volt-e, vagy csupán könnyelmü: ezt a kérdést, miután jogilag letárgyalták, nem bolygatták többé, hanem letakarták nagyságának a palástjával.
Előbb, miután nevét ráirta Európa mappájára, elhalmozták minden dicsőséggel. Elnevezték a nagy franciának, megválasztották „halhatatlan“-nak. Csak egy dicsőségre kellett haláláig várakoznia. Arra a dicsőségre, hogy Vilmos császár kinevezze őt a világegyetem legnagyobb emberének.
Ez is megtörtént. A kiváló tehetségű kritikus és zeneköltő, aki már sok arcképkészitőt nevezett ki festőmüvésznek, aki kinevezte Ohnet-t a legnagyobb francia regényirónak, nem tudom kit a legnagyobb káplárnak, nem fösvénykedett, mikor elérkezett az idő, hogy Lesseps-szel szemben is kitegyen magáért. Nyilván ugy vélekedik, hogy hasonlóan Szent Ágneshez, aki üres kötényéből rózsákat osztogatott, csak a zsebébe kell nyulnia, hogy annyi dicsőséget osztogasson szét belőle, amennyi neki tetszik.
De bármint vélekedik, szép tőle, hogy juttatott a készletéből Lesseps Ferdinándnak is. Annál szebb, mert alighanem ez az utolsó dicsőség, amelyben a suezicsatorna hőse részesült.
Még el sem földelték szegényt s a nagyságot máris megkezdték visszalármázni róla. A rögtönzött biografiák kisütötték, hogy a legjobb esetben is, ezt a nagyságot nem jelentette előre semmiféle signum, semmi ama prodigiumok közül, amelyeket Livius emleget. A zsenialitás kissé későn tört ki rajta, s ha esetleg hatvan éves korában talál meghalni, a neve örökre ismeretlen marad. A diplomata mesterségbe született bele, de erről a pályáról, a dicsőségnek minden aprópénze nélkül, önkéntelenül kellett lemondania. Valóban alig képzelhető tökéletesebb bukás, mint az, amely a Lesseps első „karriér“-jének véget vetett. Odillon-Barrot olyan megbizással küldötte Rómába, amelynek céljával minden francia ujságolvasó tisztában volt. De Lesseps félreértette instrukcióit, s ugy diplomatizált, hogy a francia érdekek csak ugy rittak bele. Oudinot generális, a francia csapatok fővezére, nem is hederitett a szerencsétlen küldött intézkedéseire, s mikor Lesseps ezért kérdőre vonta, a teljhatalmu megbizott urat egyszerüen ostobának nevezte. A diplomata kardot rántott, s a katonáknak ki kellett nevetniök a szegény diplomatát. Lesseps panaszkodó levelet küldött haza, s mig Rómában, amelynek eddig csak szivességeket tett, minden bajért őt tették felelőssé s gyilkossági kisérleteket követtek el, ellene, a külügyi hivatal nem is felelt a levelére, ellenben elmozditotta az állásából, bolondnak deklarálta, fegyelmi eljárást akasztott a nyakába, s hivatalosan megállapitotta, hogy Lesseps az ő utasitásai ellen cselekedett, ami meglehetősen ritka dolog a diplomácia botránykrónikáiban.
De ha a Lehrjahre nimbusza szétfoszlott a detektivszerepre is vállalkozó tájékozódó-kedv tolvajlámpájának világosságánál, ime, a Wanderjahre dicsősége sem teljes többé. Kiderül, hogy a szuezi csatorna ideájának atyja tulajdonképpen Lepère tábornok, Bonaparte egyiptomi expediciójának vezérkari főnöke volt, s ezzel az ideával, mely megfordult már a fáraók idejében is, Lesseps csak a Lepère könyvei révén ismerkedett meg. Kiderül továbbá, hogy a szuezi csatorna munkálatainak valamennyi terve egy osztrák mérnöktől való – ki tudná a nevét?! s az egész plánumot, melynek végrehajtása akkora dicsőséggel járt, Lesseps meg a szuezi csatorna-társaság csak megvásárolta. Sem az idea, sem a tervezet nem a Lessepsé; Lesseps ennek a kanálisnak inkább csak a Vespucci Amerigo-ja volt. De miben állna hát akkor nagysága, ez a világraszoló nagyság? Övé a végrehajtás érdeme. A vállalkozásnak temérdek akadálya volt: a porta bizalmatlansága, az angolok féltékenykedése, az általános kishitüség. Ezeket az akadályokat győzte le a Lesseps hite, szivóssága és akaratereje.
Csakhogy – mint az Ál-jó-emberek Bassecourt-ja mondaná – csakhogy hová lett volna ez a hit, ez a szivósság és akaraterő a Szaid pasa barátsága, az Izmail pasa financiális zavarai, s a Napoleon császárnévá felcseperedett Montijo Eugéniának holmi apró udvariasságokkal meghóditott, szives jóindulata nélkül?! Sors bona, nihil aliud.
