A tengerszemü hölgy

VIII. FEJEZET.

GYURICZA PÉTER FELESÉGE.

A márcziusi napok után elköltöztem Petőfitől más szállásra. Annyira felvittem a dolgomat, hogy magam tarthattam már saját butoraimmal ellátott két szobás garçonlakást. – Ez tulajdonképpen csak az én beköltözésemmel lett garçonlakás; mert előttem egy öregecske hölgy lakott benne, a ki cselédszerzéssel foglalkozott. Ismerte mindenki a «mámit». Ott lakott a hatvani-utczában, a nemzeti casino palotája és a most épült vas-ház közötti két emeletes házban: udvarra.

Én nagyon meg voltam elégedve a lakásommal, mely az én életföladatomnak egészen megfelelt; csak az az egy hátránya volt, hogy az a sok odaszokott szakácsné, szobalány, pesztonka egyre rám nyitogatta az ajtót, azt gondolva, hogy én fogok nekik helyet szerezni. Sokszor kivertek a munkából. – Azután még gyanuba is keverhette az embert az a sok vászoncseléd, a ki az ajtómra járt. – Az átelleni szállás korridorjáról éppen oda lehetett látni az én ajtómra. S azon a szálláson Laborfalvy Róza lakott. Resteltem volna, ha valami rosszat gondolna felőlem.

Nem voltam már világfájdalmas, sőt privátfájdalmas sem.

Ismét belejöttem az arczképfestésbe. Egy karcsu, magas hölgy, fehér atlasz ruhában, nagy fekete szemekkel, vállig omló szénfekete angolos hajfürtökkel volt készülőben a támlányomon; az utolsó ecsetvonásokat tettem rajta, az eredetinek nem kellett modellt állni. (Ez a kép ma is megvan nálam.)

Egyszer csak kopogtatnak az ajtómon. «Szabad!» Kinyitják, belép rajta egy kaczkiás paraszt menyecske.

Ihol van ni! Már megint egy dajka, a ki helyet keres.

– Nincs semmi! Nem lakik itt a czupringerné! – mondám én mérgesen, az arczképemmel levén elfoglalva; s aztán, hogy az alkalmatlankodó még sem vonult vissza, elég nyersen rivalltam rá: «no hát csak Isten hirével odább, hugám».

Erre a paraszt menyecske elnevette magát.

Mintha én ezt a nevető hangot már hallottam volna valaha.

Oda fordultam, ránéztem; és mentül tovább néztem, annál jobban elámultam.

Delipiros viganó volt rajta, sárgazöld virágokkal, a fölött sötét kék damisz kétszél kötény, fekete selyem pruszlik, puffatag ujjakkal. Azon fölül a derekán átkötött pálmavirágos cziczkendő, a fején tarajos főkötő, kikeményített czérnacsipkékkel fodrozva; a karjára öltve hozott egy füles, födeles kosarat.

Az arcza barnapiros volt a napsütéstől s valami dévaj ördögöcske incselkedett a nevető vonásaiban. – Nem akartam hinni a két szememnek.

– Hát nem ismer rám? – szólalt meg nevetésre hajló hangon. – Én vagyok, az Erzsike!

Láttam ám, hogy az, de el nem tudtam gondolni, hogy mi oka lehet rá, ebben a maskarában járni végig fényes nappal Budapest utczáin és éppen nálam látogatást tenni.

– Bagotayné asszonyság? – hebegém zavarodottan.

– Oh, nem vagyok már Bagotay Mukiné, hanem Gyuricza Péterné.

– Mi a világ csodája? Gyuriczáné? A gulyásné?

Bámulatom olyan őszinte volt, hogy Erzsike nevetve csapta össze a kezeit.

– Hát maga ezt nem tudja? Hát nem irták meg hazulról?

– Rég nem kaptam onnan levelet.

– De hisz ez olyan hét vármegyére szóló botrány, a milyen nem volt a városunkban a «franczia-futás» óta. Ön pedig lapszerkesztő!

– Az én lapom nem foglalkozik családi ügyekkel.

Erzsike arcza úgy égett: a két tenyerét végig simogatta rajta; azt hitte tán, hogy letörülheti róla a pirulás áruló szinét.

– Úgy kimelegedtem ezen a meredek lépcsőn.

A lépcsőre fogta rá az arcza lángolását.

Erről eszembe jutott, hogy talán le is kellene ültetni nálam a látogatót. Megkináltam a pamlaggal.

– Oh nem! Oda nem! Az uri asszonynak való! Jó lesz nekem itt, – mondá s azzal leült a ládámra; a karján hozott kosarat letette maga mellé. «El vagyok ám fáradva igazán; Váczig gabonás hajóval utaztam, onnan Pestig gyalog».

– Hiszen gőzhajó jár.

– De az «uram» nem adhat ám gőzhajóra valót. Csak úgy szegény ember sorjában. Nézze, itt van az egész útravalóm.

Azzal feltakarta a füles kosár födelét, megmutatta, hogy mi van benne: egy darab fekete kenyér és valami zsíros papirosba takarva; valószinüleg sajt és fokhagymás kolbász.

– Ennek még visszatérőben is el kell tartani.

Bennem ez a cynismus visszás érzést keltett.

– De már most mégis szeretném megtudni, hogy farsangi bohózat-e az, a mit itt most kegyed játszik, vagy mi?

– Oh, nem! Dehogy! Bizony ne gondolja, hogy a maga kedvéért öltöztem maskarának. Én most valóságos parasztasszony vagyok. Az is akarok maradni. Ez igen komoly ügy rám nézve s a miért ide jöttem önhöz: – nem hogy kiirjon valahogy az ujságba, hanem, hogy tanácsot adjon.

– Én adjak «kegyednek» tanácsot?

– Hát kitől kérjek mástól? Az egész világ elitél, eltaszít. Pedig senkinek sem vétettem, még gondolatban sem. Egyedül ön az, a kit megbántottam – keservesen. Tehát önnél kell keresnem védelmet.

Ilyen ám az asszonyok logicája!

Odaálltam eléje, az asztalom széléhez támaszkodva. Speculatio volt tőlem, hogy ne láthasson arra az arczképre, a mit festek.

– Hát, hogy az elején kezdjem, folytatá a hölgy hosszú szempilláit lesütve, odáig tudja ön, hogy én férjhez mentem; megültük a fényes lakodalmat. Az egész város, a fél vármegye ott volt. Gondolom, le is irták az ujságban. Hogyne? Mikor a város leggazdagabb, híres, szép leánya esküszik meg a gavallérok ideáljával? Az egyik visz százezer forintnyi hozományt magával, a másik ősi kastélyba viszi a menyasszonyát négy tüzes paripán. Nem a pap áldása a malaszt, hanem az az általános irigykedés. A férfiak a menyasszonyt irigylik a vőlegénytől, a leányok a vőlegényt s kénytelenek mind azt mondani magukban: «egymáshoz illő pár!» Ah, csak ez az egy gyönyörüség maradt meg belőle a szivemben, mikor a templomból kilépve szétnéztem a sokaságon s azt gondoltam: «ugy-e, irigykedtek rám?»

Erzsike folytatá: «A templomból egyenesen hajtottunk a férjem kastélyába; megszámláltam, harminczkét hintó kisért bennünket odáig. Következett a fényes lakzi. Én aznap négyszer öltöztem át. Ötödször aztán himzett pongyolába, mikor a nyoszolyóasszonyok a menyasszonyi szobámba kisértek. Remekül volt az berendezve, bécsi tapeczéros fáradt vele. Egész éjjel nem tudtam aludni. A bőgő, meg a klarinét hangja fölhangzott hozzám a lakomateremből, meg a férfisereg danája, rikongatása. Reggelig nem láttam a férjemet. Akkor kezdett oszlani a társaság. Egyes danolók rikács hangja vegyült össze még a czigányok bőszült zenéjével. Akkor került elő a férjem. Csupa szánalom volt ránézni. Engem kedves «nénikéjének» nevezett s saját maga után tudakozódott tőlem. Azután öltözetestől levetette magát a pamlagra s olyan bolondokat beszélt, hogy utoljára is kaczagnom kellett rajta. No, de azt mondtam magamban, ez már így szokás, mikor valaki búcsút vesz a legénységétől. Azután csak erőt vett rajtam az álom. S álmodtam őrült dolgokat. Ön is ott volt mindig. Eh, mit emlegetem ezt?»

Azzal megigazítá a főkötőjére kötött kendőt s tovább beszélt:

«– Dél volt, mikor felébredtem. Álmomban sokat kellett sirnom, mert vánkosom nedves volt, a hol az arczom feküdt. Az én ideálom már akkor nem hevert a pamlagon, hanem a szőnyegen, szétnyulva, mint egy béka. Nagy munkámba került, a míg életre birtam ránczigálni. Még nagyobb tudomány volt, megértetni vele, hogy micsoda világrészben vagyunk s minő összeköttetés áll fenn közöttünk. Akkor aztán minden áron azt követelte tőlem, hogy bujjak be vele együtt a kanapé alá s hogy erre nem álltam rá, elkezdett keservesen sirni s a pisztolyát követelte tőlem, hogy ő lövi magát főbe. Én aztán odahoztam a mosdótálat, megmosdattam az arczát s egy párszor bele is buktattam a hideg vízbe. Az én hősöm ordított, mint a mosdatott gyermek, de aztán szerencsésen magához tért s fel engedte magát szedni a földről. Egy korsó vizet kiivott s attól kinyiltak a szemei. De azok is oly kicsinyek voltak ma, mint a puczoké s először vettem észre, hogy egy kissé keresztbe állanak.

