Mikor kiléptem a kapun, megint belebotlottam Sági Tóniba.
– Corpo di Bacco! Te azóta mindig a szép menyecskénél ülsz?
– S te azóta mindig a kapuja előtt sétálsz?
Az átelleni ház ablaka tele volt kiváncsi asszonyfejekkel.
Én aztán bérkocsiba vágtam magamat. Kihajtattam az indóházhoz, estére ott voltam Szegeden.
Ott is maradtam három napig, együtt jöttünk haza a nőmmel, a vendégjátékok bevégeztével.
S e három nap alatt minden nap érkezett két-három anonym levél Budapestről a feleségemhez, ilyen forma tartalommal: «Szegény barátném! Férjed egész napokat, éjeket ott tölt a régi ideáljánál, a főhadnagynénál. Mindnyájan osztjuk bánatodat. Az egész város tudja.»
Milyen nagyokat nevettünk e leveleken! Hej! ha keresztül nem jártam volna az eszükön a «drága barátnéknak»!
… Ilyen furfangos ficzkó voltam én, a mikor még a sasok ki nem tépték a hajamat.
XIX. FEJEZET.
MEDVÉSI ÉZSAIÁS.
Csakugyan beteljesült az általam megjósolt esetek egyike Kvatopil Venczellel.
Igen sajnálom; de bizony nem segíthetek a dolgon. Igen szivesen hoznám őt vissza, mint őrnagyot, ha rajtam függne; de hát a sors könyvében az volt megirva, hogy a derék férfiu a csatatéren végezze be hősi pályafutását.
Az az egy vigasztalás, hogy legalább diadalmas csatában esett el. A míg Mac-Mahon Solferinonál Schlick deréktömegét keresztül törte, azalatt Benedek a jobb szárnynyal győzelmesen nyomult előre, San-Martinoig szorítva Viktor Emanuel piemonti seregét. Itt érte a halálos golyó Kvatopil kapitány szivét.
Pedig bizony mondhatom, hogy abban a pillanatban a szép asszony csókja nem csattant el másnak az ajkán, mint az ő elhagyott leánykájáén.
A két feleség aztán megosztozhatott békében az özvegyi fátyolon.
A bigamia nyilvánossá lett; de már a megholt férjet nem lehetett törvény elé idézni miatta. A nagy napok eseményei csakhamar elfeledtették ezt az apró botrányt. Nevezhette magát háborítatlanul Erzsike is, meg Anna is özvegy Kvatopilnénak, azzal a kis külömbséggel, hogy az egyik kapitányné, a másik hadnagyné volt ugyanazon a jogon.
Az ügyvéd közbenjárásával és az én gyámi helyeslésemmel aztán Erzsike a biztosítékát is visszakapta. Biz abba idő telt; mert elébb ki kellett deríteni a «dolus»-t; azután lemondani az esetleges özvegyi nyugdíjról. Erzsike az alatt folyvást abban a kis mezővárosban lakott, melyet tartózkodási helyéül választott. A mint a biztosítékát kezéhez kapta, abból ezer forintot Annának ajándékozott s azzal ez hazatért Krakkóba az atyjához: a megmaradt összegen pedig vett magának Erzsike abban a városkában egy csinos lakóházat, szép kerttel együtt. Én egészen meg voltam ezentúl nyugtatva sorsa felől.
Volt tehát már saját háza, tisztességes czíme: «özvegy kapitányné»; biztosan kijáró jövedelme: ezzel abban a kis városban a legjobb szerepet játszhatta. Egyúttal ezen helyzetében a gonosz világ minden csábjai ellen is tökéletesen megóva; mert abban a városban minden ember erényes, az asszonyok szigorú kormányzatot tartanak ott. Ott eltántorodni, megbotlani, bűnbe esni nem lehet; mert nem szabad.
De lélektani alapon is egészen meg lehettem nyugodva az Erzsike jövendője felől. A ki már annyi keserves tanulságot szerzett magának a saját kárán, lehetetlen, hogy a tapasztalatokból a következményeket le ne vonja; s ha még egyszer választani fog, hát bizonyosan nem fogja magát a külső előnyök által megvesztegettetni, hanem a belső értékét becsüli meg annak, a kivel a sorsát végleg és tartósan összekötni szándékozik. Ezt a szép és okos phrasist levélben is megirtam neki: igaz gyámatyai gondoskodással. Csak arra az egyre figyelmeztettem, hogy valami «mostanában» kinevezett hivatalnokkal, vagy adóvégrehajtóval, vagy más efféle kutyafejű tatárral össze ne adja magát; mert az aztán férjnek is csak olyan provisorius lesz. Erre szavát is adta, hogy nem cselekszi.
Én aztán közel négy esztendeig nem is hallottam az Erzsikéről semmit. Azon nők sorába került, a kik nem beszéltetnek magukról. A legjobb kategoria. Évnegyedenként megküldtem neki a pénze kamatjait, azt ő megköszönte s azzal végeztünk.
De nekem is volt elég okom, nem gondolni a veszedelmes, szép tengerszemekre.
Rossz csillagok jártak!
Nem volt egy esztendő, a melyben valami nagy csapás ne érte volna a fejemet, a mi alatt össze kellett rogynom. Majd egy drága halottam volt, a kit eltemettem; majd magam álltam ki nehéz betegséget, mely szinte a halál révéig vitt; alig épültem fel, akkor megint a nőm lett veszélyes beteg. Jó barátaimnak látszó emberek könnyelműsége egész a vagyoni tönkrejutásig vitt. Éjjel-nappal ott kellett dolgoznom az iróasztalom mellett, hogy kiküzdjem magamat a mocsárból a partra; majd meg a kiadóm szökött el Amerikába; inséges esztendő jött, könyvet, lapot senki sem vett; majd meg párbajt kellett vívnom, nem a magam bűne miatt; hát még a hazám nehéz sorsa! Az elkobzott szabadság visszavívásának minden terhe, titka nálam volt letéve: én voltam az organuma a «comité»-nak; kínozva, üldözve, insultálva egy gunyolódó hatalom által. Olyan volt az, mint egy szörnyű álom! Összefüggéstelen, egyre váltakozó rémséges visiók; de örökös lidércznyomás. Mire fölébredtem belőle, azt láttam, hogy kopasz vagyok.
Egy szép tavaszon aztán azt a változatot találta ki a számomra a rémálmok tündérkirálynéja, hogy tömlöczbe csukatott.
Sorsát senki sem kerülheti el.
Politikai lapot alapítottam, magam voltam a kiadó és a felelős szerkesztő. Munkatársaim a szabadelvű párt matadorai. Nagy közönség sorakozott hozzánk. Volt dolgom elég, regényt is kellett irnom a lapba, meg vezérczikket is. Egyszer egy kitünően átdolgozott munkálat lett hozzám beküldve, mely alá a magyar főnemesi családok egyik legfényesebb neve volt irva. Én azt minden aggodalom nélkűl kiadtam. Loyalis, hazafias, alkotmányos elveken alapuló értekezés volt, egész tárgyilagosan kimutatva benne a jog és a szükség, mely Magyarország alkotmányos kormányzatát követeli.
