EMLÉKBESZÉD.
A gimnázium harmadik vagy negyedik osztályában Réz Jancsival megfogadtuk egymásnak, hogy annak idején aki tuléli a másikat, emlékező beszédet fog tartani az elköltözöttről és a baráti kegyeletnek minden kis részletre kiterjeszkedő aprólékosságával fogja tájékoztatni a világot arról a veszteségről, amely az emberiséget az elveszitett bajtárs halálával érte. Ugy emlékszem, azért tartottuk ezt a fogadalmat szükségesnek és sürgősen megpecsételni valónak, mert abban az időben a megvalósithatatlanságig nagyszerü tervek foglalkoztattak bennünket és gazdagon bugyogó, vitathatatlanul eredeti s tulnyomó részben fenséges eszméinket olyan nagyra tartottuk, olyan magasztosaknak értékeltük, hogy ezek már eleve örökre megirhatatlanoknak tüntek fel előttünk. De mégse tudtunk belenyugodni abba a gondolatba, hogy ennek a gigászi eszme-inváziónak semmi nyoma se maradjon az emberiség történetében.
A sors ugy akarta, hogy kettőnk közül Réz Jancsi haljon meg előbb. Az ő kicsinyke porhüvelyében lakozó szellem olyan nagy, olyan hatalmas, olyan rombolásra hivatott, és erőszakos volt, hogy egyszer csak – váratlanul – legyürte a körülötte levő anyagot. Teljesitenem kell tehát a szent kötelességget.
Te, nagy bölcsész, immár elérkeztél a legmesszebbre, ahová csak a magasravágyás vihet, egybeolvadtál a végtelenséggel, melynek egykoron oly lankadatlan kutatója voltál! Itt az ideje, hogy emlékező beszédet mondjak rólad.
*
Hogy ki volt Réz Jancsi? Olyan közömbös és feledékeny a világ, hogy ez a kérdés majdnem természetes. Réz Jancsi iró volt. Olyannyira iró, hogy azt mondhatnám: nem is élt, csak irt. Annak a tizenhat évnek, mely az örökévalóságból neki jutott osztályrészül, csak igen kevés részét forditotta az élet tudományából a legszükségesebbnek megtanulására, és ahogy a következés megmutatta, ezt a legszükségesebbet is nagyon rosszul tanulta meg. Amióta csak tudatára jutott annak, hogy gondolkozik, kiindulván ebből a pontból, mint Cartesius, – irt és felolvasott. Mindenekelőtt azonban abban különbözött a nagy Descartestól, hogy mig a bajorországi remete csak Pére Mersenne-nek olvasgatott, Réz Jancsi felolvasott mindenkinek, aki olyan szerencsés volt, hogy bekerülhetett rendes tagnak vagy vendégnek „Az Irók Köré“-be.
„Az Irók Köré“-ben ismerkedtem meg vele, akkor, amikor még nem együvé jártunk iskolába. Az a három személy, akikből a Kör alapitása első évében állott, már mint hirnévre kapott nevezetességet hivta meg társaságába, előbb csak tagnak, aztán vezetőnek. Réz Jancsi gyorsan futotta meg pályáját: folyton irt, mintha érezte volna, hogy sietnie kell.
„Az Irók Köré“-ben a szellemi munkásság igen sokféle volt. Mindenkinek volt egy különlegessége. Egyikünk abban jeleskedett, hogy más bőrbe öltöztetgette a már meglévő remekműveket: versbe szedte, ami a világirodalomban csak próza volt és prózára bontotta szét, amit más nagy elmék egyenlőtlen sorokban irtak meg. Egy másik jelesünknek a remeteség volt az ismertető sajátsága: verseket, regényeket, szinműveket, birálatokat és tudományos könyveket irt, de műveinek mindegyikében két-három vagy több remete szerepelt. Ami engem illet, akkép szándékoztam tulszárnyalni irótársaimat, hogy műveimet a képzelhető legtöbb kötetre terveztem: harminc, negyven, nyolcvan, százhusz kötetes tervek kóvályogtak vakmerő fejemben, méltó ijedségére az irántam érdeklődőknek. Réz Jancsinak az volt a sajátsága, hogy ő olvasta fel a legesleghosszabb munkálatokat: irt szótárt, életrajzot, hőskölteményt, ismerettárakat, rendszerbe szedte az egész világegyetemet, sőt egyszer az is eszébe jutott, hogy megirja az összes városok történetét. Azt tartotta, hogy a legrosszabb emlékbeszéd is többet ér a legsikerültebb epigrammánál.
