A VEREJTÉK.
Az ujságiró nyugodt, hidegvérü, kellőkép civilizált ember, hanem azért mindannyiszor feltámad benne a vadállat, ahányszor kora reggel beállit hozzá az ártatlan szedő-fiucska ilyen szavakkal: „A tördelő ur kéreti a cikket“. A cikket, határozott névelővel, mintha már valami létező, megfogható, megtapintható, elvihető valamiről volna szó! – noha „a cikk“ még mindössze csak homályos sejtelem, mely fölötte kezdetleges alakban rejtőzködik az ujságiró agyvelejének leghátulsó, és legsötétebbik kamrájában. Ha még kiméletes, szelid szóval illetné, ilyenformán: „Hogyha találkoznék már vagy ötven sor…“ – Vagy szeméből ki lehetne olvasni a szánalmat… ha a tekintete csak azt mondaná ijedt mozdulatlanságában: „Szegény ember, tudom, milyen érzést okozok neked… de haj, a kötelesség! ugy-e, nem csüggedsz? Bátorodjál!“…
Ez a gonosz mosolygásu növendék-Mefisztófelesz nem gondol rá, s valószinüleg az olvasó se, aki egy pillantással keresztül lát a valahogyan mégis csak megirt cikken, s hamarjában elvégzi, hogy: „üres szószaporitás, – mekkora szülési fájdalmak között szaporitja néha csenevész szavait a toll boldogtalan napszámosa. Mikor nincs egyéb gondolata, csak az a tudat, hogy köteles két óra lepercegése alatt bemázolni az előtte fekvő tiszta papirlapot, áldatlan szarkalábakkal! A toll táncol kezében, irni akar; s neki még fogalma sincs arról, hogy: micsoda tárgyról lehetne irni; ugy érzi magát, mintha valami kuplékészitő vagy regénygyáros feje ülne a nyakán. Nincs mondanivalója senkiről, semmiről; ugy találja, hogy minden jól van ugy, ahogy van; kibékül az egész világgal, csak a kötelességével nem. És azért szaporitani kell a szót: pillanatnyi elpetyhüdése idején nincs, aki helyettesitné. Meg kell bizgatnia, ráznia lomha fejét, mint ahogy némely rossz órát, ha megállt, kocogtatni kell, hogy ujra ketyegni kezdjen. S az olvasó, aki unalmában néha kapálni küldené a nyomorultat, nem is gyanitja, hányszor támad fel szivében a vágy, kapálni, kapálni!
S ezzel nemcsak azok vannak igy, akik olyan véletlenül lettek irókká, amilyen véletlenül rőföskereskedőkké is lehettek volna. Azok a kitünőségek is, akiknek a tehetségét mindenki elismeri, átélik az elernyedésnek ezeket a keserves óráit, s éppen olyan nyomorultul élik át, mint a legutolsók.