Ezért a czikkért aztán a czikkiró grófot is, meg engemet is katonai törvényszék elé állíttatott a kormányzó. Előre megizente, hogy három hónapra becsukat mind a kettőnket.
A katonai törvényszék állt egy ezredesből, egy őrnagyból, egy kapitányból, egy fő- és egy alhadnagyból, egy őrmesterből, egy káplárból, egy frájterből, meg egy közlegényből, a négy utóbbiak csehek valának.
Én aztán tartottam az aræopag előtt egy hatalmas védbeszédet, németül. Persze, hogy azt mondták rá, hogy «abczug!» Elitélt a katonai törvényszék, a gróf munkatársammal együtt egy esztendőre nehéz vasban, kenyéren, vizen, bőjttel nehezítve, nemességvesztésre és ezer forint birság lefizetésére.
Mikor az ítéletet felolvasták, azt mondám az auditor majornak:
– Hát ez mi a csoda? Hisz a kormányzó csak három hónapra kivánt bennünket elitéltetni.
Arra az auditor major mosolyogva mondá:
– Igen, három hónapot az incriminált czikkért, kilenczet pedig a nagyszabású védelmi beszédért.
Az ítéletünk nem szólt ám sajtóvétségről. Oh dehogy: közcsendháborításért lettünk elitélve. Én és a grófom ablakokat vertünk be s gázlámpákat törtünk össze a kerepesi-úton.
Mint «közcsendháborítók» lettünk bedugva a hüvösre.
Olyanforma ítélet volt ez, mint a müncheni városi tanácsé, mikor egy piktor került eléje, a ki azzal volt vádolva, hogy egy női modelljének pajkosságból bajuszt festett. Ezért rá lett olvasva «20 márka birság, §: nyilvános mulatóhelyek bemocskolása miatt.»
Azonban valahogy azt ne várja ám tőlem a tisztelt olvasó, hogy én most ebből az alkalomból valami martyrtöviskoszorut akarok fonni a homlokom körül s leirom majd a velenczei ólomfödelű börtönök kínszenvedéseit! Van eszemben!
Csupa tréfa és mulatság volt az egész börtön-életem. A térparancsnok ezredes, a kinél laktam, feljárt hozzám mindennap anekdotázni s elhordott magával sétálni a zöldbe. Felvitettem a fogházba az iróasztalomat, könyveimet, faragó eszközeimet, ott készitettem el a feleségemnek a mellszobrát. Az ezredes is szenvedélyes faragó művész volt; versenyben esztergályoztunk. Szó sem volt semmiféle lánczról és bilincsről s a kenyér és víz mellé azt hozathattam a vendéglőből, a mi csak jó és drága. Délutánonkint a tisztelt barátaim a «pesti körből» feljártak hozzám tarokkozni; úgy, hogy mikor egyszer egy rebellis czimborám (Beniczky) meglátogatott a szállásomon s széttekintett, lenézéssel fejezte ki indignatióját: «nem ér az ilyen börtön semmit; hisz nincs ebben semmi poezis.»
Egyszer pláne elvittem a fogolytársamat, meg a porkolábomat magammal a svábhegyi nyaralónkba: ott a feleségem pompás vacsorát készített a számunkra; csapra ütöttük az új boromat s úgy elmulattunk késő estig, hogy mire visszakerültünk, alig akartak bennünket beereszteni a börtönbe. Szerencsénk, hogy a profósz velünk volt s azt, kétfelől támogatva, magunkkal tudtuk hozni.
Hát még aztán a látogatások!
Egész életem folyásán összevéve nem kaptam annyi látogatást, mint az alatt az egy hónap alatt, a míg a fogságom esztendeje tartott. (A következő hónapban felváltott a börtönben a kormány officiosus lapjának a szerkesztője. Azt is elítélte a haditörvényszék, közcsendháborításért.)
Feljöttek hozzánk a börtönünkbe távol vidéken lakó jó barátaink, főurak, úrhölgyek, grófnők és művésznők; néha egész cerclet tartottunk. Az is megesett, hogy egy betegeskedő mágnásnő, a ki nem jöhetett fel hozzánk a második emeleten levő börtönünkbe, lehivatott bennünket a kocsijához, ott fogadtuk el a vizitet az utczán, szegény rabok!
Nekem pedig sok volt már ez a jóból.
Ha egyik tisztelőm a másiknak adja a kilincset a kezébe, akkor én nem tudok dolgozni. Utoljára könyörgésre fogtam a dolgot, hogy zárják rám az ajtót egy pár órára; hisz azért börtön; irják fel az ajtóra, hogy mikor vannak az elfogadási órák.
Egy becsületes cseh fiu volt a szolgálatomra rendelve, ordináncznak. Ezt is Venczelnek hitták.
Igen jól kijöttünk egymással s meg tudtuk egymást érteni.
Megmagyaráztam neki, hogy bizonyos órákban, a mikor dolognál ülök, senkit se bocsásson be hozzám; kivéve, hogyha valami szép hölgy jön látogatóba.
Hony soit, qui mal y pense!
Tulajdonképen nem is lehet alkalmasabb helyet képzelni légyottokra, mint az ilyen börtönt. Csodálom, hogy ezt a «viveur»-ök fel nem kapták.
Aztán meg az ebéd utáni szundikálásra milyen kiváló alkalmatos hely az ilyen lokalitás. Ajánlhatom mindenkinek, a ki álmatlanságban szenved: csukassa be magát. Különös jótéteménye a gondviselésnek, hogy a rabok igen jól tudnak aludni.
Egy délutáni édesded szendergésemből azzal ver föl a Venczel, hogy itt van egy szép asszonyság, a ki látni akar.
– Igazán szép?
– Ojoj!
– Ojoj?
– Ojojojojoj!
Csakugyan «ojoj» volt: az Erzsike.
Egészen gyászba volt öltözve, fekete selyemfátyol a kalapján.
Láttam a szemeiből, hogy az én sorsomat akarja gyászolni.
Bevágtam az útját egy komplimenttel: «ej de jó szinben van, szép gyámleányom! Látszik, hogy meghasznált a falusi levegő!»
Abba hagyta a megkezdett siralmas szepegést.
– No hiszen magának sem ártott meg a börtönlevegő, úgy látom.
– Hát hogy kerül most ide?
– Bizony nagy nehezen. Alig akartak beereszteni. Azt mondták, hogy az árestánsnak ma szobafogsága van. Már arra gondoltam, hogy pofon ütöm a silbakot, akkor aztán büntetésből majd ide zárnak ön mellé.
– Ez igazán nehéz bilincs volna!
Elnevette magát.
– Értem a czélzást! Egy kicsit nagyon is megerősödtem termetben. Mit csináljon az ember kis városban egyebet?
Ez csak lelki megelégedésre mutat.
Megkináltam a saját karszékemmel. Azt is czélzásnak vette.
