A tengerszemü hölgy

A választ szív érzi csak, száj nem mondja.

Azok voltak a mézes hetek! Vesztett csaták szégyenének mérgével a szívben, kétségbeesve maga az isteni igazság fölött; a kik akkor tudtak szeretni, azok nagyon szerettek.

S aztán neki a kietlen világnak! Szibériai csikorgó télben, ágyutűztől villogó éjszakán, a hátráló honvédsereggel együtt végig vágtatva az alföldi hósivatagon: vendégszeretetlen tanyákon éjszakázni, a hol reggelre ránk fagyott a bezárt ajtó s a dobpörgésre, trombitaszóra fölkelni, tovább haladni. A kik itt is tudtak szeretni, azok nagyon szerettek.

Az asszony mindenütt velem jött.

Elhagyta kényelmes otthonát, vagyonát veszendőben, fényes pályáját, magát az isteni Olympot, velem türt éhséget, hideget, nyomort.

És soha egy panaszszavát nem hallottam. Ha csüggedtem, ő bátorított. Ha minden reményem elfogyott, nála még volt, megosztotta velem.

Szűk egy kis szobában szorultunk össze a magyar kormány új székhelyén, Debreczenben. A Gyuricza Péter tanyája ezeregyéjszakai palota volt ehhez képest. S az én királyném úgy dolgozott, mint egy rabnő, mint egy szibériai számüzöttnek a felesége. Nem tréfából, nem truczból dolgozott; nem játszotta a paraszt cselédet, komolyan tette azt.

A harczi koczka fordult; mi haladtunk előre, egyik csatatérről a másikra lépve. Budavára ostrománál is ott volt mellettem. Még azokban a rettentő napokban sem hagyott el soha, a mikor éjente az ég szakadt a fejünkre.

A fényes diadalnapok után újra kezdődött a balsors. Az északi óriás ránk zúdítá egész haderejét. Ismét futni kellett, elhagyni boldog tanyánkat; s aztán folytattuk a nászutat új kietlen vidéken, a hol duló népcsordák elpusztítottak minden falut; tanyánk volt a négy kormos fal, pihenőnk a félig elégett szalmaboglya; gyülölve az idegentől, rettegve az ismerőstől, rémülete annak a háznépnek, a melyhez betértünk.

A zürzavaros hadjárat aztán elszakasztott bennünket egymástól. Én arra kértem őt, hogy maradjon el tőlem; nem nézhettem tovább a szenvedését; nem volt szabad elfogadnom ennyi áldozatot. Én hadd menjek egyedül balsorsom elé.

A világosi katasztrófa után az én életem is be volt végezve.

A nagy óriás, a megálmodott dicső Magyarország széthullott atomjaira: a nagy emberek mind porszemekké lettek.

Én is egyike voltam ezeknek a név nélküli, súlynélküli, czélnélküli porszemeknek.

Itt volt a minden végnek a vége!

A tengerszemű hölgynek a jóslata egész teljességében előttem állt.

Vagy a bitófa, vagy az öngyilkosság. Huszonnégy éves voltam. És halott!

Hajdani főnököm, a catói jellemű, derék Molnár József, a nemzeti vészbiróság elnöke, már megadta a példát. Ott feküdt előttem a világosi fenyéren: önkezétől megölve; nem tudta túlélni azt a látványt, mikor az utolsó huszár is ketté törte a kardját.

Ekkor megragadta a kezemet egy forró kéz. Az övé volt. Az asszonyé, a ki szeret. Mikor minden el volt veszve, az ő szerelme nem veszett el. Utánam hozta. Magával vitt. Megszabadított. Mikor egész Magyarország meg volt már hódítva, még volt egy foltja a hazának, a hová a hatalom el nem jutott soha. Ő kitalálta azt a zugot és keresztül minden ellenséges táboron, elvitt magával oda.

Ez volt «az a nő, a ki együtt jön velem.»

X. FEJEZET.

A HOL A VILÁGNAK NINCSEN SZÁJA.

Egész hadművelet kellett ahhoz, Világosvártól eljutni odáig, a hol a világnak nincsen szája.

Ezt a helyet még Pesten kiszemelte a feleségem a számomra, mikor a katasztrófa közeledtével elindult hazulról egy parasztszekéren, hogy engem, ott a hol, az országban felkeressen; egy ideig Kőrösy Sándornak a feleségével utazott, az vezette nyomomra. Szeged ostrománál kicsiny híja, hogy a levegőbe nem repültünk valamennyien, a lőporraktár felrobbanásakor.

Volt egy kis falu a borsodi Bükk mélyén, Tardona, a melynek még a neve sem volt feljegyezve Karacs Ferencz térképén. Itt épített magának egy kis házat a nemzeti szinház kitünő komikusa és szinpadi festője, Telepi, azzal a szándékkal, hogy a zivataros időkben a családját ott rejti el. El is küldte oda, a mint a muszkák bejöttek, a feleségét és a fiát, Károlyt, a ki akkor fiatal festőtanítvány volt. Telepi adta a feleségemnek azt a bölcs tanácsot, hogy ha egyszer «kiesik a világnak a feneke», engemet is vigyen oda, ott senki sem talál rám. Tardona nem vett részt a forradalomban. Itt történt az, hogy mikor a lelkész a kathedrából kihirdette a kormány proklamatióját, hogy: «Jön a muszka! Minden ember fogjon fegyvert, törjük össze az ellenséget» kurátor uram felkiáltott rá az első padból: «Nem való a, tiszteletes uram!»

Valóságos kis odyssea volt az odáig eljutás. Egy kis ekhós parasztszekéren utazik egy asszony, görög dinnyéket visz a vásárra, az inas, meg a kocsis elől ülnek. Az inas vagyok én, a kocsis Rákóczy János, tegnapelőtt még Kossuth titkára.

A görög dinnyék ára volt darabonkint egy ezüst tizes, a mi fejünk annyit sem ért.

A milyen hosszú az út Világostól Békés-Gyuláig: olyan hosszan mentünk szembe az előrenyomuló orosz csapatokkal. Jött kozák, dzsidás, gyalogos, tüzérség, szekerészek. Senki se kérdezte: hogy ez a dinnye, hogy ez a fej?

Csupán a szép két urifajta ló a kocsink előtt gyaníttatá, hogy nem paraszt utazók vagyunk. Rákóczy világos kék mándlis kocsisnak volt öltözve.

Mikor aztán a nádasok világába értünk, ott egy lovas betyár vett bennünket védelmébe s keresztül vezetett, soha szekértől nem járt ösvényeken, folyvást tengelyig, szügyig gázolva a vízben, a míg kijutottunk a végtelen pusztára. Nem fogadott el egyebet egy «Isten megáldjon»-nál.

A mi kedves barátunk, Rákóczy János, mint régi gazda, kitünő kocsis volt, a míg a lovat hajtani kellett; hanem azt a részét a kocsis tudománynak, a mi a leszerszámozás után következik, épen nem tanulta. Így történt aztán, hogy a mint egy helységbe eljutottunk kánikulai rekkenő hőségben a szikes pusztán keresztül, első dolga volt a kifogott lovakat rögtön megitatni a kutnál s úgy kötni be az istállóba, a minek az lett a következése, hogy a rudas tüdőgyuladást kapott s egy óra alatt kimult. A nyerges csodára megmaradt. Ekkor aztán a kidült ló helyébe a lógóst fogtuk be, a melyet útközben vettünk száz forinton. Ez meg másfél marokkal kisebb volt a megmaradt társánál. Ezzel a készséggel aztán senki sem nézett bennünket többé «uraságnak».

Még aztán Miskolczon is keresztül kellett hatolnunk a muszka táboron. Itt lakott a nőmnek az atyja, a derék tudós Laborfalvi Benke tanár. Ő igazított bennünket a Tardonába vezető útra. Öt óráig hatoltunk a sűrű erdőségek között előre; se egy emberi lak, se egy dülő út nem látszott sehol, a kanyargó völgyet egy patak szelte át, melynek hol a jobb, hol a balpartján vonult végig az út, természetesen híd nélkül, a gyalogjárók kényelmére nagy kövek voltak lépésnyi távolban az elterülő mederbe rakva.

Ott egy mélyen elrejtett, gyönyörű völgyben fekszik az a kis helység, a hol a világnak nincsen szája.

Mi a feleségemmel a Telepi házához szálltunk, szivesen látva a derék asszonyságtól; Rákóczyt, meg az ekvipázst más házhoz kellett elszállásolni. Telepiné bátyja, az én kedves emlékű jó barátom, a derék Csányi Béni egy házzal odább lakott, annak volt lóistállója is. Később én is ő hozzá költöztem át.

