AZ ÁLSZAKÁLL.
– Társadalmi kép, sőt egyszersmind jellemvigjáték, három jelenetben. –
I. jelenet.
(Egy tekintélyes budapesti bank legszebb szobája. A bankigazgató egyedül. A tükör előtt áll és egy álszakállat próbál fel.)
Az igazgató (miután hosszasan elnézte magát a tükörben): Pompás! Magam se ismernék rá magamra. Tökéletesen ugy nézek ki, mint egy bookmaker!… Azaz, bocsánat, ideje, hogy mi is magyarosabban beszéljünk… Tehát: tökéletesen olyan szinben vagyok, mint egy könyves mester!… (Csönget; a hivatalszolga belép.) János, küldje be Kónffy urat. (Leteszi az álszakállat; szünet. Egy perc mulva Kónffy ur berohan, a küszöbtől egy lépésnyire hirtelen megáll, s olyan mélyen meghajlik, hogy haja a földet söpri.)
Kónffy ur: (remegve): Ppp… ppp… pparancsol, igazgató ur?
Az igazgató (negédesen): Kónffy ur, tudja-e, hogy miért hivattam önt?
Kónffy ur: Ahogyan igazgató ur parancsolja… Ha parancsolja: tudom, ha parancsolja: nem tudom…
Az igazgató (kegyesen): Nem, Kónffy ur, ön nem tudja, hogy miért hivattam. Többet mondok: soha se találná ki.
Kónffy ur (hirtelen azt gondolja, hogy az igazgató talán megőrült s deliriumában fel akarja emelni a Kónffy ur fizetését): Igenis kérem alásan…
Az igazgató: Kónffy ur, ön előttem a becsületesség, a rend, a szorgalom és a pontosság mintaképe…
Kónffy ur (sugárzó arccal): Ó, igazgató ur!…
Az igazgató: Ne mentegetőzzék. Nem tehet róla; ilyennek született, ilyen marad. Ha valaki becsületes, rendes, szorgalmas és pontos, az magában véve még nem érdem, de legyen nyugodt, nem is hiba.
Kónffy ur: Kérem alásan.
Az igazgató: Szóval ön megbizható ember. Önnek nincsenek igényei, nincsenek szenvedélyei, még gondolatai sincsenek. Ne féljen semmit, gondolatokat nem is követelek öntől. Megelégszem azzal, hogy becsületes. A mai világban már ez is valami.
Kónffy ur (szerénykedve): Igyekszem megtenni, ami tőlem telik.
Az igazgató (kegyesen): Nem baj, nem baj!… Ismétlem, ön egyszerü, de becsületes. Önre rá lehetne bizni egy milliót, sőt talán másfelet is. Ez okoknál fogva elhatároztam, hogy önre bizom az álszakállat.
Kónffy ur (elhülve): Méltóztatik?…
Az igazgató (felsőbbséggel mosolyogva): Ön ezt nem érti, Kónffy, de majd megmagyarázom. Annyit mindenesetre tudni fog, hogy igen rossz időket élünk. A korrupció hihetetlenül elterjedt; ugyszólván mindenki gyanus, aki él. Ha az olyan nagy intézetnél, mint a mienk, csupa kivételek volnának, az csodaszámba menne. És én, Kónffy, én nem hiszek a csodákban. Azt hiszem, még ön se hisz bennök.
Kónffy (szolgálatkészen): Ó, semmiesetre, igazgató ur!
Az igazgató: Ötszáz ember között ugy százharmincöt-százharmincnyolcra tehető azok száma, akiknek csak alkalom kell, hogy tolvajokká legyenek. Az alkalmat pedig olyan óriási üzemnél, mint a mienk, soha se lehet tökéletesen kizárni. Hogyan zárjuk ki tehát a tolvajlásokat és sikkasztásokat? Ez csak egy módon lehető: preventiv intézkedésekkel.
Kónffy (aki lemondott róla, hogy megértse az igazgatót): Természetesen…
Az igazgató: Nem: természetesen, Kónffy ur, hanem: mint ezt csak élesebb szemek látják. Van önnek fogalma róla, hogy milyen preventiv intézkedésekre célzok?
