A tengerszemü hölgy

A mint a dal közeledett, én is összepakoltam a táskámat s fogtam a botomat, búcsúzni készen.

– A miről most beszéltünk, azt felejtsük el.

Ezt mondtam én.

– Hát beszéltünk mi valamiről? Én nem tudom! felelt rá a tengerszemü hölgy. Két befagyott tengerszem világított felém.

«Agyiő.»

«Agyiő.»

Meg voltam felőle győződve, hogy soha sem látjuk többet egymást.

Nem vártam be, míg a barátom megint kikapaszkodik a völgyből. Majd feltalálják egymást. A hó elkezdett már szállingózni. Megindultam hazafelé.

Útközben elővett a hóesés; csaknem eltévedtem az erdőben.

Korán beesteledett. Mire a hegyről leértem, egészen sötét volt.

Még sötétebb volt az, a mit az agyamban hordtam. Az a fekete gondolat, hogy nincs a világon szeretet, nincs emlékezet többé! A hol elestünk: ott hagynak.

Az egyikünk meghal és nem gyászolják meg, a másikunk élve marad s gyászolja maga magát.

Milyen szép sorsa van egy kidőlt fának! Azt befutja a repkény.

Ha engem most itt széttépnének a vadállatok, azt sem tudná meg soha senki, hol vesztem el?

Végre rábukkantam a hársas forrásra.

Ez már jó kalauz. A patak ott folyik el a Csányiék háza mellett, ennek a partján sötétben is hazatalálok.

Vádolt a lelkem, hogy annyi időt eltöltöttem ott a «Pogányoltáron», azzal a «más» hölgyével!

A hó egészen betakarta már a mezőt, melyet a hármas patak kigyózó futásban szelt keresztül. A fákon még rajta volt az őszi lomb, koronáik görnyedeztek a hóburok alatt.

Olyan szomorú volt az egész tájék; olyan szomorú az én lelkem.

Mint valami reménycsillag villant elő egyszerre annak a kis háznak az ablakfénye, a melyben én tanyázom. A falu végén állt, legszélső ház volt.

Ki voltam fáradva testben, lélekben, midőn e kis lakházhoz megérkeztem.

Nem volt annak se udvara, se kerítése. Szabadon állt künn az út mellett, szekerek, ekék ott álltak a félszer alatt. Nincs itt tolvaj.

A ház ajtaja maga sincs bezárva, egy kis folyosóra nyilik. A folyosóról aztán jobbra van a konyha és a kamra, balra a lakószoba, azontúl a benyiló, az én hálószobám s egyúttal a padlós díszszoba. A többiek csak földesek.

A konyhaajtó is nyitva volt, a nyitott tűzhelyen nagy tűzrakás lobogott. Az én háziasszonyom, a szolgálójával együtt, nagy sütés-főzésben volt.

Mikor szerencsés jó estét kivántam neki, olyan tréfás mosolygással zsémbelt rám.

– Ejnye! ejnye! Hát oly soká kellett haza kerülni? No csak menjen be a szobába. Mindjárt készen lesz a vacsora.

Én beléptem a szobába.

A befütött kályha mellett ott ült a feleségem.

A kitörő öröm minden egyebb gondolatot kitörült a szívemből.

Nem tudtam mit mondani. Nem akartam elhinni, hogy itt van, míg ölembe nem vettem, át nem szorítottam a két karommal.

Hát még is van, van, van. Hűség, szeretet, emlékezet.

Ő aztán elmondta nekem, igen röviden, milyen beteg volt, előbb akart jönni, de nem lehetett, most is szökve jött ki Pestről, álnév alatt szerzett útlevéllel. Sok baj érte az uton. A hófuvás miatt eltévedt a Bükkben a hosszú uton idáig. Alig tudott bevergődni. Rettegett a farkasoktól, a miknek az ordítása az erdőből kihallatszott.

Én az alatt azt a lelki torturát éreztem végig, mikor az ember egyszerre arra is hallgat, a ki beszél, meg arra is, a mit azelőtt hallott: látja az egyik alakot is, aztán meg a másikat is.

A jó házigazdám, a derék Csányi Béni, az asztal mellett ülve, csak úgy dörmögte a szakállába: «ez ám az asszony; ez aztán a feleség!»

No de, most már semmi baj, csakhogy ismét együtt vagyunk!

De meddig vagyunk együtt?

A nőmnek holnapután már vissza kellett térni. A szinházigazgatóság csak lopva engedett neki négy napi szabadságidőt. Ötödnap már játszani kell.

Majd vége lesz a rabságnak!

Nőm elővette a keblébe elrejtett papirdarabkát; kicsiny kis szürke czédula volt; de kincs abban az időben. Ez volt az én megszabadulásomnak a záloga. Egy komáromi menlevél.

Olyan egyszerű módszere a megszabadításnak, mint a Columbus tojása.

Mikor Komárom vára kapitulált, az ottani várőrség tisztjei menlevelet kaptak, mely életüket és szabadságukat biztosítja s a besoroztatástól is fölmenti. Egy ilyen menlevelet szerzett meg számomra a feleségem. Igen egyszerű módon. Szigligetinek volt egy testvére a komáromi várőrségben, Szatmári Vincze (ez volt a családnevük); az iratott be engem a kapitulált tisztek sorába, mint honvédhadnagyot s elhozta a nevemre szóló menedéklevelet a feleségemnek.

Ezért kellett nekem rejtekben maradnom.

Tehát az olajág két levelét már meghozta az én «galambom»: «élet» és «szabadság». De hát a harmadik?

Még az várat magára. Még nem szabad innen kimozdulnom. Várnom kell, míg másodszor is visszajön értem. Mert a felől már biztosítva vagyok, hogy el nem itélnek; de azt megtehetik velem, hogy internálnak a születési helyemre, Komáromba s az új kínszenvedés volna rám nézve.

Akkor aztán azt kérdezte tőlem:

– Hát te gondoltál-e én rám azalatt?

Ha én erre azt nem felelhettem volna: «mindig csak terád!» s ha ezt mondva, őszintén, igazán nem nézhettem volna a szemébe, hát akkor megérdemeltem volna, hogy összetépje azt a menedéklevelet s a rongyait az arczom közé vágja!

XV. FEJEZET.

CSUDADOLGOK, A MIKET NEM MUTOGATNAK PÉNZÉRT.

Négy év mult el azóta, hogy a Bükk erdőségével megbarátkoztam.

Két esztendeig voltam «Sajó»; azután megint lehetett a saját becsületes nevem alatt gyakorolnom a betűvetés mesterségét.

Nem jártunk sehová, feleségemmel együtt: minket sem látogatott senki. Dolgunk volt mind a kettőnknek. Nőm művésznő volt, én meg iró. S azt senki se higyje, hogy ennek a két világnak az ege tele van hegedűvel. Nehéz munka az, mikor elvégeztük, örültünk, ha pihenhettünk.

Én vesztemre, még lapkiadással és szerkesztéssel is foglalkoztam. Névlegesen ugyan a nemzeti szinház igazgatója volt a «Délibáb» szépirodalmi és művészeti hetilapnak a felelős szerkesztője és kiadója; mert az én nevem nem volt «rendőrképes»: hanem valósággal én irtam, én szerkesztettem a lapot, én corrigáltam, én csomagoltam, én csirizeltem, én küldtem szét az előfizetőknek a példányokat, s én buktam bele a kiadásba.

Segítségemre volt csupán egy jámbor felvidéki kiejtésű magyar fiu, a jó Iglódi Kálmán: a «mesés világban» a veres sapkás honvédzászlóaljnál százados, a ki a tarczali ütközetben három golyót kapott: egyet az arczába, másikat a karjába, harmadikat a lábszárába. Ennek köszönheti, hogy mint «reálinvalid» el lett bocsátva. Így állt be hozzám és lett nálam expeditor, kihordó, titkár és ajtónálló. Derék, becsületes fiu volt.

Egy délután a «Kálmán diák» (Ez volt a familiaris elnevezése) azzal a szóval nyit be a dolgozó szobámba, hogy «kérek alázatosan egy kürazir van itt.»

– Miféle kürazir?

– Főhadnagy.

– Vajjon mit véthettem neki?