– Ennek jó erős lábai vannak, ugy-e? szólt, mikor elhelyezkedett benne.
Csakugyan nagyon pronunciált gömbölyüséget vettek fel az idomai, a mi azonban nem ártott meg a szépségének. Az egész lénye olyan étvágygerjesztő volt.
Én bizony örültem neki, hogy látom.
– Ne tessék rossz néven venni! A szegény rabnak jól esik, ha börtöne sötét éjszakáját egy mosolygó női arcz átderengeti! Oly édesen hangzik a lánczcsörgés közepett egy vigasztalón csengő gyöngéd asszonyi hang!
– Szeretem, hogy itt is megtartotta ön a jó kedélyét, mert én igen komoly dolog miatt jöttem.
– Hogyan? Hát nem a szomorú rabságomat enyhítő részvét hozta volna kegyedet ide?
– Az is! Első sorban igen. Mindennap olvasom a «Fővárosi Lapok»-ban, hogy önt kik és hányan látogatták? úri hölgyek, szép művésznők; gondoltam, ha azoknak illik, nekem épen kötelességem. Azonban egyéb körülmény is vezetett ide.
S e szónál fürkészve nézett körül.
– Nem hallik át a szó azon az ajtón?
– Ne tartson tőle, az a szoba üres. Fogolytársam külön appartement-nal van ellátva.
– Én azért jöttem önhöz, hogy bejelentsek valamit. Én folyamodtam a gyámi hivatalhoz, hogy önt mentse fel a gyámi teendők alól.
– A mire elég jó oka kegyednek az, hogy magam is gyámság alá lettem helyezve egy esztendeig.
– De nem az volt nálam az ok. Hanem, hogy olyan helyzetbe jutottam, melyben szükségem van a tőkepénzem feletti szabad rendelkezésre.
– Kitaláljam az okát? Megint valami szerencsétlenség történt! Elvesztettük a szivünket ismét?
Erzsike eltakarta a piruló arczát a selyemfátyollal.
– Ejh, hogy ön mindent is kitalál rögtön. De jó volna vallató birónak!
– No hát ez nagyon természetes. Kegyed még olyan fiatal!
– Már jól túl vagyok a harminczon.
– Csak négy évvel. Jól tudom; ott voltam a keresztelőjén. Tehát ismét feltalálta kegyed az ideálját!
– Ez úttal szentül hiszem, hogy feltaláltam.
– Csak nem valami provisorista?
– Kérem, ne sértsen meg!
– Éltem a gyanuperrel. Ahhoz nem adtam volna a gyámi beleegyezésemet. Azt kellett gondolnom, hogy kegyed ezért akar a gondnokságom alól felszabadulni.
– Épen nem! Ezentúl is kérni fogom jó tanácsát. Úgy fogadom azt, mintha atyám mondaná. Szidjon meg, ha valami hóborton kap. Engedelmes gyámleánya leszek ezentúl, ha ön el nem kerget magától. Nekem csak arra az összegre van szükségem. Higyje el, hogy nem követek el vele semmi könnyelműséget. Az összeg biztosítva marad. De kell, hogy rendelkezhessem vele a jövendőbelim iránti tekintetből.
– Kegyednek a vőlegénye talán valami jószágbérlő, a kinek az az összeg hasznos beruházásokra szükséges?
– Nem bérlő.
– Hát talán épen kereskedő? Az is tiszteletre méltó életpálya. Jó kézben a forgalmi tőke szép hasznot hajthat.
– Hát talán gyáros? Fürészmalom-, gőzmalom-tulajdonos?
– Egyik sem.
– Hát ugyan micsoda?
– Az én vőlegényem egy derék, kitünő néptanító, a neve Medvési Ézsaiás.
– Medvési Ézsaiás! De hát mi a csodának van szüksége az iskolamesternek a huszonötezer forintokra?
– Elmondom én azt önnek mindjárt. De egy kissé messze kell kezdenem. Van önnek ideje, hogy végig hallgassa a történetünket?
– Kérem. «Ma» egész nap itthon maradok.
– Nem fog bennünket senki háborítani?
– Nagyon okos fiu az ordinánczom; tudja a regulát.
– De nem fogják rám zárni a börtönajtót?
Más rendes ember erre azt felelte volna: hogy «az sem lesz baj!» én azonban kihúztam az iróasztalom fiókját s megmutattam a szép hölgynek, hogy van saját kulcsom a börtönajtóhoz. Ezen aztán nevetett. Úgy látszik, hogy meg volt nyugtatva.
– Hát azon kell kezdenem, hogyan ismerkedtem meg.
– Az Ézsivel?
– Kérem: ki kell mondani egészen a nevét, mert megharagszik. Nagyon sokat tart rá, hogy mindenkinek az egész neve és a rangját megillető czíme megadassék s azt ő maga is megtartja; engem állandóul «vitéz kapitányné» asszonyságnak tisztel. Hiába «nagyságolnak» a jelenlétében, ő kereken kimondja, hogy a «nagyságos» czím egyedül az erdélyi fejedelmeket illeti meg. «Suum cuique!» Ez a mondása. Oh én igen sokat tanultam már latinul, a mióta vele ismeretségben állok.
– Tehát latin leczkéket vett kegyed tőle: ezen kezdődött.
– Ugyan ne ironiázzon! Azért sem úgy kezdődött! Azt tudja ön bizonyosan, hogy kis városunkban igen népes kálvinista ekklézsia van.
– Azt félig-meddig tudom.
– Én pedig igen buzgó templomba járó vagyok.
– Azt már csak negyedrészben tudom.
– De bizony mi nálunk dicséretes szokás minden vasárnap a templomba eljárni, ájtatoskodni.
– És az új kalapunkat bemutatni.
– Oh engem csak az áhitat visz oda. Olyan szépek azok a szent Dávid zsoltárai.
– Hát még a szent Dávidnéi!
– Ne üzzön ön gunyt az én kegyességemből! Ézsaiás nemcsak rektor, hanem kántor és orgonista is. Gyönyörű basszus hangja van. Mikor nekiereszti, hogy «Oh mely boldog az oly ember éltében!» csak úgy reng bele a pódium. Ez a csodaszép hang volt az, mely engemet legelébb is megkapott.
– Magát az énekest természetesen eltakarja az orgona.
– De nemcsak a templomban volt alkalmam őt hallani, hanem a temetéseken is.
– Már temetésekre is méltóztatik eljárni?
– Még, kérem, nem megszokásból. Hanem hogy a legtöbb újszülötthöz engem szoktak elhívni keresztanyának. Nálunk pedig a gyermekeknek két harmada csak azért születik, hogy nemsokára meghaljon. Olyankor aztán a keresztgyermekem temetésére el kell mennem.
– Azok felett pedig Ézsaiás szokott énekelni és búcsúztatót mondani?
– De még milyen szép búcsúztatókat. Csupa versekben.
– Tehát Ézsaiás még költő is.
– De igazán szép verseket tud csinálni. Például ez: «Kedves Julis néném, ki laksz Apostagon; – Áldjon meg az Isten téged jó vastagon». Mi lelte önt?
