ÖNGYILKOSSÁG.
Milyen bolond az ember! Ha valaki, akit egykor mindenki ismert, s akit régtől fogva mindenki elfelejtett, egy álomhozó nyári délután lecsukja a szemét, amugy szép csöndesen, önkéntelen, természeti halállal: ennek a világnak a rendje szerint épp oly siratatlanul vész el, mint a madár, mely hirtelen a bozótba hull, mig költöző társai tovább repülnek. Alig akad, aki elbucsuztassa, halálának hire is csak kicsi körben hallik. Utoljára még kijár neki egy pár sor a hirlapokban, nem az érdeme, hanem a sorsa szerint, ahogy kijárt a régiek halottjainak néhány silány obulus; s ezzel vége: mehet a Styx-en át. De hogyha ez a valaki, megtörve lélekben, mind a mellett magabiró testtel, kizarándokol a gyermeke sirjához, és ott, a szent hantokon egy utolsó vallomásban feltárja sebeit és nyomoruságát, hogy azután falhoz vágja az élet poharát: akkor utolsó sóhaja nem vész el az Isten kertjének puszta csöndjében, hanem megrezzenti a faleveleket, és ezt a rezdülést a szellő elviszi fürdők és mulatóhelyek fasorai alá. A „nyütt béklyó“-t, melyet a „lélek“ önként, szabad akaratból „széjjel tört s eldobott“, megdöbbent részvevők állják körül, és – megkönnyezetlen senki se hagyja. Ha a nyomoruság, mely ránehezedett, pár nappal előbb ledönti lábáról: halottas-háza előtt gondtalanul folyik tovább az élet árja, holtteste körül részvéttelen alakok járnak-kelnek, ahogyan egy elhullott légy teteme körül nyüzsög a légy-sereg, ügyet sem vetve a halálra: mig igy, hogy kiszállt tenger nyomorusága ellen, s véget vetett neki, megdöbbenve állunk meg a halott előtt, akár a vad-sereg, amely a cserjésben hirtelen valamely elejtett őznek holttestére bukkan. Igen, akármilyen bolond dolog, még az is szerencse dolga: megsiratnak-e bennünket, vagy nem? A szceneriától függ, nem a jellemektől; nem attól, mit értünk, hanem hogy: milyen lelki állapotban hagytuk környezőinket? Szerencse dolga; il n’y a qu’ heur et malheur.
Szomoru szerencse annak, akinek élete hosszu idő óta a szerencsétlenségek láncolatából állt. De ha talán frivolnak tünik is fel e helyt a szerencse szó, annyit el lehet mondani, hogy ha már a végnek igy idő előtt, s a balsorsban kellett elkövetkeznie, még jobb, hogy nem türte tovább a balsors nyügét és nyilait. Jobb, mert az, akit igy elsiratunk, rendesen azok közé a szomoru kivételek közé tartozik, akik minden örömnek csak felényire örülnek s minden szenvedést kétszeresen szenvednek át. És végre is, minden szenvedés között a legutolsó: ugy égni el, mint a mécses, melyből már kifogyott – az olaj. A nagy fájdalmak, bár erősebben megráznak, nem zaklatnak, nem gyötörnek oly folytonossággal, mint a nyomoruság. Ha máskép volna, nem szerepelnének az öngyilkosság statisztikájában olyan tulnyomóan nagy számmal olyanok, akiket mindenek felett anyagi bajok határoztak el a halálra. És a kicsinyes bajokkal való vesződségre a nem kicsinyes lelkek a legképtelenebbek. Azért jobb volt neki igy, még akkor is, ha valóban vétkezett ama bizonyos sokat emlegetett társadalmi rend ellen; hiszen megvezeklett érte jó előre. És jobb volt igy nekünk is, hogy módunkban volt megsiratni. A könnyek tisztitanak.
*
Ha még oly közönséges, csekély dolog is egy gally lehullása a rengetegben, mégis csak megremegtet egy ágat, amelyről levált. És ha még oly mindennapos, közömbös esemény is egy elzüllött ember öngyilkossága arra a temérdek élőre, akiknek figyelmét uralkodók találkozása, járványbizottságok müködése és papirárfolyamok tartják lekötve: mindig akad egy kis csapat ember, akiket fájdalmasan hat meg a régtől fogva elfelejtett ember hirtelen kidőlte.