Az ötvenes években egy katonatiszt látogatása egyértelmű volt a kihivatással. Akkoriban voltak azok a nevezetes politikai párbajok, melyekben Tisza Kálmán, Szapáry Gyula és Beniczky Ferencz megverekedett a delegált katonatisztekkel.

– Hadd lássam.

– Aztán csak tessék nekem kiáltani, biztatott a Kálmán diák, jelentőségteljes mozdulatot téve a papirosvágó késsel.

A látogató bejött hozzám.

Nálamnál fél fejjel magasabb alak volt, erős, széles vállú férfi, csontos arczát kemény kifejezésüvé tette a hatalmas sasorr és a széles, kétfelé osztott áll; azonban ellentmondott e rideg kifejezésnek az őszinte, világoskék szempár, a kicsiny száj s hozzá még a hirtelen szőke haj, melynél csak a szemöldökök, a bajusz és pofaszakáll voltak még világosabbak.

A belépő, a míg az ajtótól az iróasztalomig ért, háromszor csinálta meg azt a kurta mazurkalépést, a mi férfiak között a beköszöntő üdvözlést jelképezi. A szép sisakját, a két aranyoroszlánnal és a fekete tolltaréjjal a csípőjéhez szorítva, hozta a kezében s mikor előttem megállt, összeütötte a sarkantyuit s bemutatta magát, magyarul.

– Én Kvatopil Venczel vagyok, dragonyos főhadnagy.

Az a sajátsága volt, hogy minden szavát egy magyarázó kézmozdulattal kisérte, úgy hogy a némajeleiből is megérthette volna valaki, a ki egészen süket, hogy mit mond. A mentegető kézmozdulatból azt, hogy ő Klatopil Venczel, a gallérján levő két csillagra mutatásból, hogy főhadnagy, s a sisakja megemelintéséből, hogy dragonyos, míg ugyanakkor a jobb kezével a mellén hiányzó vért nem létezését jelezve, érthetővé tette, hogy nem kürazir.

– Nagyon örvendek. Miben lehetek szolgálatjára?

– Nekem van hosszú beszédem uraságoddal; ha megenged.

Erre én széket akartam neki hozni, de azt a világért meg nem engedte, ő hozott magának egyet, s aztán még egyszer engedelmet kért, hogy háborgat, s leült velem szemben.

Én felszólítám, hogy csak beszéljen velem németül, én képes vagyok azon a nyelven társalogni.

– Nem! Nem! Én akarom magyarul beszélni. (Azt a mozdulatot csinálta hozzá, mint mikor a makacs gyereknek a fejét megfogják s belebuktatják a mosdótálba.)

– «Akarok», igazítám én helyre jó indulattal.

– Nem! Nem! «Akarok» határozatlan mód, «akarom» határozott mód. S én határozottan akarom magyarul beszélni. – El kellett ismernem, hogy a logika erősebb a grammatikánál.

– Én születtem Leutomischlben. (Itt bánatosan keble felé hajtá le az arczát.)

Én egy megfelelő mimikával válaszoltam, hogy ez nem jön beszámítás alá.

– Apám volt (itt a két kezével czélzó mozdulatot tett.)

Én már vettem észre, hogy miért csinál annyi kézjelzést. Ez szokásuk azoknak, a kik autodidaxis útján sajátítnak el valami idegen nyelvet s nem találják hirtelen a keresett szót. Siettem segélyére lenni.

– «Főerdősz».

– Igen is főerdősz volt. Voltunk neki fiuk. (Mind a két kezével mutatta.)

– «Tizenegyen».

– Igen is: tizenegyen. Én magam voltam (Földfelé sülyesztett tenyérmozdulat.)

– A legkisebb.

– Igen is: legkisebb.

– Apám adta nekem. (Itt egy nagyon érthető mozdulat következett.)

– «Igen szigorú nevelést?»

– Ahán! De hát az mind. (Kárba veszést mutató legyintések.) Akarta, hogy legyek (összetett tenyerek mozdulata.)

– «Pap?»

– Az ám. Nekem nem kellett. (Egy fittyet vetés, s azután egy gyik-elosonási mozdulat a tenyérrel.)

– «Méltóztatott válét mondani a semináriumnak.»

Ezen mind a ketten nevettünk. A következő mondás egy tenyércsapással és a széken való lovaglási mozdulattal illustrálva, érthetővé tette, hogy az én látogatóm felcsapott lovas katonának.

– Huszonnégy esztendővel már hadnagy voltam. Krakóban feküdtem két esztendeig. Szolgáltam magyar háboruban elejétől végig. Most vagyok harmincznégy esztendős. Még is csak főhadnagy vagyok. Ez csodálatos; nem igaz?

Rá kellett hagynom, hogy ez bizony megdöbbentő eset.

– Más kameradjaim, nem «camerad», az franczia szó.

– «A többi bajtársai önnek».

– Többi bajtársaim mind kapitányok, őrnagyok; kaptak dekorácziót. Nekem semmi! Nézze! Semmi. Pedig van bátor szivem. Jó lovas vagyok. Soha nem büntettek. Szolgálatot értem. Mit gondol, mi ez?

Csakugyan kiváncsi voltam e balvégzetnek az okát megtudni.

– Hát én egész háboru alatt voltam bezárva, svadronyommal Temesvárba. Semmi alkalom vitézségre. Lovas katona sánczok között! Míg bajtársaim csatában, (mutatta mozdulattal.)

– «Vitézül verekedtek».

– Igen, vitézül verekedtek, addig mink lovasok, ostromolt várban. (Itt a hüvelykujját a zápfogai közé szorította, pöfékelést jelezve.)

– «Pipázhattak».

– Igen is, pipáztunk.

Itt ismét kölcsönös derültségnek engedénk helyet mind a ketten. Én újra felszólítottam a látogatómat, hogy beszéljünk németül, így könnyebben fog menni; de ő azt felelte, hogy «muszáj!» No, ha már ezt a magyar szót is ismeri, akkor csakugyan meg kell lenni.

– Igen. Nekem muszáj magyarul beszélni. Legmagasabb parancsolat.

– Legmagasabb?

Ekkor megfogta a kabátom leffentyűjét a két ujjával.

– Ahán! Kit tud ön legnagyobb zsarnoknak a világon?

– Siracusai Dyonisost.

– Ahahá! Ifju vér! Ez az!

S a mutató ujjával a baloldali negyedik és ötödik oldalbordája közé bökött.

– A szív?

– Az ám. A szív. Legnagyobb zsarnok. Parancsolja nekem, hogy magyarul tanuljak.

– Tehát szerelmesek vagyunk?

Egy mozdulat a tenyér élével végig az áll alatt, volt a válasz.

– Nyakig?

– Nem. Fülig.

– Egy szép magyar hölgybe?

A csiptetőre fogott három ujj az összecsücsörített ajkhoz emelve, magyarázá, hogy «nagyon szép!»

Azután a szétterjesztett tenyér az arczon végig húzva s az áll alatt összecsukva, erősíté, hogy:

– Fiatal és bájos.

A két tenyér a derékra szorítva:

– Karcsu, mint a liliomszál.

A szemről kipattanó két ujj:

– És minő szemek!

Végre egy általános keresztbevetése s gyorsan szétcsapása a karoknak.

– Egy szóval: elragadó szépség. – Gratulálok hozzá!

– Lehet.

– Az érzelem természetesen viszonoztatik.

– Ohó! (Most már a kardmarkolathoz kapott.)

– Kérem, nem tettem kérdőjelt a mondatomhoz.

– Természetes.

Aztán elhallgatott, a kemény kravátliját igazgatta. Úgy láttam, hogy kivánja a tovább kérdezősködést.

– Kisasszony?

– Oh nem.

– Tehát özvegy nő?

– Ah nem.

– Csak nem asszonyság?

– Nana! Hogy gondolja ezt?

– Hát ugyan micsoda akkor?

– Asszonyság, a kinek férje van, de nincs.

– Ahá! Elvált nő?

– Igen. Szétvált. (Mutatta két kézzel, hogy szét vannak választva.)

– Akkor ez egészen törvényes viszony.

Erre az én dragonyos hadnagyom felállt a székéről, egész tisztelgési positurába tette magát előttem. Én is felálltam.