És e beszéd közben el-elnevette magát az Erzsike.

«– De hogyan nézett ki! A haja boglyas, a bajusza csurgóra álló, az öltönyei összedúlva, piszkolva. Újra kellett egészen öltöztetnem. Egy kicsit zsémbeltem is vele: «Szép állapot, mondhatom.» A mire ő azzal felelt, hogy de hát a czimborák! a Nusi, az a Lenczi, meg a Blikus! hogyan lettek elkészítve! Elhullottak, ő maradt a győztes! S a közben akkorát ásított, hogy kérnem kellett, hogy ne nyeljen el. Utoljára leültettem egy székre, hogy a haját rendbehozzam. E közben meg folyvást jajgatott és káromkodott, hogy ő neki minden hajaszála úgy fáj, mintha ördögök húzogatnák vasfogóval.

Megint közbenevetett a hölgy.

«– Ez önnek mind új dolog, ugy-e? Ilyet nem látott soha? Hát azért lesz az ember az első dandy menyasszonya, hogy tapasztaljon rendkívüli dolgokat. Külömben talán nem is rendkívüli. Következett a lakoma folytatása, a korhely-levesen kezdve. Már itt főkötővel a fejemen elnököltem. Vendégeink mind mámorosak voltak még. Különös megjegyzéseket kellett hallanom. Ilyenkor az a virtus, hogy ki tud az új menyecskének valami olyan bókot mondani, a mitől az jobban elpiruljon? Valamennyinek olyan borizű hangja volt már. A násznép női tagjai reggel mind eltávoztak már, sorban búcsút véve tőlem. Kiki megsiratott; ez is szokás. Magam maradtam asszony a társaságban. Örültem, mikor megszökhettem közülök. Gondolom, hogy azok is epedve várták az eltünésemet; folytathatták a félbeszakadt mulatságot. Én megint nem tudtam aludni. Megfájdult a fejem. Megismertem először életemben a migrainet, azt a rettenetes átkát az asszonyi idegeknek, a miről addig azt hittem, hogy csak kényeskedés, képzelődés. Olyan jól esett volna, ha valaki a homlokomra tette volna a hüsítő kezét. Talán egy vigasztaló szó enyhítette volna a bajomat! Hasztalan vártam rá. Izentem is neki. Felém sem jött. Egyszer aztán, mikor a nagy fájdalomtól elnyomott az álom, valami pokoli lárma riasztott fel. Azt gondoltam, valamennyi ördög szabadult el. Nem az, csak a férjem érkezett meg, de magával hozta az egész részeg czimboraságot. Egész légióját láttam magam előtt a röhögő, gúnykaczagó, kéjkiváncsi torzpofáknak s azok között az én ábrándomat, dőre satyr-vigyorgással az arczán. Elszörnyedve ugrottam ki az ágyamból, takarómat magam körül burkolva s kifutottam a szobaleányom szobájába, bereteszelve mögöttem az ajtót. Ott dörömbözött sokáig. Én azzal fenyegetődztem, hogy ha erőszakkal betör, én kiugrom az ablakon. Erre aztán nagynehezen elvonszolták onnan a czimborái, a kikben helylyel-közzel volt még egy kis emberi érzés. Akkor aztán következett egy kis neheztelő duzzogás mindkét részről. Én sem mentem ki egy huszonnégy óráig a szobámból, ő sem jött felém. Hogy nem követett el öngyilkosságot, arról elég tudomást szerezhettem abból a neszből, a mi a fejem fölötti szobából lehangzott hozzám. A harmadik napot már hasznos foglalkozással töltötte a násznép. Kártyáztak. Hirdette a működésüket az ököllel ütögetett asztal. Mintha kovácslegények nyújtanák a vasat pőrölylyel az üllőn. Csak reggel felé került elé az én «uram», mikor már én föl voltam öltözve. Ezúttal józan volt; sőt annál is több: rosszkedvű. Mint a bűnös lelkiismeret, úgy van a kártyaveszteség a férfi arczvonásaiban visszatükrözve. El is mondta őszintén. Iszonyu szurokban volt; társai pedig «czudar druckerek». Ráhagyták tizenegy tarokkal a kézben a talont. Tíz tarokkal, quint majorral, touslestroisval, két blanc királylyal megbukta a sólot, négy skart volt ellene. Aztán meg ötödik vételre csináltak ellene harminczhármat, contra, recontrával. Nekem szörnyűködnöm kellett a sorsnak ilyetén ádáz csapásai fölött. Ez volt az én menyegzőm!»

Erzsike a két tenyerébe temette az arczát. Talán nevetett? Talán sirt? Nem tudtam kivenni.

Egyszer aztán csak azt kérdezte tőlem:

– Szokott ön is kártyázni?

– Szoktam, de rézpénzben.

– Az mindegy! Önnek mégsem kellene arra vesztegetni az időt.

– Hiszen csak azt az időt fordítom rá, a mivel nem tudok mit kezdeni, mikor belefáradtam a munkába s a gondolataimat el akarom pihentetni. Erre jó a kártya.

– Akkor kár, hogy a leányoknak is nem tanítják a nevelőben a kártya tudományát, mint a hogy tanítják nekik térképről a városok ismeretét, meg az állattani albumból az exotikus virágok és állatok sajátságait; akkor legalább képes volna megérteni a férjhez ment új menyecske, hogy miért szükséges neki a hozományából annyit, meg annyit áldozatul hozni olyan mythologiai istenségeknek, minő a «skiz», meg a «pagát»?

– Ez is napirendre került? kérdezém.

– Természetesen. Az én «uram» nemcsak a repcze, meg a gyapju árát hagyta «elúszni», de még «lovagias tartozásban» is maradt, a mit egy huszonnégy óra alatt ki kell fizetni minden gentlemannek. Hát nem halogathatta az őszinte leleplezést. Aztán meg Párisba is készültünk nászutazásra s azt sem járják meg pénz nélkül. – Ezek igen prózai jelenetek voltak, nem fárasztom önt a megismertetésükkel. – Ez különben nem is fájt: én a pénzzel nem törődtem soha. Keserű utóízt hagyott csupán az, hogy a hitvesi gyöngédséget nekem kellett pénzzel megfizetnem. Valahányszor egy hizelgő szót, egy édelgő ölelést kaptam, mindig azt számítgattam, vajjon, mi lesz ennek az ára? S mondhatom, hogy a számításom sohasem csalt; legfeljebb az összeg nagyságára nézve: az túlment a várakozásomon rendesen.

Én nem szóltam közbe, csak álltam és néztem rá, a két kezemmel az asztalra támaszkodva. Ez feszélyezte a nőt.

– Miért nem gyújt ön szivarra? Miattam lehet.

– Emlékezhetnék rá kegyed, hogy mindig gúnyolódott velem, a miért nem szivarozom.

– Igaz, hogy ez a férfinak jól áll; a szivar, a pipa olyan bizalmassá teszi az arczot. Mikor valaki így néz az emberre, fejébe dugott pipa nélkül, olyan, mintha biró volna, a ki itéletet mond, vagy pap, a ki gyóntat. Higyje el ön, hogy az egyik ok, a miért önhöz hűtlen lettem, az, hogy nem szivarozott. No, de meg is kaptam aztán a jutalmamat érte.

– A Muki egész nap fujta a havannaht.

– Az még csak a havannaht, de a Gyuricza kapadohányt szí és bagót is rág.

Muszáj volt nagyot kaczagnom. Mivel nem nyerik meg az asszonyok kegyét! Nem! Bagót nem rágok, ha mindjárt maga Melpomene istennő köti is hozzá a kegyosztását!

– Nem untatom önt a párisi mulatságainkkal. Ott úgy láttam, hogy a rendes szokáshoz tartozik, hogy a férj és nő külön keresik az élvezeteket. Az én férjem nem tett mást, mint a mit a többi nős férfiak tesznek. A hajnalban hazatérő férjtől megkérdezni, hogy hol járt? nem is jó ízlés már. Egyébiránt elmondta azt Muki maga is s egész őszinteséggel megismertette velem a nyilvános mulatóhelyek és a petits souperk gyönyöreit; egyszer el is vitt ilyen mulatságba magával. Többször nem kivánkoztam oda. Belenyugodtam, hogy ennek így kell lenni. Megismerkedtem rangomhoz illő nőkkel, a kiktől megtudtam, hogy minden méregnek van antidotuma. Ha vannak Párisban «Kaméliás hölgyek», vannak «Kaméliás urak» is; csakhogy én ezt a fajtáját az emberi középlénynek rendkívül undorítónak találtam.