– Semmi sem, csak rám jött a köhögés.
– Igen: a költői irigykedés! «Figulus figulum odit», szokta mondani Ézsaiás.
– Bizonyosan Erzsébet napjára is irt valami szép onomastichont.
– Azért sem irt! Nem olyan ember az. Mert az nem szokott soha senkinek hizelkedni, inkább mindenkinek a szemébe mondja az igazat.
– Ez a kálvinista rektoroknak általános ismertető jellemvonása.
– No de tartsunk rendet. – A temetéseknél hagytam el. Nekem feltünt ez a sűrű halandóság a kisdedek között, s megindítottam egy üdvös mozgalmat a városbeli asszonyságok között egy bölcsőde felállítása végett. Az eszme buzgó pártolásra talált. Nagy hirtelen akadt szállás; fehérnemüfélét nagy számban összeadtak a hölgyek; tejet és egyéb szükséges tápszereket aláirás útján beszereztünk, pénzt pedig a rendes úton határoztuk el beszerezni.
– Azaz jótékony hangverseny útján.
– Látszik, hogy ön praktikus ember. El lett határozva a jótékony hangverseny, s annak rendezésére egy komité lett megválasztva, hét tagú bizottság. A bizottság üléseit az én házamnál tartotta; nekem volt legalkalmasabb helyiségem hozzá és egyuttal zongorám is. A bizottság minden tagjának volt valami feladat kiosztva: egyiknek szavalat, másiknak éneksolo, harmadiknak tréfás felolvasás, negyediknek zongora-tanulmány, ötödiknek magyar magántáncz; nekem kellett hegedülnöm, Ézsaiásnak pedig Nabuccóból énekelni a főpap áriáját. «A ki az Urban megbizik». – A többit azután már tudja ön.
– Hogyne tudnám: az első bizottsági ülésen megapprehendált az egyik résztvevő comitétag, a másodikon a második, az ötödiknél már csak önök ketten tartották meg a főpróbát, Ézsaiással.
– Szórul-szóra. Csak azzal a külömbséggel, hogy nem tartottuk meg a főpróbát. Ezen a napon hat tag közül négy küldött kimentő levelet. Mind valamennyi beteg lett. Valóságos epidemia. Csak a tánczos nem talált a maga számára mentséget. Az tánczmester lévén a városban, nem hazudhatta azt, hogy a lába kimarjult.
Az Ézsaiás háromszor is elment a házam előtt, a hosszú száruból pöfékelve; mindannyiszor benézett az ablakon: látta, hogy még senki sincs odabenn, s tovább ment.
Végre besasirozott a tánczmester. Láttam a vigyorgó arczáról, hogy ez is valami gyászhírt hoz. Így csak az mosolyog, a ki talált már valami ürügyet, a minél fogva megretirálhasson.
– Nagysám! Vigasztalhatatlan vagyok! (Tudtam!) Nem lehet föllépnem a concertben. A czigányaink felmennek Budapestre. «Mi dolguk ottan?» – «Hát az egész ország minden czigánybandái összegyűlnek zeneversenyre; Patikárusék, Bunkóék, Rácz Paliék, Berkesék, Salamonék, Dankóék, a mi Csicsánk is ott akar lenni. Czigány nélkül pedig én nem tánczolhatok. – Ki húzza el nekem a lábam alá a «bihari kesergőt?» – «Majd elhúzom én!» – «Ah, haha! Az nem jó lenne; egy szál tánczos egy szál hegedű mellett: hisz az valóságos medvetánczoltató komédia lenne».
Erre betoppan az Ézsaiás. Meglátva az ablakon át, hogy már nem vagyok egyedül, bátorságot vett maga is bejönni. Addig nem mert.
(Én közbeszóltam: aligha nem ismerem én ezt a kegyed Ézsaiását. Ezzel történt az meg legatus korában, hogy az egész ebéd alatt a pap leánya mellett ülve, egy szót sem mert hozzá szólni, hanem délután felment a toronyba s annak az ablakából kezdett el kurizálni a szép kisasszonynak.)
– Valószinű, hogy ő volt az. Én aztán ott marasztottam őket ozsonnára, hogy legalább a kávé meg a kuglóf ne veszszen kárba. Ahhoz hozzá is ültek s hozzáláttak az ozsonnához. Falatozás közben meghánytuk-vetettük a módszereket, melyek segélyével meg lehet még tartani a zátonyra jutott jótékony hangversenyt. – Egyszer aztán a tánczmester az órára nézett. «Jézus Mária! Már hat óra! Nekem a főbiróné gyermekeinek a tánczpróbáján kell lennem». Azzal ugrott, kezet csókolt s elpirouettirozott.
Ekkor aztán Ézsaiás is felállt az asztaltól, leverte a kuglófmorzsákat a kabátjáról s azt mondta, hogy «áldás, békesség». – Ez az ő búcsúzási formulája. Azt, hogy «alászolgája», vagy hogy «ajánlom magamat!» soha az ő szájából nem hallotta még a főkurátor sem, de még a superintendens sem, mert Ézsaiás nem alázatos és nem szolga s nem is ajánlja magát senkinek, hazugságot pedig még szójárásból sem mond.
Én aztán az «áldás, békesség» szóra azt mondtam, hogy hát ön is el akar menni? Önnek csak nincs iskolája este hat órakor?
– Az nincs. De hát minek maradjak itt, ha nem lesz énekpróba?
– Hát én nálam épen csak énekelni lehet az embernek?
– Embere válogatja. Felelt rá Ézsaiás.
– Hogyan értsem ezt? kérdezém nagyot bámulva.
– Hogyan értse? mondá ő, a pipaszárával ütögetve a csizmaszárát. Hogyan értse? Hát nagyon jól értheti. Ha egy fiskális, egy doktor, egy földesúr idejön a ténsasszonyhoz s itten mulat, akár muzsikaszó mellett, akár a nélkül, hát azt a kutya sem ugatja meg érte, de ha a rektort látják ide bejönni délután öt órakor s aztán azt látják, hogy itt maradt utolsónak, mikor a többi vendég mind elment, hát abból olyan lárma lesz Izraelben, hogy engem megköveznek érte.
– Olyan rossz hirben állok én?
– Én nem mondtam, hogy a ténsasszony rossz hirben áll. Annyi bizonyos, hogy a verses könyvébe több név van beirva, mint a Trattner Károlyi kalendáriumába. De ez egy szép asszonynak nem árt. Megmondta már Krisztus: «bocsássatok meg neki, ha sokat vétkezett, mert sokat szeretett». De én nekem nem bocsát meg az eklézsia. Ha én jövök hirbe, engem kihordanak a határra, azután mehetek peregrinálni.
– Tehát a kálvinistáknál is van cœlibatus?
– Az nincs, hanem van kánon. A mit kálvinista papnál, rektornál «kánoni hibának» neveznek, az csupa veszedelem. Lehet valaki «aranyszáju szent János», de ha kánoni hibában találják, ott reked «Bergengócziában».
