A RAB MESÉL.
– Történik: 1950-ben. Ujstilü fegyház cellája; angol kényelem. Egyszerü, de izléses butorzat. Kilátás a Montblanc-ra. –
A porkoláb (benyit): Jó reggelt, apó! Alig mult háromnegyed nyolc, s ön már fenn van?
A rab: A reggel oly gyönyörü! Nézzen ki csak ezen az ablakon! Az embert költői hangulatok fogják el!
A porkoláb: Bizony, szeretnék önnel lakást cserélni. De egy hivatalnok nem kivánhatja azt, amit a foglyok, nem igaz? Ez az épület, végre is, önökért van s nem a mi kedvünkért… De beszéljünk másról. Mit irjak a nyilvántartási ivbe? Jól aludt, apó?
A rab: Pompásan.
A porkoláb: És étvágya?
A rab: Kitünő.
A porkoláb: Meg volt elégedve a tegnapi vacsorával? A szakács aggódik, hogy…
A rab: A fácán nem volt rossz, de százszor megmondtam, hogy a Châteaubriand-t fél-angolosan szeretem, s nem egészen kisütve. És tegnap megint egészen kisütötték!
A porkoláb: De ez nem hivatalos följelentés, ugy-e? Szegény szakács, már annyiszor megbüntették, pedig a jó igyekezetet nem lehet tőle elvitatni!
A rab: Most az egyszer nem bánom.
A porkoláb: Még egy kérésem volna, apó. A főügyész ma látogatja meg intézetünket s egész hivatalnoki jövőm ettől a látogatástól függ. Remélem, ön nem vonja meg tőlem pártfogását s kedvező jelentést tesz…
A rab: Számitson rám. Ön már a tizenharmadik porkoláb, aki szolgálatomra van, de mondhatom, egyikkel se voltam annyira megelégedve, mint önnel.
A porkoláb: Hány esztendeje már, hogy ön itt van, apó?
A rab: Ötvenkettő, fiam, ötvenkettő. Egy pár nap mulva hetvenkilenc leszek…
A porkoláb: Hetvenkilenc év! Milyen szép idő!… S ön oly kitünő szinben van!
A rab: Hja, barátom, a jó levegő s a gondtalan élet!… Aztán a kényelem, meg a jó táplálkozás!… Ha nem hoznak ide, bizony, már rég a sirban vagyok. Amig az ugynevezett szabadságot élveztem, meglehetős szegénységben éltem. És semmi se öl biztosabban, mint a gond és nyomoruság.
A porkoláb: Itt pedig jó élete volt, ugy-e?
A rab: Elég jó. Szinházat ugyan sohase lát az ember…
A porkoláb: De ebbe bele lehet törődni…
A rab: Bele. Nem mondom, hogy nem jól esnék, ha egy kis kéjutazást tehetnék a tulajdon yachtomon, mais on fait ce qu’on peut.
A porkoláb: De hogy maradhatott ön itt ilyen sokáig? Tudom, hogy életfogytig tartó fegyházra itélték, de ezzel a szóval: „életfogytig“ a törvény csak tréfál. Az ember kitölt husz esztendőt s ha addig csöndesen viselte magát, szépen hazaeresztik.
A rab: Ó, engem is el akartak küldeni, de lármát csaptam. A menykőbe is!… mit csináltam volna odakünn? Az ember itt megszokja a jómódot s aztán tessék ott künn a semmiből megélni! Köszönöm szépen. Mikor harminckét esztendővel ezelőtt tudtomra adták, hogy: a törvény – törvény s csak menjek dolgomra, fenyegetőzni kezdtem, hogy leszurom a porkolábot, a fegyházigazgatót, a főügyészt, a szövetség elnökét – s szépen itt hagytak. Föltették rólam, hogy ha okvetetlenkednek, igazán megkéselek valakit s azóta nem boszantanak.
A porkoláb: Ez érdekes. Önnek nagy tekintélye lehetett, hogy ezt ki tudta vivni. Különben az elődöm is beszélte, hogy ön nem közönséges ember, s hogy az ön ügyéről egykor sokat beszéltek. Mondja, mi is volt az, ezelőtt ötvenkét esztendővel?
A rab (önérzettel): Én egy királynét öltem meg!