– Örültem, mikor a saison végeztével visszakerültünk megint a falura; s a sok zajos mulatság, kaczérkodás, hivalkodás és unatkozás után ismét egyedül lehettem s az árokpartról tele szedhettem a szalmakalapomat nefelejtscsel, mint hajdan a szigeten; emlékezik ön rá, mikor önt meglátogattam a gunyhójában? Oda is eljöttek a sárga rigók. Tudja, azok a sárga rigók, a kik önnel szoktak beszélni. Önnek azt mondták: «bohó fiu, bohó fiu!» nekem pedig azt kiabálták, hogy: «mi hát a jó!» – Az én férjem, a jószágára visszakerülve, egészen átalakult; mintha kicserélték volna. A nyalka dandyből tüzes mezei gazda lett. Korán kelt, egész nap lóháton volt; egyik pusztájáról a másikra látogatott; a kalapja mellett árpakalászokat hozott haza. Odahaza előttem csak a birkanyiratásról beszélt, meg a szarvasmarhák nyavalyáiról. Volt neki ménese, gulyája s erre az utóbbira különös büszke látszott lenni. Néha engem is körülhordott könnyű neutischánkán az egész birtokában. Szép uradalom volt! Egy nap be nem lehetett járni az egészet. A gulyáját is megmutatta. Azt mondta, hogy ehhez fogható nincs az egész országban. Törzsgulya! Nem értettem hozzá. Azt láttam, hogy nagyon nagy szarvaik vannak az ökröknek. Hanem a gulyásnak az alakja igazán meglepett. Valóságos ősember; a milyennek képzeljük azokat az ősmagyarokat, a kik Ázsiából idevándoroltak. Barnapiros arcza ragyog az egészségtől, sűrű fekete haja két vállát veri, hájtól fényes tekercsekben s aztán az a napbanéző tekintet, délczeg magatartás, tulipántos szűr a félvállára vetve, fehér gyolcs ruháját lobogtatja a szél s mikor felemeli a karját, hogy a süvegét leemelje, végig csúszik rajta a lobogós ingújj: olyan kar az, mint a bronzból öntött athléta szobroké. Megszólítám: «Péter! hát igaz az, hogy kenddel szokott birkózni az én uram?» A megszólított Hercules lesüté a szemét restelkedve s azt felelé: «Igaz.» – «De, hogy még földhöz is tudja kendet ütni az uram a birkózásban?» – Erre a kérdésre a Gyuricza Péter egyik válláról a másikra vetve a szürét s a bajuszát kétfelé törülve, azt mondá: «Hát mikor földhöz tud ütni a nagyságos úr, olyankor mindig öt forintot kapok.» – Ez hát a titka az acrobatai diadaloknak. Azután a gulyás major tanyájára hajtattunk, mely jó messze esik a karámtól, a hol a tulkok delelnek. Ott ízletes ozsonna várt ránk, melyet a gulyás felesége készített számunkra. Tűzről pattant, kaczkiás menyecske, hamis tolvajszemű, sugár szemöldökű; csupa élet és frisseség. Igazi pusztai virágszál. Azon vettem észre, hogy sokat nézegetek a tükörbe, összehasonlítást téve a magam arcza és az övé között. Ozsonna után körüljártuk a majorságot, a gulyásné kalauzolt mindenféle ólba. Nekem egy tövis ment a lábamba a czipőmön keresztül. A gulyásné leguggolt és kivette a tövist. «Nem érzi már a tövist?» – kérdezé tőlem, felpillantva tüzes parázs két szemével. – «A lábamban nem érzem.»

Erzsike itt pihenőt tartott, a homlokát simogatva a két tenyerével, mintha rendezni akarná az emlékeit.

– Valami tövist vittem magammal. Kezdett nekem gyanús lenni az uramnak a nagy gazdálkodási buzgalma. Ez a serénység nincs az ő természetében. Egy reggel ismét lóra kapott s magával szólítva az agarait, azt mondá, ne várjam haza az ebédre, csak este jön vissza. Engem valami ösztön nem hagyott nyugodnom. Kimentem a kertbe, onnan végig az árokparton a tarlóra s aztán neki indultam gyalog a pusztának, keresztül a répaföldeken és a kukoriczákon. Senki sem látott meg. A faluban delet harangoztak már, mikor kijutottam a majorházhoz. A tarlón megláttam a két agarat, a mint magukban hajtottak egy nyulat. Ejh, de felcsapni való vadász az, a ki az agarait a maguk kényére engedi nyulászni! Füttyentettem nekik, arra visszatértek; rám ismertek, körülugráltak. – «Hol van a gazdátok?» – A kutya megérti, a mit hozzá szólnak. Az én két agaram elkezdett csaholva előreszaladni, a fejét hátra-hátra vetve, mintha integetne, hogy menjek utánuk, majd ők helybe vezetnek. Egyenesen a tanyára vezettek. Bizonyosan azt hitték, hogy igen okos dolgot cselekesznek. A mikor a konyhaajtón betoppantam, a kis szolgáló «Jézus Máriát!» kiáltott s kiejté kezéből a fatálat, a miben valami tésztát kevert nagy főzőkanállal. S a mint én a szobaajtó felé mentem, elállta az utamat: «Ne tessék most bemenni!» – Én adtam neki egy pofont jobbról is, balról is, azzal belöktem a kamrába s rázártam az ajtót. Azután benyitottam a szobába. No, ott nem volt senki. Hanem a benyiló ajtaja be volt zárva, a mi a parasztháznál mindig tárva szokott állni. Az asztalon megláttam az uramnak a kalapját, meg a karikás ostorát. Nem csaptam lármát. A gulyásnénak a gunyája oda volt rakva a lóczára. Én a magam ruháit levetettem s felvettem az övéit rendre. A hogy most látja ön rajtam.

Felállt és körülfordult előttem, hogy jobban meglássam.

– Azután kimentem a konyhába, felvettem a fatálat a földről, a mit a szolgáló kiejtett a kezéből ijedtében. Szalonnás gombócz készült benne. Én hozzáfogtam a gombóczok kiszakajtásához. Szépen kigömbölygettem belőle tizenkettőt, kifőztem, jó hagymás levet habartam rá, aztán beletöltöttem a mázos fazékba, meg is kóstoltam a levét, hogy nincs-e nagyon elsózva? Akkor aztán bekötöttem a fazekat a szakajtókendőbe s elindultam vele a karám felé. Még valami jutott eszembe. Azt az asztalon heverő lovagkorbácsot is bedugtam a kendőm alá s magammal vittem.

A karám meglehetős messze van a tanyától; bizony jó későre kerültem ki a nagy legelőre. A gulyás türelmetlenül várt már, felkapaszkodva a «látó» fára; s mikor megpillantá a tarka ruhát, a delipiros kendőt, elkezdett kiabálni: «Gyere csak, gyere! ilyen-olyan adta! Majd lesz dolga veled a keresetlen fának! Most kell hoznod az én ebédemet? Mikor elharangozták már a delet a faluban! Már megint a nagyságos uraddal enyelegtél, tudom! De csak egyszer rajtakapjalak: tudom, hogy kicserzem a bőrödet a karikással!» Mikor aztán odaértem eléje, a kendőt feltolva a fejemről, akkor csak tátva maradt a szája: «Nini! a nagyságos asszony!» – «Az ám, Péter, én főztem meg, én is hoztam ki az ebédet; a feleséged nem jöhet, ott tanúl francziául az én uramtól. El is hoztam magammal az uramnak a karikását; ott találtam a te asztalodon. Már most megverhetsz vele, a kit akarsz: akár engem, akár a feleségedet.»

Itten elhallgatott.

Engedte, hogy találjam ki magamtól a többit.

Én elszomorodva rebegém:

– Szegény asszony!

Arra ő felkaczagott.

– De ne sajnálkozzék ön én rajtam. Én tökéletes boldog vagyok. Nem engem vert meg a Gyuricza a korbácscsal. Most én vagyok az «asszony» a gulyástanyán!

S ezt egész büszkeséggel mondá.

Aztán elkezdett valódi rajongással beszélni az új ideáljáról. A milyennek Isten teremté az embert. Csupa erő és igazság. Semmi nevelés, hazugság, gyöngeség.

Mikor éjszakára hazatér a «gazda», odajön a tűzhelyhez rágyujtani a pipára. Aztán fenékig üríti az «irós» kancsót. Bor csak vasárnaponként járja. Aztán azt kérdi, hogy: «van-e jó czibereleves, galambom?» Van bizony, még pedig füstölt szalonnával, meg daragombóczczal. Ha készen van, kitálalják, neki ülnek. Egy közös nagy tálból esznek czinkanállal. Nem kell ott kinálás. Vizet maga hoz az asszony a kútról. Felét maga üríti ki a gazda, aztán odaadja az asszonynak: igyál te is! – Ha nem becsülné az asszonyt, azt kivánná, hogy elébb igyék az a kancsóból, nehogy megrontsa az urát.

S aztán nem sokat vesződnek a csillagvizsgálással s a világ ezer bajával sem törődnek. Nyitott ajtóknál alusznak, a négy komondor elég jól megőrzi a házat.

