UJ HIVATAL.
– Történik: Nápolyban, a gyászoló házban. Egy előkelő külsejü idegen beküldi névjegyét a bánatos özvegyhez. –
A szobaleány (kijön a bánatos özvegytől): A kegyelmes asszony nagyon sajnálja, de gyásza annyira lesujtotta, hogy képtelen bárkit is fogadni.
Az idegen: Soha se bocsátanám meg magamnak, ha a kegyelmes asszony gyászát egy pillanatra is megzavarnám, de kérem, mondja meg neki, hogy nem csupán részvétemet jöttem kifejezni, ellenkezőleg: pénzről van szó, készpénzről.
A szobaleány (még egyszer bemegy és kijön): A kegyelmes asszony olyan rosszul érzi magát, hogy amennyiben Uraságod pénzért jött, tisztára lehetetlenség Uraságoddal szóba állnia. Amennyiben azonban…
Az idegen: Ismétlem, hogy félreértés van a dologban. Nem pénzért jöttem, ellenkezőleg: a pénzt hozom, itt van a zsebemben.
A szobaleány: Ebben az esetben a kegyelmes asszony erőt fog venni bánatán s Uraságod kedvéért megkisérti, hogy talán pár perczre mégis összeszedheti magát. Tessék besétálni.
(A szalonban:)
Az idegen: Bocsánatot kérek, kegyelmes asszony, hogy, bár mélyen tisztelem özvegyi szent fájdalmát, zaklatni merészkedem ebben az órában, amikor…
A bánatos özvegy (leküzdve fájdalmát, mindazáltal mély szomorusággal): Nekem kell engedelmet kérnem, de Uraságod névjegyén csak egy előttem ismeretlen név állott s igy nem sejthettem… Szabad tudnom, mily ügyben s kihez van szerencsém?
Az idegen: Én az országos fő-egyezség-alkusz vagyok.
A bánatos özvegy: Tessék?
Az idegen: Az országos fő-egyezség-alkusz. Ez a hivatal még uj, de rég érzett hiányt pótol. Különben, ha rátérek küldetésem tárgyára, a kegyelmes asszony azonnal meg fogja érteni…
A bánatos özvegy: Kérem, tessék. (Helyet mutat az idegennek; leülnek.)
Az idegen: Én a kormány küldöttje vagyok, kegyelmes asszony. A kormány értesült róla, hogy Exczellencziád boldogult férje, hazánk nagy fia, emlékiratot s ezekben az emlékiratokban… hogy is mondjam?… tehát röviden s kissé népiesen szólva: ezekben az emlékiratokban olyan büzöket hagyott hátra…
A bánatos özvegy (felsugárzó arccal): De még milyen büzöket, uram! A miniszterek, pártvezérek, bel- és külföldi államférfiak csak ugy prüszkölnek majd tőlük! Biztosithatom, uram, egyesek meg fognak pukkadni s lesznek, akik megérezve, hogy mi jelenik meg róluk, háromszor is megfordulnak sirjukban.
A kormány küldöttje (mosolyogva): Tökéletesen értem, kegyelmes asszonyom s ha szabad hozzátennem: ez a dolog előttem nem szokatlan, mert uj hivatalomból kifolyólag már több nagy hazafi hagyatékát volt szerencsém összevásárolni. (Önérzetesen emelve fel a fejét:) Röviden, a kegyelmes asszony annyi büz temetőjét látja bennem, hogy e tekintetben bátran kiállhatom a versenyt bármely olajjal szagtalanitott müintézettel.
A kegyelmes asszony (szerényen): Mi csak egyszerű emberek voltunk, de igyekeztünk megtenni a magunkét.
A kormány küldöttje (respektussal): Értesültem róla, kegyelmes asszonyom, hogy hazánk nagy fiának, a boldogult kegyelmes urnak a rekordja ebben a tekintetben is meghalad minden eddig ismert eredményt. Ha szabad igy fejezni ki magamat: a boldogult kegyelmes ur a büz világbajnoka volt.