– Asszonyság kivánja, hogy ön legyen neki –

Itt nem jutott eszébe a szó. A jobbkeze három első ujját a feje fölé emelte, mint a ki esküszik. Megértettem.

– Esketési tanuja?

– Nem azt mondta. Más szót mondott.

– Násznagya?

– Az, az! Násznagy! Hogy elfelejtettem. Pedig «hadnagy» szóról eszembe juthatna.

– Ismerősöm nekem az ön választottja?

– Természetes. Ha csak az első nevét megmondom, már emlékezni fog. Az «Erzsike».

– Ah! Az Erzsike?

– Ah. Milyen vörös lett! Maga is volt bele szerelmes! Tudom. Megmondta nekem. No hát lesz neki násznagya!

– Készséggel.

– Igazán?

– Igen szivesen.

Akkor aztán kezet fogott velem mind a két kezével; megrázta a kezemet s egész kicsinyekké csinálta a szemeit az elragadtatástól. Azt hiszem meg is csókolt volna, de neki is nagy orra volt, nekem is, nem fértünk egymáshoz.

– Hát megengedi, hogy behivjam a menyasszonyomat?

– Honnan?

– Odakinn vár.

– Csak nem a lépcsőházban?

– De igen. A lépcsőházban. Nem akart addig bejönni, míg nem bizonyos, hogy ön násznagya lesz. Szégyenli magát.

Én rögtön kisiettem, hogy ajtót nyissak a tétovázó látogató előtt.

Csakugyan az Erzsike volt.

Tél volt az idő, mindenféle prémes öltözet volt rajta, kucsma a fején: igazi muszka nőnek tetszett.

Valósággal látszott az arczán valami negédeskedő szégyenlősség.

Nem tudtam elképzelni.

Hiszen láttam én már az ő arczát hasonló körülmények között. Bagotay Muki, Gyuricza Peti, Rengetegi Tihi után Klatopil Venczel valóságos «fölfelé esés».

A vőlegény az alatt a szobában maradt, a míg a hölgyet bevezettem.

Ott azután elébb engedelmet kért tőle, hogy kezet csókolhasson neki, azután bocsánatot kért én tőlem, hogy azt tette. S többé rá nem volt birható, hogy helyet foglaljon, hanem állhatatosan megállta a helyét, annak a karszéknek a támlányára könyökölve, a melyben a hölgy ült.

– Meg tudta ön érteni, a mit az én vitézem magyarázott? Kérdezé aztán Erzsike, a mint az első feszélyt levetkőzte. Képzelje, nekem lovagi szavát adta, hogy soha magyar emberrel más nyelven nem fog beszélni, mint magyarul. Elébb a privatdienerét kínozta agyon vele.

– Ez igen dicséretes szándék. Ezt kellett rá felelnem.

– Hanem már most hadd mondjam én el, hogy miért kellett nekem épen önt kéretni fel arra az áldozatra, hogy násznagyom legyen.

Biztosítám felőle, hogy ez nekem nem áldozat, sőt élvezet.

– A legutolsó találkozásunk után talán nem is várhatta ön azt, hogy még valamikor összejövünk az életben.

Én meghökkenve kaptam föl a fejemet.

– Oh, «e» felől beszélhetünk akármit. (Erzsike a vőlegényére czélzott.) Ez egy áldott jó fiu. Olyan, hogy kenyérre lehetne kenni. El lehet ez előtt mindent mondani. Ön odáig tudja a történetemet, hogy én a forradalom után Bálványosyval bujdokoltam egy ideig. Nem szeretném, ha valami könnyelmű félrecsapásnak tulajdonítaná ön, hogy azt az embert elhagytam. Képzelje ön, csakugyan arra az alacsonyságra vetemedett, a mit úgy tudom, említettem önnek, hogy a császári biztos előtt elmondá az egész sürgönyvitel történetét, kitisztázva magát a hőstett vádja alól s engemet denunciálva vele. Előttem azzal mentette magát, hogy neki szüksége volt magát purificálni a directorsági concessio elnyerése végett, nekem, mint asszonynak, nem fogják ezt a «kis tréfát» imputálni. Pedig hát dehogy nem imputálták! Sőt nagyon is elővettek, beidéztek, letartóztattak. Csak ennek a becsületes, jó fiunak köszönhetem, hogy valami nagy baj nem ért. Ez fogta pártomat. Nála nélkül igazán olyan árát adhattam volna meg a hősködésemnek, hogy megkeserülném. Ugy-e bár, Vencza?

A főhadnagy mutatá a tenyérmozdulatával, hogy hagyjuk már ezt az emléket tovább futni.

– Innen kezdődik az ismeretségünk – folytatá a hölgy. – Ez talán kiment ön előtt is, hogy én egy idegent, egy katonatisztet választottam jövendőbelimnek. Nagyon erős okom volt elidegenedni az én hajdani hős ideálomtól.

A szép hölgy, úgy látszott, hogy nem volt megelégedve a hatással, a mit szemei rám gyakoroltak: legalább azt kell hinnem, hogy a következő commentárok nem annyira a vőlegényének az örömére, mint az én felvilágosításomra lettek közrebocsátva.

– De higyje el, egész komolyan mondom, hogy Kvatopilt nem csak hálából tüntetem ki, a miért engem igen nagy galibákból kiszabadított, és a mi több, annak a Bramarbas-Bálványosynak minden további alkalmatlankodásaitól megmentett; de azért is, mert ő igazi becsülésre méltó jellem: tetőtől talpig igazságszeretet, a ki hazudni még tréfából sem szokott. Bátor és erőslelkü, és a mellett gyöngéd és érzékeny. Ura a kimondott szavának: azért a szavát könnyen oda nem adja. Valóságos eszményképe a férfinak.

Nekem egy plajbász volt a kezemben, előttem egy üres papirlap. Az irón ezt találta irni a papirra:

«Nro 4.»

A hölgy elértette az abrakadabrát, s megcsóválta rá a fejét. Egy kicsit mosolygott is.

– No ez nem olyan, mint a többiek, – erősködék, – egészen ellentéte annak, a mit a «hódítók» alatt szoktak érteni. – Hihetetlennek fog látszani, ha elmondom, hogy három évig járt hozzám. Csaknem mindennapi látogatóm volt, a nélkül, hogy egy merész lépést, egy indítványozó szót megengedett volna magának. Mindennap ujból fel kellett szólítanom, hogy foglaljon helyet, tegye le a sisakot a kezéből, támaszsza a kardját a szögletbe, s Schiller verseinek az olvasásán túl soha sem ment a társalgásunk.

El kell ismernem, hogy ez csakugyan rendkivüli eset.

– Én már gúnyolódtam is vele, – folytatá a csevegést a szép asszony. – Tudja, én nem vagyok ahhoz szokva, hogy mikor nekem udvarol valaki, a Memnon szobrot utánozza s ekkor bevallotta Kvatopil egész őszintén, hogy ő «fél én tőlem». – «Ha én olyan gyáva volnék a katonai pályán, a minő vagyok kegyeddel szemközt, megérdemelném, hogy ő felsége rögtön elcsapjon a tiszti karából».

A főhadnagy fejbólintással helyeslé emlékezetes szavainak idézését.

– Utoljára is nekem kellett az ő kezét megkérnem – folytatá Erzsike. – Ugy-e barátom?

A vőlegény rámondta, hogy valóban úgy volt.

– Még akkor is szerénykedett. Alacsony rangjával mentegette magát. – Meggondolási határidőt kért. No nem igaz?

– Ez igaz.

– Nekem kellett a scrupulusait egyenként elenyésztetnem, míg végre határozott nyilatkozatra birhattam, hogy no hát elvesz. Soha sem láttam én ilyen katonatisztet.

Erzsike vehette észre az arczomon, hogy hát mit törődöm én mindezekkel? Én se nem kérdeztem, se nem bánom, akárhogy van az ő dolga.

– Hát, lássa ön – folytatá esedezésig menő hangon, – én mindezeket nem azért mondtam ám el önnek, hogy mulatságot szerezzek vele, hanem azért, mert egy nagy kérésem van önhöz.

– Azt már közölte velem a főhadnagy úr.