Reggel három órakor már felkel az Erzsike. Kimegy az istállóba, a teheneket megfejni, mire pitymallik, már készen kell lenni. A kis fejős-szék most az ő trónusa. A habzó friss tejet aztán köcsögökbe önti, a szolgálóval együtt leviszi a pinczébe. Mire a csordás tülköl, már ki kell hajtani a teheneket; azok másutt legelnek, mint a törzsgulya. Azalatt a gazda elkölti a maga reggelijét: paprikás szalonnát zöld hagymával, jó papramorgóval, úgy indul ki az akolból kieresztett gulya után. Csak azért pattogat olyan nagyokat az ostorával, mert tudja, hogy ott áll a «valaki» a kis ajtóban, a ki utána néz. Akkor azután hozzá kell fogni az aludttej lefölözéséhez, a tejfelt megköpülni, a vajat megköveszteni. Ha ez megvan, hozzálátni a kenyérdagasztáshoz, a szolgálóval befűttetni a kemenczét; azalatt kiszakasztani a tésztát, a parazsat kihuzni a szénvonóval, a kemencze fenekét kiparáholni a nedves peméttel; azután a sütőlapáttal bevetni a kenyeret; (előbb azonban kisütni a lángost, mert azt a «lelkem» nagyon szereti); végre körültapasztani a «tévőt» agyaggal, úgy halmozni eléje a kihuzott parazsat s pontban eltalálni, mikor kell a kemencze száját ujra kibontani s a kenyereket kiszedni. Ez idő alatt a tűzhelyen el lehetett készíteni a füstölt szalonnával megteremtettézett «fordított kását», azt azon fazekastól kivinni szaporán a karámhoz, hogy mire a déli harangszó hallik, már ott legyen az étel a leterített bundán. Ebéd után aztán a nagy vadkörtefa árnyékában egyet szunnyadni a gyepen, a kötényét az arczára terítve; – majdan hazatérve, elővenni a tilolt kendert s hozzáfogni a gerebenyezéshez, hogy mire a gazda megjön, asszony, cseléd, mind a guzsaly mellett üljön, együtt dalolva az idei nótát: «Lyányok fonják a lenszöszt. Beszélgetnek egymás közt. Jaj anyám, a fonás! Nehéz a várakozás». A míg aztán a malaczok hazajönnek, nagy röfögve estefelé s követelik a moslékot. Csupa gyönyörüség az ilyen élet!

Én kétkedve vonogattam a vállamat.

– Meg fogja ezt kegyed unni.

– Megunni? Hát nem emlékszik ön rá, mikor ott a kis deszkagunyhóban azt mondtam önnek, hogy ez az élet az én eszményképem? Nádasgunyhó és szalmaágy. Ön akkor nekem hirről, dicsőségről beszélt… Tulokbőgés, kolomphang, ostordurrogás az én örömem. Már akkor is az volt. S hogy időközben megtanultam ismerni a nagy világot, az nem változtatott meg. Undorral teltem el minden iránt, a mi palotákban van. Azok a félférfiak, azok az ünnepnapi férjek, azok a nappal becsületes emberek, azok a czeremoniázó bűnösök, azok az etiquettetartó, erkölcsbiráló mintaképek, a kik mindennap végig vétkezik a tizparancsolatot, a kik versenyeznek a balettfiguránsnőkkel (csakhogy ezek titokban szemérmetesebbek). Hát én mind valamennyivel torkig laktam. Tetszik nekem az egész ember: egész bűn. Inkább az olyan férfi, a ki nem mossa ki a száját, ha fokhagymát evett, mint a ki az orgiából tér haza s azt hazudja, hogy conferentián volt. Megutáltam a parfümöket s vágyom a bűz után. Nincs se Felix Rachelnek, se Viardot Garcia asszonynak oly pompás salonja, mely tultegyen egy tehénistállón; s a hires «Hamilton-ágy», a melyben száz arany egy éjszakai alvás, nyomoruság ahhoz a friss szénából vetett ágyhoz, a melyen én alszom. Higyje el ön, hogy én tökéletes boldog vagyok.

– Elhiszek én már mindent, csak egy körülményt nem tudok megérteni. Hogyan lehet az, hogy kegyednek ezt a boldog idylljét nem háborítja meg semmi? Hát az az ember, a kit ez a kegyed boldogsága olyan átkozott közelről érdekel, nincs már a világon? Bagotay Muki létezik még valahol?

– Úgy gondolom, hogy létezik.

– No és ha létezik, nem folyik-e már többé vér az ereiben, hanem savó? Belenyugszik-e, hogy a száz ökrének a szarvait ezentul mind ő viselje? A hatalmas, gazdag földesur, megyei tisztviselő és azon fölül az ön paraszt ideáljának a gazdája. Ezer villám! Ha én vagyok a helyében!

Erzsike gunyos mosolylyal tette össze a kezeit a térdei fölött.

– Nos? Ha ön volna a Mukicza helyében, hát mit tenne?

– Hát bizony nem hivom párbajra a Gyuricza Pétert, hanem arra az egy napra felfüggesztem a democratia elveit a szegre s összeszedem a hajduimat, béreseimet, rajta hajtok a gulyáson s úgy eldöngettetem, a hogy csak illik s kidobatom az egész hivatalból; más gulyást fogadok, az asszonyomat pedig odakötöm a lovam nyeregkápájához s úgy hurczolom haza a kastélyomba! Ha én vagyok a Bagotay Muki feleségének a férje!

Csakugyan tűzbe jöttem. Csak azután vettem észre magamat, hogy hát «Mi nekem Hecuba?» Miért bántom én a Gyuricza Pétert?

Erzsike pedig szive szerint nevetett.

– Hahaha! Csakugyan azt tette volna velem? A ló mellé köt s korbácscsal ver hazáig? Akkor hát sajnálom, hogy mégis nem önt választottam. Milyen derék dolog volna, ha eldicsekedhetném vele, hogy viselem a testemen az «ön» ütéseinek nyomát. Ugyan mondja ön: ütött ön már meg valaha valakit, a ki önt vissza nem üthette?

El kellett hallgatnom.

– Hagyja ön ezt! Ön nem tudna olyan jó Bagotay Muki lenni, mint a milyen Bagotay Muki volna ő maga, ha lehetne. Hiszen megpróbálta ő azt, a minek a reczeptjét ön most kiadta. Másnap mindjárt odaküldte az ispánját, azzal a szóbeli üzenettel a Gyuricza Péterhez, hogy rögtön takarodjék ki a jószágából, engem pedig az ispán vigyen haza brevi manu. Az ispán addig henczegett, erőszakoskodott, a míg én jól pofon nem felejtettem; erre aztán a Gyuricza Péter is vérszemet kapott, nyakon kapta az ispánt s úgy kidobta a házból, mint egy tacskó-kutyát.

Másnap aztán már erősebb rendszabályokhoz folyamodott a sértett férjibecsület. Most már hat vármegyei pandur jelent meg a tanyán kardostól, puskástól. Mi a Péterrel együtt künn voltunk a karámnál. Oda jöttek utánunk. Azonban a Péter sem volt rest, hirtelen összekurjantotta a bojtárjait, négyen voltak, furkósbotra kaptak, a négy komondor is az ő pártjukon volt; ne is álmodja az a hat pandur, hogy elbánjon velük. A pandurkáplár fenyegetőzött, hogy ha ellenállnak, lövetni fog. Én aztán odaugrottam a Péter elé s azt mondtam neki: «no, hát ide lövess!» Utoljára a nagy lármára, kutyaugatásra maga a rideg marha is megvadult; egyszer csak kirugtat a seregből a nagy vén bika s neki rohan a gazdáját szorongató panduroknak. Azok aztán futottak hatan hétfelé; az volt a boldogabb, a kinek a csákója ott nem maradt.

– Hisz ez már valóságos hősköltemény.

– Az ám! De még nincs vége. E második roham visszaverése után a Muki egész komoly hadjáratot szervezett. Egy este, a kémül kiküldött szolgáló rémülve jött a tanyára, hogy a nagyságos úr kiadta a rendeletet, hogy másnap valamennyi jobbágya jöjjön fel a kastélyudvarra, dorongokkal, cséplőkkel, vasvillákkal felfegyverkezve; a hajduinak, vadászainak puskákat osztott ki éles töltésekkel; holnap jön a nagy hadd el hadd. Jó lenne elszöknünk idején. Csak azért sem szöktünk!

– Hát aztán mi lett a vége?

– Nagyon furcsa vége lett ennek. Mikor már legnagyobb volt a veszedelem, akkor küldött a jó sors egy szabadítót, egy jó barátot, a hogy szokás a jó drámákban, a ki hatalmas kézzel közbenyult és elfordította a fejünkről azt a csapást.

– S ki volt az a jó barát?

– Hát ugyan ki lett volna más, mint ennek a szép szőke szakállnak a viselője? S ezzel gonosz mosolygással czirógatá meg az államat.

– Én? Hisz sohasem voltam én önöknek tájékán sem.

– Hja, a költőknek is hosszú kezeik vannak. Hát épen akkor, a midőn a Muki a parasztjait fegyverbe öltöztette, kiáltotta ön ki itt Pesten a szabadságot. Repült a hir szerteszét az országban; kiütött a forradalom. Pozsonyban már azt beszélték, hogy Petőfi és ön ott állanak a Rákoson, negyvenezer parasztnak az élén s kezdik az új Dózsa-háborut. A Mukicza jobbágyai is feltódultak a kastély udvarára, de nem azért ám, hogy vele brachiumra menjenek, hanem, hogy követeljék a szabadságukat: «Nem robotolunk többet, nem adunk dézsmát, nincs füstpénz!» Kiütött a szabadság. Erre a Mukicza úgy megijedt, hogy a kastély hátulsó ajtaján szökött meg a komornyikjának a ruhájában s az országból is kifutott. Azóta hirét sem hallani. Hát így fordította el az ön hatalmas keze a nagy veszedelmet a mi árva fejünkről. Ittunk is aztán nagyot az egészségére.

