A LÁNY-ARCU VESZEDELEM.
Marcel Prévost Les Demi-Vierges cimü regényében egy uj fajta fillokszérára figyelmeztette olvasóinak mindinkább növekedő tömegét. Ez a fillokszéra… de könnyebb a dolgot körülirni, mint nevén nevezni a gyereket.
Tehát: a francia irodalom moralizáló szenvedelme, mely vagy egy félszázad óta szerte analizálta a családi élet minden gyöngéjét, meglepően sokáig egyetlen egy tipust hagyott épen, érintetlenül: a tisztességes kisasszonyt. A leány volt a család egyetlen alakja, akit megkiméltek a viviszekciótól; lelki világát nem bolygatták, mint egy báránykáét. Az egyetlen iró, aki megkisérlette belepillantani a leánylélek titkaiba, és aztán hozzászólni ehhez a „problémá“-hoz: óvatosan, sok gyöngédséggel s teljes tisztelettel fogott hozzá kényes feladatához. Szinte bocsánatot kért minden második sorában. (Goncourt: Chérie.) És a temérdek szenny között, melyet a különböző iskolákhoz tartozó lélekvizsgálók, kutatásaik közben, napvilágra hoztak, a leány alakja mindvégig megmaradt „tiszta virágnak a kietlen bozótban.“ Még a Demi Mondeban szereplő Marcelle is valóságos liliom; környezetéről csak a szabadszájuság ragadt rá. S a példák özönlenek, hogy mind azt a szépet, jót és nemest, amit a többi alakoktól elvitattak, még a Théátre Libre irói is pazar szivvel itélték oda a kietlen bozótok tiszta virágjának. Ha Gyp-et és Paulette d’Alaly-ját nem számitjuk – a mint nem is igen lehet, mert Gyp még elég szeliden bánt Paulette-jével s inkább csak d’Alaly urat tette felelőssé mindenért – Marcel Prévost volt az első, aki a tisztességes kisasszonyt, ezt a N’y touche-t megkritizálta. De Marcel Prévost aztán alaposan helyre pótolta a mulasztottakat s ugyancsak kemény dolgokat mondott a szegény kisasszonyról.
Ó, Marcel Prévostnak is az a kijelentés volt az első dolga, hogy ő nem általánosit, csak egy kivételről beszél, kivételről, mely azonban egyre több példányban szaladgál a világon. Akiről ő beszél, az nem a párisi leány, még kevésbé a vidéki, francia kisasszony és legkevésbbé a leány általában. Az ő hősnői – elég merészen viselkednek ahhoz, hogy igy lehessen nevezni őket – egy külön világ flórájához tartoznak, egy nagyon sajátságos világ flórájához. A szóban forgó világ pedig az a kozmopolita társaság, mely félig hotel-, félig szalonéletet él, kétes eredetü, kétes vagyonu, kétes morálnak hódol s melyen csak egy nem kétes, az a határozottság, amelylyel az élvezetnek adja magát. De először is: ez a világ sokkal inkább érintkezik, sőt sokkal többször keveredik össze egyéb világokkal, hogy sem valami nagyon különálló társaságnak lehetne elfogadni; és másodszor: Marcel Prévost ennek a species-nek sokkal több fajtáját irja le, semhogy ki ne lehetne találni az igazi gondolatát, azt, hogy a „menye is értsen belőle.“
És az ő hősnői rettenetesek. Tudnak mindent, akár maga Hyrtl, cinikusak, mint a lakájok s olyan dolgokat beszélnek egymás között, amelyektől megborzadna egy csendőrkáplár is. Szivtelenek, mintha pávák és gyöngytyukok volnának, kiábrándultak, mint a régi vigjátékok nyájas öregasszonyai s haszonlesők, mint megannyi uzsorás. És azonkivül érzéki kis bestiák, akiknek csak egy gondolatuk van… de miért részletezni ezt a gondolatot?! Viseletükben, tempóikban egy cseppet sem különböznek azoktól az asszony-alakoktól, amelyeket egy félszázad óta szól meg a francia dráma. Udvarlóiknak, akik épp oly romlottak, mint ők, mindent megengednek, kivéve azt, amiről azt tartják, hogy „minden“ s előre összebeszélnek a gavallérjaikkal arra az esetre, ha majd férjhez mennek. Egyetlen álmuk, egyetlen ábrándjuk, hogy minél hamarabb találjanak egy minél gazdagabb Nanjac-ot, aki majdan leányt visz el ugyan az oltár mellől, de nem is fogja sejteni, micsoda lélek lakozik a mély tüzü, szürke szemek mögött… Bizonyára könnyü elképzelni, micsoda mételyt visz be a családi életbe egy efféle hajadon.