Igazi mintaképe volt a «kurta nemes úrnak», a milyennek kellene lenni most is. Tanult, intelligens ember; diákul, németül beszélő, jogot is végzett és a mellett maga jár ki szántani a földjére a szolgalegényével. Saját kenyerét eszi, saját borát iszsza; szivesen látja a vendéget, s annak a kedvéért birkát, süldőt vágat; a felesége maga süt-főz, fonásban elől jár, a gyerekek ruháit varrja; három fiu van: a mi pénz kerül a házhoz, az a fiuk iskoláztatására való. Néha játszik is a szomszéd nemes urasággal tartlit – krétára. Kölcsön soha nem kér, nem adós senkinek. A dolgozószobája asztalos és kerékgyártó műhely; ha törik valami a szekéren, megfaragja maga; ez a legjobb mulatság. Van könyvtára is s abban olyanforma olvasmányok, mint Scott Walter történelmi műve a franczia hadjáratokról. Ujságot nem járat; ha valami vers megtetszik neki, azt megtanulja könyv nélkül s élőszóval propagálja. Senkivel nem perlekedik s a hol két ember összevész egymással, azokat kibékíti. Hanem aztán, mikor arról van szó, hogy: «veszélyben a haza! áldozzunk a közügyért!» akkor leszedi a bekecséről az ezüst gombokat s beküldi a haza oltárára.

Hogy én ezek alatt a nehéz idők alatt meg nem őrültem, azt nagyobbrészt ennek a derék embernek köszönhetem.

Idáig hát eljutottunk.

Meg vagyok mentve. Nem vagyok halott, élek.

De hogyan élek? Épen úgy, mint az újszülött gyermek: önmagával jótehetetlen.

Rákóczy másnap odább ment, fel a Kárpátok felé. Ott beállt egy nagybirtoku grófhoz (álnév alatt) parádés kocsisnak. Meg is voltak vele elégedve, józan, értelmes kocsis volt. Hanem egyszer az történt vele, hogy a mint a grófot és annak sógorát kocsikáztatta, azok útközben elkezdtek beszélgetni XIV. Lajos korszakáról s e közben egyiknek sem jutott eszébe az akkori nevezetes pénzügyminiszternek a neve. A kocsis nem állhatta meg, hogy vissza ne forduljon s meg ne mondja: «Colbert». A grófok rögtön kiszálltak a kocsiból s gyalog mentek haza. A tudós kocsisnak pedig azonnal fel lett mondva a szolgálat. Ilyen emberrel nem jó egy fedél alatt hálni.

Mi pedig megnyugodtunk abban a tervben, hogy a nőm haza menjen Pestre s kiváló állását a nemzeti szinháznál újra elfoglalja, a míg én az apai örökségemet megkapom; akkor aztán megveszünk itt a Bükk mélyében egy kis birtokot a Csányi Bénié mellett s szántunk, vetünk a napok végéig.

Mit is tehetnénk egyebet? nincs már se haza, se nemzet, se szabadság. Nincs szárnya a szellemnek többé. A sárhoz tapadtunk.

Épen az esküvőnknek az évfordulóján, a mi egyúttal a nőmnek a nevenapja is, váltunk el egymástól. Épen egy esztendeig tartott a nagy nászutazás, a minőt nem kivánok senkinek: de a melyet, hogy végig éltem, nem adnám a világ minden gyönyöreért.

Akkor aztán ott maradtam egy rengeteg közepett; eltakarva, elfeledve.

Az utolsó hírt Budapestről a derék Csányi Bénitől hallottam, a ki saját maga vitte fel a feleségemet, maga hajtva a négy lovat a kocsiülésből a fővárosig. Ott gonosz idő jár. Haynau még a nemzeti szinházat is lefoglalta a német szinészek számára. (A német szinház, a mostani vigadó és Haas-palota helyén az előbbi évben leégett.) Azonban az igazgató, a hajdani konzervativ celebritás, Simoncsics János, megprotestálta a teljhatalmú zsarnok intézkedését s mikor az maga elé idézte s alkudni kezdett a keménynyakú táblabiróval, hogy tehát hány napot enged át a német muzsának a nemzeti szinpadon való működésre, a jó Simoncsics így felelt meg neki, a maga jó budai németségével: «Wen i reden musz, so sag i: amol; wenn i reden darf, so sag i: kamol.» S maradt a «kamol»-nál.

Nekem azt izente a feleségem, hogy postán levelet ne irjak, mert tele a város kémekkel; ha ő ir nekem: azt Miskolczra fogja küldeni, az atyjához, «Benke Judith»-nak czímezve.

Tehát még azt is meg kellett érnem, hogy leánynyá lettem.

Most is előveszem még gyakran azokat a szerelmes leveleket, a mik hozzám voltak irva s ezen kezdődtek: «Kedves Juczim!» Még most is világítanak ezek abba a végtelen sötétségbe, a melyet az életemből kitörölt időnek nevezek.

Augusztustól kezdve október közepéig nem tudtam semmit abból, a mi odakinn a világban történik.

Olyan rejtek volt ez, a hová látogató nem járt s a bennelakók sem jártak sehova. Majd, ha tél lesz, szánút lesz, akkor megnyilik a közlekedés Tardona és Miskolcz között; akkor lehet beszállítani a városba fát. Abból volt elég. Csányinak a negyven hold szántóföldjéhez volt négyszáz hold őserdeje.

Mindennap össze-vissza bolyongtam én ezeket az emberhangtalan erdőket. Sohasem találkoztam szembejövő emberrel. Akármilyen tetőre hágtam fel, onnan nem láttam mást, mint a völgybe szorult Tardona füstölgő kéményeit. Rátaláltam a völgyet átszelő pataknak a forrására. Úgy hívták azt, hogy «hársas-forrás». Csupa hársfák veszik körül. Ráértem a gyermekjátékra, hogy bodzafából malmot faragtam-tákoltam össze a kis patak fölé; azzal mulattam magamat.

Egy napon a feleségemtől kaptam egy skatulya aquarelle festéket. Ez egészen megvigasztalt. Találtam egész napra tennivalót. Tele festettem tájképekkel egy egész albumot. Aztán meg azt a pusztai utazást a felemás lóval, az ekhós szekéren. Magamat is lefestettem egy akkora körömnyi papirra, a mi egy medaillonban elfér; azt elküldtem a feleségemnek Csányi Béni felesége aztán szépen kért, hogy az ő öregét is fessem le olyan kicsibe, mint egy tót lencse, neki is van medaillonja. Ez volt az egyedüli maradandó munkám ebben a rettenetes esztendőben.

XI. FEJEZET.

BÁLVÁNYOSI BÁLINT ÉS RENGETEGI TIHAMÉR.

A mint október elején hullani kezdett a bükkmakk az erdőben, váratlan vendégek érkeztek hozzánk Tardonára. Két földes úr a Bükkből: együtt gazdálkodó testvérek, a kiknek az egész birtokuk csupa erdőség, s a gazdálkodásuk nagy számu disznó csorda. Szép két köpczös uri ember volt, szironynyal szépen kivarrott birkabőr bekecsekben; piros bagaria csizmákban.

Azért jöttek, hogy az idei bükkmakkot kiárendálják a tardonai erdőkben. A disznónak az idén nincsen ára, a magyar pénzt elégették, németet meg nem hoztak, kénytelenek a sertéstenyésztők a kondáikat kiteleltetni. Ezek voltak a derék disznók, abból a régi szalontai fajtából, a melynek hosszú lábai vannak, mint az őznek, veres szőre, hegyes fülei; fél vadállat: megverekszik a farkassal. Igaz, hogy nehezen fejlődik, két év alatt lesz olyan nagy, mint a mangalicza, de ezt a hibáját bőven helyreüti az a jó tulajdonsága, hogy nem kell neki se ól, se hidas, télen nyáron kinn tanyáz az erdőben s maga keresi az élelmét, a gazdának nem kerül többe a kész állat, mint fejenként két forintba, meg egy pint pálinkába, a mi a kondás konvencziója. A két testvérnek ezerével volt az ilyen disznaja.

S ezer disznó bizony gondot ád.

Derék, víg czimborák voltak! Bezzeg nem ismerték ezek a melancholiát. Akkor kezdett az új bor kiforrni. Megitták (velem együtt) azon forrásában. Jól esett az a paprikás sertés pörköltre.

Egy új nótát is hoztak magukkal, engem is megtanítottak rá.

Ebből a nótából tudtam meg, hogy van egy olyan lény is a világon, a mit zsandárnak hivnak; – de hogy ez iránt nem valami nagy barátsággal viseltetnek a magyarok.

A vendég urak csak vacsora végével kezdtek el rám példálózni, hogy «nem is tudjuk, kinek tiszteljük».

A házigazdám erőszakot tett a becsületes ábrázatján s bemutatott az álnevemen, a hogy a faluban ismertek:

– «Benke Albert úr».