– S ön soha sem esett kánoni hibába? kérdezém én tőle.
– Soha! Viszonzá ő határozottan. S egészen vörös lett az arcza. Olyan büszke volt arra, hogy ő erényes.
(S ez valami új dolog ugy-e? szóltam én közbe, a mi még nem volt a világon. Egy férfi, a ki erényes s azt nem szégyenli bevallani!)
– «Unicum!» Én pedig erre a szóra megfogtam a kezét és visszatartóztattam. A szemeiből láttam, hogy először érzi asszonykéz szorítását. Ön őszinte volt, én is az leszek. Ön nem közelíthet más nőhöz, mint a kit az oltár elől hozott haza. Hát vegyen el engem feleségül.
Még csak meg sem volt lepetve ettől a szótól. Az arcza mozdulatlan maradt, mint a bálvány.
– Azt könnyű megtenni, csakhogy «respice finem!» «Ember teszi a fogadást, agg eb, ki megállja». És én nem vagyok olyan ember, mint más. Én nehéz természetű ember vagyok. Velem nem lehet úgy tenni, mint a nagyuri férjekkel, a kik az ujjaik között nézik el a feleségeik kikapásait. Ha én a ténsasszonyt feleségül veszem, akkor vége van a bálozásnak, a csélcsapságnak, a kurizálásnak, a kacsingatásnak. Én nálam nem bőjtöl az asszony, de nem is torkoskodik! – Én nem ismerem a tréfát. – Látja a ténsasszony itt a kezemben ezt a törökmeggyfa pipaszárat? – Ha az én feleségem lesz s én magát valami csalfaságon kapom, hát én összetöröm ám ezt a törökmeggyfa pipaszárat magának a hátán.
(Nevetnem kellett. «És kegyed szép gyámleányom elvette a rektort, a törökmeggyfa pipaszárral együtt!»)
– Vettem volna, de nem adta ám meg magát. Azt mondtam neki, hogy alávetem magam a legszigorúbb erkölcs-szabályoknak, s ha megszegem a hűséget, nem bánom, verjen meg.
(«Ezt már a paraszt asszonyoktól tanulta kegyed. A paraszt menyecske addig nincs is teljesen megelégedve a párja szeretetével, a míg az egyszer jól el nem döngette. Ez is valami új neme az élvezetnek kegyedre nézve, tudom!)
– Még ez sem hódította meg; semmiképen nem volt rávehető, hogy mellém üljön a pamlagra, sőt egyre czurukkoltatta a székét, a melyre letelepedett, a mint azt látta, hogy ostromlom. Végre kirukkolt az öreg ágyúval.
– Lássa, édes ténsasszony, én ismerem ám magának azt a tréfás szokását, hogy nem szeret sokáig egy fészekben ülni. – Úgy tesz a kedveseivel, hogy «adom s veszem». Ma itt, holnap amott. Ha megtörténik az, hogy én kegyedet valami rakonczátlanságért férji jogomnál fogva érzékenyen megfenyítem, akkor kegyed majd megszökik tőlem, itt hagy a faképnél. Én nekem aztán megvan a csúfságom. Nem olyan ám egy kálvinista rektornak a sorsa, mint más halandó emberé. Ha engem a feleségem elhágy: én a csúfságtól az ekklézsiámban meg nem maradhatok. Nekem is futnom kell innen. Ki vagyok taszítva az egész emberi társaságból. Pedig én nagyon meg vagyok elégedve a mostani conditiómmal. – Van hatszáz forint készpénz fizetésem. Azonkivül a datiám, a lukma, meg stóla felmegy másik hatszáz forintra. Megélek tisztességesen. Én ezt mind nem tehetem föl egy kártyára.
Erre én egy nagyot mondtam:
– Hát hallgasson ön rám; nekem van akkora tőkepénzem, a mely önnek a mostani fizetésével egyenértékű kamatot hoz: huszonötezer forint. Én ezt az egész összeget lekötöm önnek móringba, s kész vagyok azt elveszteni, arra az esetre, ha önt valaha hűtlenül elhagynám.
(S még erre a szóra sem capitulált az Ézsaiás? kérdeztem én Erzsikétől.)
– Három napi meggondolási határidőt kért. Én rögtön idesiettem önhöz, hogy a gondnokság megszüntetését bejelentsem.
– Tehát még két napja van Ézsaiásnak a meggondolásra. Remélem, hogy megszállja a szentlélek s nem áll kötélnek.
– Hát ön nem helyesli az elhatározásomat?
– Én is szeretem az igazmondást, egy kissé a jósláshoz is értek. Nem bánom, ha kegyed a jövendőbeli férjének leköti bánatpénzül az összes tőkepénzét, még a házát is.
– Olyan ember az, a ki azt megéri!
– Elhiszem. Kegyed ebben szaktudós! De arra az egyre kérem még is, hogy a háza melletti kertet tartsa meg a saját rendelkezésére.
– Minek?
– Azért, hogy tele ültethesse török meggyfával, mert a hogy én ismerem a kálvinista rektor természethistóriáját, úgy tudom, hogy a mit az egyszer megigér, az azt meg is tartja; – a hogy pedig a «tengerszemű hölgyek» természetrajzát ismerem, azt hiszem, hogy kegyed arra nagyon sokszor rá fog szolgálni!
Erre a szép asszony felugrott a székemből, mérgesen.
– Maga goromba szörnyeteg! Nem költő, hanem garabonczás! Jól tették, hogy becsukták! Most beszéltünk egymással utoljára az életben!
S azzal ott hagyott: elszaladt.
Én pedig nagyot sohajtottam.
– Ne adj Isten, hogy még egyszer visszatérjen!
Mikor kiszabadultam, egy ujság hymenhirei között olvasám, hogy csakugyan végbement a házasság. A takarékpénztárból tudósítottak levélben, hogy az eddigelé gyámleányom nevére szóló összeg annak a férje nevére lett átirva.
… No! Valahára megkapta hát Erzsike is a férjek non plus ultráját. Mert valójában az a férfi, a ki harminczkét éves koráig kánoni hibában nem találtatott, a superlativusa a kincseknek, egy olyan asszonyra nézve, a ki annak az értékét meg tudja becsülni.
XX. FEJEZET.
GYÓNÁS.
Hát bizony végesvégül csak meg kell gyónnom, hogy volt énnekem egy szeretőm, a ki miatt hűtelen voltam nemcsak a feleségemhez, de még a muzsámhoz is, a ki körülhálózott a pókfonalaival s a szívem vérét kiszívta; a ki lefoglalta magának a legjobb gondolataimat; a kinek utána szaladgáltam az ország egyik szélétől a másikig s igavonó rabszolgája voltam. Gyakran a fél vagyonomat elvesztegettem rá, s vakon rohantam a bajba érte. Tűrtem miatta szidalmat, átkozódást, gyalázatot. Koczkáztattam érette az életemet, szabadságomat.
Néha, mikor megsokaltam a zsarnokságát, megpróbáltam elszökni tőle, de megint csak visszacsábított, nem eresztett szabadon.