Szó sincs róla, ebben a kritikában nagyon sok a tulzás. Ez a kritika nincs távol attól, hogy ekképpen nyilatkozzék: „Istenem, hát olyan nagy dolog az emberiség életében, ha az indigót valamivel hamarább lehet áthozni Indiából?! Láttunk már ennél nagyobb szeleket is!“ Amivel bizonyára csak a legfrivolabb felfogás állhatna elő. De ha sok is a tulzás ebben a kritikában, jegyezzük meg, hogy ez a kritika soha se a gondolkozás, hanem mindig csak az akció nagy embereit ostromolja, akik, valljuk meg, soha se lehetnek meg, soha se boldogulnak kitünő dolgozótársak, véletlen segitségek nélkül, amelyek, legyenek hatalmas pártfogások vagy kedvező szelek, soha se alkalmatlankodnak, mikor arról van szó, hogy a szerencsés cégjegyző besöpörje a dicsőséget.
S valóban csak ez volna az emberi nagyság, ez a mindenre kész vállalkozási kedv, mely el van szánva rá, hogy hatot vagy vakot vet, ez a különös energia, melynek legfőbb erénye a csökönyösség, s mely oly nyomorultul függ a hatalmasok pártfogásától, a kicsiny emberek hitétől, s a kedvező szelektől?! Nem, valóban láttunk másféle nagyságokat is. Darwinnak, hogy megváltoztassa az emberiség egész gondolkozását, hogy eltörölhetetlen nyomot hagyjon maga után, nemcsak a térkép egy kis pontján, hanem ezen a kerek földgömbön mindenütt, nem volt szüksége kedvező szelekre. Lavoisier-nak nem volt szüksége a hatalmas pártfogókra, s Laplace-nak nem a kicsinyek hitére.
Igenis, van egy emberi nagyság, mely független a klima kegyétől vagy kegyetlenségétől, melyet nem törhetnek meg a kedvezőtlen szelek, melynek jótékonysága nem függ az apró véletlenektől. Igenis, van emberi energia, mely különb a közönséges energiánál s mely vetődjék erre a térre, vagy amarra, jó és balszerencse közt, mindig életjelt fog adni s theatralis sikerekkel vagy azok nélkül, mindig kivételes és ritka emberi energia marad. S talán csak ez a nagyság az, amely igazi.
A természet az erőket nem egyenlő méretekben osztogatta szét, s végtelenségének pazarságában nem törődött vele, hogy a különböző erők minő emberi célokra fognak szolgálni, s minőkre nem. Az erőhöz nem kötötte azt a föltételt, hogy okvetetlenül földi sikerek atyja legyen; s ha erő a füszeres munkája, amely gyümölcsözik, bizonyára hatalmasabb erő az óceán hullámverése, mely haszontalanul törik meg a part fövenyén. A természet neveti az utilitárius elméletet.
*
A megindult reakció máris perspektivát nyit arra, hogy a történetirás, amint nálunk sokkal hidegebben fogja tekinteni a szuezi-csatorna megalkotójának dicsőségét, másrészt sokkal enyhébben fogja megitélni azt, amit mi a Lesseps szégyenének neveztünk.
Nem, a világegyetem legnagyobb emberében nem volt meg a világegyetem legnagyobb találékonysága. Még mindig elég szivósnak érezve magát, egy csodálatos presztizs-zsel gazdagabban, másodszor is meg akarta csinálni Szuezét, milliók és milliók hasznára; ugy tett szegény, mint az a szinmüiró, akit a siker karjára vett, s aki nem tud egyebet, mint még egyszer megirni ugyanazt a darabot. Ugyanazzal a hittel, ugyanazokkal az eszközökkel és sokkal több chance-szal látott ugyanahhoz a dologhoz; és ebből lett: Panama.
A szelek ezuttal nem kedveztek. A tervezet nem volt olyan jó, mint az első, s a szoros százszor több pénzt nyelt el, mint a Szuez-kanális. Sokkal több millió állott rendelkezésre, mint akkor, de még több kellett, mindig több, képtelenül sok millió. Azzal, ami megvolt, nem lehetett se előre menni, se hátra. S az akció embere, a praktikus ember tudta, hogy mikor minden pénzforrás elapad, akkor csak egy energia, egy modern erő van, amely pénzt teremthet a föld alól is, s ez a modern erő: a reklám. Hogy tehát megmentse a már elveszett pénzt, visszaszijja a részvényesek hasznát a pokolból, s visszaszijja dicsőségét a tenger fenekéről, egy pár gyertyát gyujtott az ördögnek, a reklám ördögének (szép kis kivilágitás volt, annyi bizonyos), s megszerzendő a milliárdokat, feláldozott néhány milliót a Moloch céljaira. Ő maga egy garast se látott ebből a pénzből, talán nem is tudott az egész históriáról, csak aláirta a nevét, oda, ahová kivánták, talán közben dajka-nótákat dudolt az unokáinak s a paralitikusok boldog mosolygásával dadogta el, hogy aláir mindent, csak hagyják békében… De hát visszaélt a részvényesek bizalmával. Ha a dolog sikerül, ő a világür legnagyobb embere, de a szerencse cserben hagyta, mint Law-t s Lesseps Ferdinándot „csalás“ miatt öt évi börtönre itélték.
Sors mala, nihil aliud.
Ennek a nyolcvankilencesztendős paralitikus öreg embernek a nevét ugyanaz a Hit mocskolta be, mely esztendőkkel ezelőtt a frazőrök előtt megtette őt a világegyetem legnagyobb emberének.