– Csak nem a Laborfalvy Benke Róza művésznő öcscse? A Bebus?

– De biz az! a Bebus.

(Lehetetlen már az. Szegény Bebus! Ő is a hadjárat alatt halt el valahol az utban.)

– Hisz azt én jól ismerem. Most már emlékezem a fizimiskájára! Szakasztott a Bebus. Hát a nővére, igaz hogy férjhez ment?

– Úgy hallottam én is.

– Valami Jókai Mórhoz. Ismeri?

– Soha sem beszéltem vele.

Igaz volt az.

– Hát maga meg theatrista volt, úgy tudom.

– Az ám. Az voltam.

– Láttam is egyszer Miskolczon. Mit is játszott csak?

– A notredamei toronyőrben Claude Frollót.

– Azt, azt! Csakugyan. De hogy el tudta változtatni a pofáját! Hát most nem készül valami társasághoz?

– Nem tudom, van-e még valahol?

– Hogyne volna? Miskolczon is készül egy trupp. A jövő télen itt akarnak játszani az új szinházban, aztán meg Kassán. A Bálványossi verbuválja a tagokat. Csak ismeri ön Bálványossi Bálint directort?

Majd kiszalasztottam a számon, hogy a szülő városomban ő volt az, a ki «Erzsikét» betanította a szerepére, a mit velem együtt kellett volna eljátszania a második műkedvelői előadáson. Azt mondtam, hogy hiréből ismerem.

– No ez pedig magát jól ismeri. Kérdezősködött is felőle. Ha megtudja, hogy itt dégál, bizonyosan ide jön érte.

(No még csak az kellene nekem.)

– Nem tudom, hogy lesz képes most társaságot összehozni?

– Oh már primadonnája van. A felesége. Mennykő egy kaczkiás menyecske! No az, tudom, hogy elforgatja a fiatalságnak a fejét. De még most bujdosóban vannak.

– Bujdosóban?

– Hát – köztünk maradjon – a Bálványossinak van valami a saroglyában.

– Mi van neki a saroglyában?

– Hát nagy szerepet vitt a forradalomban.

– Soha sem hallottam a hirét.

– Hát azért, hogy maga barátom nem hallotta, lehetett az hires ember. Maga, ugy-e a forradalom alatt is csak komédiás volt?

Ráhagytam, hogy az valék.

Ekkor a másik testvér vette át a szót. Az volt a tanultabb.

– Értsük meg a dolgot, amice. A Bálványossi Bálint szinházdirector a forradalom alatt Rengetegi Tihamér néven szerepelt.

– Ahá! Így már emlékezem a nevére.

– Átkozottul sok borsot tört a németek orra alá.

A másik testvér megerősíté a mondást.

– Ha megkaphatják, bizony elfuj a talpa alatt a szél.

– De hát furfangos egy ficzkó ez a komédiás director – magyarázá nevetve az ifjabb testvér. – A forradalom alatt a kormány szolgálatába állt, őrnagyságig vitte; csodadolgokat vitt keresztül. De a mellett volt olyan előrelátó, hogy az egész kinézését alaposan megváltoztatta. A forradalom alatt azt a szép szőke haját befesté feketére; nagy bajuszt, kecskeszakállt eresztett; szakasztott úgy nézett ki, mint Don Cæsar de Bazan. Most aztán, hogy ferdére ment a dolog, hirtelen leborotválta a szakállát is a haját is s már most csak arra vár, hogy ujra kinőjjön az eredeti szőke haja; akkor ismét előjön, mint Bálványossi Bálint s ki meri azt mondani, hogy ő valaha Rengetegi Tihamér volt?

El kellett ismernem, hogy ez genialis gondolat volt, feketére festett hajjal szolgálni a forradalmat.

– No ha ez megtudja, hogy maga itt kóborol, szent, hogy ide jön angazsirozni.

Ennek be kellett az utját vágni.

– Sajnálom, de nem sokáig maradok már itten. Magam is megyek fel Pestre.

– S mit keres Pesten, öcsécském?

– Hát majd valami állás után látok.

Erre a szóra mind a két sertés Croesus savanyu képet vágott. A ki a mai világban – Pesten – «állást» keres, az gyanus ember. Azzal nem jó együtt kvaterkázni.

E szótól fogva aztán nagyon ordináré módon distraháltak velem.

Én pedig csak jártam azontul is, tájképeket festeni a Bükk rengetegeiben. Az akkor festett képeimet még most is tartogatom. Milyen gyönyörű motivumok; ha azokat tanult művész keze ragadná meg! A mély őserdő közepén borongó paulinus kolostor romja. Szürke gránitból, góthstylben épült tömör falak, pilléreik homlokzatán szárnyas angyalfejek, csucsos boltiveik virágokban végződnek, s a kővirágokat kiegészíti a kövi rózsa, mely a párkányokon dúsan tenyészik. A kék szinekkel árnyékolt romtömeg mögött a sűrű, sötét bükk erdő; előtte egy forrás, mely csodamódon, egy kirohadt nagy hársfa tövéből buzog föl. A rom tetejéből egy terebély vastag mogyorófa hajlik alá, melynek lombozata már rőtpiros az őszi dértől, míg az ablakokból a vadrózsa sötétzöld füzérei csüggnek alá, keverve sommal, kecskerágóval, piros rózsaszin, pecsétvörös bogyókkal tarkázva. A rom fenekét barnazöld páfrán borítja körül. S a nagy hallgató képnek egyetlen élő alakja, a hajdani templom-ajtó sötétjéből félénken kitekintő bakőz, úgy tünik elő, mint a hun-magyar pogányregék tündéri vezércsillaga. – Hejh, Álmos vezér fehér szarvasgimje, hova vezettél minket! Hagytál volna inkább Ázsiában: ott nem kellene németül tanulni.

Azután a másik kép. A hatalmas Szentlélek-kő. Egy toronymagas sziklaszál, mely a fennsík széléből kiemelkedik. Mellette két óriási bükkfa, mely a sziklacsompó derekáig felér, az egyiknek a leveleit rőtbarnára, a másikét aranysárgára változtatta a nagy decorativ művész: az ősz. Fenn a toronyszikla tetején három fa zöldül. Hogy kerültek azok oda?

Oda föl is lehet kapaszkodni, nyaktörő kuszással s onnan megint új képet festeni. A szédítő magas szikláról mély völgybe nyilik kilátás. A két oldalhegy vágányát szemben hullámzatos hajlásu más hegyek zárják el. A leáldozó nap végig süt a hegyek oldalán s a míg az egész képet átlátszó lilaszin ködbe borítja, addig a hegyoldalak erdős széleit élesen aranyozott vonalakban emeli ki. Alant a völgy, mint egy keskeny sötétzöld szalag fut végig s a hol elvész az esteli ködben, ott egy kis gunyhó látszik, melynek konyhatüze, mint egy véres csillag világít elő a mélységből. – Vajjon ki lakhatik ottan?

De a legnagyszerübb tájkép-motivum volt, (melybe szerencsésen bele is buktam) maga az «Örvény-kőről» kinálkozó panoráma. Az örvénykő a Bükk-hegység legmagasabb pontja. Tardonáról nézve havasként kimagasló sziklagerincz, de a melynek tetejébe nagy kerülővel fel lehet jutni. Ez volt rendesen a kóborlásaim végczélja. Fél nap oda, félnap vissza, délben tüzet rakni targalyból a szikla lonkáján, pirított kenyérrel, szalonnával fejedelmi lakomát csapni, s aztán kiülve a szédületes szikla párkányára, megküzdeni a lehetetlen (nekem lehetetlen) festői feladattal. Lábam alatt, az előtérben a bükkfák koronáiból alkotott sötétség s a hol ez végződik, egy mosolygó zug, közepén a kis Tardona füstölgő kéményü, elszórt házikóival, körülvéve sárguló szőlőkertek koczkáktól, zöld vetések csikjaitól tarkáló dombokkal, melyek fölött a Bükköt folytató kormos-zöld hegyek emelkednek elő; e hegysor fölé tódul azután a gömöri hegyek csoportja; ezeknek az árnyéklata már lilaszinekbe játszik, de rajtuk is uralg a trencséni, turóczi hegység lánczolata; ez már felhő-kék, s ezek fölé emelkedik, mint egy fata morgana, a szepesi Kárpátok fejedelmi sora; olyan kék, mint maga az ég, csak a havas csucsok gyémánt fénye képezi az elválasztó vonalat. Ez persze nem az én tudományomhoz mért feladvány. Azért mégis csak megbirkóztam vele, nem tehetek róla, ha én estem alul.

Egy hatalmas tölgyhusáng a kezemben, melynek bunkója ólommal volt tele öntve, a hosszú csizmaszárba dugva az éles konyhakés; ezzel azt hiszem, hogy eléggé meg vagyok védelmezve holmi csikasz farkas támadása ellen. – A puskát minden ember eldugva tartá most. Hire járt, hogy a kinél egyet megtalálnak, az halál fia lesz.