A mai Franciaország egyik legolvasottabb s legismertebb irója: Jules Lemaître, aki egyformán kiváló mint költő, mint elbeszélő, és mint kritikus, sokáig a tekintélyes „Journal des Débats“ szinházi tárcáját szerkesztette. Olyan párisi lapoknál, amelyek hetenkint csak egyszer közölnek szinházi cikket, ugy szokás, hogy a rovatszerkesztő akkor is megirja a maga tizenkét hasábját, ha a szinházakban semmi ujdonság; természetesen: ir, amiről akar. Az invenció kiapadásának egy ilyen keserves órájában Jules Lemaître a következőket irta:
„Ebben a pillanatban még fogalmam sincs róla, mivel fogom betölteni ezt az ötszáz sornyi helyet; csak azt tudom, hogy az ötszáz sor meglesz a kiszabott időre. De mennyi töprengést és aggódást állok ki addig! Hátha semmit sem találok? Vagy jobban mondva, minthogy nincs semmi mondanivalóm, hátha hirtelen kivész belőlem a képesség: ezt a semmit kifejteni, – ezt a semmit a szóknak hosszu sorozatával fejezni ki? Alapjában véve, azt hiszem, nincs sulyosabb munka, mint azé az emberé, aki kénytelen bizonyos napon a leirt szólamok bizonyos mennyiségét állitani elő. Boldog az utkaparó, aki követ vág a nyárfával beültetett nagy uton, vagy a vincellér, aki füzfahajtással köti meg a szőlő finom venyigéjét! Boldogok azok is, akik cukrot mérnek, vagy akik szövetet árulnak! Boldogok azok, akiknek munkája csak apró, materiális cselekedetek sorozata, olyan kis cselekedeteké, melyek már ismeretesek, mindig ugyanazok, s melyekről bizonyosak, hogy teljesithetik! Belefáradnak néha, de soha sem aggódnak miatta. Boldogok még a plasztikus müvészetek munkásai, a festők és a szobrászok is! Ezek, kétségenkivül nyugtalankodhatnak, érezhetik, hogy munkájuk alatta áll annak az álomnak, amelyet megtestesiteni akartak; de munkájukban van jelentékeny mesterségi rész, melynek biztosan meg fognak felelni. Mindig lesz erejük – már akárhogy – felrakni a festéket a vászonra, s gyurni valamit a nedves agyagból. Ha nem bizonyosak is benne, hogy jót fognak alkotni, tudják, hogy csinálhatni fognak valamit. Mert munkájuk anyaga, az agyag, vagy a festék, látható, megfogható; itt van előttük, tudják, hogy nem fog eltünni ujjaik elől. Ellenben az iró olyan valamivel végzi a munkáját, amiben nem biztos, s ami mindig megtagadhatja a szolgálatot. Mindent agyából kell meriteni, pedig nem tudja, hogy mi van az agyában. Nemcsak hogy azt nem tudja, jó lesz-e, ami belőle kikerül, arra sem fogadkozhatik, hogy egyáltalán ki fog kerülni belőle valami. Mig ezt a mondatot irom, nem tudom, mi lesz a következő, sőt azt sem, hogy tudok-e majd irni ez után egy uj mondatot? Valami ismeretlennel dolgozom. Az értelmi müködés, mely bennem gondolatokat produkál, s mely aztán szókkal fejezi ki ezeket a gondolatokat, mintha nélkülem történnék; mintha jelen sem volnék, mintha semmire sem volnék jó ennél a müködésnél; s minden percben tartok tőle, hogy ez a müködés megakad; félek, hogy az öntudatlan rejtelmes munka hirtelen megszünik, s tollam a levegőben marad. Ez bizonyára megtanit bennünket arra, hogy milyen hivságos az irodalmi dicsőség, megtanit, hogy ne faragjunk magunknak belőle érdemet, ha valami türhető dolog adja magát elő a fejünkben, ami kétségen kivül, nagyon üdvös lecke; de mindamellett ez a belső munka miatt való folytonos bizonytalanság csupa aggodalommal és szenvedéssel jár. Mondd, uram, végét érem-e most munkámnak? Nem érzek magamban egyebet, csak utszéli meg zavaros gondolatok egyre-másra nyüzsgését. Rendbe hozhatom-e zavaros eszméimet? Nem szorulok-e rá az utszéliekre? S végre, találok-e szóösszetételeket, már akár közönségeseket, akár ritkákat, melyek majd kifejezik ezeket a gondolatokat? Nem, nem, nem fogok találni. Érzem, hogy mindjárt vértolulást kapok… Semmi, semmi… fekete foltok a fehér papiron… cigarettámnak csigaalakban felszálló, kékes füstje… a kemencéből áradó hőség… és egy gondolat sem, csak ez a roppant erőlködés, gondolni akármit, akárhogyan… Ah!… hogy megértem a Musset sorát: láthatni semmittevőket, akik turják a földet!“
*
És, akik már elhullatták a csikófogaikat, minden nappal közelebb jutnak ahhoz az állapothoz, mikor a munka miatti aggódás, töprengés krónikussá válik. Az „ismeretlen“, amivel számolniok kell, napról-napra megbizhatatlanabb, s a pálya végén egy rémmel több vár rájuk, mint a náluk szerencsésebb halandókra; nekik van a legtöbb kilátásuk rá, hogy tulélik magukat, hogy megérik azt az időt, amikor még eszmélnek, de már képtelenek gondolkozni. Mindannyian el lehetnek készülve rá, hogy meg fognak ismerkedni azzal a képzelhetetlen gyötrelemmel, melyet csak az érez, aki számot képes adni arról, mint halnak el benne az intellektuális képességek, egyik a másik után. Számitaniok kell azokra az évekre, melyekben nem marad lelkükben egyéb, csak az a szomoru képesség, hogy még megfigyelhetik a bennük végbemenő pusztulást; s el kell szánniok magukat arra, hogy utolsó törekvéseik a kétségbeesés erőlködései lesznek, amelyeknek vége: legjobb esetben a halál.