Marcel Prévost-nak sok felől kellett hallania azt az ellenvetést, hogy: mindez csak irodalom. Értsd: akármilyen kivételekről beszél is a szerző, a dolgok, a hatás kedvéért, tulontul nagyitva, sőt torzitva vannak. Marcel Prévost alkalmasint vállat vont erre az ellenvetésre. Ki veszi észre, hogy mit mond, ha önmaga korrigálja meg magát, ha a valósághoz hiven gyöngiti, halványakká teszi a szineket?! A fődolog az, hogy van-e valami a dologban?!… s az, hogy ennyire érdeklődnek a könyve iránt, azt bizonyitja, hogy igenis: van benne valami!… Ennyi elég rá, hogy érdemes legyen jelezni a veszedelmet.
Talán nem is szükséges egy szük körre szoritani a dolgot, hogy meg lehessen állapitani: igenis, a kényelemnek örvendő körökben az angolos nevelés, a szegényebb osztályokban pedig az élettel való közelebb érintkezés, a kenyérkereset kénytelensége, mely megtanit látni s megtizedeli az ábrándokat, ezeken kivül pedig egy sereg más ok, nagyon megdézsmálják azoknak a leányoknak a számát, akik a házasság napjáig a leányiságukkal a lelkük szeplőtlenségét is megőrizhetik. Marcel Prévost főképp a mai nevelést okolja. Hogyan lehessen másképp – hozza fel kritizáltjai mentségére, finom, elmés előszavában, – mikor a ház, amelyben élnek, tárva van minden könyv és mindenféle ember előtt?!
És ez az a pont, ahol a szerzővel egészen egyet lehet érteni. Hova-tovább be kell látni, hogy a régi pedagógusoknak volt igaza s nem az ujaknak: a vizbefulástól az uszni tanulásnál mégis csak jobban megóv: nem menni a vizbe. Prévost rámutatván a veszedelemre, megjelöli az orvosságot is s ez az orvosság – hogy növekszik a konzervativizmus!… – szerinte: a zárdai nevelés. Bizonyára a legjobb nevelő az otthon békéje és csöndje, de ha az anya nem tud lemondani a világról s nem akar egyes-egyedül a gyermekeinek élni, akkor nincs más mentsvár a leánynak, mint a kolostor. Azt lehetne mondani, hogy a zárdai nevelés egyoldalu s nem késziti elő a leányt eléggé az életre. Hogy tanulja meg, szegény a kolostorban a legnagyobb tudományt: az élet müvészetét? Ej, lehet is azt megtanulni!… felel az ellenvetésre Prévost. A férfiak elég korán belekerülnek az életbe, azért ez nem óvja meg őket, legalább a legtöbbet nem, hogy ne kövessenek el főbenjáró ostobaságokat. Ennél a kétes értékü tudománynál többet ér az, ha megtanitják a leányokat is arra, hogy az élet nem mulatság, hanem csupa kötelesség. Erre pedig csak az igazi otthon vagy a zárdai nevelés tanitja meg őket.
Van-e igazi otthon a kozmopolita társaságban? Valóban, másutt is kevesebb, mint gondolná az ember. Mi eléggé biztos fedél alul nézhetjük szegény Franciaország sok baját, az anarkiát, a köz-erkölcs pusztulását és a többit. Mégis, nincs a világon nagyváros, ahol a Marcel Prévost figyelmeztetése fölösleges volna. Nem látjuk-e mi is, hogy vannak akik elviszik a leányaikat olyan francia darabok előadásaira, amelyeket Párisban az aszonyok is leeresztett rostély mögül néznek? Sőt, mert mulatni akarnak s mert a nyügöt nem rázhatják le a nyakukról, elviszik az alsóbbrendü mulatóhelyekre is és nem csupán akkor, amikor ott szeliditett farkasokat mutogatnak?
Ez maga is tanuságot tesz róla, hogy a Marcel Prévost figyelmeztetését nálunk sem felesleges megszivlelni… ha a Les Demi-Vierges olvasásakor azt mondjuk is: „Hát ilyen Páris!… de mi közünk nekünk ehhez a Babylonhoz?!…“