A TÖMJÉN.
Attól fogva, hogy az 1885-iki Szalon megnyilt, egy gyönyörü Diana-szobor elé, mely Falguiére vésőjének a remeke volt, láthatatlan kéz minden reggel friss virágbokrétát csempészett. Láthatatlan, de nem egészen ismeretlen kéz, amelyről minden beavatott tudta, hogy tündérujjakban végződött: mindig pihenő, munkát sohasem ismert, urias tündérujjakban. Épp ilyen előkelő és gyöngéd, de már egészen más kéz ugyanezt a hódolatot tanusitotta egy nagybecsü képpel, a Carolus Duran „Andromeda“-jával szemben; minden nap egy rózsa illatozott, fonnyadt és hervadt el az előtt a szépség előtt, aki Carolus Duran vásznán bizonyára századokon át fogja várni a halhatatlan, a szabaditó Perseust.
Csak asszonynak juthatott eszébe: a müvészi szép iránti csodálatot igy fejezni ki. Mikor az a szép, mely a leghamarább veszendő, megjelen hódolni a másik szépnek, mely a legtovább él, mely századokon át dacol a mulandósággal: ez mindenesetre olyan kedveskedés, amely a rokokó-időre emlékeztet.
De vajjon csakugyan, egyedül és kizárólag magát a müvészi szépet illette-e ez a finom, női hódolat? Ó, nem arról van szó, hogy a két müvész személyét is illethette, már csak azért sem, mert ez a képzelődés képtelen volna. Mind a nagy Falguiére, mind a hiba nélkül való Carolus Duran tul voltak már akkor azon a koron, melyben az ilyen figyelem rosszra volna magyarázható; csak a kezdőket s nem a hiba nélkül való mestereket kisértgetik az efféle étheri kacérkodások. A kérdés az: mi ébresztett ekkora lelkesülést a két hölgyben: a művészet, mely Diana és Andromeda meztelen testeinek a kőben és a vásznon ideálisan szép vonalakat és szineket adott, vagy inkább az a rejtelmes varázs, amely ott rejtőzik magában a női test formáinak harmóniájában? Bálványozásuk igazi tárgyai a müvészet szépitette alakok-e vagy pedig egyszerüen csak a természetalkotta női test szépsége? Mert általában véve az asszonyi test szépségének a nők még sokkal inkább megértői és értékelői, mint a férfiak. Talán azért, mert természetüknél fogva fontosabbaknak kell látniok a formákat és a szineket, mint az ezekbe a formákba és szinekbe öltözött abstrakciókat.
De ha ezek az apró kedveskedések nem is csak afféle természetidámás megnyilvánulásai, hanem inkább és csakis a müvészi szép iránt való hódolat szemérmes jelei és nem Dianának, nem Andromédának szólnak, hanem Falguiére-nek és Carolus Durannak, egy uj kérdés merül fel, az, hogy vajjon megérdemlik-e Falguiére, a nagy képfaragó és Carolus Duran, az ünnepelt festő, a csodálatnak és a hódolatnak ezeket a gyermekesen és asszonyosan hizelgő, fölötte gyöngéd kifejezéseit?