Annak a lelkiállapotnak, mely ezalatt a céltalan erőködés alatt szállja meg az ex-irót, szörnyüségesen érdekes dokumentumát találjuk a Féval Pál utolsó följegyzéseiben. A párisi „Figaro“, mely ezt a naplótöredéket kiadta, méltán sóhajtott fel: „Ime, igy végzik azok, akiknek mestersége a közönséget mulattatni“, – mert a dokumentum, a céhbeliekre nézve, csakugyan megrenditő hatásu.
Ez a Féval Pál valaha nagyon olvasott francia iró volt; temérdeket termelő, rendkivül ügyes fej, amelynek leleménye kiapadhatatlannak látszott. A sokaságnak szólt, mert az anyagi sikernek ez a legbiztosabb módja, Franciaországban épp ugy, mint másutt. De élt benne becsvágy is: és az a két kötet, melyet a válogatós olvasóknak irt, – „Le drame de la jeunesse“ és „Annette Laïs“ – bizonyságot tesz a tehetségéről.
Ime a „kimerithetetlen termékenységü“ iró utolsó fogalmazása, melyet orvosának rendeletére irt:
„Ujra munkához látok: megkisértem elhinni, hogy még gondolkodom. A gondolkodásra képtelenné válok; engedd, Uram, hogy elmuljék rólam ez az állapot, engedd, hogy mindenható segedelmeddel visszanyerjem régi épségemet.“
Ez a pár sor egy egész napi gyötrelmes erőfeszités eredménye. Az orvosa talán azt képzelte, hogy a beteg iró pusztulásnak indult agya az ellentállás, a még meglevő lelki erők kifejtése, szóval némi szellemi gimnasztika által visszanyerhet valamit korábbi erejéből; vagy akképpen gondolkozott, hogy betege, ha összeszedi magát, ez által legalább is késleltetni fogja baja fejlődését. Meghagyta, hogy igyekezzék valamit komponálni, akármit; mondja el papiron, amit napközben látott vagy gondolt; foglalja összefüggő elmélkedésbe, ami foglalkoztatja. Az orvosnak, ugy látszik, az a reménye volt, hogy ezekből a szegényes fogalmazásokból lassankint a kúra sikerességét fogja kiolvasni.
Másnap ennyi volt az eredmény:
„Az orvosom itt volt; rendelvényét szükségesnek tartja; nagyon komolyan megigértem, hogy ezt a rendelvényt végrehajtom. Arról van szó, hogy elmondjak valamit, amint szegény agyvelőm sugallja, akármit, ami csak fogalmat ad arról, mi történik ezen a világon.
Rajta; hozzá fogok; megpróbálkozom azzal, ami jegyzőkönyvemben még feldolgozatlan, s a mi a legjobb benne, hogy valami olyan dolgot tákolhassak össze, amely megállja a helyét, s amit megmutathassak az orvosomnak. Kétségen kivül, nem tudná kitalálni, mennyi bajt okozott nekem ez a látszólag olyan könnyü feladat, hanem megvallom majd neki az igazat, s ez maga megteszi, főkép ha látja az elért szegényes eredményt.