Erre a sikerre csakugyan nem számítottam.

– No hát, mondám, Bagotay Nepomuk János urral elkészültünk volna ideig-óráig: (mert hisz egyszer az is észreveszi majd, hogy Magyarországon nincs Dózsa-háboru s visszatér ujult erővel), de mit szól mindezekhez a nagyságos mama?

– Rátértem volna én erre, ha ön nem kérdezi is. Hiszen épen ez hozott ide önhöz. Egy szép este, mikor a kukoriczaföldről hazatértem, a kötényem teleszedve paszulylyal, ott találok a tanyánk ajtajára kiszegezve valami hivatalos irást. A jurátus, a ki hozta, nagy örömére, senkit sem talált otthon s az ajtóra szegezte az idézést. Abból tudtam meg, hogy a Muki válópört indít ellenem, házasságtörés alapján. Ki van tüzve a terminus, a mikor bevett szokás szerint, meg kell jelennünk, itt meg itt, a papnál: a kibékítés megkisérlése végett. Hat hét mulva még egyszer megkisérli a pap a szépséges kiegyeztetést, akkor aztán, ha nem sikerül, kimondja, hogy «Vigyen benneteket az ördög!» S megyünk a biróhoz.

(Most már kezdtem sejteni, hogy minek köszönhetem ezt a látogatást. Szerettem volna bevágni az útját azzal a szóval, hogy: «Nem vagyok ám én prókátor, azért, hogy diplomám van hozzá.» De hát csak hagytam beszélni.)

– Én rögtön levettem az ajtóról a hivatalos irást s a kis szolgálótól beküldtem a városba, az anyámhoz. Magyarázat végett azonban levelet is irtam hozzá, a mi nem ment minden akadály nélkül, mivel hogy a Gyuricza Péter tanyája sehogy sincs ellátva irodával. Előbb tintát kellett csinálnom czigány-meggyből, aztán tollat faragnom bicsakkal. Papiros helyett szép sima kukoriczafoszlányokat használtam.

– Mint az egyptomiak a papyrust.

– Hát ha a Faraók leányainak jó volt a papyrus, miért ne lett volna nekem jó a kukoriczahártya? Megirtam a mamának mindent, a mi történt. Eljárásomat teljesen igazoltam. Ha egy csepp méltányossága van, el kell ismernie, hogy olyan igazam van, mint a nap. A Muki elvette a Gyuriczának a feleségét, én a «talio» törvényénél fogva «szemet szemért», elvettem a Gyuriczát. Ő megindította a válópert ellenem, a Gyuricza megindítja a válópert a felesége ellen. Egyenlő jogalapon állnak mind a ketten. Én azután, a mint a kettős elválás végbemegy, azonnal megesküszöm törvényesen, az én választottammal s leszek, a mint már eddig is vagyok, Gyuricza Péterné. Még önre is hivatkoztam a levelemben.

– Én rám?

– Igen. Felhoztam, hogy nincsen többé külömbség parasztok és nemes emberek között; lám, ön is elhagyta «Márczius 15-ike» óta a nevéből a kiváltságos ypsilont s most simpla «i»-vel irja a nevét. Már pedig ön «dicső hazafi». És így a Gyuricza Péteren sincs mit szégyenleni. A kit én azonban nem hagyok meg gulyásnak, hanem, a mint a mama megküldi az örökségemet (a mit a Muki még el nem költött), azonnal veszek a Gyuriczának egy pusztát s ott leszünk önálló birkások.

Most már kezdett ez a dolog mulattatni.

Elképzelhettem azt a hogarthi csoportozatot, mikor az a hölgy-trio a kukoriczaháncsra irott levelet végig syllabázta.

– No, és mi volt erre a válasz?

– Azt ön olyan könnyen kitalálhatja, mintha előtte volna. Azt felelte a mama, hogy megtagad minden rokoni összeköttetést velem; nem kapok tőle egy krajczárt sem s többet be ne merjek lépni a házába, a ki ilyen szégyenbe döntöttem az egész családot.

– Volt erről tudomása a Péternek?

– Meg kellett neki mondanom, mert a mama a levél vivőjét, az én szolgálómat is agyonijesztgette: hogy ha még egyszer be mer jönni a városba, elfogatja, kikötteti a pellengérhez (pedig nincs is) és megkorbácsoltatja; úgy hogy a pila nem volt többé semmi igérettel és pofonveréssel rávehető, hogy még egyszer bemenjen a városba. Ezt a Péternek is megmondta. Inkább itt hagyja veszni a bérét. Pedig hát minden hetivásár napján be kellett vinni a városba a turót, meg a vajat. Ez képezi a Péternek a jövedelmi kútforrását. Mit tegyek most? Azt teszem, hogy beviszem magam a városba a turót, meg a vajat.

– Kegyed? Hogyan?

– Hát bizony nem üveges hintóban. A város mindössze két órajárás a tanyához, toronyirányában. A parasztasszonyok ugy szokták, hogy megraknak egy vékát az eladó áruczikkeikkel, azt felteszik a fejükre. Van olyan posztószélből csinált koszorú, a mit alá tesznek, hogy nem nyomja a fejet s megkönnyíti az egyensulyozást.

– S kegyed is úgy tett?

– No hát persze! Értem sem nagyobb kár, mint más szegény ember leányáért. S tulajdonképen az a hetivásárra járás a parasztasszonyoknak olyan jó mulatság, mint mikor az úrhölgyek a promenad-concertbe mennek. Csak egy kis baj volt vele. Az, hogy az idén a belvizek mind kiáradtak s valamennyi kaszáló, legelő, a mi a tanyánk és a város közt elterült, mind egy sík tengerré változott át s nekünk azon kellett keresztül gázolnunk.

– Hogyan? A vízáradáson keresztül?

– Hiszen nem igen ért a víz térden felül, csak néhol, az erek mentén, kellett egész magasan felakaszkodni: az ember azalatt a csizmáit felakasztotta a véka fülére. Úgy járják ott az utat az asszonyok mind.

– S kegyed is neki vágott ennek az útnak?

– Oh, de hányszor! Lehetett volna ugyan a töltésre is kimenni, de akkor be kellett volna térni a faluba, négy órai kerülővel s a töltésen térdig érő sár van; a laposon pedig igen kellemetes a járás, a puha pázsit nem szúrja az embernek a talpát s pióczák sincsenek.

– Nem látta önt meg valaki?

– A ki akart. Hát mit bántam? Nekem jól esett a vízben a sétálás. Mintha csak a trouvillei fürdőben mulattam volna. Ott még annyi öltözet sem volt rajtam. A városhoz érve, aztán rendbe hoztam a ruháimat, felhuztam a csizmámat s mentem vajat és turót árulni egyenesen az anyám háza elé. Az igen jó állás. Szegletház, két utczára, egy piaczra szolgál.

– S nem ismerte önt fel valaki?

– Dehogy nem! Minden ember rám ismert. Még a helypénzszedő biztos is. El is engedte a helypénzt, mivel hogy «városbeli» vagyok. A hajdani gavallérjaim odajöttek, mind megvették a vajamat; utoljára csipetenkint árultam a turót: még úgy is kelete volt. Soha a Gyuricza Péter annyi pénzt nem látott vajból meg turóból, mint a mennyit én ez alkalommal hazavittem neki.

– Hát a nagyságos mama?

– Az, szegény nem tehetett egyebet, mint hogy valamennyi ablakán lezáratta a salugádereket, fényes nappal. Én aztán a vaj árából bevásároltam az otthon szükséges kősót és dohányt, beleraktam a vékába s azt megint a fejemre téve, visszatértem az árvizen keresztül azon az úton, a melyen jöttem.

– S ezt többször is megtette kegyed?

– A hányszor hetivásár volt. Néha esős idő is volt: olyankor a parasztasszony a felső ruháját a fejére szokta borítani; ez az esernyő. Azt is csak meg kellett szoknom. Volt egy pár pajkos városi ismerősöm, a ki megtette egyszer azt a tréfát, hogy ladikot hozatott a Dunáról az árvízre s mikor én megindultam a gázoló útra, utánam evezett. Az sem nekem volt baj, hanem nekik. Utoljára még pórul is jártak vele, mert a többi parasztmenyecskék, a kik velem együtt jöttek, rájuk förmedtek, mint a siserahad. Kicsavarták a kezükből az evezőt s úgy hagyták ott őket a víz közepén, össze-vissza locsolva.

– De már csak kiszáradt az a víz azóta? kérdezém én haragosan.

– Ejh, de mérgesen kiált rám! Ki hát! Most már szárazlábbal járjuk, csak az ereknél kell még levetni a czipőt. De, édes istenkém, mennyit eltrécselek én itt s még sem jutok az elevenjére. Mert hát azért jöttem én most kegyelmedhez, édes, kedves fiskális úr, hogy minekutána a békéltetésre sem én nem jelentem meg a papnál, sem a régebbik uram, annálfogva most már biró elé kéne menni; aztán meg az anyámasszonyt is meg kellene admoneálni, hogy azt a kis jussocskámat adná ki, hát nem vállalná-e el az ügyemet? megszolgálnám szépen.