Október közepe is eljött.

Ekkor ismét vendég érkezett Tardonára.

Ezuttal nagyon szivesen látott vendég: a vidám kedélyü Telepi. Azért jött, hogy a Tardonán időző Károlykát hazavigye: hadd menjen külföldre tanulni.

Ő volt a nemzeti szinház kedvencz komikusa: a Huglik és Prospectusok személyesítője; gömbölyü arcz, gömbölyü alak és a mellett csupa elevenség, villogó szemeivel, hegyes szemöldökeivel és kicsiny, hegyes bajuszával; mintha négy szemöldöke, vagy négy bajusza lett volna, ő volt a megtestesült magyar humor.

Ő hozta meg nekem az első hírt a külvilágból.

A rettenetes októberi napok eseményeit. Az elhihetetlen, visszaidézhetetlen rémtetteit egy őrült embernek, a kinek nem elég büntetés az, hogy kétszer lett elevenen eltemetve!

Ha én e Hiób hireket nem a tréfálkozó, a nevetve szitkozódó derék komikus szájából hallottam volna meg! De ő annyira tudta azokat keverni anekdotákkal, jóleső biztatásokkal, hogy elvette a gyilkoló késnek az élét. S aztán tele volt optimismussal. Most jön még csak fel a mi napunk! Jön az angol, jön a franczia a segítségünkre: a török készülődik, az amerikai öklét mutogatja. – S ha mindezekre a fejemet csóváltam, akkor azzal vigasztalt, hogy jön az amnestia.

Hanem aztán mikor egyedül maradtunk, nem hallotta meg más: akkor elmondott mindent igazán, szépítetlenül.

Egyenesen a feleségem kértére és annak a megbizásával jött ide.

Az asszony maga jött volna; de most még gyöngélkedik, nagy beteg volt. Már jobban van. Amint felépül, sietni fog Tardonára hozzám. Még e hóban biztosan várhatom.

Van egy terve az asszonyomnak, a mely által engemet biztosan megszabadíthatni remél: úgy, hogy nem üldözhetnek többé. De azt még nekem nem mondhatja meg. Csak arra kér, de igen nagyon kér, hogy addig, a míg ő ide visszajön, addig sehol ne mutogassam magamat, senkivel ne érintkezzem, a kilétemet el ne áruljam; még csak egy levelet se irjak; mert a kézirásomat felismerik s azzal minden el lesz rontva. Tehát szentül fogadjam meg, hogy nem járok sehova s a tardonai becsületes, jámbor embereken kívül senkivel sem beszélek.

Erre szavamat adtam.

Egyuttal jó meleg téli kabátot, nagy prémes süveget és duplatalpu bagaria csizmát is küldött a számomra az asszonyom. Közelg a tél. S nekem azt még majd itt kell töltenem az erdők között. Egy kis ezüst pénzt is hozott a nőmtől Telepi: bankóért itt nem lehet semmit kapni. Azután meg kávét. Az itt nem kapható. Pedig én azt szeretem reggelire. – Beszéd közben kiszalajtá a száján Telepi, hogy bizony az asszony eladta a smaragdos ékszerét, kis szállásba huzódott s nagyon szigoruan él.

De azért nincsen semmi baj!

Él még a magyarok Istene!

Sohasem fogom elfelejteni azt a tréfásan nevető ábrázatot, mikor a nagy biztatás közben egyszer csak végig csordult a köny azon a gömbölyü piros orczán!

Héjh – «dárum madárum!»

Mondjuk rá, hogy álom volt; de jó, hogy fölébredtünk belőle!

Én aztán az eddig festett képeimet átadtam Telepinek, hogy vigye haza a feleségemnek.

XII. FEJEZET.

TALÁLKOZÁS A «POGÁNYOLTÁR»-ON.

Telepinek visszatérte után erőt vett a kedélyemen a búskomorság.

A nőm beteg volt; és én azt meg sem tudtam álmodni! Hátha meghalt volna? A nélkül, hogy egy utolsó szót válthatott volna velem!

Hogy ő engem meg akar szabadítani. De mi módon? Azt nem szabad előre tudnom. Senkinek sem szabad tudni.

Miért titkolják előlem?

Ah, az a sárgaszemű szörny gonosz kalauza a képzeletnek!

Egy hirhedett művésznőnek könnyen akadnak pártfogói!

Talán hatalmas urak, a kik életet és halált osztogatnak?

Örök sötétség, ne vedd el az eszem világát!

Ha én nekem ilyen áron kellene vissza kerülnöm a világba! Ez a kedélyállapot türhetetlenné kezdett válni.

Némelykor erőt vett rajtam a vágy: kitörni innen az erdőből, bezörgetni a legközelebbi hadparancsnoknak az ajtaján s megmondani a nevemet: «én vagyok az a hirhedett lázadó: elhoztam a fejemet, fizetek!»

Az adott szavam visszatartott. Becsületszó volt.

Ah, a becsületszót, még ha a feleségének adta is az ember, akkor is meg kell tartani!

Megigértem, hogy nem megyek ki sehová.

«Sehová?» De hiszen az erdő is «sehon.» És az Örvénykő teteje, az a legsehonnább része a világnak, oda nem járnak emberek. Oda csak szabad lesz elmennem.

Az első nem jól sikerült képét a nagy panorámának a nőmnek küldtem: megkisérlem másodszor is.

Egy derült őszi reggel ismét vettem a kezembe az ólmos botomat; a jó kedves háziasszonyomnak azt mondtam, hogy ma ne várjon haza ebédre; felballagok rajzolni a «Pogányoltár»-ra.

Az urak «Pogányoltár»-nak, a parasztok Örvénykőnek hívják azt a csúcsot.

– De sokáig ne maradjon; mondá Csányiné. Hátha azalatt megérkezik a kedveskéje?

Az én kedveském? Gondol is az arra, hogy engem itt felkeressen! Csak biztatnak vele, mint a beteg gyereket azzal, hogy ha meggyógyul, majd kap hintalovat.

Épen hetedik hete volt az nap, hogy eltávozott mellőlem.

Milyen véghetetlen idő!

Elindultam a hársas patak mentén s onnan fel az erdős hegyoldalnak, az annyiszor bejárt, jól ismert ösvényen. A mogyoró hullott, már a somot megcsipte a dér; tele szedtem vele a táskámat: ma dús lakomám lesz. Találtam egy nagy korallgombát is; az parázsban megsütve valami pompás inyencz falat!

Tíz óra lehetett, mikor feljutottam a «Pogányoltár»-ra.

Mikor a sziklapárkányra kiléptem, az igaz, hogy csodaszép látvány tárult elém; csakhogy ez igazán nem lefesteni való. Tenger alatt az egész ország! Az őszi köd, mint egy hófelhő takarta a vidéket egész a látó határig, a melyből hóbérczek, hókupolák emelkedtek elő; másutt megfagyott hullámokhoz hasonlított a ködburok. Itt-amott emelkedett ki belőle nagy sötéten egy gömbölyű sziget: a legmagasabb hegyeknek ormai. Hű képe a valónak. Nincs, semmi sincs már!

Biztosra vehettem, hogy délfelé majd lehull a köd s dérrel festi meg ez erdőt, mezőt; de addig én nem rajzolhatok.

Addig is leheveredtem oda a sziklapárkányra s bámultam ezt a mozdulatlan, nagy fehér szemfödelet, mely országot takart be. Eszembe sem jutott most az éhség; szalonnás, kenyeres tarisznyám felakasztottam egy krumpuczfenyő fára s ha belefáradtam a ködtenger bámulásába, elnézegettem a vándor hangyákat, a mik a maguk rendes útját követve, keresztül mászkáltak rajtam; nem törődve vele, hogy egy óriás odafeküdt az útjukba hegyláncznak.

Itt fenn a magasban még a rigófütty sem zavarta a csendet.

A nap melegen sütött alá, egy szellő sem lendült; a fejem ott pihent a nagy, zöld, mohos kövön. Úgy tetszett, mintha aludnám.

Egyszer aztán, mintha álmodnám, egy dal hangzott fel valahonnan, nem messziről:

Férfihang volt. Olyan ismerősnek tetszett.

Az első érzésem öröm volt. Valami ismerőst találni e nagy elhagyatottságban. Csak ezután gondoltam arra, hogy ez fogadásom ellen van. Nekem nem szabad olyan emberrel találkozni, a ki szintén ismer engem.

De már késő volt kitérnem előle. Nem is volt merre. Az örvénykő magaslatára csak egy ösvény vezet: akár Tardonáról, akár Malyinkáról jön valaki ide s az én dalnokom azon jött fölfelé.