A legszerencsétlenebb állapotban vagyok, a mi csak képzelhető a világon; rám nézve már minden elveszett; erőködésemnek felháboritó eredménye el nem titkolható“.
A későbbi gyakorlatokban uj erőfeszités és uj csüggedés:
„Dolgozni akarok, kisérletet tenni. Órákat fordithatok erre a küzködésre.
Már jó ideje mozdulatlan vagyok. Ellent kell állnunk, álljunk ellen. Meg kell tudnom, veszitettem-e, vagy nyertem, vagy pedig nyereség és veszteség nélkül tartottam meg azt a keveset, amit erőködésem által visszaszereztem“.
Még később, hetek mulva:
„Már nagy idő telt el; ujra hozzá fogok ezekhez a gyakorlatokhoz, s a haszontalan erőködések egy uj folyamát kezdtem meg a célból, hogy kifejezzem gondolataimat. Ha ennek is vége lesz, ujra lehet kezdeni.
Igen, hajlandó vagyok hinni, hogy gondolkodni könnyebb, mint irni, és hogy könnyebb álmodozni, mint beszélni; alig hogy megkezdtem a lapomat, már kimerültem“.
Majd ismét a végső erőfeszités hónapok multán:
„Lássunk megint munkához, ugyanahhoz a munkához, s igyekezzünk többre menni. Utoljára azon voltam, hogy megállapitsam, mi az, amit vesztettem, vagy legalább mi az, ami hiányzik belőlem ahhoz, hogy világos legyek, s botlások nélkül mondhassam el állapotomat; nehéz volt, a feladat temérdek fáradságot okozott nekem, s mindent összevéve, azt hiszem, hogy kisérletem nyomorultul ütött ki. Ez értelmemnek szomoru állapotából eredt; de másrészt onnan is, hogy testem elvesztette régi rugalmasságát, a mi minduntalan megakasztotta a gondolkozást, s meggátolta, hogy logikusan fejtsem ki gondolatomat, ha véletlenül volt gondolatom.
Sokkal könnyebb lett volna elbeszélgetni, ha feladtam volna azt a kivánságomat, hogy állapotomat nyilvántartsam; szabadjára hagytam volna a dolgot, de akkor feladatomnak nem felelek meg, s inkább unalmas akartam lenni, mint üres. Legyünk hát unalmasak, olyannyira, hogy ne maradjunk tökéletesen üresek.
Ez persze olyan konzultáció-féle, s Isten tudja milyen sulyos, gyötrelmes. Érzem, hogy mit veszitek; nem tudom világosan elmondani, de irásmódom kifejezi, stilusom pedig kiáltja. Nem kell keresnem, a dolog magától is kiderül, szerencsétlenségemre, rémitő világossággal; könnyü észrevenni, hogy a boldogtalan dolgozik, mint egy néger, hiába“.
Az utolsó fejezet:
„Szép küzdés volt ez, melynek szép emlékei maradtak; a mostani küzködésből már semmi sem marad, oly keveset találunk, ha magunkkal akarunk foglalkozni, hogy első gondolatunk: abba hagyni a dolgot.
Ezzel kezdem most is; azután ingadozom, habozok, végre lemondok végkép, megfutok a feladat elől. Nem vagyok képes többé semmire.
De hát hova lett belőlem a gondolat? Van-e még valami maradványa valahol? Hol kutathatnám fel ezt a nyomorult fölösleget? Csakugyan örök csendre vagyok kárhoztatva? A kezem maga sem akar irni; amit leküzdök, annál rettenetesebb, mert látnivaló, hogy a küzdelemnek végső eredménye rám nézve a vereség.
Egészben véve, mindezeknek oka a tehetetlenség, mely már majdnem abszolut. Töröm magamat, iparkodom, esztelenül faggatom magamat, s miután végtelen sokat vesződtem hiába, elbukom a küzdelemben. Mindig ugyananz a történet, amelynek nagyon is érzem, nem jutok a végére elevenen“.
Ez volt az utolsó mondata. Az utolsó „poent“!… Iró nem képzelhet rémesebb szörnyüséget.