Kónffy: Ó, igazgató ur, hogyan találnám ki?…
Az igazgató: No lássa!… A nagy sikkasztásokat és nagy lopásokat csak ugy akadályozhatjuk meg, ha a sikkasztót és tolvajt már csirájában felismerjük. Mindenki kicsiben kezdi. Már most, mit gondol, miről ismerhetjük fel, hogy valaki hozzá látott-e a dologhoz?…
Kónffy: Megvallom, nem is sejtem, igazgató ur…
Az igazgató: A járásáról, Kónffy, a járásáról!… Mondd meg, hová jársz s megmondom, mennyit loptál!… Az emberek azért lopnak, hogy játszhassanak, mulathassanak. A sikkasztók és tolvajok tehát mind megjelennek a lóversenytéren, az orfeumokban s az éjjeli kávéházakban. Tartsuk szemmel azokat, akik ezeknek a mulatóhelyeknek rendes látogatói, s a tolvaj és sikkasztó nem siklik ki körmeink közül.
Kónffy: Igenis, értem.
Az igazgató: A feladat tehát egyszerü. Megfigyeljük, hogy tisztviselőink közül kik járnak ki a versenytérre, kik járnak el az orfeumokba és az éjjeli kávéházakba, megfigyeljük, nagyban játszanak és sokat költenek-e, s ha igen, itthon soha se veszszük le a szemünket az illetők körméről. Igy aztán alig hogy hozzányulnak a pénzhez, már nyakon is csiptük őket.
Kónffy (őszinte bámulattal): Soha se gondoltam volna erre, pedig milyen egyszerü a dolog!
Az igazgató: A koncepció hibátlan, az eljárást azonban két tapasztalat is megneheziti. Az egyik tapasztalat az, hogy mondott helyekre nemcsak a sikkasztók járnak, s másrészt a sikkasztók menten eltünnek, ha észreveszik, hogy megfigyelik őket. Ebből az következik, hogy a megfigyelésnek fölötte tapintatosnak, hogy ugy mondjam láthatatlannak kell lennie, mert különben egyfelől igaztalanul feszélyeznők azokat a tisztakezü tisztviselőket, akik a maguk pénzén szórakoznak ezeken a helyeken, másfelől vigyázatra intenők a sikkasztókat s igy módot nyujtanánk nekik, hogy mégis kijátszhassák éberségünket.
Kónffy: Valóban, ez nem jutott eszembe.
Az igazgató: A megfigyelőnek tehát ugy kell e mulatóhelyeken megjelennie, hogy a megfigyelt tisztviselőtársak fel ne ismerhessék. Erre a célra adom önnek az állszakállt. Mert a mai naptól fogva ön fogja embereinket megfigyelni, ugy a turfon, mint az orfeumokban és az éjjeli mulatóhelyeken.
Kónffy: Hogyan, igazgató ur…?
Az igazgató: Igen, Kónffy, ön ezentul ugyanazzal a pontossággal fog megjelenni a versenyeken, a szinházakban stb. stb., mint eddig a hivatalban. Viszont gondoskodni fogok róla, hogy a bankban egyéb munkával ne terheljék meg önt.
Kónffy: Attól tartok, igazgató ur, hogy nem vagyok alkalmas ember erre a megtisztelő feladatra. Olyan idegen vagyok a szórakozás világában…
Az igazgató: Majd beletanul. De még figyelmeztetnem kell valamire. Mondottam, hogy a megfigyelés munkáját két tapasztalat neheziti meg. Az egyiket már emlitettem; a másik tapasztalat a következő. Bármilyen uj ez találmányom, máris előre vetette árnyékát. A tisztviselők tudják, hogy rossz szemmel nézik őket, ha fogadnak, játszanak, pezsgőznek s korhelykednek. Azért ugy a sikkasztók, mint a tisztességesek, mindent elkövetnek, hogy kijátszszák éberségünket. Többnyire álszakállban járnak a turfra és mulatni, hogy társaik föl ne ismerhessék őket. Az álszakállas alakokat tehát különös figyelmébe ajánlom. Fel fogja ismerni kollégáit akkor is, ha álarcot öltöttek?