A dal folytatása közelebbről hangzott.

Most még egy női hang is hallatszott.

Valaki inté a dalnokot, hogy hegyre mászva ne énekeljen.

Tehát ketten is vannak.

A mint aztán egyre feljebb hágott az énekes, kiemelkedett a sziklapárkány mögül az alakja is.

De nem reszketett úgy senki, mint maga Fra Diavolo, mikor egy emberi alakot meglátott a földön elnyulva maga előtt, a mint ő maga a sziklára egészen fölhágott.

Én bizony nem igen lehettem valami biztató látvány, a mint báránybőr süvegem a fejembe nyomva, a nagy furkósbottal a kezemben, térdre emelkedém előtte.

Én hamarább ráismertem, mint ő én rám.

– Servus Bálványossi! Hát te hol jársz itten, a hol a madár sem jár?

Ekkor aztán nála is örömre változott az ijedelem.

– Ah, ah! az én poéta barátom. Minő isteni találkozás itt az égben! S azzal odasietett hozzám. Összeölelkeztünk.

Ezalatt a kisérő utitársnő is felküzdte magát a sziklalépcsőkön a párkányra.

Most azután rajtam volt a sor, hogy szemem szám tátva maradjon.

Az a női alak Erzsike volt: a tengerszemű szépség.

Hát «ez» hogy jön ide?

Hogy jönnek ezek ketten «együtt» ide?

Hogy jönnek ezek «ide» mind a ketten?

Pedig ez nem volt álomkép. A szép hölgy is rám ismert egyszerre. A hegymászástól kipirult arcz nem lehetett pirosabbá az én láttomra, a keble sem piheghetett jobban. Hanem az arczán volt valami visszás kifejezés: a mit az ijedtség mosolyának lehet venni.

Bálint pajtás vette észre a kérdező bámulatot az arczomon s igazi histrio-humorral fordult a kisérő hölgye felé, bemutatva őt nekem e szavakkal:

– Az öreganyám.

Erre a élczre a hölgy elnevette magát.

És bennem volt annyi önmérséklet, hogy erre a bemutatásra ne viszonozzak ezzel a szóval:

– Akkor jer keblemre, fiacskám! én vagyok a te öregapád!

Beértem ezzel a mondással:

– Sajátságos, hogy itt kell találkoznunk.

Az én barátomnak az arcza azonban egyszerre elkomorodott, mintha csak instrukczióba lett volna neki zárjel közé irva a szerepében (egyszerre komoly arczot ölt.)

– Azonban édes barátom, mindenekelőtt szavadat kérem, lovagias szavadat, hogy senkinek a teremtett világon el nem fogod árulni, hogy engemet itt láttál! Tudod, én még most Rengetegi Tihamér vagyok, a míg a régi, szőke hajam ki nem nől. (Ez a mostani csak paróka.) S erre az én fejemre magas díj van kitűzve. Egy szó; és elvesztem. Parolát rá, hogy nem szólsz senkinek felőlem.

– Ez a fogadás kölcsönbe megy, feleltem rá. Én épen olyan komolyan követelem tőled, hogy te se szólj senkinek én felőlem, mert én is bujdoklóban vagyok itten.

Erre a szóra az én duplaminőségű emberem elkezdett kaczagni. A legszabályszerűbb szinpadi kaczagás volt az, a kezét a hasára téve, a hátát meggörbítve, a félsarkán megfordulva, prüszköléssel vegyített hangon.

– Pruhühü, hahohó! uhuhu, krikiki! Te is bujdokolsz a német elől. No ez derék!

Én elförmedve kérdezém, hogy mi van ezen olyan igen nevetni való.

– Hogy te bujdokolsz? A császáriak elől bujdokolsz? És te? Hát nem tudod, hogy a haditörvényszék előtt valamennyi képviselő azzal védelmezi magát, hogy a te «Esti Lap»-odnak volt a munkatársa? Hiszen mindenki tudja, hogy te voltál Debreczenben a «békepárt»-nak az organuma. Hiszen mindenki tudja, hogy te voltál a császáriaknak a szövetségese.

Ez meg már épen dühbe hozott.

– Láttad te valaha az «Esti Lap»-omat?

– Látni nem láttam, de mi közöttünk katonák között általános volt a közvélemény, hogy te vagy az, a ki a császáriakkal együtt trafikálsz.

Erre közbekiáltott Erzsike, nagyot rántva a barátom gallérján.

– Az ostoba beszéd! Azt csak az ilyen szájhősök hiresztelték, mint maga! Ő bizony nem volt áruló! Csak mind olyan jó hazafiak lettek volna, a kik hetvenkedtek.

– Jó, jó! Hiszen én sem hittem belőle semmit. Oh dehogy. Sietett a véleményét megmásítani az én barátom, megjuhászodva a «nagyanyjának» a rendreutasításától.

– Hogy nem voltam az, a minek rágalmaztak, annak bizonysága az, hogy most itt vagyok veled együtt a «Pogányoltár»-on, s újból kérlek, hogy senkinek ne szólj arról, hogy velem találkoztál.

Erre megint Erzsike vette fel a szót.

– No e felől aztán én állok jót. Majd én ott leszek a tisztelt úr mellett, s ha a szája eltalál járni, majd ott lesz az én tenyerem, a mi betapaszsza.

Bálint úr nevetett.

– Ilyen asszony ám ez. Valósággal olyan hirtelen keze van. Nincs egy nap, hogy a tenyerének a súlyát meg ne ismertesse velem.

Én erre nagyon kritikus képet csináltam. A barátom olvashatta belőle, hogy kiváncsi vagyok rá: miféle jussa van az ő pofájának Erzsike rózsás tenyerei által naponkint felképeltetni.

– A táborban keltünk össze, a tábori lelkész áldása mellett. Dobpörgés és ágyuk dörgése mellett.

No ez elég jogczím.

Erzsikének a szemei felém voltak emelve, mintha ehhez a rövid történethez még nagyon sokat tudnának beszélni.

Bálint barátom jónak látta elragadtatásba hangolni magát.

– Barátom! Micsoda asszony ez! Egy heroina! Egy Jeanne d’Arc. A csodák, a hőstettek lánczolata az, mely bennünket egymáshoz kötött. Nem hitvestárs, több annál: fegyvertárs volt ő nekem! Majd elbeszélem én te neked azt mind egyszer.

– Csak megérjük…

– Mit? Megérjük? Hát te kicsinyhitű vagy? Ám én szembeszállok a sötét rémekkel. Én indítom meg a lavinát, mely a világot ki fogja vetni a sarkaiból!

Ráhagytam, hogy csak indítsa meg s magam ahhoz fogtam, hogy az erdőből száraz targalyat hordjak össze egy rakásra.

Bálint az alatt deklamált a fellegeknek.

– Minő látvány! Egy tenger az egész ország! Mi egyedül állunk, mint a teremtésben segédkező demiurgusok a semmiség fölött. A mi a buta népnek a fejét nyomja, arra mi lábunkkal taposunk.

– Van már szintársulatod? kérdezém én tőle, leszállítva őt a szuffiták közül.

– Szintársulat? Igaz, hogy abban járok. Brutusnak a bohóczot kell játszani, míg napja eljő. De majd, ha üt a megtorlás órája, mint egy ember, úgy fogunk felállni, eltiport szabadságunkat visszavívni.

– Az én furkósbotommal úgy-e?

– Óh, ne gondold azt, szólt Bálint barátom büszke lenézéssel. Nincs titkom előtted. Egy amerikai szabadsághős talált fel most egy fegyvert, mely a polgár kezében a soldateska fölött ellenállhatlan előnyt fog nyujtani. Angol neve van: «revolver.» Nálam már van egy belőle. Oceánon-túli összeköttetéseimnél fogva sikerült megszereznem. Nézzed.

Azzal elővett az oldaltáskájából egy forgó pisztolyt, a minőt még én akkor csakugyan nem láttam. A «Colt»-féle revolver volt az; öt lövésre készítve. Ezt még előlről kellett tölteni s e végett a töltény hengerét kikapcsolni, külön minden lyukába a lőporszaruból port tölteni, a golyó végén szeg volt, arra egy parafa fojtást kellett megerősíteni, azután a golyót töltő vesszővel és kalapácscsal a csőbe beverni, majd a töltényhengert a helyére visszakapcsolni, a piramidlikre lőkupakokat fölrakni, az ellenség ez alatt pauzálhatott és nézhette, hogy mi lesz ebből?

Bálint barátom szörnyen bízott a csodafegyverében.