Megmondám neki, hogy nem gyakorlom az ügyvédséget. Válóperekről még csak fogalmam sincs. Ezt nem tanítják az iskolában.

Ekkor aztán komoly hangon beszélt. Elmondta, hogy nem is várta tőlem, hogy én vállaljam el az ügyét, hanem azért keresett fel, mivel úgy értesült, hogy az én jurátuskorombeli princzipálisaim igen tekintélyes ügyvédek, azokra szeretné bízni a kettős perét. De attól tartott, hogy ebben az öltözetben el sem fogadják, hitelt sem adnak a beszédének, azért arra a szivességre kér, hogy irjak mellette egy ajánló-levelet a «Molnár és Verhovszky» ügyvédi czégnek, barátságból, – vagy akármi árért.

– No, ezt megtehetem – ingyen.

A levélirás végett le kellett ülnöm az iróasztalomhoz.

– Szabad belekukucskálnom a levélbe, hogy mit ir felőlem?

– Tessék.

Nem is vehettem tőle rossz néven ezt a kiváncsiságot.

– Majd én segítek, – mondá aztán naiv enyelgéssel s odaállt a hátam mögé.

Hanem mondhatom, hogy ugyan furcsa módja volt az irnisegítésnek. Egészen odadőlt fölém, úgy hogy az ajkának a forró leheletét éreztem az arczomon s a szivének a dobogását a vállamon.

El is rontottam az első levélpapirost, a tavalyi dátumot jegyezve feljül. Azután meg nem jutott eszembe a cliensemnek a neve s egészen más szavak jöttek ki a tollamból, mint a mikre gondoltam; majd meg a legegyszerűbb szórakást is eltévesztettem s írtam olyan stylusban, mint egy conjugista diák. Végre ki nem tudtam keveredni egy megkezdett, hosszu frázisnak a hinárjából. – Mikor az ember két szív dobogására kénytelen hallgatni!

Ugyanazon az íróasztalon volt az említett arczkép is. Nem volt rá időm, hogy azt eltegyem a fiókomba. De hát minek is rejtettem volna el? Tartozom én «ő előtte» titkolódzni?

Az íróasztalommal szemben volt a falitükör.

Egyszer, a mint egy engedetlen szót keresve, felemeltem az irásból a fejemet, meglátom a hátam mögött álló nőt benne.

Ah, minő arcz volt az!

Nem a levelembe nézett, hanem arra az arczképre. A szemei lefelé forgatva, feljül kilátszó fehéreikkel; a nagy sűrű pillák, mint a sas szárnyai csapkodtak gyorsan alá. Az ajkai szét voltak huzva s összeszorított két fogsor villogott elő közülök. A szemöldökei vonaglottak, mint a kigyók. Fujt arra a képre, mint egy macska.

Ezt én a tükörből láttam. S annak a tükörnek az a sajátsága volt, hogy zöldet mutatott. Ettől a bűvszínezéstől úgy tünt fel a hátam mögött álló szép asszony, mint az ezeregyéji iblisz, a ki a szeretői vérét kiszívja s a holtakat tánczolni viszi.

Bevégeztem a volt princzipálisaimhoz írt levelet.

Aztán felszárítottam itatóspapirral. A porzót gyülöltem mindig; úgy voltam vele, mint Széchenyi István, a ki, ha porzós levelet kapott, elébb odaadta az inasának, hogy vigye ki és kefélje le.

Mielőtt azonban összehajtottam volna a levelet, hátrafordultam s odanyujtottam azt neki.

– Tessék elolvasni.

Már akkor a fenyegető rémkép nem volt sehol. Az iblisz átváltozott kaczkiás menyecskévé.

– Hát hogy tudja ön, hogy nem olvastam még ezt a levelet? – kérdezé csodálkozva.

– Megsugta azt nekem a kis ujjam.

Erre aztán elnevette magát s eltolta magától a levelet.

– Bizony nem olvasom én el. Tudom, hogy ön a legjobbat irta rólam.

Én aztán összehajtottam a levelet, lepecsételtem, ráirtam a czímet: «Molnár József és Verchovszky Sándor ügyvéd uraknak» s odaadtam a kezébe.

Csak ott állt meg az iróasztalom előtt, a kezébe adott levelet köröskörül forgatva a kezében, mind a négy szegletnél fogva s folyvást azt az arczképet nézte; az arcza egészen komoly lett. Mélán lesütött szemeiben valami áruló fény tanuskodott az eltitkolt könycseppről.

Aztán nagyot sóhajtott.

– Eh! ostobaság! – Azzal bedugta a levelemet a nagykendője alá s őszinte, meleg hangon rebegé: – igen szépen köszönöm.

Majd ismét fél tréfával, fél komolyan, azt mondá:

– De, ugy-e bár, nem fogja ön kiírni az ujságba azt az én történetemet?

Biztosítám felőle, hogy az nekem nem szokásom.

– Se regénybe, se novellába nem irja le az én bolond históriámat. Csak addig ne, a míg én élek.

– Soha! Legyen felőle nyugodt.

– Nem! Ne mondja, hogy soha. Csak addig ne, míg életben vagyok. De, ha meghalok, akárhol veszszek is el; meg fogja ön kapni a levelemet, a mit halálom óráján irok önhöz, hogy most már elbeszélhet ön mindent, a mit felőlem tud.

– Édes barátném. A halál sokkal inkább fel van irva az én homlokomra, mint az önére.

Összeborzadt! Kétszer is! Azután karjára ölté az úti elemózsiás kosarat és búcsut vett.

Én ki akartam kisérni az előszobaajtóig, de visszatartóztatott.

– Maradjon csak! Még megláthatná valaki, hogy egy parasztmenyecskét kisérget.

Mikor magamra maradtam s végig gondoltam ezen a jeleneten, úgy tetszett, mintha a fülembe csendülne a sárgarigó csufolódó szava:

«Bolond fiu!»

Ime, másodszor is elszalasztok egy istenek által különös grácziaképen osztogatott alkalmat a paradicsom meglopására.

Hiszen nem vagyok én szent! Nem is akarok azzá lenni. Igazi husból és vérből alkotott Ádám-fia vagyok. Nem is kötelez semmiféle fogadalom az ascétai életre.

És aztán «vagyok én is Gyuricza Péter!»

Csak még egyszer visszajönne az a szép asszony képébe öltözött kisértet, majd megtudná, hogy nem én vagyok a bibliai József.

Egész nap nem hagyták el a képzeletemet ezek a forró hallucinátiok.

Az iróasztalom fiókjában ott volt az arczképe, melyet egykor vitézi tornában foglaltam el a vőlegényétől s melyet ő maga adott át, hogy igazítsam ki.

El-elmentem az iróasztalomig, hogy azt a képet elővegyem, még egyszer a szemébe nézzek. Hanem az a másik arczkép ott feküdt az asztalomon s nem engedte.

Legjobb elmenni hazulról. Az egész napot a városban kóborolva töltöttem. Talán összetalálkozom vele valahol az utczán.

Késő este vetett haza.

Egyedül voltam. Az inasom csak reggel járt be hozzám.

Alig gyujtottam meg a lámpásomat, a midőn kopogtatást hallok az ajtómon. Az előszoba ajtaját bizonyosan nyitva feledtem, idáig jöhetett a látogató.

Ki tör rám ilyen késő órában? Szabad!

A vér mind fejembe szaladt, a mint az ajtó kinyilt.

Ő jött vissza.

Tehát ismét itt van.

De nem jött beljebb, csak az ajtó kilincsét fogta, mintha félne tőlem.

– Nem szép tőlem – rebegé reszketős hangon, hogy ily késő időben jövök ide. Háromszor voltam itt, de soha sem találtam önt. Pedig el kell mondanom önnek azt, a mit hallottam. Ne haragudjék érte.

Kértem, hogy jőjjön beljebb s megfogtam a kezét. A szívem lázasan dobogott.

– Igen jól fogadtak az ügyvéd urak, mindkettő otthon volt. Elfogadták az ügyemet, megbiztattak, hogy a pernek kedvezően kell a részemre eldőlni s ők fogják a perköltségeket előlegezni. Igen derék gentleman emberek. Azután szó volt önről. Kérdezték, hogy mennyiben vagyunk ismerősök? Én elmondtam annyit, a mennyit lehetett s végeztem azzal, hogy önben ismerem egyetlen önzés nélküli jó barátomat. – És akkor az egyik ügyvéd, az a magas termetü, száraz alak, azt mondá: (de teljes jósággal) «No, ha kedves kegyed előtt az a mi fiatal barátunk, akkor, kérem, mondja ön meg neki, hogy az az út, a melyen ő most olyan rohanva halad, egyenesen az akasztófához vezet.» Erre a másik, a szőke, piros arczu azt tevé hozzá: «vagy pedig az öngyilkossághoz.» Ezt kellett önnek megmondanom.

E szavak után hátra lépett az ajtóból.

Más emberre jeges zuhanyként hatottak volna az ilyen szavak, engem tűzlángba borított ez az izenet. Volt egy ideálom, a mit jobban imádtam, mint a kedvesemet, ifjúkori ideálom: a szabadság elve. Ha a szeretőmet bántja valaki, azért vért ontok, de az elveimet még a szeretőm se bántsa, mert azért a saját véremet is kiontom.