S még ha valami szép menyecske lett volna; de egy csúf festett képű vén banya, kaczér, hűtelen, csapodár, rossz nyelvű, rágalmazó, hazug; a kinek az egész világ udvarol, s a ki minden udvarlóját bolonddá teszi; a hány kedvest számlál, annyiféle divatot hord.
Verje meg a ragya! Úgy hívják, hogy «Politika».
Volt egy esztendő, a mikor különösen az őrülésig bele voltam bolondulva. Mindent megtettem a kedvéért, a mit csak kivánt. Összeveszített egy igen jó barátommal, a ki jobb kezem volt a hirlapomnál. Egy másik jó barátommal pisztolypárbajt vivatott velem, a ki soha sem vétett nekem, s én sem vétettem neki soha, mindig becsültük egymást. «Politika» így kivánta s nekünk lövöldöznünk kellett egymásra. Aztán neki ingerelt egy harmadik jó barátomnak, a ki igen derék ember volt és magyar miniszter, hogy buktassam meg a választásnál. És én azt a derék embert megbuktattam, a kit tiszteltem, szerettem, becsültem. Így kivánta «Politika». Micsoda parádéja volt, mikor a diadalszekéren vihetett magával! Elhitette velem, hogy most én vagyok a leghirhedettebb ember az országban! – Meg is fizettette a kegyeit! Micsoda «petit souper»-k! ötszáz emberre! Milyen corso! Kétszáz hintóval. Hát még a toilettjei! Egyébbe sem akart öltözni, mint ujon alapított hirlapokba, s bebutoroztatta magának velem a «Népkör»-t. – Cora Pearl nem ruinálta úgy az imádóit, mint az a vén courtisane engem.
Hanem hát akkor egészen bele voltam bolondulva.
A nagy diadalom után csak úgy záporlott hozzám a sok üdvözlő távirat, levél. Megbuktattam egy minisztert! Nagy triumfus az! A ki csak valaha ismerősöm volt valahonnan, mind meglátogatott e fényes siker után. Régi iskolatársaim ráemlékeztek, hogy valaha együtt birkóztunk a kollégium udvarán. Az autogrammjaim iránt feltámadt az élénk kereslet. – És én mind erre büszke voltam.
Úgy, hogy meg sem lepett, mikor egy délután egy ilyen feliratú látogatójegyet hoztak be hozzám: «Medvési Ézsaiásné».
Nagyon természetes, hogy ő is meglátogat. Dicsőségem napsugárai felolvaszták a neheztelés jegét! Már ekkor hat esztendeje mult, hogy nem láttam.
Képzelem, hogy elhízott azóta! Jól tartva, semmi gondtól nem üldözve, semmi szenvedélytől nem háborgatva, csak az a sorsa lehet a szép ideálnak: meghízni.
Annál jobban megdöbbentett aztán, mikor megláttam őt. Egészen le volt soványkodva. A régi divatú öltözet, a mi teltebb idomokhoz volt szabva, csak úgy lógott rajta. A hajdan oly piros, derült arcz hosszukás lett és szintelen, a csalfa szerelem-gödröcskék helyén komor redők, melyek az áll alatt összefutnak. Csak a szeméről lehetett ráismerni: azok a régiek voltak.
Mikor engem meglátott, erőltette a mosolygást, de látszott, hogy az nagy munkájába kerül.
Én soha sem tartom jónak valakitől, a kinek az arcza nagyon megváltozott, azt kérdeni, hogy «talán beteg volt?» de ő maga hozta elő.
– Nagyon megváltoztam úgy-e? Csoda, ha rám ismer. – Nagyon beteg voltam. Most is orvoshoz jöttem be. Negyednapos lázam volt, a mit a mi városunkbeli orvosok nem birnak elmulasztani.
– De külömben meg van kegyed elégedve?
– Nem vagyok. Azt hiszem, hogy a testi bajom is azért olyan makacs, mert a lelkemmel nem vagyok rendben.
Megkérdeztem, hogy mi baja van?
– Épen azért jöttem önhöz, hogy elmondjam. Ön volt az mindig, a ki nekem jó tanácsokat adott s én voltam az, a ki azokat soha sem fogadtam meg. Lehet, hogy most sem fogadom meg, de legalább megkönnyebbül a lelkem vele, hogy elmondtam. – Nekem van egy titkos vágyam, a mi régóta megtölti az egész lelkemet: azzal alszom el, azzal kelek.
– Mi vágy lehet az?
– Ha az arczomra tekint ön, elgondolhatja, hogy az nem valami bűnös indulat.
– És mégis titkolni való?
– Az. Én azzal a gondolattal járok-kelek, hogy katholikussá legyek.
Engem úgy meglepett ez a szó, hogy bámulatomban nem tudtam rá mit mondani.
– Ez elhatározott szándékom. Lelkemnek csak az adhat megnyugvást itt a földön, s üdvözülést az égben, ha áttérhetek a katholikus hitre.
– S hogyan támadt kegyedben ez az elhatározás? hisz a városban, a hol lakik, nincs is katholikus templom.
– De van a közelében egy zárda; egy szép csöndes kies helyen. Én oda el szoktam járni, mikor nem veszik észre. Eleinte csak a véletlen, a kiváncsiság vitt be a templomba, mikor a szent hangokat meghallottam az ajtón keresztül; most már az áhitat vonz oda. Ah mennyivel magasztosabb hely ez, mint a mi rideg imaházunk. Bárhova tekintek, megdicsőült alakok csoportjait látom, a kik áldanak, hivogatnak. És azok a magasztos hangok, a mik az égből tetszenek jönni, majd angyalok kardalában egyesülnek, ismeretlen, óhajtott világba ragadják a lelkemet; aztán az a méla csend, a mit csak az ünnepélyes csengetyűszó szakít félbe, s aztán magának a papnak az alakja, a ki mint egy földöntúli lény, az oltár előtt beszél olyan nyelven, a mit az emberek nem, csak az Isten ért meg. Mikor kijövök ebből a templomból, azt hiszem, hogy én is az Istennel beszéltem.
Én elgondolkoztam, hogy mi lehet ez?
A nő megsürgetett.
– Mit tanácsol ön? Mit tegyek? A lelkem kényszerít rá.
– Kedves barátném! Azt tudja ön, hogy én protestans vagyok. Mint ilyen, szabadelvü és jóindulatú minden más vallás iránt. Én senkit sem biztatok hitének megváltoztatására; és senkit le nem beszélek róla. A katholikus vallást igazán tisztelem. Ritusát magasztosnak, fenköltnek találom. Szertartásaiban sok fenséges, sok eszményi van. Ha katholikusnak születtem, neveltettem volna, igen buzgó hive volnék az egyháznak. – De a kegyed helyzetében, hogy lehessen a kitérési szándékát helyeselnem? Nem gondol kegyed arra, hogy a férje belső tisztviselője a kálvinista hitközségnek?