– Nem a násznagyság végett. Ez nem «nagy» kérelem. Ezt megteszi ön a szolgálója kedvéért is. Nagyobbat kérek annál. Azt akarom öntől kérni, hogy legyen nekem gondnokom: törvényes gyámatyám.

– Én? Kegyednek gyámatyja?

– Ne tegyen olyan nagy hangsúlyt arra a szóra, hogy «atya». Igaz, hogy ön csak négy évvel idősebb, mint én.

– Nem a magam minőségéről beszélek, hanem a kegyedéről. Férjes nőnek mire való a gyám?

– Hát, teszem föl, ha a férjes nő könnyelmüen kezeli a vagyonát.

– Azt hiszi kegyed, hogy én valami nagy pénzügyi tekintély vagyok?

– Csak egyet hiszek: azt, hogy ön nekem őszinte jó barátom. Egyetlen jó barátom a kerek földön; a ki azért, a mi szivességet tesz velem, nem kér, nem vár semmit. – Ez már ki van próbálva. – Azt hallotta ön, – s ha nem is hallotta volna, kitalálhatná magától is, – hogy engem a rokonaim eltaszítottak maguktól. – Eltagadják, hogy ismernek. Az anyám férjhez ment s áttette a lakását Prágába. – A kire csak rábizom magamat, mind azon van, hogy valamit elnyerjen tőlem: pénzt vagy annál is drágábbat. A ki csak hozzám szegődik, az mind vagy szédelgő, vagy csábító, vagy kerítő. Magam pedig egy ostoba, könnyen hivő teremtés vagyok, a kinek soha sem fog benőni a fejelágya. Nekem kell egy olyan parancsolóra szert tennem, a ki a tönkrejutástól megőrizzen és a kinek a jó akaratában megnyugodjam. Hiszen kaphatnék én önnél tapasztaltabb gyámot is, csak a városi hivatalhoz kellene folyamodnom; de én senkinek a zsarnokságát nem tudnám eltürni: – az önét eltüröm. – Ne hagyjon elpusztulni! Az Istenre kérem.

Meg kellett őt szánnom. Azon vettem észre, hogy a kezemet el hagytam fogatni.

Pedig ez bizony kényes helyzet, egy szép asszony gondnokának lenni. S még milyen szép asszonynak!

– Hát nem bánom. Vegyük egész komolyan a dolgot. Ha főhadnagy úr is beleegyezik?

Kvatopil Venczel kinyilatkoztatá, hogy ő neki e tekintetben nincs saját akarata.

– Térjünk a dolog érdemére. Meg van kegyednek még azon vagyona, a mi a bécsi takarékpénztárban lett elhelyezve?

– Megvan. S mihelyt ön hivatalos gondnokom lesz, kiveheti onnan és áthelyezheti a pesti hazai takarékpénztárba.

– Itt könnyebben lesz a kamatutalványozás évnegyedenkint. Kegyednek ebből a tiszteknél megkivánt biztosítékot is le kell tenni.

– Igen. Hatezer forintot.

(Abban a korban csak annyi volt a főhadnagyi ara biztosítéka.)

– Ezt különben az atyai házra is be lehetne tábláztatni.

– A hogy ön jónak látja.

– Azért gondoltam így, mert azt sejtem, hogy kegyed a házuk jövedelméből aligha lát valamit, s szeretném, ha a készpénzből minél többet megmenthetne.

– Megmenthetnék? – kérdezé Erzsike nagy szemeket nyitva erre a szóra.

Én körülvakargattam a hajamat. (Még akkor sok volt.) Gyámapai kötelességem volt őszintén elmondani a nézeteimet. Végre megtaláltam a formát hozzá.

– Hát, tudja, édes Erzsi nagysám; – igen tisztelt főhadnagy úr, – én már sok mindenféle csodát láttam életemben. Láttam fél lábu ballettánczost, a ki a legnehezebb pirouetteket megcsinálta; láttam kéz nélküli festőt, a ki a lábaival remekül mázolt arczképeket; – láttam vak szinészt, a ki végig játszotta Hamletet! – hanem olyan lovassági főhadnagyot, a kinek adóssága ne lett volna, – még nem láttam soha.

Erre mind a ketten nagyszerű hahotában törtek ki!

– Nem! Nem! – kiáltott a vőlegény. – Bizonyára engem sem fognak pénzért mutogatni.

Én azután kértem, hogy ha már ennyire vagyunk a sincerisatióban, hát sziveskedjék még is széket huzni ide az asztalhoz és tegye le a kezéből azt a szép sisakot az arany fekete tolltarajjal és beszéljönk számokban: kinek mennyivel tartozik?

Csinos kis összeg támadt belőle.

A vőlegény bizton leolvashatta ábrázatomból, hogy ezt az árt sokallom egy főhadnagyért; ennyiért Erzsike egy őrnagyot is találhatott volna. Sietett megértetni a dolgot.

– Nem én magam csináltam ám ezt a rengeteg nagy adósságot, hanem volt egy jó pajtásom, főhadnagy, gazdag, előkelő fiu. Az vett rá, hogy irjam rá nevemet a váltóira, mint jótálló. Még minorennis volt. Én csak irtam, irtam, mit tudtam, hogy mi az? Egyszer aztán mikor szájáig ért a víz, az ifju barátom főbe lőtte magát. Az apja megtagadta a fizetést, a hitelezőket én örököltem utána. Azóta folyvást fizetek, de az adósság nem hogy fogyna, de egyre növekedik s egyre szorosabbra tekerődik a derekam körül a rettenetes boa conscriptor.

– Boa conscriptor ugy-e? (összeiró óriás kigyó.)

Ezen aztán mind a hárman nevettünk. Pedig tulajdonképpen nem volt biz ezen semmi nevetni való.

– Summa summarum: Erzsi nagysámnak marad a vőlegénye adósságainak tisztázása s a cautio letevése után még huszonötezer forintja.

– Tudom. Éppen azért kérem önt, hogy legyen szigorú gondnokom, mert ha az én kezemben marad a pénz, akkor ennek öt esztendő alatt vége lesz.

– Csodálom, hogy eddig is eltartott.

– Ez a csoda onnan ered, hogy a mama letiltotta a bécsi intézetnél letett összegemet s a zár csak akkor szünik meg, ha egy derék, rangbeli úrhoz férjhez megyek.

– Ugyan takarékosan kell kegyednek gazdálkodni, hogy ennek az összegnek a kamataiból ki tudjon jönni.

– Kvatopilnak is van fizetése; aztán ő, mint lovassági tiszt, szállást «in natura» kap.

– S kegyed meg fog férni azon az in natura tiszti szálláson.

– Ön tudja jól, hogy én az ilyesmihez… (Láttam, hogy azt akarja most mondani, hogy «hozzá vagyok szokva» s furcsa képet csináltam hozzá. El is értette a pantomimikámat, hogy a császári és királyi vőlegény előtt nem igen lesz alkalmatos az «anno Rengetegi» élményeket emlegetni s művésznői ügyességgel átcsapott a megkezdett markotányosnői henczegésből a gyöngéd turbékolásba), hogy az igaz szerelem áldozatra képes.

S megigéző mosolylyal nyujtá kezét a vőlegénynek. A mit az gyöngéd elragadtatással emelt ajkaihoz. Mint egy gerlepár.

– Nemde Vencza?

– Igen, Eliza!

Nekem bizony semmi gyönyörüségem sem volt ebben az ő Romeó és Julia előadásukban. Kedvem volt az előadásukat kifütyölni.

– Még egy kérdést, kedves gyermekeim, mielőtt az atyai áldásomat rátok adnám:

– Tisztelt főhadnagy úr, a hogy a curriculum vitæjéből megértettem: önt kezdetben papnak szánták s így ön valószinüleg katholikus.

– Római katholikus.

– Az alatt az időköz alatt, a melyet ön a seminariumban töltött, nem hallott volna olyasmit, hogy egy kálvinista asszonyt, a kit a polgári törvényszék a férjétől elválasztott, katholikus férfinak nőül venni nem szabad; mert az ő dogmája szerint a házasság sacramentum, a mit a világi biró föl nem oldhat.

A vőlegény nagyot bámult erre a szóra.

– Erre bizony egyikünk sem gondolt.

