POST SCRIPTUM.
Amint a Vezető elmék és Nagyvárosi képek cimü köteteim egyes darabjainak összegyüjtése közben is – amikor az itt olvasható kötet sajtó alá rendezésével foglalkoztam, többször kellett számot vetnem azzal a kétséggel, hogy az itt felhalmozott és annak idején a napnak irt karcolatokat érdemes-e és szabad-e másodszor is, s most már könyvalakban kiadnom? Érdemes-e még egyszer kérni az olvasó figyelmét olyan dolgokra, a melyeknek először sem lehetett több súlya, mint a mennyit a jóhiszemüség, az elfogulatlanságra törekvés és az őszinteség ad nekik? Szabad-e egy könyv kiadása alkalmával megfelejtkezni az idő rohanásáról és például – mint ebben a kötetben történik – Strindberg emberi gyöngéiről szólni akkor, amikor Strindberg már halott? Tisztán látom, mennyi kifogás érheti és senki se itélheti meg nálam szigorubban ezeket a köteteket. Ha mégis megjelentek, ennek magyarázata vagy mentsége: az a hitem (vagy talán csak képzelődésem), hogy ezek a zsörtölődések, tréfálkozások vagy mélázások tulajdonképpen nem naphoz kötött, hanem hosszu időn át ujra meg ujra ismétlődő, általános jelenségekről szólnak.
A. Z.