A porkoláb: Királynét? Svájcban?
A rab: Egy idegen királynét.
A porkoláb: Valami zsarnoki lényt? Egy Katalin cárnőt, mi?
A rab (mosolyogva): Dehogy!… Csupa jóság volt és lelki nemesség!… Egy héttel azelőtt, hogy megöltem, eszem ágában sem volt, hogy az én kezemtől fog meghalni. Egyáltalán nem is gondoltam rá, mint ahogy a templomi képekre nem gondol az ember.
A porkoláb: Hát csak ugy véletlenül ölte meg?
A rab: Véletlenül. Szándékosan, de csak ugy véletlenül.
A porkoláb: Beszélje el, apó, hogy történt ez? Itt már nem tudja senki.
A rab: Már nem is igen emlékszem a részletekre. Elég az hozzá, akkor még ifju és bohó voltam. Hittem az anarkiában, s azt hittem, hogy a király-gyilkosságok előbbre viszik az emberiséget. Most már tudom, hogy ez ostobaság, de tudja, a fiatalság és a nagy őrültségek mindig vonzzák egymást.
A porkoláb: S mért választotta éppen őt?
A rab: Mondom, rá se gondoltam. Egy fiatal trónkövetelőt akartam megölni, csakhogy éppen tegyek valamit. Mert mit ér a fiatalság, energia nélkül, mi? De a fiatal trónkövetelő véletlenül eltünt előlem. Tomboltam a dühtől, s ekkor pillantottam meg a királynét… És akkor az jutott az eszembe: milyen eszeveszett galádság, milyen rettenetes alávalóság volna megölni ezt a másikat!
A porkoláb: Mért?
A rab: Képzelje. Ez a királyné lánynak tündér volt, asszonynak: a leggyönyörübb rózsa az isten kertjében, anyának: maga a Mater Dolorosa. Mindenkivel csak jót tett s a Gondviselés a sok jóért csak szenvedéssel fizetett neki. Ahol járt, áldás fakadt a nyomában, de az áldás csak nyomon követte őt, nem haladt együtt vele, hiába imádkoztak érte népek milliói… Nem volt öröme már, csak ha az erdőben lakó istennel beszélt, de ha ez örömet akart árasztani a földön, csak ő rá bizta… Megölni egy szentet! És semmiért! Mit szól ehhez a gondolathoz?
A porkoláb: Ez a gondolat csak a poklok fenekéről jöhetett.
A rab: Ugy-e? Nos, nekem akkor tetszett ez a gondolat. Igy okoskodtam: mennyire fog imponálni az anarkia, mely erre a tettre is képes, semmiért, gratis, csak hogy beszéljenek róla! Megjegyzendő, hogy ez a szent akkor már közelebb volt az éghez, mint a földhöz. A martiromság megölte már a testét és a lelkét; nem élt már, csak a nagybeteg szive! Ezt a szivet döftem keresztül, car tel était mon plaisir!
A porkoláb: S nem törték önt kerékbe? A fülébe nem csepegtettek ólmot? Nem hasitottak szijjat a hátából? Nem pörkölték meg elevenen? Nem törték össze a csontjait izenkint? Nem feszitették keresztre? Nem vertek szögeket a husába? Nem hagyták elpusztulni étlen-szomjan? S mit tudom én mi?
A rab: Nem. A mult század végén két őrültség dühöngött, két nagyon különböző őrültség, amelyeknek azonban szükségük volt egymásra, mert máskülönben soha se tudódott volna ki, hogy micsoda őrültség ugy az egyik, mint a másik. Az egyik őrültség az anarkia volt, a másiknak ezt a szép nevet adták: humanizmus. Az utóbbi nevében olyan törvényeket csináltak, amelyek alapján…
A porkoláb: Hagyja el, apó. Én tisztelem, becsülöm önt, s szivesen elmulatok önnel. De engedje meg, ön lovag-regéket beszél nekem; már pedig én nem szeretem, hogy ha valaki ugrat… Ha tréfálkozó kedvében van s bolonddá akar tenni valakit, tőlem mulathat kedvére, de keressen magának más bolondot s engem hagyjon békében. Vagy azt hiszi, hogy ha a mult század végéről beszél, elhiszek önnek minden őrültséget?