Erzsike egyszerre baziliszk tekintetet vetett felém. Huh, hogy villámlott a tengerszemekben!

– Hát ezen hogyan lehetne segíteni? – kérdé tőlem a vőlegény, egész gyermeteg gyámoltalansággal.

– Hát csak úgy, hogyha ön is kálvinistává lesz.

– «Kálvi…?» – De már a szónak a végét… «nista» az ajtón kívül mondta ki. Kapta a sisakját, senkitől búcsut sem vett, úgy elszaladt. A Kálmán diák azt mondta, hogy még így svalizsért futni nem látott soha.

Az Erzsikét ott hagyta én rám.

Borzasztó dühös volt a menyecske.

– Ez magától tiszta maliczia volt! Így elkergetni a vőlegényemet! Menjen! Hogyan csuffá tett most!

Én mentettem magamat, a hogy tudtam.

– Ezt elébb-utóbb meg kellett neki tudni. A pap megtagadta volna az egyházi kihirdetést önöktől.

– Csak bizta volna ön ezt rám. Ha egyszer én az adósságait kifizettem volna, akkor már lovagias kötelessége lett volna azt az áldozatot meghozni értem: akkor már nem léphetett volna vissza.

Meg kellett magamat adnom: ez bizony nagy ügyetlenség volt tőlem. Kértem is nagyon bocsánatot. Soha sem cselekszem többet. A legközelebbi vőlegénynél nem bánom, ha mohamedánus lesz is.

– Magával nem lehet okosan beszélni. – No de se baj. – Visszahozom én még ide Kvatopil Venczelt.

Azzal nagy durczásan ott hagyott.

Bántam is én. Nagy dolgom volt. Az ujon érkezett előfizetők keresztkötéseire kellett irnom a czimeket. Ez nem annyira ideális, mint inkább realistikus foglalatosság: hozzá számítva, hogy még a czímszalagok összecsirizelése is az én feladatom volt. A correctura ív is várt rám, rengeteg sok sajtóhibával. – Hát bizony «szegény az eklézsia: maga harangoz a pap». – Üres óráimban pedig – pihenésképen – a «Magyar nábob» regényemet irtam: a minek a főalakjához a feleségem elbeszélése után kaptam az eszmét.

Azután elmult egy pár hét. Egy délután, a mikor épen azon gondolkoztam, hogy megcsináljam-e magam az olaj lámpásomat, vagy megvárjam, a míg a Kálmán diák hazakerül a póstáról, vagy a szobaleány a szinházból, a hová a feleségem után elvitte a jelmezes kosarat: egyszerre erős csengetés támad odakinn. Magamnak kellett kimennem, az ajtót kinyitni.

Nagy meglepetésemre, Erzsikét láttam magam előtt. Hozta karonfogva a főhadnagyát.

Kvatopil Venczel csupa szabadkozó nyájasság volt.

– Megint itt vagyok uram. Elfogtak, lánczravertek. Kénytelen voltam kapitulálni.

Gondoltam. Mikor már a kiéheztetett várőrség a lóhusra szorul.

– Erős ostrom volt… Ilyen batteriák! – Nézze ön! – Ezek a szemek! – Congrévrakéta semmi ehhez képest! – A csillagsáncz be van véve!

– Nagy tűz lehetett! Már az igaz.

– És már most ujra kell önt kérnem, hogy legyen nekem tanum.

– Azaz, hogy a menyasszonyának.

– Nem! Elébb nekem. – Elébb velem kell eljönnie a paphoz, bejelenteni, hogy kitérek a katholikus hitből.

– Tehát csakugyan?

– Meggyőződtem.

– Tessék helyet foglalni.

– Teljesen meggyőződtem. Erzsike nagysám úgy tud kapaczitálni, hogy nincs olyan missionárius. Valóságos hittérítő.

(Gondolom én azt, hogyan tud az Erzsike convertálni.)

– És ha mindjárt el kellene is kárhoznom, ha elveszteném is az örök üdvösséget, még azt is kész volnék feláldozni, ezekért a drága szép szemekért. Inkább a purgatoriumban égjek!

– No no, főhadnagy úr! Ne mondjunk ilyen nagyokat.

– De szavamra mondom. Kész volnék érte mohamedánná lenni!

Dejsz azt elhiszem.

– Tehát fog ön tanum lenni a papnál?

– Bocsánat. Ez komoly dolog. Én a magam vallását épen oly magasra becsülöm, mint más felekezetekét. Proselytacsináló azonban nem vagyok. Őszinte meggyőződésből akar ön kálvinistává lenni?

Erre a szóra elszörnyedten ugrott fel a helyéből.

– Kálvinistává? Dehogy akarok! Isten őrizz!

– Hát micsoda?

– Lutheránus akarok lenni.

– Hisz az mindegy.

– Ördögöt mindegy! Nálunk Leutomischlben azt tartják, hogy a kálvinisták Krisztustagadók.

– Azt a menyasszonya megmondhatta volna önnek, hogy nem igaz.

Erre aztán Erzsike veté magát közbe. Olyan szépen könyörgött, hogy még ezt a kis szivességet ne tagadjam meg tőle. Kvatopil csak így volt rávehető a convertitaságra. Hogy a lutheránusoknak is kereszt van a templomukon; azok ostyában veszik fel a Krisztus testét. Hogy itt nem koczkáztat az ember annyit a mennybeli jussából; a főhadparancsnokságnál sem veszik olyan rossz néven, mintha a «kurucz» kálvinisták közé lépne stb.

Az lett a vége, hogy nekem, a kálvinista presbiternek kellett a lutheránus egyház számára egy áttérő lelket bevezetnem.

Mégis csak jó fiu lehettem én hajdanában, a míg a szívem így el nem kérgesedett.

Végre minden akadály le lett győzve. Én beváltam gyámatyának, Kvatopil Venczel vőlegénynek; Erzsike megkapta az excellentiás mamától (most már tábornokné volt) a felmentvényt a sequestrált tőkepénze fölötti szabad rendelkezésre; a biztosíték le lett téve, a boa conscriptorok jóllakatva, fixumfertig mehettünk az esküvőre.

A násznép állt a menyasszonyon és a vőlegényen kivül még a két násznagyból; – a vőlegényé volt a zászlóaljparancsnok őrnagy – és ennek a feleségéből.

Itt valószinüleg mindenki azt fogja tőlem kérdezni, hogy hát a másik násznagynak a felesége miért nem volt ott?

Kényes kérdés! Sőt mondhatnám csiklandós!

Igen röviden végezhetnék vele azzal a válaszszal, hogy a feleségem éppen akkor Szabadkán volt vendégszereplésen; meg volt ő is híva, de nem jöhetett.

Tudom, hogy ez a válasz tökéletlen.

Mindenekelőtt egy axiomát kell felállítanom.

– Tisztességes férjnek nem szabad okot adni a feleségének a féltékenységre; de ok nélkül féltékenynyé tenni a feleségét, megint nem szabad.

Annyi szent igaz, hogy én az Erzsike nevét az asszonyom előtt soha ki nem mondtam. («Papucshős!») Volt-e róla tudomása? azt nem tudom. Sokkal büszkébb volt, mint hogy valaha mutatta volna.