– Hisz épen ez idegenít el a vallásomtól. Hogy ott vagyok a tűzhely mellett, a hol az úr vacsoráját főzik. Milyen prózai közöny az, a mivel ezek a mi «belső embereink» szent hivatásukat teljesítik. Az ima, éneklés, predikáczió robotszerű munka náluk. A kik maguk nincsenek ihletve, hogy osztanának másnak malasztot? Ezek csak gúnyolni, csak csúfra emlegetni tudják a mások vallását; a magukét pedig megvetik.
– De gondolja meg kegyed, hogy egy protestáns néptanító hivatalát veszti, ha annak a felesége hitéből kitér.
– Ő a testi nyugalmát veszíti el; de én a lelki nyugalmat.
– Édes Erzsike! Én meg tudom érteni, hogy egy nő, a kinek az idegei túlérzékenyültek, a puritán egyszerűséget nem találja vigasztalónak. Ha kegyed az igaz áhitatban keres menekülést: szerezze meg Albach imakönyvét; az katholikus imakönyv. Abban meg fogja találni mindazt, a mi fenséges, magasztos, Istenhez vezető a katholikus hittanban foglaltatik. Imádkozzék abból, mikor egyedül van: mikor senki sem látja.
– Ez engem ki nem elégít. A vallás nem csupán imádkozásból és éneklésből áll.
– Hát talán a külső szertartások pompája hat kegyednek a kedélyére?
– Ez legkevésbbé. Van a katholikus vallásnak egy intézménye, mely annyira magasztos, annyira vigasztaló, hogy ez magában elég volna arra, hogy mindenütt elterjedjen a kerek földön, a hol csak szenvedő emberek vannak: a kiknek egyéb is tud fájni, nem csak az ütés és harapás. Ez a gyónás. – Nagy hiba volt Kalvinus Jánostól, hogy ezt meg nem tartotta a hivei számára. Nem ismerte a sziveket; különösen az asszonysziveket. – Nincs annál nagyobb szenvedés, mint mikor éjjel-nappal hordunk a lelkünkben egy rossz gondolatot, a mely üldöz, kisért, – s azt nem mondhatjuk el senkinek. A katholikus asszony talál kétségbeesésében vigasztaló szót, elbukásában felemelő kezet; annak van menekülése az önvádak elől; az, ha vétett, kérhet bűnbocsánatot s a lelke megkönnyebbül vele. De ki old fel engem? Kinek mondjam én el azt, a mi belül kínoz?
Szemei mereven néztek, mint a hagymázos álomlátóé, a ki egész rémvilágot lát maga előtt, melyet mások nem látnak, mig ugyanakkor óva emelé fel a mutatóujját, száraz, felcserepesedett ajkai elé, mintha vissza akarná tartani a hallgató fájdalom szavát.
Nagyon megszántam. Nem kellett mondania: az arczvonásai elbeszélték, mennyit kellett szenvednie életének utolsó fordulata óta.
– Édes barátnőm! Ön engem régóta ismer. Tudja, hogy mindig jóakarója voltam. Ha önnek van olyan nehéz gondolatja, a mit meg kell gyónni: mondja el nekem. A protestansoknál minden ember pap. Ez a mi alaptételünk. Gyónjon meg nekem.
Olyan csodálatosan mosolygott, – miként egy beteg szokott mosolyogni, a kit az orvosa azzal biztat, hogy meg fog gyógyulni; ő pedig gondolja magában: «várj csak! majd megtréfállak én téged. Meghalok!»
– Ön igazán elfogadná az én gyónásomat?
– S fogadom önnek, hogy épen úgy megtartom a gyónástitok szentségét, mint egy felszentelt pap.
– Legalább addig, a mig én életben vagyok. Azután nem bánom mondja el; hirdesse ki. Felhatalmazom önt rá, hogy ha meghaltam, irjon rólam regényt; ilyen regényt, mint az enyim, nem irt még ön soha. De addig el ne mondja senkinek, a mit ma tőlem hallani fog! Senkinek! még a feleségének sem! Megigéri ön? Férfiui szavát adja rá?
– Barátném! Ez az én keblem egy kriptája az eltemetett titkoknak. Az ön titka nagyon csendesen meglesz a többi között.
– Azt elhiszem, hogy a gyónás titkát épen úgy meg fogja ön őrizni, akár egy pap; de hát feloldani tud-e ön aztán?
– Ahogy ember feloldhat embert.
– No hát hallgassa meg.
Azzal odahajolt a fülemhez, forró lehellete égeté az arczomat a míg suttogott.
– Meggyónom önnek, hogy én «meg akarom ölni az uramat!»
Megrettenve tekinték a szemébe. Sárkánytűz lövelt elő azokból. Ez a gondolat «élt»!
– A mit mondtam, azt meg is teszem, – mondá, s vékonyra szorította össze az ajkait, mig a szemeit felnyitá kerekre, fenyegető villogással.
– Az Istenért! Minő gondolat ez?
Ekkor aztán kárörvendő gúnymosolylyal tekinte rám.
– No úgy-e? Nem pap ön! Nem tud bűnbocsánatot adni?
– Bizonyára a pap se tenné azt. A pap csak a megbánt vétekért adhat vezeklést, de nem a szándékolt bűnre indulgentiát. A pap is csak azt mondaná önnek, a mit én: hogy szálljon Istenhez és tisztítsa meg a lelkét ettől a sötét gondolattól. Hogy tudott ez önnek a lelkében megfogamzani? abban az áldott jó lélekben, a mely mindig csak szeretett, soha sem gyűlölt.
– Úgy-e bár? Ilyennek ismert engem? Bolondja voltam a szeretetnek. – Önnek van egy elbeszélése, a mit én még leány koromban olvastam, abban elbeszéli egy háborodott sziv, hányféle módja van az élet kioltásának: a többek között az is áll ott, hogy ha a nádmézet sokáig állni hagyják, mig az megrothad, akkor az halálos méreggé változik át. Hát a mi «azt» a mézet illeti, a mivel egy szegény, könnyen hivő asszonynak a szive tele van, arra nézve az ön háborultjának az állítása igaz; hanem a valódi nádmézre nézve nem igaz. Azt próbáltam, nem igaz.
– Egyik sem igaz. Ne higyje el. Nincs az a tengere a keserüségnek a hitvesi életben, a mit egy cseppje a szeretetnek újra meg ne édesítsen.
– Oh, azt az ön képzelete utól nem birja érni, a mit én szenvedek. Gúny, megaláztatás a mindennapi eledelem. Gyanú kisér minden lépésemen. Ha szólok, a szavamat magyarázzák félre, ha hallgatok, a némaságomért dorgálnak, ha sirok, a könnyeimért fognak vallatóra.
– Sejt valamit talán kegyednek a férje a vallásváltoztatási eszmejárásáról?