– Legyen úgy! kiálték indulatosan. Ahhoz önnek semmi köze! S azzal becsaptam előtte az ajtót. Minden izem reszketett a haragtól.

Az akasztófával ijesztgetnek engem, vagy a Cátók öngyilkos tőrével! Nem ijedek meg!

Szegény princzipálisaim! Fél év mulva ők is rohantak ugyanazon az én utamon, melynek a végén ezek a rémek leskelődnek. Nekem csak a hajam maradt e rémek kezében, de nekik a fejük. Mind a kettőjökön betelt a proféczia.

– E naptól kezdve már haragudtam a tengerszemü hölgyre.

IX. FEJEZET.

AZ A NŐ, AKI EGYÜTT JÖN VELEM.

Most vissza kell térnem arra a napra, mely a magyar nemzet életében olyan nevezetes forduló pontot képez: «márczius 15-ére (1848.)»

Nem jött ez előkészítetlenül: a népfelszabadítás, a szabad sajtó és szabad föld, a közteherviselés, a jogegyenlőség fenséges eszméi mellett évtized óta harczoltak már messze kimagasló nagy szellemek; az idő meg volt érve, a per el volt döntve, az itélet ott élt minden jó hazafi szívében; a nagy áldozatok, a mikbe ez átalakulás kerülni fog, nem követelve, de kinálva voltak; vitatkoztak fölöttük az országgyülésen, párt párt ellen, a meggyőződés hevével s a hatalom eszközeivel.

S volt egy szomoru példa is előttünk, mely, miként a tengerek fata morganája a hajósoknak a felfelé fordított gálya rémképét, akként mutatta nekünk a fejünk fölött lebegő végzetet. Az elmult év eseményei Galicziában.

A galicziai lengyel nemesség a «maga szabadságát» követelte s szavának fegyverrel adott nyomatékot. Nem volt szükség hadtesteket mozgósítani az új confoederatio ellen: elvégezte a munkát maga a parasztság. A galicziai parasztok leverték a lengyel nemességet. A magyar lapoknak megtiltotta a czenzura a lázadás részleteit közölni, hanem az országgyülésen nem lehetett megakadályozni, hogy Komárommegye követe, a lánglelkü ifjú Pázmándy Dénes, a lengyelek mellett hatalmas szót emeljen s a vérlázító rémjeleneteket tudassa a magyar nemzettel. Sok szomoru lap van a lengyel nemzet történetében, de ennél szomorúbb egy sincs. S az a kéz, mely e lapot teleírta, könnyen átszaladhat a szomszéd lapra is s az már a magyar nemzet története. Itt is félmillió nemessel áll szemben 15 millió jobbágy, a ki tűr, szolgál, fizet, fegyvert visel és hallgat.

Ekkor kitört a párisi forradalom. A franczia nemzet összetörte a trónt. (A trónmennyezetből egy foszlányt elhozott magával egyik fiatal írótársunk, Dobsa Lajos: Petőfinek ajándékul; ő maga is ott volt a februári barrikádokon.) A magyar országgyülésen heves beszédeket tartottak. Azonban Pozsony hideg talaj volt akkor. Segíteni kellett Pestről. Ne mondjunk még Budapestet, Buda nem volt a mienk.

Volt egy társulati helye a szabadelvü intelligenciának, a «pesti kör», ott lett fogalmazva a «tizenkét pesti pont». Nem akarok idegen tollakkal kérkedni. Nem én fogalmaztam azokat, nem is Petőfi; hanem Irinyi József. Ezeket szándékozott a szabadelvü párt monstrekérvényben felküldeni a pozsonyi országgyülésre, tiz ezernyi aláirással ellátva.

E közben kitört a bécsi forradalom. Bécs utczái viszhangzottak a «szabadság» jelszavától és festve voltak az érte elesett hősöknek vérétől.

– Hát az a bécsi német, a kit mi annyit szidalmazunk, ime vérit tudja ontani a szabadságért; és mi dicsekedő magyarok ülünk a kályhasutban! – kiáltá elkeseredve Petőfi.

Nem kérvényezünk többet az országgyüléshez: ez süket! Kiáltsunk a nemzethez: az meghallja.

Ekkor írta meg a «Talpra magyar»-t.

Korán reggel, még lámpavilágnál jöttünk össze négyen az én szobámban: Petőfi, Vasváry Pál, Bulyovszky Gyula és én.

Társaim engem bíztak meg, hogy fogalmazzam a pesti pontokat népszerű, mindenki által egyszerre megérthető rövid modorban. A míg én azzal elkészültem, a fölött vitáztak, hogy hát azután mi lesz? A leghevesebb volt közöttük Vasváry Pál. Hatalmas, ifjú athlétai alak. A kezében volt egy tőrpálcza, agancsfogantyuval, azzal hadonázott, a míg egyszer a meglódult tőr kiguvadt a hüvelyéből s egyet malmozva a levegőben, keresztül repült a fejem fölött, a hegyével a falba fúródva.

– Szerencsés omen! kiálta Petőfi.

A kiáltvány készen volt; siettünk ki az utczára. Az «asszony»-nak nem szóltunk semmit. Mindegyikünknél volt fegyver: én azt a híres párbajelintéző duplámat dugtam a zsebembe.

A többit úgy is untig tudja már mindenki. Hogy kezdődött, hogy nőtt meg az emberlavina? Milyen szónoklatot tartottunk a piaczon?

De nem elég a beszéd: tenni is kell valamit.

Legelső tett legyen a szabad sajtó gyakorlatba vétele.

A tizenkét pesti pontot és a kiáltványt a nemzethez, meg a «Talpra magyar»-t kinyomatjuk censor engedelme nélkül.

A Landerer és Heckenast nyomda lett megtisztelve az erőszakolt dicsőséggel.

A nyomdásznak, természetesen, hatósági engedély nélkül valamit kinyomtatni nem volt szabad. Magunk gyűrköztünk neki és dolgoztunk a kézi sajtón. A betűszedőt, aki az első szabad szót kiszedte, «Potemkin»-nek hítták.

A míg Irinyi és több fiatal író a sajtónál dolgozott, az alatt az én feladatom volt a hatvani-utczát egész hosszában megtöltő közönséget szónoklattal tartani. Nem tudom én hol vettem? Jött magától.

Az én kedves hű kortársam, Szontágh Pál, még most is idézget egy-egy égdöngető phrazist, a mit akkor hallott tőlem s még nem felejtett el.

–… nem! hazámfiai, nem az az igazi hős, a ki meg tud halni a hazáért; hanem a ki ölni tud a hazáért: ez az igazi hős!

Ilyeneket mondogattam én akkor!

E közben elkezdett esni az eső, ez a legreactionariusabb ellensége minden forradalomnak. – Az én népemet az sem széleszté el. – Azonban az egész utcza megtelt egyszerre kifeszített esernyőkkel.

– Ejh, urak! menydörögtem én onnan az utczai szegletköről. Ha már az esőcseppek ellen is ernyőt huztok fel, hát ha nem sokára golyók fognak hullani, az ellen mit feszítetek ki?

Csak akkor vettem észre, hogy nem csupán urak vannak körülöttem, hanem hölgyek is. Egy pár közülök egészen oda furakodott a közelembe.

Az egyikben felismertem «Gertrud királynét».

Fején tollas kalap volt, nagy pálmavirágos persa shawlba volt burkolva. Kalap és öltöny ázott.

Már találkoztam vele egy párszor Szigligetiéknél.

Felszólítottam a hölgyeket, hogy menjenek haza, itt mind összeáznak s még egyéb véletlen is történhetik velük.

– Értünk se nagyobb kár, mint önökért, volt rá a válasz.

Meg akarták várni, míg a nyomtatványok elkészülnek.

Nemsokára előtámadt Irinyi a nyomdaablakban. Hogy az ajtón lehessen kijönni, arról szó sem volt. Kezében tartá a szabad sajtó legelső nyomtatványait.

Azt a jelenetet, – ah, azt nem tudom leírni, mikor a legelső szabad lapok kézről-kézre lettek adva. «Szabadság! Szabadság!» Te első napsugára egy új, jobb századnak. Te kezdő betűje az Evangéliumnak! Láthatóvá téve egy papirlapon. A szabad sajtónak: a paradicsomi mindent tudás fájának legelső gyümölcse. Minő tombolás támadt, mikor ezt a tiltott gyümölcsöt kapkodták! Milyen Galilei-rugás volt ez ennek a földtekének!

Hejh, te sajtószabadság! Te hétfejü sárkány! De sokszor megharaptál azóta! De én mégis áldom azt az órát, a melyben a tojásból kikelni láttalak – és segítettem is benne.

A kezdő betü tehát le volt írva. – De még csak a kezdő betü.

Fiatal írók, diákok, ügyvédek, heves fejü népek csoportosultak a láthatatlan zászló körül: hol van még az egész nemzet? Hogyan hódítja azt meg az «ige»?

A sürü tömegen keresztül egy fiatal vármegyei tisztviselő furakodott a nyomda ajtajáig: onnan szólt hozzám. A megye hatalmas alispánja, Nyáry Pál izeni, hogy menjek oda hozzá a megye házára.