Az Erzsikének arczképe is volt s az ott volt az én iróasztalom fiókjában. Még akkor is ott volt, a mikor már megnősültem. S én nem mondhattam azt, hogy az öreg anyámnak a képe, ha történetesen kézbe kerül. Hanem az történt, hogy mikor az orosz seregek betörtek az országba, én is, előre látva az egyenlőtlen harcz végét, fogtam a puskámat, felkötöttem a kardomat, nyakamba öltöttem a tarisznyámat, búcsút vettem a feleségemtől s mentem a Görgey táborát fölkeresni – gyalog. Útközben találkoztam Nyáry Pállal. «Hová ilyen fölpuskázva, Móricz öcsém?» – Én tragicus pathossal feleltem rá: «Megyek meghalni a hazáért.» – «Hát a tarisznyában mi van?» – «Egy sonka.» – «No hát, mielőtt meghalnánk a hazáért, előbb együk meg a sonkát.» – Azzal fölvett a szekerére. Rajta kivül még Patay József is a szekéren volt. (Két tagja a debreczeni magyar kormánytanácsnak.) Én még is szerettem volna tudni, hogy hová megyünk, a mire Nyáry azt felelte: «Hát, édes öcsém, a hogy a népdal mondja: «Szalad a kutya Szeged felé. Lóg a farka Buda felé.» A legfenyegetőbb halálvész között sem hagyta el a keserű ironiája. Így mentem Nyáryval együtt Szegedre. Egy hét mulva a feleségem is utánam jött. A szállásunkat rábizta a jó öreg Kovácsnéra. A derék komikai művésznőnek nem kellett félnie a kozákoktól. A mint aztán az oroszok megszállták Budapestet s a szigorú rendelet kiadatott, hogy minden fegyvert, monturt és magyar bankót beszolgáltassanak, mert a kinél egy tiltott tárgyat, vagy egy forradalmi kiáltványt megtalálnak, hadi törvényszék elé állíttatik s főbe lövetik, akkor a jámbor megbizott művésznő fogta az iróasztalom fiókjában talált összes czók-mókot, azok között voltak Petőfinek a levelezései, Klapka levele, az egész forradalom alatt irt naplóm, számtalan érdekes adataival s azokat mind bedobta a kemenczébe s befütött velük. Ebben a nagy autodaféban hamvadt el az Erzsikének az arczképe is. Azt hiszem, hogy sejtettek valamit, de nem szóltak soha.

És e szerint én csak magamban voltam ott az Erzsikének az esküvőjén.

Az összejövetel az ő szállásán történt meg. Itt volt alkalmam megismerkedni a násznagytársammal, a dragonyos őrnagygyal. Igen derék, affábilis ember volt. Valóságos másolata egy igazi magyar viczispánnak. Csupa kordiális kedélyesség, joviális tréfa; az ember észre sem vette rajta, hogy katona. Plane, hogy osztrák katona. Úgy szidta a «Bach-huszárokat», mint a jégeső. Ellenben a magyarokat dicsérte. Ő nem volt Temesvárban bezárva, mint a főhadnagy; előbb Olaszországban harczolt, azután került ide. A beszédét fűszerezte magyar mondásokkal: körmönfont kifejezésekkel. – A feleségének is bemutatott. Az is tréfásan történt: «az én házi sárkányom.» Pedig nem volt valami sárkányfajta. Kapitális derék asszonyság volt, élte javában. Igen csinos ábrázatú. Csak az az egy, hogy a beszédében nem ismerte a pontot, meg a pauzát. Előttem az még előny, mert én mindig úgy szerettem a hölgyeket mulattatni, hogy azok beszéljenek, én meg hallgassak. A míg a menyasszony előjött az öltözőből, az alatt engem megismertetett az ezredben szolgáló valamennyi nős tisztnek a családi viszonyaival. Mikor aztán a menyasszony teljes menyegzői díszben megjelent, kisérve a vőlegényétől, a ki az egyik kezében a sisakját, a másikban egy óriási kamélia csokrot tartott: akkor egész ünnepélyességgel ment végbe a kérő- és kiadónásznagyok közötti formaszerű jegyzékváltás.

Az őrnagy azonban csak az én irányomban volt kedélyes táblabirói alak: a főhadnagygyal szemben folyvást előljáró maradt. Úgy kommandirozott neki, mintha most is lovon ülne s «terepfutónak» volna kiküldve. Az feszesen engedelmeskedett.

Rám egészen azt a benyomást tette a vőlegény, mint mikor a svadrony élén ott ül a nyeregben a tiszt: kezdődik az apró fegyvertűz, a puskagolyók elfüttyentenek a füle mellett, a granát prüszkölve vág le előtte a földbe: s neki még csak a fejét sem szabad félrekapni; míg egyszer aztán felhangzik a szabadító vezényszó: «Előre! marsch! marsch! Kardki-kard! – Rajta, rajta! – Üsd, vágd!» – Mit is mondok? Dehogy «üsd, vágd!» – «Szorítsd hozzád: nem anyád!»

Végre a kommandószóra eljutottunk az oltárig.

Ez is megtörtént. Férjhez adtam az Erzsikét.

Ő igen bátran viselte magát. Persze, már volt benne gyakorlata.

Hanem a vőlegénynek minden mozdulatát úgy kellett vezényelni. Ő meg ehhez volt szokva. Alig birta a keztyűt lehúzni a kezéről. S erővel jobbfelől akarta a menyasszonyát állítani; holott a pap azt kivánta, hogy balról bocsássa. S mikor vége volt a szertartásnak, olyanforma arczkifejezéssel fordult a násznagyához, mint a minő a halálraitélt delinquensé, a ki már csak a legmagasabb kegyelemben bizik.

– Minket balkézre eskettek meg.

– Ne félj fiam, biztatá őt a násznagya. Így szokták azt. Balfelől áll a menyasszony: de azért a jobb kezeitek voltak egymásba téve.

– Lehetetlen!

A jó Kvatopil már azt sem tudta, hogy melyik a jobb, melyik a balkeze?

Hazatérett már aztán egy kocsin ültek – a boldog menyasszony és a vőlegénye.

Erzsike szállásán ott várta a násznépet a pompás lakoma. Fel volt terítve.

Mikor aztán a boldog férj felhozta a kedves életepárját közénk, akkor egyszerre levetette magát a pamlagra s arczát a két tenyerébe takarva, elkezdett keservesen sírni.

Hát ilyen csodát még nem mutogattak, sem ingyen, sem pénzért.

Hogy a vőlegény fakadjon sírva az esküvő után s legény-voltának elvesztése fölött keserű könyhullatásokban adózzék.

A két hölgy aztán két oldalt fogva, elkezdte kérlelni, vigasztalni, de ő csak nem birta érzelmei kitörését visszafojtani. Az őrnagy is szépen biztatgatta: «Ejh, édes barátom. Nem kell azt olyan tragice venni. Lám én is átestem rajta. Lássa milyen jól meg vagyok most a házi sárkányommal.» Ez sem volt balzsam a nagy fájdalmára. Utoljára aztán haragba jött az őrnagy: «Ezer török koponya! Főhadnagy úr! Fog ön nekünk itten produktiót tartani a magasabb érzékenységből! Bomba és gránát. Ölelje meg mindjárt szépen a feleségét!»

Az Erzsike mindig csak rám nézett, mintha könyörögne. Megszántam szegényt.

– Főhadnagy úr! mondék. Tanult ön angolul?

Az új házas meg volt lepetve.

– Igen.

– Ollendorf nyelvtanából?

– Hát igen.

– Emlékezik a 2-ik gyakorlatra: «Miért sír a kapitány?» «Azért, mert az angolnak nincsen kenyere.» No hát adjunk az angolnak kenyeret.

Erre mind valamennyien elnevették magukat. A barátom is.

S ezzel aztán vége lett a scenának. Asztalhoz ültünk, s a megkezdődött vidám poharazás között sokat tréfáltunk a fölött, hogy mily bolondos furcsa ötlet volt, Ollendorftól azt kérdezni, hogy «miért sír a kapitány?» s azzal válaszolni rá, hogy «az angolnak nincs kenyere.»

Maga ez a paradox kedélyállapot azonban megfejthetlen talány maradt előttem.

Csak több év mulva akadtam rá az igazi nyitjára.

Egészen más oka volt annak a sírásra, mint a mire a grammatikus gondolt.

XVI. FEJEZET.

KATONADOLOG.

Az idyll nem soká tartott, csakhamar felváltotta az epos.

A háboru kiütött, de nem a fiatal házastársak, hanem az európai hatalmasságok között. Az én gyámoltjaimat ez csak annyiban érdekelte, hogy Kvatopilt is mozgósították; a dragonyos ezredével együtt vitték a keleti határszélre. Természetesen Erzsike is vele ment.

Hirtelen történt az eltávozásuk. Együtt jöttek el hozzám búcsúvételre. Kvatopilnak az arcza ragyogott az örömtől s ez viszfényét találta az asszonyság derült mosolyában. Háború lesz! A katonának most virágzik a buzája!

Az évnegyedenkint megküldendő pénz végett mulhatlan volt velem tudatni a tartózkodásuk helyét.