És az ellentmondás ördöge azt suttogja:
– Nem. Nem érdemlik meg. Amint hogy semmiféle halandó nem szolgált rá a tömjéneztetésre, csak azért, mert a muzsákkal illetlenkedett. Nincs az a müvész, akinek joga lehetne zsebre tenni olyan bókokat, melyek egyenesen vagy közvetlen, szemérmesen, elburkoltan vagy nyiltan, arcátlanul ezt fejezik ki: „Ön lángelme!“ A kortársak itélete mindig csak gyermekesen tapogatózó; aki tele marokkal osztogatja a dicsőséget, olyanból ád, ami nem az övé. Ehhez pedig vagy rosszhiszemüség, vagy rövidlátás kell. A hiba olyan általános, hogy fel se tünik: a görvélyesek nem akadnak fenn a görvélyen. A tömjénnek bazilikákban a helye; nem a szalonokban. Igaz ugyan, hogy Michel Angelo kalapácsát királyi kéz emelte föl a földről, de Michelangelo csak egy volt s mindenekfelett: az ilyen esetek nem voltak valami gyakoriak, amit az is bizonyit, hogy a történetkét jónak látták följegyezni az utókor okulására. Akkoriban éppenséggel nem volt általános a müvész tömjénezése, pedig a müvészetnek aranykorát élték. Akkortájt a föld nagyjait tömjénezték, ami csak kevéssel volt alantasabb nemü hódolat, mint a mai bálványozás. Nevetségesebb volt-e? Nehéz eldönteni. Ki nem látja ma nevetségeseknek azokat, akik a Scudéry-ket és Chapelain-eket, a Grétry-ket és Salieri-ket, a David-okat és Delarocheokat tömjénezték? Hisz az irodalom és müvészetek történetei tudnak elég hamis istenről: Baál-okról, akiknek mindnek meg volt a maga rajongó népe. Meg kell adni, a bálványozás régente szemérmesebb volt s Baál-ok nem találkoztak olyan nagy számmal. Ma annyi a Baál, mint a képviselőjelölt: mindenki az. Az a müvész, aki valamicskét ki tudott fejezni egyéniségéből kőben, vásznon, hangjegyekben, tollal: már számot tart egy bazilikára, amelynek meg legyen a maga külön rituáleja. És csak az a különös, hogy az a világ, „amelyben unatkoznak“ s melynek hitvallása a szép, nem sokallja meg a Baál-okat, hanem egyforma őszinteséggel hódol néhány száznak, akik közül egy párnak jóformán csak a nevét ismeri. Amire nem hajthatja egyéb érdek, minthogy bizonyságot tegyen a müérzéke fejlettségéről. Hogyhogy esett mégis, hogy olyan müvészeket, mint Millet vagy Rousseau, soha se vett észre? Bizonyos-e, hogy a ma csodált Falguièreről és Carolus Duran-ról a következő nemzedék épp oly melegen fog szólani, mint ahogy a valaha megvetett Millet-ről szól manapság a „szanom-bánom“-ot hebegő mükritika? Ma még azt hisszük, hogy a Falguiére alkotásai épp olyan nagybecsüek, mint a régi nagy képfaragók remekei, hogy benne is megvan az a rejtelmes „nem tudom mi“, melynek fénye a lángelmét a közönséges tehetségtől megkülönbözteti, azt hisszük, hogy Falguiére minden jóval megáldva, csak elkésve jött a világra, olyan korban, amely a képfaragás müvészetét erőnek-erejével halódónak akarja látni és azt valljuk, hogy Carolus Duran is hatalmas legény. Hát meglehet, hogy a következő nemzedék nem fog kinevetni ezért és hasonlóképpen fog elmélkedni a maga korában. Azt is el lehet ismerni, hogy ezeknek a müvészeknek magasabb rendü erőfeszitéseit megbecsülni nem szégyen s azok a mütárgyak megérdemelhetnek egy pár virágot. De nem boszantó-e, hogy az asszonyi furfang a hizelgésnek, a tömjénzésnek egy uj, megkapó, illatosabb módját eszelte ki, még jobban elkényeztetni azt a végkép elrontott, naiv, képzelődő, magát tulságosan fontosnak tekintő, haszontalan gyermeket, akinek a neve: müvész?