– Láthatod, hogy én minden eshetőségre készen vagyok. Hitemre! Drágán adom el az életemet. Neked megmegmondhatom, te nem fogsz elárulni. Itt a «Pogányoltár» alatt van egy barlang, a melynek létezéséről csak a beavatottak tudnak. Azt választottam én ki magamnak rejtekhelyűl. Mikor megindul a hajsza ellenem, egész dandár zsandár rukkol ki, hogy elfogjon, én beveszem magam ebbe a barlangba, ott van eltéve számomra élelmiszer és pálinka egész hétre való: tombolhatnak aztán körülöttem!

Minden kifordított kedvem daczára nevetnem kellett ezen a bölcs elővigyázaton.

Bálint barátom pedig annál tüzesebben magyarázta.

– Barátom! Ahhoz a barlanghoz csak egy keskeny meredek út vezet. Medvék taposhatták, a mikor még itt a Bükkben tanyáztak. Ha engem ottan ostrom alá próbálnának venni, egy tábor ellen megvédeném magamat ezzel a revolverrel!

Én ez alatt szépen kicsiholtam s hozzáfogtam, hogy a tüzes taplóval lángra szítsam a száraz harasztot.

Bálint barátom ijedten kapta meg a kezemet.

– Mit akarsz, barátom?

– Tüzet rakok, barátom!

– Minek az, barátom?

– Szalonnát pirítok nála, barátom.

– Meglátják odalenn, hogy itt mi tüzelünk.

– Ugyan, hogy látnák meg, mikor olyan sűrű a köd oda alant?

Igazat adott s engedte, hogy meggyujtsam a targalyrakást, a mi azután egyszerre vigan kezdett el ropogni.

Bálint barátom ez alatt kiállt az Örvénykő párkányára, strázsálni a ködöt s időnkint értesített a terep változatairól: már szakadozni kezd, már felszáll; mindjárt meglátszanak a házak.

Én az alatt a tűznél pirítottam a kenyérszeletet s utána a fanyársra tüzött szalonna darabot, a lecsepegő zsírt nagy szakértelemmel juttatva a kenyérre.

Erzsike is kedvet kapott tőlem.

– Adja ide maga is a táskából a kenyeret, szalonnát, mondá Bálintnak.

– De hátha szükségem talál rá lenni «majd»?

– Nekem már «most» van rá szükségem.

S azzal odament hozzá s elkezdett a táskájában kotorászni.

– Ugyan, hogy lehet ön ilyen prózai teremtés! feddé Bálint a hölgyet. Ily ünnepélyes pillanatban! Ily dicső látvány előtt! Nézze ezt a felséges tüneményt! Az egész ködfelleg egyszerre felemelkedik, mint a szinpadi kurtina. Az óriási theátrum büvösen tünik ki a függő fellegkárpit alól. A napsütötte hegyoldalak, a fehérlő házak oda alant. Most új hegyláncz emelkedik elő. Rőt erdők! Mintha színaranyból volnának…

– Adja ide a szalonnát!

– A szívemet, a véremet, te érted! De a szalonnát ne kérd most! Nézd, még mindig a föld emelkedik elénk; csupa hegy, hegy, hegy! Még semmi égbolt. S ez a méla isteni csend körül! Csak a távoli hámorból hangzik át a pőrölygépek kimért zuhogása, mintha a föld szívének dobogását hallanók. Hát a te szíved nem dobog-e jobban e felséges helyen?

– Dobog, dobog! Nagyon sebesen dobog. De majd azután nézzük azt a pompás tüneményt.

– De mikor egy ilyen pillanat fölér egy világgal!

A természeti tünemény valóban rendkívül szép volt; a mint az egész ködfelleg gyorsan fölemelkedett a hegyekről s a mely arányban eltakarta az eddig derült kék eget felettünk, annyiban tárta fel az egyre kibontakozó hegyhátánhegy panorámát a lábunk alatt; a nap sugárküllői széles fénysávokban löveltek alá a felhőszakadékból. Ha Bálint barátom hamis páthosa nem zavarta volna, ez csakugyan magasztos jelenet lett volna.

– Nem! Nem! Ezt nem lehet állva nézni! Itt térdre kell borulnunk. Itt istenek járnak!

Bálint barátom térdre bocsátkozék s hogy Erzsike nem akarta a példáját követni, átfonta a karjaival, úgy szorítá magához.

Az pedig szabadulni akart ez ízetlen ömledezések elől.

– Maga épen úgy tesz, mint az egyszeri professor, a ki olajlámpát tartott a hold felé, hogy a vendégei jobban lássák.

– «Elsbeth!» sóhajta fel keservesen a seladon, (az «Erzsikét» persze nem lehet sóhajtva ejteni). Emlékezzél vissza azon ünnepélyes pillanatra, a midőn így szóltunk egymáshoz: «milyen jó volna e perczben meghalnunk együtt!» Nem a mi közös barátunk (itt rám nézett) irta-e e gyémánt mondatot: «Egy jó halál többet ér egy rosz életnél.» Jer, szentesítsük e mondatot! Egymást átkarolva, szív sziven dobogva! Egy szédület, egy szökés innen e kőszálról s aztán egy kéjes repülés, melynek vége a csillagok között van.

– Menjen! Ne bomoljon! Nekem semmi kedvem sincs az égbe felugrani.

– De én magammal viszlek oda, mint egy walkür! Te, barátom, megörökíted a végkatastrophánkat egy hős balladában!

S azzal karjára emelte a hölgyet s a meredély párkányára lépett vele.

– Imádkoztál-e ma, Desdemona?

Erzsike restellkedő tekintetet indított felém. Én úgy tettem, mintha észre sem venném. Mi közöm én nekem a ti gyöngéd scénátokhoz? Én szalonnát pirítok.

– Hiszed-e, hogy képes vagyok veled együtt meghalni e pillanatban? rivalgott Bálványossi Bálint vadul, a szemére lecsuszott parókával.

Ekkor a hölgy hozzám szólt könyörgő hangon:

– Ugyan, édes Móricz…

«Édes Móricz?» No hát mégis csak segítek rajtad. Ahogy már egyszer tettem. A költők kezei hosszúk.

– Bálint barátom, mondám, fel sem kelve guggoló helyzetemből, onnan a parázsrakás mellől. Látod azt a két puskás embert ott a hegyi úton felfelé jönni?

– Ké–két–pu–hus–ka–hás? – monda a hős, – a dörgő bassbaritonból egyszerre vékony fistula hangba térve át. Hol vannak?

S azzal egyszerre elment a kedve minden meghalástól.

Rögtön letette az öléből az áldozatát.

Én mutattam neki a szalonnatartó nyársammal, hogy ott jönnek, ni!

Ő is meglátta őket.

– Bar–rátom! Az–zok zsan–zsandárok.

– Meglehet, hogy zsan–zsandárok, mert ketten vannak.

– Oltsd el gyorsan azt a tüzet!

– Ha tehetném, se tenném meg. S ha megtenném, sem érne semmit. Ezóta megláthatták.

– Mondtam, hogy ne csinálj itt tüzet!

Erre aztán Erzsike támadt ő rá:

– De a maga komédiázása hozta őket a nyakunkra. Mit declamált itt a hegy tetején? Azok azt hiszik most, hogy itt embert ölnek.

– Egyenesen erre felé tartanak! suttogá, hüledezve Bálint barátom. – Ha megkapnak, veszve vagyok.

Én biztatni kezdtem:

– Hát hiszen mi is ketten vagyunk. Az én ólmosommal, meg a te revolvereddel majd csak megvédjük magunkat.

– Bar–rátom! Nekik puskájuk van, a mi négyszáz lépésre hord, a revolver pedig nem hord csak harminczra s akkor sem talál a czélba. Ezt mi nem reszkirozhatjuk meg. Egészen más, ha én a sötét barlangban vagyok, ők meg kinn a világoson, én látom őket, de ők nem látnak engem.

– Hát el akarsz bujni a barlangba?

– Oh, nem az életemért, hanem a hazámért, melynek sorsát a keblemen viselem. A csizmám talpa tele van titkos megbizásokkal Angliából és Törökországból. Nekem nem szabad könnyelműen koczkára tennem mindent.

– No hát csak bujtasd el magadat.

Most aztán Erzsike szólt közbe:

– De hát aztán én velem mi lesz? Én nem mászhatok le négykézláb a maga medvebarlangjába.

– Azt nem is engedném meg. Hisz itt van a mi közös barátunk. Ő itt fog maradni. Ugy-e, te nem futsz el innen? Hiszen tégedet nem ismernek ők. A te arczképed még nem jelent meg sehol. De az enyém már közkézen forog. Minden utczaszegleten ott lobog a személyleirásom. Ha ide jönnek, mondd azt, hogy te voltál az, a ki azt a scenát csináltad. Mondd, hogy ő a te feleséged.

– Azt nem mondom.

– Hát tégy akármit, nem bánom. Én te rád bizom.

– Jól van, jól van! zsémbelt az Erzsike, de hát aztán? Ha maga ott marad az oduban, a mi jó barátunk is haza megy, én mit csináljak itt magamban egyedül a kőszikla tetején? Én magamban soha haza nem találok az erdőn keresztül.