– Czímünk egyelőre: «An Ihre hochwohlgeboren Frau Oberlieutenantin Elisabeth von Kvatopil». Egyelőre! Később valószínűleg haladunk alább és feljebb.

– «Alább» a határ felé, és «feljebb» a ranglépcsőn? mondám én, kitalálva a feladott rebust.

Az én gyámfiam (öt évvel idősebb, mint én) igen meg volt elégedve a helyes megfejtésemmel.

A legjobb kedvben távoztak el tőlem.

Én azután minden hónapban kaptam a gyámleányomtól levelet. De nincs az a lóugrással kombinált sakkfeladvány, a mely az ő járáskelésükkel kiállja a versenyt. Ma délnek, egy hónap mulva nyugotnak, aztán fel északnak, előre, hátra, megint visszafelé, olyan ismeretlen falucskákban, hogy nagyító üveggel kellett keresnem a helyet a térképen, utoljára átugrott a hadiszállás Moldvába, Oláhországba: körülugrálta Jassyt, Bukarestet, végig ugrált a Pruth mellett, utoljára megállapodott Czernoviczban, míg onnan is tovább nem kelt Przemislbe; a honnan aztán szerencsésen visszakerült, Stryn, Munkácson, Tokajon, Miskolczon, Kecskeméten, Kalocsán keresztül megint Budapestre.

Erzsike mindenütt vele járt hűségesen a férjével. Téli, nyári viszontagságokat, a mikben az ilyen fegyveres kéjutazás ugyan bővelkedik, együtt szenvedett át vele. Levelei, a melyeket ez alatt hozzám küldözött, maguk egy igen érdekes fejezetet képeznének a katonatiszti életből. Opportunitási okok tartóztatnak vissza azoknak közzétételétől: még elriasztanám vele a fiatalságot (értem a nőnemen lévőt) az Erzsike példájával.

Sokszor elgondolkoztam rajta, hogy ez az asszony mennyire megjósolta mindezeket magáról, mikor a komáromi sziget kis fakunyhójában egymás mellett ültünk: szalmáskunyhó, tehénistálló, ostromolt vár, casamata boltja, komédiás konyhasátora, táborozó katona bivouacja, mindenütt boldogít a szerelem; az édes illuzió tündér-palotát tud azokból elővarázsolni. S a tábort járó tiszt nem lehet valami kellemes férj. Zaklatva, boszantva, előljáróitól chikanálva, időjárástól paskolva, ellenséggel farkasszemet nézve, és soha rá nem eresztve; örök czivódásban a barátságtalan lakossággal, rosszúl látott vendég, a kinek a nyakán nehéz kölöncz a magával hordott feleség. És az mégis szerelemmel követi őt mindenfelé s türi a nehéz indulatait.

És ő ezt mind előre megjósolta magának! Mi következik még?

Hanem az előléptetési lajtorján nem történt semmi haladás. A legutolsó levél czíme is így szólt: «főhadnagyné asszonyság».

Mikor a nagy világháborúnak vége volt, mely annyi keserű kiábrándulást hagyott hátra, egy délután megint bekopogtat hozzám Kvatopil Venczel főhadnagy.

Nem volt már akkor Kálmán diákom. A «Délibáb» megbukott. A helyett a «Vasársapi Ujság»-ot szerkesztettem: a lapon megnevezett szerkesztő Pákh Albert helyett, a ki Græfenbergben feküdt betegen. Új nevem volt: «Kakas Márton». Hejh de népszerű voltam akkor! Voltak Kakas Márton pipák, tajtékból, cserépből, kakasfejű emberalakkal: a nemzet igazán szájában hordott, s ha nem is tömjénnel, de annál is becsesebb dohánynyal füstölte meg a bálványképemet. O tempi passati!

– Ah, te vagy az, kamerad! (A lakodalom alkalmával bruderschaftot ittunk.)

– Hát rám lehet ismerni még?

Az igaz, hogy a fizimiskája erősen megváltozott. A hadjárat alatt meg lett engedve a tiszteknek, hogy szabályzaton kívüli szakálleresztéseket produkáljanak. Venczelnek à la Haynau szakálla volt; a mi úgy eszközöltetik, hogy a bajuszhoz egy darab a kiborotvált szakállból hozzásodortatik, mintha a kettő egy volna, a mi az arcznak formidabilissá tételéhez nem kevéssel járul.

De még nevezetesebb korrektura volt az arczán, hogy az orra egészen veres volt. Valóságos egy darab rubin.

Azon is kezdte, hogy a mutatóujját az orra hegyére tette.

– Látod-e ezt? Ez az egész acquisitióm a török-orosz háboruból. Ez a veres orr. A mult télen a galicziai határon táborozva tettem rá szert egy kriminális muszka-szélben, künn a mezőn egész éjjel. A porrátört havat, mint megannyi varrótűt vágta az arczunkba a szél. S még csak háttal se lehetett fordulni. Reggelre ilyen lett az orrom. Azon a héten húsz emberem megfagyott a nyeregben, fele a katonáimnak a lazaretumba került, tüdőgyuladásban, scorbutban, éhségtyphusban. A századomból nem hoztam többet haza negyven legénynél. És ezt a veres orrot, mint trophæumot.

Nekem egyaránt bajos volt, akár gratulálnom hozzá, akár sajnálkoznom rajta.

– És bár legalább verekedtünk volna valahol! De végigjárni egy másfélesztendős háborut, a nélkül, hogy a kardomnak egyéb dolga lett volna, mint a szénarequirálásnál a henczegő parasztnak a hátára húzkodni a lapjával. Néha olyan közel álltunk az ellenséghez az előörsön, hogy igy nézhettünk egymásnak a szájába, s nem volt szabad egymásra rohannunk. Egyszer a törökkel álltunk szemközt, másszor a muszkával. Nekem mindegy lett volna, akármelyikre eresztenek, csak eresztettek volna. Nem! Mikor már azt hittem, hogy no most kezdődik a patália, megint csak «hüvelybe a kardot!» s megint odább masirozni. Inkább megtettem volna, hogy lóháton ostromlok sánczokat. Hát az az átkozott sok puliszka, meg a kukoricza málé! Csakhogy az is volt! De mikor az sem volt. Lóhús! félig megsülve! Köszönöm szépen!

– No de hála Istennek, vége van már. Vigasztalám én.

– Vége bizony. De hát mit nyertem én vele?

Itt a gallérjára mutatott. Ott bizony még most is csak két csillag ragyogott.

– Semmi avancement. Ott vagyok, a hol voltam. Pedig az őrnagyom quietált: kénytelen volt vele, úgy tele lett minden tagja rheumával. Helyébe avancirozott az első kapitány, annak a helyébe a másodkapitány. Ez a hely most üres. Én vagyok a legidősebb főhadnagy. De semmi szó rólam. Főbe lőni való állapot.

Én komolyan intettem, hogy erre ne gondoljon. Vannak egyéb kötelességei is. A kinek olyan kedves felesége van.

– Már az igaz, pajtáskám, hogy az egy angyal! Mit állt ki ez a nő e keserves idők alatt, arra én vissza sem merek gondolni. Mindenütt velem volt, nála nélkül talán elpusztultam volna. Pajtáskám, te azt nem is tudod, micsoda üdvösség az, mikor az ember a kegyetlen hózivatarban végezte a rondeot, s a kvártélyára visszavergődött, ott találni egy tündért, a ki egy pohár forró punchcsal várja.

– Tudom, próbáltam.

– A punch soha el nem maradt. Ha aranyért volt kapható a rhum, még is megszerezte akárhonnan. Maga szánkára ült s napijáróra elment a városba, hogy bevásárolja. Gyémántszivű asszony! És aztán még most is szeret. Daczára ennek a vörös orrnak is szeret. Azt mondja, hogy az nekem igen jól áll. Még az sem bántja, hogy most is csak főhadnagynénak hivják. Ha ő nem volna, rég golyót röpítettem volna az agyamba.

Én aztán igyekeztem őt megvigasztalni, hogy egy aktiv szolgálatban levő főhadnagy többet ér a világ piaczán, mint egy generális extra statum.

Azzal végezte, hogy meginvitált magához estélyre, egy pohár punchra; mihelyt a szállása elfogadásra képessé lesz téve.

Nem mentem el.