*
Sainte-Beuve, gróf Noyon püspöknek akadémiai székfoglalójáról beszélvén, kedvteléssel részletezi azokat a nevetséges magasztalásokat, amelyekkel ez az udvarfi – akinél együgyübb ember sohasem töltött be püspöki széket – XIV. Lajost elhalmozta. Mindamellett, bár mulattatónak találja a hizelgésnek ezt a diszpéldányát, nem állhatja meg, hogy odavetőleg hozzá ne tegye: Azért, hogy nem lakájkodunk többé a monarchák körül, mi sem vagyunk jobbak ezeknél a derék elődöknél. Mert, – nem fölösleges tudni, – mi is igen nevetségesek vagyunk, mikor magasztalunk, csakhogy nem veszszük észre. Igaz, hogy most már nem a királyokat és a hercegeket, hanem a szinészeket, az irókat, azaz magunk-magunkat magasztaljuk; egy-egy felkapott szinésznőt olyan kifejezésekkel dicsérünk, melyek megpiritották volna a nagy Condét; s ugy beszélünk a divatos regényiróról, ahogy Turenne-ről szólni sem volna illendő. Ezt a bogarunkat még meg fogják emlegetni.
Sainte-Beuve óta ez a bogarunk, ha elefánttá nem hizott is, ugyancsak megkövéredett. Az utolsó félszáz évben egy sereg udvart láthattunk, melyek mindegyikének megvolt a maga nap-királya s megszámlálhatatlan volt a Noyon-ja. A zene-rajongók például sokra vitték ebben a tekintetben. A nagy Wagner Richard-irodalomban a tömjénzésnek olyan szörnyeteg példányaira akadhatunk, amelyektől egy satrapa is elijedt volna. Hogy közelébb maradjunk: annak a szeretetreméltó embernek, akit Liszt Ferencnek hivtak s akit közülünk még sokan ismertek, folyton maga körül kellett látnia az egyik legcsunyább emberi betegséget: az önérzet-sorvadást, mindenféle undoritó fázisában. Mert vannak mulatságos s vannak szánandó tömjénezők. Az agg Hugo Victornak az utóbbi fajtából volt ritka gyüjteménye. Aki azt mondta róla, hogy a Notre-Dame két tornya alkotja nevének első (H) betüjét, maga is költő volt. S hogyan épitették fel neve többi betüit azok, akik nem voltak költők, csak paraziták! Amint apró, élősdi növények tapadnak egy nagy fához, ugy kerekedett egész kis nyomorult irodalom nagy kiterjedésü munkássága körül.
A mi nagyjaink közt költő nem volt s csak éppen egy müvész akadt, aki hasonlóképpen apró pénzre váltva élvezte előre a dicsőséget: bizonynyal akarata ellenére, mert ő maga egyszerü és szerény ember volt. A magasztalói azonban, akik félistent csináltak belőle, vetekedhettek azzal a szétzüllött minisztrans-sereggel, mely egykor a Hugo Victor háznépét alkotta. Olyankor, amikor át meg át kellett tósztoznia Magyarországot, olyan dolgokat mondtak neki szemtől-szembe, amelyeket Lionardo da Vinci, aki ideges ember lehetett, aligha tudott volna meghallgatni. Ugy körültáncolták, hogy szinte látszott rajta, mennyire szeretett volna megszólalni: „Hátha tévedtek, jó emberek? Hátha még sem vagyok olyan rengetegül nagy? Hátha még sem verdesem orrommal az eget?! De csak állta szegény és hallgatott.
*
Azokat a kényes orrokat, amelyek nem türhetik a tömjént, leginkább bánthatja az a füstölő illatszer, melylyel az exekutiv-müvészet jeleseinek szoktak kedveskedni. Pedig épp ugy kijár nekik, akárcsak a bruttójövedelem kikötött százaléka. Nem is pianista, akinek játéka egy pár hölgyet ideg-görcsökbe nem andalitott; nem is szinész, akinek kocsijából ki nem fogták a lovakat. Ami azért ingerelheti a finnyásokat, mert nem minden ok nélkül tekintik a müvészi előadást a müvészetek sorában a legalsóbb rendünek.