Kónffy: Igazgató ur, ha egyszer nekem valamit megparancsoltak, akkor én vakon engedelmeskedem. Fel fogom ismerni őket, mert ez a parancs.
Az igazgató: A jutalom nem fog elmaradni. De most munkára! (Óráját nézi.) Mindjárt egy óra; háromnegyed háromkor már a versenytéren kell lennie. Menjen. Vigye magával bizalmamat és ezt az álszakállt!
II. jelenet.
Kónffy (egyedül): Nem is rossz félkettőkor az utcán sétálgatni, mialatt a többiek még a bankban görnyednek… Spitzer három óráig se lesz kész a munkámmal s én már nyugodtan meg is ebédeltem… (A kirakatok tükreiben nézegeti magát.) Ez az álszakáll határozottan tekintélyes külsőt kölcsönöz nekem… Az arcom olyan, mint egy diplomatáé, csak a ruhám árul el… Mindenesetre elegáns ruhát kell csináltatnom ehhez az álszakállhoz, mert különben észreveszik, hogy nem vagyok az, aminek látszom… De mért ne ülnék konflisba, mikor a bank fedezi költségeimet?!… (Ugy tesz, amint gondolkozik, s megérkezik a versenytérre.) Egészséges mulatság ez, nagyon egészséges… Nini, már felhuzzák a lovak számait!… Ha már itt vagyunk, ne kockáztassunk meg mi is egy ötöst?… Az ördög nem alszik, hátha bejön ez a Taral vagy kicsoda?… Annyit beszélnek róla, valaminek mégis csak kell lennie a dologban… (Az első futamot lefutják.) Taral jön!… Szoritsd Taral!… (Orditani kezd.) Gyere, az apád teremtését!… Hurrá!… Brávó Taral!… (A verseny után.) Harmincöt forintot nyertem!… Nem vagyok barátja ennek az erkölcstelen intézménynek, de az tagadhatatlan, hogy nyerni nem kellemetlen… Legalább lesz mit költenem éjjel az Orfeumban… Mért ne innám egyszer pezsgőt én is, először, egyetlen egyszer életemben!… (Reggel félötkor egy éjjeli kávéházban): Puszild meg álszakálamat, Miczi, ne félj semmit, soha se halunk meg!…
III. jelenet.
(Egy félév mulva.)
Az igazgató (magában): Megint ötvenezer forint hiány!… Egy vagyont költöttem álszakállra és mégis ujabb lopás!… Kónffy legutóbbi francia álszakálla annyiba került, hogy egy szegény ember frakkot vehetett volna rajta és ennek dacára ismeretlen tettesek ellopják a bank pénzét!… Hallatlan!… (Megjelenik a bank titkára s Kónffy, két detektiv között.)
A titkár: Itt hozzuk a gazembert.
Az igazgató (diadalmasan): Ugy-e, mondtam, hogy idegen lopta el?
A titkár: Hogyan, igazgató ur nem ismer rá erre az emberre?
Kónffy (rendkivül elgáns. Simára borotvált arc, angol ruha, harminc forintos cipő): Ugy-e, igazgató ur, nem lehet rám ismerni? (Sirva.) Nagyon, de nagyon megváltoztam!…
Az igazgató (elképedve): Ki ez az ember?
A titkár: Kónffy! Kónffy testestől-lelkestől!…
Az igazgató: Az lehetetlen!
Kónffy (sirva): Pedig én vagyok! (Felteszi az álszakállt.) Ha jobban megnéz, igazgató ur, rám fog ismerni…
Az igazgató: És csakugyan!… Ráismerek álszakálláról!…
Kónffy: Nem gondolta volna, ugy-e, hogy ide jutok?!… S mindezt az álszakáll tevé!…
Az igazgató (mélyen megrendülve): Ó, Kónffy, Kónffy!… Hogy igy kellett egymást viszontlátnunk!…