Többször hítt, levélben is, a felesége nevében is, soha sem mentem hozzájuk punchra. Ha aztán összetalálkoztunk, találtam valami mentséget.

Egyszer azt mondtam, hogy a fejem fájt; másszor meg sürgős dolgom akadt; menmeg, hogy váratlan vendégeim jöttek faluról stb.

Venczel barátom pedig mindannyiszor azzal a keserves felsóhajtással végezé:

– Főbe lövöm magamat! Még mindig semmi avancement.

Egyszer aztán én is meguntam a sok hazudozást, s megmondtam a barátomnak az igazat.

Azaz hogy, álljunk meg csak! Ugyanis háromféle «igaz» van a világon.

Az egyik «igaz» az, a mi a barátomnak tetszik, de nekem nem tetszik.

A másik «igaz» az, a mi nekem tetszik, de a barátomnak nem tetszik.

A harmadik «igaz» pedig az, a mi a barátomnak sem tetszik, meg nekem sem tetszik, s a min aztán összeveszünk.

Hogy mindjárt a harmadikat illustráljam, hát ez az lett volna, hogy «édes kamerádom, az én házamnál alkotmányos rendszer áll fenn, a feleségem uralkodik, én pedig vagyok a «felelős.» S hogy én minden héten eljárjak a te szép asszonyodhoz estélyre, erre a törvényjavaslatra nem kapom meg ő felségétől a szentesítést.»

No hát ezt nem mondtam el neki.

A második lett volna az, hogy «édes főhadnagy, én egész más sphærában élek, mint ti. Én végtelenül tisztelem a te társaságodat, de én a te kollegáiddal nem tudok miről diskurálni.»

Ezt sem mondtam el neki.

Hanem elmondtam azt a harmadik igazat, hogy «kedves Kvatopil! Ha te meg akarod tudni az okát, hogy miért nem haladsz előre a tiszti rangfokon, hát tudd meg. Azért, hogy velem barátkozol. Én ingrata persona vagyok a hatalmasok előtt. Épen tegnap tartott a lakásomon házmotozást a rendőrség; minden irott papirost, a mit találtak, összepakoltak, elvitték; még a rámákból is kiszedték a képeket. S aztán Prottman fél napig vallatott, hogy mit tudok Kossuth proklamátiójáról, meg a dolláros bankjegyekről? Ha te én hozzám járogatsz, irdogálsz, plane, ha még én is szüntelen ott mulatok a te katonatiszt barátaid közt, szentül azt hiszik, hogy te is benne vagy a conspiratióban. Jó szerencse, hogy a meghivó leveleidet azonnal el szoktam égetni, külömben most azokat is osztályozná Prottman.

Ez meghökkenté a barátomat.

– Hiszen én csak egy pohár punchra hivtalak.

– Punch ide, punch oda. A policzáj ezt «puts»-nak olvassa. Aztán te neked magadnak is jobb lenne, ha felhagynál a punch-ivással, mert attól lesz vörös az orrod.

(No hát ez volt az az «igaz», a mi mind a kettőnknek tetszett.)

– Gondolod? Igazad van! Magam is úgy érzem, mikor egy pohár punchot lenyeltem, mintha az orrom elkezdene egyszerre dimensiókban nyerni s világosságot sugárzana ki maga körül. Mától fogva nem iszom több punchot. Szavamat adom. Hányadik van ma? Január 23? Jegyezd fel a naplódba. «Január 23-án Kvatopil Venczel főhadnagy lekötötte nálam a lovagias szavát, hogy soha több punchot nem fog inni.»

Nem hagyott békét, a míg ezt be nem irtam a jegyzékkönyvembe.

– Még többet: «és semmiféle pálinkát, snapszot: sem bort, sem sört, egy szóval semmi spirituosumot.»

Ezt mind protokollumba kellett vennem.

– És már most esztendő és egy nap mulva majd lásd meg az eredményt. Semmit többé, mint tiszta vizet.

Esztendeig csakugyan nem láttam aztán Kvatopilt. Ez alatt az Erzsikéről sem hallottam semmit.

Egyszer azonban megint csak beront hozzám a főhadnagyom. Még mindig csak két csillag viselője.

– De már ez csakugyan főbelőni való állapot. Már megint prætereáltak! – Már ezt nem türhettem tovább. Felmentem az ezredeshez: «Uram, excellenz! Én már tizenkét éve szolgálok. Kötelességem hiven teljesítem. Soha megdorgálva nem voltam. Értem a szabályzatot. A lovagló iskolát vezetem. És mégis mellőzve vagyok. Kivánom tudni, hogy mi kifogás van ellenem?»

– No, ez férfias fellépés volt, kamerád.

– És tudod, mi választ nyertem? – Csakugyan te neked volt igazad.

– A velem fentartott gyanús ismeretség?

– Oh dehogy! Ki az ördög törődik a ti policzájotok fecsegéseivel? Nem te! Hanem ez a vörös orr! Ez itt ni! Ez áll az utamban.

S megczibálta mérgesen az útjában álló akadályt, mintha csak valami makacs remonda került volna a kezébe.

– Nem értem.

– Mindjárt megérted. – Az ezredes egész nyiltsággal felelt meg az interpellátiómra. «Kedves Kvatopil! Ön csakugyan a legjobb conduit-listával van ellátva, csupán csak az az egy hibája, a mi sulyosan vet a latba: hogy erősen neki adta magát az italnak.» – «Mit? én? az italnak? hisz több esztendejénél, hogy nem iszom mást, mint vizet.» – «Lehetetlen!» – kiált fel az ezredes; – «hát az a veres orr?» – «Ezt én a táborozás alatt szereztem magamnak.» – Az ezredes a fejét rázta hitetlenül. – «No hát én be fogom excellentiádnak bizonyítani, hogy igazat mondok, van irásbeli bizonyítványom róla.» – «No arra kiváncsi vagyok.» – Ezzel egyenesen ide rohantam hozzád. Kedves barátom, instállak, kényszerítelek a mennybéli üdvösségedre, ha engem szeretsz, ha szeretted valaha Erzsikét, ha egy emberéletet meg akarsz menteni, add ide nekem azt a bizonyos jegyzőkönyvedet, a mibe ezelőtt egy évvel beirtad azt az én lovagias szavamra tett fogadásomat, hadd mutatom meg az ezredesnek.

Én erősen huzódoztam ettől az indítványtól.

– Kedves kamerádom. Nekem ebben a jegyzőkönyvben mindenféle kényes adataim vannak feljegyezve, a mik éppenséggel nem arra valók, hogy azokat rajtam kivül más olvasgassa.

Azonban addig biztatott, hogy ő ezt a könyvecskét a kezéből élve ki nem hagyja venni, csupán csak azt a lapot mutatja meg az előljárónak, a mi az ő szent fogadalmára vonatkozik, míg utoljára is kénytelen voltam azt neki rendelkezésre bocsátani. Igérte, hogy egy óra mulva visszahozza.

Meg is tartotta a paroláját. Egy óra alatt visszakerült, átadta a könyvecskémet, megölelt, kebléhez szorított.

– Barátom! Boldoggá tettél. Czélnál vagyok. Ő excellentiája, a mint elolvasta a jegyzőkönyvedbe irott fogadást, akkorát kaczagott, hogy megszámlálhattam, hogy négy foga van plombálva aranynyal. – Szent Isten! – ő aranynyal eszi az aranyat, én pedig csonttal rágom a csontot! – Aztán, hogy magához tért a nevetésből, a vállamra ütött s azt mondá: «Főhadnagy úr! Önnel csakugyan nagy méltatlanság történt; ön nem iszákos, tévedés volt a dologban. Ennek reparáltatni kell! Most már szavamat adom önnek, hogy a legközelebbi avancementnál megkapja ön a harmadik csillagot.

Az én barátomat már ez az igéret is a hetedik égbe emelte. A remény visszaadta neki az életkedvet.

Hát ez a katonaélet speciálitása.

Ebből az örömből mi fakó civilisták nem kapunk. – Kivált holmi jámbor poéta! Annak csak egy csillaga van. Az is a feje fölött magasan. Ha elérheti, megfoghatja, az övé; – ha maga el nem éri: mástól meg nem kapja.