De bármennyire különbözött is munkálkodásunk: „Az Irók Köré“-t egy nagy egységes gondolat tartotta össze. Egyek voltunk az egész külső világnak, s főkép az egész kivülünk létező irodalomnak a megvetésében. Hármunknak voltak egynémely gyöngéink: kivételt tettünk egymásért, Réz Jancsiért, sőt egyéb, kivételesen tiszteletreméltó földi jelenségekért is. Egyikünk tisztelte a remetéket, másikunk családjának felnőtt irótagjait, s én, a leggyöngébbik: az akadémiát, meg kell vallanom, nem minden rejtett gondolat nélkül, s talán tekintettel egy kissé arra is, hogy voltak már az akadémiáknak kiskoru tagjaik is. Csak Réz Jancsi volt következetes. Nem engedett meg kivételt sem a remetékért, sem testvérért, barátért, sem az akadémiáért, sőt nyiltan, leplezetlenül megvetett bennünket is, akik gyönge perceinkben románcokat irtunk. Réz Jancsi megvetette az egész világot, és büszke volt, mint egy király.
*
Csak nagyon kevéssé emlékszem már „Az Irók Köré“-nek felolvasó üléseire, de egy-egy részlet mégis megmaradt a fejemben. Amig csak hárman voltunk együtt, a hivalkodásnak és a léhaságnak feláldoztunk sok becses pillanatot, de amihelyt a Körben megjelent Réz Jancsi puritán alakja, komolyan és ridegen, fején kis pörge kalappal, hónalja alatt megszámlálhatatlan mennyiségü irással, – ajkunkról elröppent a mosoly, és hallgatagon, ünnepélyesen láttunk hozzá a szellemi munkához és a szellemi élvezetekhez. Rendesen Réz Jancsi olvasott; és attól fogva, hogy elhangzott a „Született 1686-ban, protestáns szülőktől“ – amig az egyhangu felolvasás véget nem ért, bennünket megszállva tartott a tudat, hogy ime, olyan emberrel ülünk szemben, akiről, éppen igy fogják egykor olvasni: „Született 1860-ban, protestáns szülőktől“.
„Az Irók Köre“ váratlanul, hirtelen oszlott fel. Anyagiakban nem volt olyan gazdag, mint szellemiekben, és felolvasó-helyiségét is csak egy ideiglenes alapitványnak köszönhette. Egy vitatkozás után, melynek élességét és főkép hangosságát sehogysem akarta jogosultnak elismerni a házmesteri korlátoltság, az Iróknak kitették a szürét. Fedéltelen maradtunk, s elvesztettük a pontot, ahonnan megmozgattuk volna a világot.
És nemsokára ezután Réz Jancsi végképpen eltünt a látóhatárról. Csak később tudtuk meg, hogy elment néptanitónak. És mert egy néptanitó ugy se tehet okosabbat, Réz Jancsi kapta magát és meghalt.
*
Réz Jancsi összes művei sohase jelentek meg nyomtatásban. És azt hiszem, nincs az irodalomtörténetnek az az agyafurt buvára, – pedig a mi fiatal tudósainkban sok a rendőri tehetség – aki kéziratait fel tudná fedezni. Sokkal nagyobb számban és tömegben voltak, hogysem a kufár nyerészkedés fel ne használta volna alantas célokra befőttes-üvegek fedeléül vagy csomagoló papirnak. A kétségen kivül kiváló becsü művek elvesztek az utóbbi korokra nézve – ami nagyon megneheziti az én kegyeletes feladatomat.
De ha nem vizsgálhatom is Réz Jancsiban az irót, az embert olyan közelről ismertem, hogy ezekben a szerény sorokban is megkisérthetem a jellemképét adni.
Réz Jancsi a jók legjobbjai közé tartozott. Nem volt az alkotás embere, nagy tettek, nagy reformok nem őrzik nevét, de mint gondolkodó, méltán helyet foglalhatott volna a legmagasabbra szárnyaló elmék sorában. Lehet-e bölcsebb világnézet annál, mely a lehető legrövidebb ideig nézi a világot? Lehet-e eszményibb szellem annál, mely teljesen elzárkózik a külső világtól, és csak az irott igazság szolgálatának él? A szent tüz égett Réz Jancsiban, ugyanaz a szent tüz, amely az apostolokat, a kínvallókat, és az uttörőket hevitette önmagukat feláldozó, nemes tetteikre. És oly nagy lánggal égett benne, hogy el is emésztette. Élete a tudományé és az irodalomé volt; sem az ismereteknek, sem a költészetnek nincsen olyan ága, melyet szeretettel ne ölelt volna keblére. Életét a közjónak áldozta: mert hisz önzetlen lelkesedés vezette szüntelen munkálkodásában. Általában buzgott mindenért, ami szép, jó és nemes: barátja volt a haladásnak és a szabadelvüségnek. Müveltsége s szellemének egész iránya nemzeti volt; egy pár német gyakorlatot kivéve, semmit sem irt, ami nem nem kezdődhetett volna ezekkel a szavakkal: „Hazádnak rendületlenül…“
De hogy mit is irt voltaképpen?
Ó, Réz Jancsi, te az örökkévalóságnak irtál, és még egy félszázad se mult el nagy sikereid óta, s már leghivebb tanitványod, mikor rólad töri a fejét, nem tud visszaemlékezni egyébre, minthogy lilaszin tintával gyönyörü szép, gömbölyü betüket irtál sok, sok papirosra!