A kegyelmes asszony (meghatottan): Megvallom, ez az elismerés nagyon jól esik. És mennyire jól esnék szegény megboldogult férjemnek, aki ebből is meggyőződhetnék, hogy fáradozása nem volt hiábavaló…
Az idegen (komolyan): A kormány érdeme szerint méltányolja a nagy hazafi tevékenységét s látatlanban is sokra becsüli emlékiratait. De ne feledje, kegyelmes asszonyom, hogy a kormánynak a Lex Cantelli értelmében joga volna a hazafiak után maradó minden büzt egyszerüen lefoglalni…
A kegyelmes asszony (könnyein át is mosolyogva): Csakhogy a mieink már biztos helyen vannak, igen tisztelt uram!
A kormány embere: Erre el voltunk készülve, kegyelmes asszonyom. Éppen azért a kormány mellőzni kiván minden erőszakosságot s azt reméli, hogy az egyezség gyümölcsöző mezején Excellenciád részéről némi előzékenységgel fog találkozni, cserében azért a figyelemért, hogy a haldoklás örömeit holmi házkutatással stb. nem rontotta meg. Szóval a kormány kétszázezer lirát ajánl fel Excellenciádnak az összes büzökért, hangsulyozom: az összesekért, mert abba, hogy az apróbb büzöket a kegyelmes asszony alattomban másutt értékesitse, nem egyezhetnék bele.
A kegyelmes asszony: Ön tréfál, uram. Egy német kiadó máris háromszázezer lirát ajánlott fel boldogult férjem emlékirataiért; véletlenül itt a levele. De hisz ön ezt természetesnek fogja találni. Európa összes botrányamatőrjei sóvárogva lesik a haut gout-t, mely ezekről a papirokról szerteárad, s Európa nem fog csalódni, azt mondhatom. Nos, uram, ha egy egyszerü kiadó, ki még virágot téphet minden ágról, egy egyszerü kiadó, egy szegény, rongyos ember, háromszázezer lirát kinál a boldogult papirjaiért, akkor az a kétszázezer lirás ajánlat – az állam részéről! – őszintén szólva: smucigság.
A kormány embere: Beszéljünk érthetően, kegyelmes asszony Mennyit követel?
A kegyelmes asszony: Ötszázezer lirát, egy petákkal se kevesebbet.
A kormány embere: Ötszázezer lira, az nagyon sok!
A kegyelmes asszony: Gondolja meg, hogy ezekben a papirokban mindenki kompromittálva van: az összes főméltóságok, le egészen az utolsó kecsketolvajig. Gondolja meg, hogy nincs az a disznóság, amelyről ezek az emlékiratok ne szólnának. Gondolja meg, hogy boldogult férjem mondhatni csak azért élt, hogy ezeket a disznóságokat a nemzeti Pantheon számára megörökitse.
A kormány embere: Parbleu, kegyelmes asszonyom, ha a nagy hazafi ebbeli érdemei nem volnának általánosan ismeretesek, ugy én most nem háborgatnám önt emberfölötti gyászában. Csak nem képzeli, hogy alagyákért vagy bökversekért ajánl fel a kormány ilyen tiszteletreméltó összeget? De szó sincs róla, a kormány nem engedheti, hogy ez a nemzeti kincs külföldre vándoroljon, s amit a német kiadó kinál, az állam is ki fogja izzadni, ha máskép nem lehet: csatornázási költségek cimén.
A kegyelmes asszony: Mint jó honleánynak minden igyekezetem arra irányul, hogy férjem hagyatékát megmentsem az ország számára. De megjegyzem, uram hogy én, ragaszkodva a boldogult intencióihoz, melyek előttem szentek, a német kiadó ajánlatát nem fogadtam el, még csak nem is feleltem neki.
A kormány embere: Kegyelmes asszonyom: mondjunk háromszázötvenezret. Ezt is csak azért, mert sietek. Időm ki van mérve; még ma két más, bár kisebbszerü botrányt kell örök áron megszereznem…
A kegyelmes asszony: Másrészt nehéz belenyugodnom abba a gondolatba, hogy mindaz, amit boldogult férjem, ez a nagy idealista, mint örökbecsüt följegyzett, egyszer s mindenkorra elveszszen az örökkévalóság számára Nem, uram, ön be fogja látni, hogy ragaszkodnom kell ahhoz, amit kimondottam.