Az én barátom olyan olcsó nagylelküséggel mondá ekkor e nemeskeblü kinálatot:

– Kedves barátom! vidd haza őt magaddal.

Ez volna a furcsa drámai fordulat.

– Nem! Nemeskeblü barátom. Az nem úgy lesz. Te csak tedd el magadat az utókor számára. Majd mi ketten hát itt maradunk. Két eset közül az egyiknek kell bekövetkeznie. Ha az a két puskás férfi itt talál engem, a mint az albumban tájképet rajzolok, vagy elhiszi, hogy jámbor pictor vagyok: azt már tudják, hogy Telepy Károly itt jár és rajzolgat, elhiszik, hogy én vagyok az, Erzsike meg a – hugom; – vagy pedig nem hiszik el s akkor bekisérnek mind a kettőnket Miskolczra. Az utóbbi esetben nem kell magadat a visszatéréssel fárasztanod. Ha azonban néhány óra mulva a barlangból előjösz, s azt látod, hogy én még mindig a sziklapárkányon ülök s a rajzomat folytatom, akkor tudhatod, hogy a fegyveres invasió tovább vonult s akkor aztán visszajöhetsz Elsbeth nagysámhoz. Akkor aztán – áldásom reátok! – Megyünk, a honnan jöttünk – keletnek nyugatnak.

Ebben megnyugodott.

– De aztán el ne áruljatok! dörmögé, rémkedő tekintetet vetve reánk. Még ha kínpadra vonnának, se mondjátok meg, hogy hol vagyok.

Hitemre fogadtam, hogy még a spanyolcsizmával sem veszi ki belőlem a titkot semmi hatalom.

Erre aztán ő szépen, négykézláb, elmászott a sziklatetőn a lépcsős ösvényig s eltünt a bokrok között.

– Ejnye! Csak már a szalonnát s kenyeret ne vitte volna el magával, évelődött a hátramaradt hölgy.

– Majd megosztom én kegyeddel az enyémet: kettőnknek is elég lesz.

S azzal fogtam a görbe bicsakomat, a kenyérszeletet kétfelé vágtam, a szalonnát falatokra aprítottam; sót, paprikát hintettem rá.

Aztán meg még valamit. Egy gerezd fokhagymával kellően bedörzsölgettem a piritott kenyér oldalát. – Ez is napkeleti «virágnyelv!»

Egyébiránt – mit tesz az? Ő neki az a férfi az ideálja, a ki a fokhagymaevés után nem mossa ki a száját.

Tehát egyedül voltunk – a pogányoltár tetején hamvadozó parázshalom mellett, egymás mellé letelepedve s osztoztunk egy darab kenyéren és szalonnán: – az én hajdani ideálommal.

Nem is olyan nagyon «hajdani». Hiszen még alig mult három éve, hogy a sárgarigók beledanoltak a mi kihallgatatlan beszélgetésünkbe.

Erősen zavarta az idylli hangulatot az a concrét körülmény, hogy az én eszményképemben e három év alatt már a harmadik remeke a teremtésnek találta fel az álmában kivett oldalbordáját. Először egy divat-lyon, azután egy pusztai Antinous; most meg egy szinpadi Othello.

De még ennél is csillapítóbban hatott a kedélyhangulatra az a kellemetlen feszültség, a mit két fegyveres alaknak a felénk közeledése okozott, a kik az erdei útnak a vigályos részén, majd itt, majd amott bukkantak elő, folyvást közelebb a pogányoltárhoz. Azok kétségtelenül ide tartanak.

– Jó lesz nekem addig rajzolni valamit az albumba, a míg ideérnek. Hadd lássák, hogy mi dolgom van itt?

Azzal kiültem a meredély párkányára, az albumot a térdemre téve s elkezdtem a vázlatot nagyjából körülvonalazni.

A hölgy odaült szorosan mellém s elnézte, hogyan nézegetek, hol a hegyekre, hol a papirosra – csak az ő szép szemeibe nem.

Még egy szót sem váltottunk egymással – egyenesen.

Egyszer aztán mégis csak megrestelltem a hallgatást s a nélkül, hogy a rajzolásomból fölnéznék, így szóltam hozzá:

– Én biz azt gondoltam, hogy kegyetek már azóta Gyuricza Péterestül az egész világot telecsinálták sajttal és túróval.

Ekkor aztán megkapta mind a két kezével a rajzoló kezemet, úgy, hogy abba kellett hagynom a munkát s szomorú hangon mondá:

– Ön engem végtelenül megvet most, ugy-e? De, ha én elmondom önnek, hogy micsoda rettenetes csapásokon mentem én azóta keresztül, hogy legutoljára láttuk egymást, hát akkor irgalommal lesz hozzám.

Azt mondtam neki, hogy csak beszéljen, én hallgatom, most nagyon ráérek.

– Mikor legutoljára találkoztam önnel – emlékszik rá? mikor úgy becsapta az orrom előtt az ajtót; – pedig hát, Istenem, én csak jót akartam. Nem gondoltam, hogy úgy megharagítom vele: – hát akkor mindjárt utána láttam, hogy visszatérjek haza, a Gyuricza Péter karámjához. Ejh, de megbántam, hogy olyan rosszul kezdtem önnél a beszédet. Hiszen más okom is volt odamenni. Mikor a fiskálisaim elvállalták a peremet, az a szőke igen practikus ember volt, megkinált egy kis pénzzel, a mit majd visszafizethetek neki, ha a peremet megnyertem. Én azonban a büszkét játszottam s visszautasítottam a kinált pénzt. Pedig hát voltaképen már akkor nem volt több három huszasomnál, a mit a vaj árából félre tudtam dugni. Ez pedig a gőzhajóra nem elég. Öntől nem restelltem volna kérni. Csak egypár forint kellett volna. De miután kidobott a szobájából, elmaradt a kérés.

– Nagyon sajnálom, hogy ezt nem találtam ki.

– Én még jobban sajnáltam. Kénytelen voltam aztán ebben a szorult helyzetben egy Bécsbe menő tyukász szekerére felkérezkedni, a két huszasért felvett a csirkés kosarai közé; útközben még maradt egynéhány garasom a megszálló korcsmákban megfizetni a zsuppnak az árát, a min háltam. Harmadnapra szerencsésen elértünk Új-Szőnyre. Odáig elfogyott az utolsó darab kenyér és sajt a kosaramból. A csapszék előtt egy sánta, béna koldus szólított meg az Isten nevében; csak egy két krajczárosom volt még. Egy krajczárt visszakértem belőle a koldustól; mert tudtam, hogy a hídon vámot kell fizetnem. Lássa ön, ez az ön hibája. A pesti XII pont közé már a hídvám eltörlését is felvehette volna.

Ejh, de mérges voltam! A fél rajzomat ki kellett gumilasztikumoznom. Erzsike meg nevetett – a maga nyomoruságán is, meg az enyimen is.

Azután folytatá:

– Már most innen gyalog hazáig. A Dunasoron végig mehettem a nélkül, hogy a városba be kellett volna térnem s onnan aztán ki a külső sánczkapun. Egy ismerőssel sem találkoztam. Ellenben nagy csoport nemzetőröket láttam, kék attila dolmányosan, nagy sietve vonulni a vár felé, dobszó mellett. Nagy dologban lehettek, hogy meg sem látták a szép asszonyt. – Azután csak haladtam szép csendesen az ismerős úton. Magamban elgondoltam, mint a mesebeli tojásáruló asszony, hogy mit fogok én majd kezdeni, ha a vagyonomat a kezemhez kapom. Elviszem magammal a Gyuriczát jó messze, Erdélybe, ott veszek neki egy birtokot, a hol sok marhát lehet tenyészteni, magam megtanulok szőni, mint azok a pakulárasszonyok, az uram a saját szövöttesemet fogja viselni, a szobámat felczifrázom himzett törülközőkkel, körülaggatom mázas korsókkal, a tálason sorban lesznek a czintányérok. Lesz egy szilvásunk, annak a termését én kifőzöm pálinkának: méheket tartok és méhsert csinálok, mézes kalácsot sütök, azt a Péter nagyon szereti, ha vásárkor hozzá juthat. – Ez alatt észre sem vettem, hogy már egész közel jutottam a gulyás tanyához. – Dél felé járt az idő, a kémény füstölt. – Bizonyosan a kis szolgáló főzi az ebédet, az én utasításom szerint. Hogy meg lesz majd lepetve a Péter, ha én viszem ki utána a fazekat a karámhoz! – A mint a konyhába beléptem – ott senkit sem találtam a tűzhelynél. – Egyenesen benyitottam a szobába. – Hát mit látok? – Az én Gyuricza Péterem ott ül az asztal mellett – a feleségével s szép kedveskén ebédelnek egy tálból.