– Dehogy megyünk! – kiáltám én onnan a magas szegletkőről. Innen engem csak ágyúval lehet lelőni. Ha beszélni akar velünk az alispán, jőjjön ő ide. Most mi vagyunk a «hegy»!

És Mohamed csakugyan eljött a hegyhez. Vele együtt egy csomó meglett komoly férfiu: a szabadelvü tábor régi coryphæusai.

Volt közöttünk egy kis törpe embervakarcs: az én segédszerkesztőm az «Életképek»-nél, a derék kis Sükey. (De a ki azért az ő asthmája mellett is végigharczolta az egész hadjáratot, puskával a kezében.) A nyomorék termetéhez még rendkivül dadogott is.

Mikor meglátta a komoly hazafiakat a tömegen keresztül felénk jönni, odakapaszkodott mellém s nyelvének minden erőszaktételével hangoztatá ezt a nevezetes jelkiáltást:

– Ne-ne-nem ke-ke-kell hallgatni most az oko-ko-kos emberekre!

De hát az okos emberek nem azért jöttek, hogy bennünket visszatérítsenek; sőt inkább azért jött oda Nyáry, hogy a mit eddig tettünk, azt helyeselje s aztán velünk együtt jöjjön a városházára, hogy ott a városi tanácscsal is elfogadtassuk a szabadelvü programm pontozatait.

Az is szép jelenet volt. A városház terme zsufolásig tömve; a ki beszélni volt hivatva: a zöld asztalra állt fel s aztán ott is maradt, úgy, hogy utoljára az egész magisztratus, a vármegye, meg az én társaim mind az asztal tetején álltunk. A láng terjedt! A polgármester, a derék Rottenbiller a város erkélyéről hirdeté ki az ezerfejü sokaságnak, hogy Pest városa magáévá teszi a tizenkét pontot. Ezzel aztán a lavina magával ragadta a polgárságot is. De még azzal nem volt vége. Délután özönlött az utczára a munkások tömege s valahonnan zászlót is kerítettek, a három szent szó felirattal: «Szabadság, egyenlőség, testvériség!» S a zászló oly csodalény, mely mindig előre akar menni.

De volt is hová! Pest már visszhangzik e három nagy szótól. De Buda még nem hallja azokat. Odamegyünk, a fülébe kiáltjuk. Ott van a dicasteriumok ódon fészke; a katonai parancsnokság székhelye. Ott az állambörtön. Abban a börtönben ül egy félvak ember, egy író, a ki a népszabadság mellett irott munkáiért lett elítélve. A sajtószabadság születése napján ennek a fogolynak ki kell szabadulni. Megyünk fel Táncsicsért Budára.

Erre a hirre a budai tüzérparancsnok vágtatva jött le a pesti városházára s azzal fenyegetőzött, hogy ha Budára felviszik a sokaságot, közénk fog kartácsoltatni. Próbálja meg!

Mi fölvezettük a néptömeget Budára. Még úgy rá nem feküdt egyik város a másikra, mint akkor. Délután valóban egész Pest Budán volt. A katonai kormány okosan viselte magát s a helytartóság versenyzett vele a bölcsességben. Az excellentiás urak tudomásul vették a pesti proklamatiot s kiadták a jó öreg Táncsics Mihályt. Azt aztán diadallal hoztuk haza nyitott hintóban Pestre, a hol volt egy kis házikója, abban lakott a családja. A megszabadított úgy meg volt rettenve, hogy inkább halott volt, mint élő. Ő maga nem értett ebből a nagy világfelfordulásból semmit.

A nagy napot fényesen kellett bevégezni, a várost estére kivilágították s a szinházban ingyen előadást tartottak; «Bánk-bán» lett rögtön kitűzve.

De az egyszer extasisba hozott közönségnek nem volt már türelme Petur bán jámbor oppositioját végig hallgatni. Neki a «Talpra magyar» kellett!

Mit lehetett tenni, II-ik Endre fényes udvarának, Bánk-bánostól, a királynéstól félre kellett állni s komparseriát képezni Egressy Gábor körül, ki egyszerű atillában, karddal az oldalán, a szinpad közepére lépett s hatalmas előadásával elszavalta Petőfi lelkesítő költeményét.

Ez jó volt, de mind kevés volt.

Ekkor az egész játszó személyzet elénekelte a «Szózatot». A parterre közönség, a karzatok beleénekeltek a kardalba.

Ennek is vége lett.

Mit adjunk még?

A zenekar rázendítette a Rákóczy-rohanót.

Ez gyujtott, de nem oltott.

Pedig most már arra lett volna szükség. A felhevült közönség szomjas volt a diadalmámortól.

Ekkor egy hang elkiáltá a karzatról:

– Éljen Táncsics!

S arra az egész néptömeg rázendíté egyszerre:

– Lássuk Táncsicsot!

Iszonyú lárma lett belőle. Táncsics nem volt kéznél, valahol kinn lakott a Ferenczvárosban. De ha közel lett volna is, kegyetlenség lesz vala egy megtört, roskatag, beteg embert a szinpadra hurczolni, hogy ott, mint valami hires muzsikus, hajtogassa magát a nép előtt.

De hát lehet feleselni a Leviathánnal?

– No fiaim, mondá Nyáry, kivel együtt voltam a páholyában, fel tudtátok költeni a nagy szörnyeteget, de hogy tudjátok elaltatni?

Ifju barátaim megkisérlék a közönséghez szólni, egymás után, Petőfi az akadémia páholyából, Irinyi a kasinopáholy erkélyére lépve. Szavuk elhangzott a népordításban.

A szinpadon lebocsátották a függönyt; erre a lárma még jobban fokozódott; a karzatok dörömböltek: pokoli riadal volt.

Ekkor nekem egy ötletem támadt. Nyáry páholyából át lehetett menni a szinpadra. Felrontottam a szinfalak közé.

Szép figura lehettem, mondhatom. Térdig sáros az egész napi czafolástól; lábaimon csunya nagy kalucsnik; a czilinder kalapom agyonázott: azt a hónom alá nyomtam sapapának (chapeau bas).

Körülnéztem, megláttam Egressyt; mondám neki, hogy húzassa fel a függönyt: a szinpadról akarom haranguirozni a közönséget.

Ekkor elém jött Gertrud királyné. Valódi fejedelemasszonyi kegygyel mosolygott rám üdvözölve s kezét nyujtá. Az ő arczán nem volt ijedelem.

Egy háromszinü kokárda volt a keblére tűzve. Azt ő kéretlenül levette onnan és a mellemre tűzte.

Erre felhúzták a függönyt.

A mint a néptömeg meglátta az én ázott, sáros alakomat: elkezdett ujjongani s a lárma lassankint elhalljukozta magát.

Mikor aztán szóhoz juthattam, ilyenforma szónoklati remeket hangoztattam:

– Polgártársaim, Táncsics barátunk nincs itt. Otthon van a családja körében. Engedjétek a szegény vak embernek a viszontlátás örömeit élvezni.

Csak ekkor vettem észre, hogy de furcsát találtam mondani: «vak ember» és «viszontlátás». Ha a közönség elkezd nevetni, holt ember vagyok!

Az a három szinű szalagcsillag kisegített.

– Látjátok ezt a háromszínű kokárdát itt a mellemen? Ez legyen a mai dicső nap jelvénye. Ezt viselje minden ember, ki a szabadság harczosa: ez külömböztessen meg bennünket a rabszolgaság zsoldos hadától. E három szín képviseli a három szent szót: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian; kikben magyar vér és szabad szellem lángol!

Ez aztán fordított a dolgon.

A háromszinű kokárda helyreállítá a rendet. A ki háromszinű kokárdát akart feltűzni, annak előbb haza kellett menni. Tiz percz mulva a szinház üres volt. És másnap minden embernek ott volt a mellén a háromszínű kokárda: a nemzeti kasinó urainak paletotján kezdve, a napszámos daróczáig, s a ki köpenyegben járt, az a kalapjára tűzte.

Én a győzelem mámorával siettem e jelenet után Laborfalvi Rózához kezet szorítani.

… Ez volt a mi kézfogónk, a mi eljegyzésünk pillanata.

Ezt az egész episodot azért kellett elmondanom, hogy igazoljam, hogyan került azon arczkép az én asztalomra, mely a tengerszemű hölgy mosolygó arczát a kisértő iblisz tekintetével tudta kicserélni. Azóta négy hónap mult el.

S a milyen volt az eljegyzés, olyan volt a nászút.

Az én lakodalmamnál ágyudörgés, kardcsattogás volt a muzsikaszó.

Minő menyegzői éj!

Mikor a boldog vőlegény azt kérdi a menyasszonyától: «Szeretsz-e úgy, mint én téged?» akkor egyszerre megperdül a dob az utczán, verik a riadót: «Fegyverre polgárok!» Az olasz sorezred fellázadt a magyar kormány ellen. Csók nélkül, ölelés nélkül ragadni a puskát, rohanni a gyülekező helyre; onnan egyenesen a tűzbe a fütyülő golyók közé, a Károly-kaszárnyát ostromolni. Hajnal előtt le volt fegyverezve a lázadó ezred, akkor aztán hazatérhetett a vőlegény, lőportól kormos arczczal s újra kérdezheté a menyasszonyától: «Szeretsz-e úgy, mint én téged?»