A kormány embere: Higyje el, kegyelmes asszonyom, hogy a kloákának minden szennye se ér többet négyszázezer liránál. Azt hiszem, eddig az összegig még elmehetek, bár félek, hogy főnököm, a miniszter dezavuálni fog…
A kegyelmes asszony: Az a vén, többször büntetett betörő? Azt ugyan ne higyje! Ha meghallja, hogy az elhunyt emlékiratai nemcsak az ő nagyobb stilü utonállásait cikkelyezték be, hanem legbizalmasabb hölgyismerőseiről is válogatott pikantériákat őriznek, majd engedékenyebb lesz!
A kormány embere: Vannak fizikai lehetetlenségek, kegyelmes asszonyom. A fél millió lira fizikai lehetetlenség.
A kegyelmes asszony: Csak a természet ismer lehetetlenségeket, a politika nem. Végre is egy nagy hazafiról van szó, akinek a hagyatékát nem piaci árak szerint, hanem érdemeinek alapján kell megitélni. Ami nagynevü férjem után maradt, annak vásári értéke csekély, de pretium affectionis-a óriási. S ne felejtse el, uram, hogy a megboldogult nem hagyott hátra egyebet, csak azt, amit ön a rövidség okáért büzöknek nevez.
A kormány embere: Bocsánat, de ugy tudom, hogy hazánk nagy fia tevékenyen müködött közre mindenütt, ahol pénzt osztogattak s részt vett mindenféle pnamában, ugy a nagystilüekben, mint a középfinomakban és közönségesekben.
A kegyelmes asszony: Sajnos, amit a két keze keserves keresményével szerzett, mind visszalopták tőle. (Könnyeit törülgeti.) Áldott jó, könnyenhivő ember volt, szegény; amilyen ügyes a szerzésben, épp olyan ügyetlen a megőrzésben. S igy számomra, aki utolsó, bár nem legszebb éveinek osztályosa voltam, az emlékezet virágain kivül nem hagyott egyebet, mint életének ezt a fő-müvét, az utolsó század pikantériáinak ezt a páratlan potpourriját. Nem, uram, azt, ami nekem mindenem… hitem, álmom, imádságom és szerelmem volt… azt, ami az ő drága lényéből örök időkre fenmaradt… gyermekreményim s bánatim emlékét… nem, uram, mindezt nem adhatom oda fél millió lirán alul. Ezért a kerek összegért azonban odaadok mindent… mindent, ami nekem eddig kedves és drága volt… mindent, még az emlékezet virágait is.
A kormány embere: Excellenciád meggyőzött s a kivánt összeget ki fogom eszközölni. De cserében ezért s azért a készségünkért, hogy hazánk nagy fiának, munkáinak megsemmisitését ellensulyozandó, szobrot emelünk: kérdem Kegyelmességedet, mi biztosit bennünket, hogy üzletünk perfektuálásával minden büz, még a legapróbb is, megsemmisül?
A kegyelmes asszony: Mi biztositja önöket? A józan ész, uram, a józan ész! Egy fél millió nem sok, de elég arra, hogy az ember hátralévő éveit nyugodtan őrölje le. Egy fél millióból, szegényesen bár, meg lehet élni s ha végre visszavonulhatok kastélyomba és szép hazánk egy kies zugában kertemet müvelem, csak nem fogok ilyen szennyes dolgokkal foglalkozni?!…
A kormány embere: Kegyelmes asszony, az ön alázatos szolgája meghajlik az ön lelki nagysága előtt!
A kegyelmes asszony: Még egyet. Mondja meg őszintén, könyörtelenül, hogy ha átszolgáltatom önnek ezeket a drága papirokat, mi fog történni velök?
A kormány embere (ünnepiesen): Felöltözöm pestis-öltözékembe s gummi-keztyüs kezemben egy csiptető vasat tartva, a drága papirlapokat egyenként adom át a Tüz istenének…
A kegyelmes asszony: Akkor meg fogja engedni, hogy még egy bucsu-csókot lehelhessek e drága sorokra?
A kormány embere: Kegyelmes asszonyom, mindig voltak gyászoló özvegyek, akik nem féltek a hullaméregtől. De én leborulok az ön szive előtt!