(– Ahán! – dörmögtem én közbe. Költői igazságszolgáltatás, ezt magam sem gondolhattam volna ki jobban.)

– Én egyszerre kéket-zöldet láttam magam körül. A torkom összeszorult, egy szót nem voltam képes kiejteni. De annál jobban fel volt vágva a nyelve a kis menyecskének. A mint engem meglátott, felpattant a helyéből, félrecsapva a fejkötőjét a fején, a két csipőjére tette a két kezét s nekem támadt:

«Ejha! drága nagyságos asszony! Hát hushagyó kedd van ma talán, hogy maskarában járunk? Tán elvesztett itt valamit, azért jött? Bizonyosan a zsali ruháját? Szép nagyságos asszony, mondhatom! Nincs magának elég derék ura odahaza? A szegény paraszt gulyást kell elbolondítani? – Hát ha már nem elégszik meg a maga hites férjével, a kivel a fejét beköttette, nem tud magának válogatni a magához való gavallérok közül? Az én tarka vánkosomra kivánkozik ez a kofputztzos fejecskéje? Szégyenlje magát».

Én meg voltam dermedve. Ez a szembeszálló furia arcz elvette minden erőmet. Kétségbeestemben a Péterre néztem.

Az mind ezalatt ott ült, az asztalra tehenkedve s nyelte a turós dödöllét.

«– Hát igazság ez, Péter? rebegtem hozzá könyörögve. Hát kend engedi ezt velem tenni?»

Erre ő az asztalra ütött az öklével egy nagyot s rákiáltott az asszonyra:

«Asszony! Te hallgass! Ne járjon a nyelved! Ülj le az asztalhoz és zabálj! Majd én beszélek!»

A menyecske szót fogadott nagy dérdurral; de a míg az ura beszélt is, folyvást közbe ejtegetett ilyen szókat: «Még az én ruhám is felszedte! Nem loptam én azt! – A szép cziczruhámat! – Hogy összeczafatolta! Mintha a kispiaczi korcsmákban hentergett volna benne!»

A Péter pedig beszélt bölcsen:

«Nagyságos asszonyom! Engedelmet kérek. Én tudom, mi a tisztesség. Katona is voltam. Becsületet tudok. A mi nem összevaló, az nem összevaló. Lovat, meg ökröt nem fognak össze. – A parasztnak parasztasszony való, az úrnak asszonyság való. – Ugy-e hogy soha, egy kis ujjal sem bántottam a nagyságos asszonyt? Pedig, de sokszor elrontotta a vajat! Kukoricza, mind kapálatlan maradt. A disznók nem esznek, mert elvásott a foguk; mert nyers kukoriczát kaptak. Már ez még sem lehetség. Hát majd mikor a tehenek ellenek, ki lesz ottan? – Hát aztán a kemenczét ki tapasztja ki? Az ujjas mándlimat kirágták az egerek, most is foltozatlan. Aztán már hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy «te Jutka!» – Ez már úgy tudja a kötelességét, mint a parancsolat. – Ha ráverek meg sem nyikkan! – Pedig hát azt megkivánja a derekam, különben a csömör áll a hátamba. – Azt is ki tudja kenni.»

(Én eldobtam a kezemből albumot, plajbászt s hanyatt vetettem magamat, úgy kaczagtam. Lehetetlen volt ezen nem nevetni. Erzsike maga is azt tette.)

– Hát hiszen most már én is kaczagok ezen nagyot, de abban a helyzetben, mintha korbácscsal vertek volna rám, úgy esett ez a beszéd. Végre én is dühbe jöttem, rárivalltam Péterre.

«Kendet bizonyosan Bagotay Muki vesztegette meg, hogy fogadja vissza a feleségét, kit ő miatta elcsapott?»

«Oh, kérem alássan, azt ne tessék mondani, hogy megvesztegetett. Én igazlelkü ember vagyok. Nekem Bagotay úr ő nagysága ajándékozott tíz darab tinót; de meg nem vesztegetett.»

A szivem elfacsarodott erre a szóra.

– Tíz tinót! Én ezért a parasztért feláldozom az egész lételemet, azt a világot, a melyben eddig éltem, ismerőseim becsülését, uri kényelmemet. És komolyan fölteszem magamban, hogy az ő kedvéért parasztnővé leszek; dolgozom, nélkülözök, nyomorgok s ha egyszer megkapom a vagyonomat, azt mind neki adom, urrá teszem, az ő saját izlése szerint! – s azalatt ez a csivasz bitang elcserél engem tiz tinóért.

(Én siettem felvilágosítani Erzsikét, hogy ez valóban a törvény által megszabott díja a házasságtörésnek, melylyel az ki van egyenlítve. Verbőczy mondja: «raptor solvat decem juvencos». (A nőrabló fizessen tíz tinót.)

Erzsike tovább mesélt:

Még aztán a Péter patriarchalis tanácsokkal kezdett szolgálni.

«Nagyságos asszony. Egyet mondok. Térjen vissza a nagyságos úrhoz. Bizony Isten, semmi sem fog történni. – No, mondd meg, te Jutka, igaz lelkedre, ütöttelek-e meg csak a kis ujjammal is, mikor visszajöttél? A nagyságos úr is azt fogadta. Ő is behunyja az egyik szemét. Úgy veszszük, mintha birkóztunk volna s egyszer az egyikünk csapta volna földhöz a másikat, másszor a másik. Egyik pofon fölmegy, a másik pofonra, a hogy gavalléros!»

(– Ne nevettessen már; mert nem tudok rajzolni, könyörögtem Erzsikének.)

– Hát mi a gutát talál ezen nevetni valót? Én még most is sirhatnám mérgemben.

– Hát hisz épen az a nevetni való.

Ekkor aztán az asszony is elkezdett szépen beszélni hozzám, a mi még boszantóbb volt.

«Béézon, édes szép nagyságos asszony, becsülje meg azt a szép nagyságos urat. Jaj de fáin egy uraság. Ha nekem a Péterem nem volna!» (De ilyen adta, ezt sokszor elfelejtetted! kiálta közbe a Péter.)

Száz szónak is az lett a vége, hogy vegyem fel az itt hagyott ruháimat s vessem le a Jutka köntöseit, a miket most jogtalanul kuszpitolok.

Ez ellen még csak kifogást sem lehetett tennem; a mi a másé, az a másé; elkezdtem a kendőt, a pruszlikot lerakni magamról, ott előttük.

Ekkor aztán a másik asszony elszégyenlette magát helyettem; «gyerünk ezzel a benyilóba», átvitt a kis szobába; ott előszedte az almáriomból az otthagyott uri ruháimat s aztán segített átöltözködnöm. Ez alatt olyan barátságos, olyan szelid lett, úgy beletalálta magát a paraszt nyájasságba, a cselédhizelgésbe: «jaj, milyen szép karcsú termet! de kár volna ezt a parasztnak ölelgetni! Micsoda szép fehér vállak! De kár volna ezeket a batyuczepeléssel megrontani! Hogy meg vannak a szép lábacskái pöczczedve a sok gyalogolástól! Alig megy fel rá a régi topánka. Minek volt már ez a nagy szeleskedés! Édes Istenkém! Ha minden uri asszony mindjárt azt cselekedné, hogy a mint az urát rajta kapja valami menyecskés dolgon, egybe összecsapja magát a legelső paraszttal. Nem kell ám ezt olyan nagyra venni. A férfi csak férfi, kivált, ha gavallér. Grófnékat is láttam én már, a kiknek az ura kikapó volt. – Hát mit kivánhat tőlük az ember? – Hiszen a csokoládés kók már csak a legjobb étel a világon, de ha mindennap csokoládés kókot adna az ember az urának, még azt is megunná. Csak térjen haza szépen, lelkem, nagyságos asszonykám, a drága jó úrához; majd meglátja, milyen szivesen fogja látni!

Azt mondtam rá, hogy én ő hozzá vissza többé nem mehetek. Sirtam szégyenemben. Elértette a menyecske, hogy miért sirok.

– Jaj, lelkem, nagyságos asszonyom, eltagadjuk ám valamennyien ezt a kis vakácziót. Összebeszéltünk már. Azt hazudjuk, hogy a nagyságos asszony csak jól rá akart ijeszteni a nagyságos urra, az egész idő alatt el volt bujva a tiszttartóéknál.

– Hát a virágárulás a piaczon? Meg a séta a vízen keresztül?

– Arra is azt mondjuk, hogy mind az csak trucczból történt. Már hogy is merné ilyen csivasz paraszt, mint az én emberem, egy ilyen drága kincsre vetni a szemeit? Bolondnak mondják az ilyen dolgot: az, a ki elhiszi. Megreperáljuk ezt gyönyörüségesen.