A magyar tollforgatók szegényes céhét is megdöbbentette az a veszteség, amely Balázs Sándor halálával érte a „bajtárs“-akat. És nem csupán azért, mert az öngyilkos valaha a legvigabb cimborák közé tartozott, mert mindenki kedves, derék embernek ismerte, s mert elvesztésével jelentékeny csapás érte az irodalmat is, amelynek az utolsóig munkabiró napszámosa volt. A megdöbbenés fájdalmas felkiáltásába belekeveredett egy fojtott sóhaj is, az önzés önkéntelen megszólalása. Mert eszükbe kellett jutnia, hogy az a sors, amely Balázs Sándor életének véget vetett, a feje fölött függ mindazoknak, akik nálunk erejöket irodalmi munkásságnak szentelik. Az 1887. évben még minden magyar iró ki volt téve annak, hogy élte utolsó tizedeiben, idejének java részét az anyagi gondokkal való küzdés foglalja majd le; s előre tudhatta, hogy mindaz, amit produkálni fog, nem teljes erejének, hanem csak annak az erőnek a müve lesz, ami ez után a küzdés után még benne megmaradhat. A hirlapirás már gondoskodott valahogy a a maga embereiről; ideig-óráig ugyan, de ellátta őket, sőt néha-néha megengedte nekik az irodalmi munkásság fényüzését is. De az, aki nem termett erre a mesterségre, mely sok minden egyebet s igen kevés irói képességet kiván, szóval, akit irói ambiciók kisértettek, az már akkor is vakmerő szerencsejátékot üzött, ha nem is rakosgatott a kis lutriba, mint Balázs Sándor. Aki ebben az időben nálunk akár valódi, akár képzelt tehetséget akart gyümölcsöztetni, idejekorán gondnokság alá kellett volna helyezni, eszeveszett pazarlás cimén. A napszámos-munkát már csak megfizették ugy ahogy, de a müvészit már csak Isten nevében adhatta hozzá, akit álmok kisértettek: ez már nem kellett a vállalkozóknak. Mint a Madách falanszterében széklábat faragtatnak Michelangeloval, az akkori irodalmi viszonyok közt nem irattak volna vele költeményt az Éj-ről, legfeljebb tárcát a hadgyakorlatokról vagy valamely páncélos hajó vizrebocsátásáról. 1887-ben épugy, mint az „előidőkben“, a magyar irodalom csak adományokból táplálkozott. Mindkét oldalról csak adományokból, de legkivált az iró részéről, aki, ha jót irt, tékozolt s aki, ha kitartóan irt, a pazarlók sorsát el nem kerülhette. S mégis megtörtént néha, hogy akadtak álomkórosok, akik addig üldözték a lidércet, mig végül kénytelenek voltak esztelenségükért a vérüket adni. Ekkor is, mint régente, vér öntözte az irodalom földjét.
Balázs Sándort nem lehetett azok közé számitani, akik a „sorsharaggal egy anyaméhből születtek“. Volt idő, mikor minden, amihez hozzáfogott, sikerült neki. És ha husz-harminc évvel korábban hal el, az a generáció, mely sikereinek hatása alatt nőtt fel, bizony-bizony, a kitünőségek sorába emeli az egykori „magyar Thackerayt“. De talán meg van irva, hogy amint a szinházak természetes vége az, hogy elégjenek, a magyar humorista természetes vége az, hogy öngyilkossá váljék.
*
Minden öngyilkosságnak bizonyára ezer és egy oka van. Lassan-lassan megtelik a pohár, aztán még egy csepp, melyet máskor talán meg se láttunk volna s azzal vége. De azt is egész biztossággal föl lehet tenni, hogy a legtöbb esetben a poharat java részben anyagi gondok telitik meg.
Az elhatározás pillanata – oh, ez nagyon keserves lehet! Nem, nem lehet gyötrelem nélkül való a legerősebb lélekre nézve sem, a leghatározottabb módon tagadni meg „az élethez való akaratot“. De a másvilág széléről visszatértek mind azt vallják, hogy az elhatározás után az ismeretlen tartományba készülőt a legnagyobb béke és nyugalom szállja meg. Az utolsó nap már nem a vergődésé, hanem a szenderé. Mikor a test közel érzi magát a másik lét köd-burkolatához, olyanféle édes nyugalmat érez, mint a magasban, a tisztább légkör hatása alatt. A szem uj frisseséget nyer, mindent meglát és mindent máskép lát, mint előbb. Raphael de Valentin mindent megfigyel, ami körülötte történik, s végig nézi egy régiség-árus összes mütárgyait. A szemlélődő lélek előtt, ily magasztos exaltációban, ily tiszta szemmel az egész világ pillanatnyi bár, de uj és hatalmas érdekességet kap.
Vajjon mik lehettek utolsó gondolatai a humoristának, aki annyiszor foglalkozott komolyan s annyiszor tréfálkozott a halál gondolatával, az utolsó napon, mely annyira nem hasonlitott a többiekhez, reggeli fél nyolctól esti hat óráig?