Mindazáltal, ők szólván a legtöbb emberhez, az ő udvaraikban van a legtöbb és a legféktelenebb himnuszzengő. Ugy, hogy Coquelin, akiben egy fáraó önérzete lakott, méltán bocsáthatott egész proklamációkat „szeretett népéhez“: voltak, akiket nemcsak a dikciója, hanem a stilusa is lelkesitett. Duzzogása a Français-val legalább is annyira foglalkoztatta a jó párisiakat, mint annak idején a jemappesi csata szépapáikat. De ha az ember szinész, nem is kell olyan jeles Mascarille-nak lennie, mint amilyen Coquelin volt: ha tulhaladt bizonyos középszerüségen, mindig nagyon könnyen ragadhatja hiveit a szuperlativuszok használatára; a világ már jó ideje elszokott tőle, hogy a szinészt is közönséges embernek számitsa. Magunknak is mindig van egy pár népszerü csillagunk, aki minduntalan kacérkodik a „tökéletesség“-gel; van egy tucat, aki hasonlithatatlan s azonkivül még tömérdek „páratlan“. Legcsekélyebb sétájok, minden tüszszentésük: a nyilvánosságé, akár csak a monarchák apró élményei.
Csak a szinésznő kultuszáról lehet szó és nem a szinészéről – mondhatná valaki, hozzátevén, hogy: – ez a hódolat pedig nem a mímelőt, hanem egyszerüen a nőt illeti, azt a nőt, aki fiatal, szép s akit mindenki ismer.
Nem bizonyos. Mert mindenekelőtt a szinésznő – általánosságban szólva róluk – nem szebb, mint más földi asszonyszemély, majdnem azt lehetne mondani: a diva kevésbé szép, mint egyéb Formosák. A festék tönkre teszi az arcbőrét, a mimika, a szemforgatás kivetkőzteti orcájának vonásait eredeti lágyságukból, – a lázas életmód, mely fogékonynyá teszi az idegbetegségekre, megviseli egész testalkatát. Amivel ugy leköti a kevésbé fegyelmezett ifjuságot, az nem a szépsége, hanem a szinház kápráztató fénye, a szinpad sajátos fata morganája.
Csak szinész-kultuszról lehet szó s nem a szinésznő kultuszáról.
*
Azok között a dolgok között, amelyeket a legkönnyebb megérteni és megbocsátani, egyik legelső: a müvész hiusága. A munka, melyet végez, lényegében még maga előtt is titokzatos; az örökös láz, melylyel dolgozik, nagyobbaknak tünteti fel előtte erőfeszitéseit és eredményeit, mint amilyenek a valóságban s ez az önáltatás már maga elég arra, hogy forrásává legyen a legszertelenebb képzelődésnek. És minden hiuság között legtermészetesebb a szinész hiusága. Végre is, aki megszokja, hogy esténkint néhány száz vagy ezer ember figyel rá, könnyen elhiszi, hogy az, ami tőle kitelik, valami kiválóan megejtő, ha más által nem, legalább az által: ahogyan elmondja.
Még többségben vannak, akik ebből azt következtetik, hogy ezekeet a képzelgéseket tehát tiszteletben kell tartani s odáig viszik a türelmességet, hogy a tömjént a müvész természetes jutalmának tekintik. De már találkoznak eretnekek is akik közül a legvakmerőbbek végre ilyenformán fognak megszólalni: „Elég a virágból, a koszoruból, lassabban a babérral! Végre is, önök, tisztelt lángelmék, mindannyian parvenük, – szerencselovagok és szerencselovarnők, – akik a véletlen egy termékenyitő mosolya nélkül, minden égi szikrájok mellett is, meddő cselekvésre lettek volna kárhoztatva, mint azok a pályatévesztettek, akik lelkükben talán hasonló lánggal, az alázatosak osztályából pillantanak fel önökre. És azért: sursum corda, de lejebb azzal a büszkén emelt fővel!“