– Annyit megtudott, hogy én a kolostorhoz többször ellátogattam; hogy egy szerzetessel többször beszéltem. Istenre esküszöm, hogy a vallásról, az áhitat dolgairól beszéltem vele! Semmi másról. És ő minő csúfsággal vádol e miatt! Azóta délben, este azzal mérgezi meg minden betevő falatomat, hogy a mi csufondáros nótát csak tud a barátokról, meg azokról a menyecskékről, a kiknek a csuha és a faczipő az ideáljuk, azt mind eldanolja előttem. Mikor hazajön, már künn a folyosón hallom a nótáját: «Hej az én rózsám a barát! Tartja a létániát!»
– De hát ezt ne vegye kegyed olyan tragice. Biz ezeket a gúnydalokat éneklik időtlen idők óta: ezek nem a kegyed boszantására lettek kigondolva a férje által. Nevessen érte a szeme közé, s azzal el lesz hallgattatva.
– Jól van! Hát az, a mit az én kicsufolásomra tesz, az legyen neki megbocsátva; de a mióta sejti a lelki állapotomat, mindent elkövet, hogy az áhitatomat megzavarja. Ha délben, este, mikor a zárda harangszava áthangzik hozzánk, én önkéntelen összeteszem a kezemet, ő felkaczag rá: «hahá! te harangszóra imádkozol?» – A kálvinisták nem harangoznak déli imára, sem az angelust nem csengetik meg. – És az nekem olyan nagyon fáj! Jobban, mintha sárba dobnák a kenyeremet, hogy úgy egyem meg. Ez a folytonos gúnyolódás úgy tapad hozzám, mint a deget: megfullaszt, émelyegtet. Olyan érzést támaszt, mintha egy enyvtengerben kellene úsznom. Minek beszéli előttem azokat a maszatos adomákat a szent alakokról? – A minap, egy szombaton, egész délelőtt esett az eső, én nekem ki kellett volna mennem a városba. Ő vette észre a nyugtalankodásomat s nevetve mondá: «Ne búsulj, asszonyi állatom! Délutánra kitisztul; mert a szűz Mária akkor szárítja a Jézuskának a vasárnapra felvevő ingecskéjét!» – Szerencséje, hogy kiment a szobából, mert közel voltam hozzá, hogy a kést a szivébe döfjem!
Én csitítottam a felindúlt hölgyet; hogy az bizony ámbátor nem valami áhitatos tréfa, de hát nem az Ezsaiás találmánya; ez a szombat délutáni napkisütés, a maga indokolásával, általános szójárás a magyar népnél s komolyan véve nincs benne valami kegyeletsértő; mert hisz azt a mindnyájunk által tisztelt, szent alakot úgy mutatja be, mint gondos anyát, népies felfogásban.
– Nem szeretem, ha nevét a szájára veszi. Egy régi cselédemet csak azért küldtem el, mert «Marcsa» volt a neve s az uram mindig úgy kiáltotta be, hogy «Mária!» Olyankor mintha mindig tőrt szúrt volna a szivembe.
Láttam, hogy ez a nő csakugyan szenved. Ennek valami heroicus gyógykezelés kell.
– Édes barátném. Én nem tudom a kegyed férjét kárhoztatni. Ő rá nézve lét és nem lét kérdése ez a kegyed vallásos rajongása, a mit erősen előmozdíthatott a hosszas, ideggyöngítő betegség s a mediczinák, a miket a provinciális doctorok kegyeddel összeitattak. Ha kegyed a szentekbe kapaszkodik, a szegény Ézsaiásnak kiesik a földteke a lábai alól. Kegyetek egymáshoz vannak kötve. Kegyed az által, hogy más templomban keresi a mennyországot, otthon a saját házában a poklot installálja. Hisz a férje, ha azt a szándékát megtudja, dühös őrült lesz s kegyedet széttépi! – Menjen kegyed fürdőkre és igyekezzék az idegeit megerősíteni.
– Hm, hm. Ön nem ismeri az én bajomat. Azt gondolja, az csak olyan asszonyi baj, a minek fele affektálás. Nézze meg ezt a reczeptet. A leghiresebb fővárosi orvos irta a számomra. Hozzá mentem, megvizsgált; azt mondta, hogy azok a falusi orvosok nem helyesen gyógykezeltek. Teletömtek chininnel. Pedig a bajomnak nem az a gyógyszere, hanem ez itt ni. Olvassa el.
Én a reczipén e szót olvastam: «arsen».
– Az orvos azt az utasítást adta, hogy első nap vegyek be hat cseppet belőle, aztán minden nap egy cseppel többet, fel húszig, aztán megint lefelé cseppenkint kevesebbet, hatig. A lázam nem fog visszatérni többé. De szigorúan a rendelethez tartsam magamat: mert ez igen komoly szer. Úgy-e az?
– Az.
– Már el is készíttettem, itt a józsefvárosi gyógyszertárban.
Azzal elővonta az üvegcsét a zsebéből és megmutatta.
– Ez nekem való. – És most azután sorba járom ezzel a reczepttel a fővárosnak mind a tíz patikáját s mindenütt megcsináltatom azt a szert. Tízszeresen csak elég lesz!
Én elszörnyedve ragadtam meg a kezét.
– Mit akarsz tenni, szerencsétlen! orgyilkos akarsz lenni? A férjednek a testét mérgezed meg, nekem pedig a lelkemet? Én valahányszor rád gondoltam, a régi tiszta szerelemben megdicsőülve láttalak magam előtt, s most az utálatot, a förtelmet akarod ennek a helyébe állítani? Add ide azt a recipét!
A nő elrémülve, rám meredt szemekkel, minden izében reszketve rogyott térdeire, s mikor azt mondtam neki: «eddig az imádságaimba foglaltalak, azt akarod, hogy ezután megátkozzalak?» akkor elkezdett mosolyogni.
– Ön először tegez életemben… Megengedi, hogy viszonozzam? Nem! Nem tehetem. Nem jön ki a számon ez a szó. Ne emeljen fel. Hadd térdeljek még itt. Csak sírni tudnék, de nincs már könnyem. Itt van ez a reczept. Tegye el. Őrült vagyok. Nem tudom, mit beszélek. Igaza van. Ha nekem fáj az élet, akkor nekem kell meghalnom.
– Az is bűn, a mit most mondasz! A lelket, az istenszikrát, nem azért adta nekünk az ég, hogy azt visszadobáljuk neki. Tanulj megnemesülni a szenvedésekben. Mindenkinek megvan a maga keresztje, a mit Isten rámért, viseli mindenki; egyedül a saját fiának a vállára tett az Isten oly nehéz keresztet, hogy összerogyott alatta. Ha hinni akarsz a szentekben, kövesd a példájukat! Légy martyr, ha Isten úgy akarta: – ez az igazi pápista vallás.
A térdein csúszott utánam, úgy köszönte meg a dorgálásomat.
– Oh mi jó volt, a mit ön mondott! Már tudok sírni ismét. Nem fáj úgy a szivem. Ön nem irtja ki az emlékezetemet a lelkéből; ön engem védelmez. Ön megtisztít engem a sártól, a salaktól, a miben fetrengek. Ön azt mondta, hogy imáiban megemlékezik rólam. Oh ne felejtsen ki ezután sem. Én is megtanulok imádkozni. Megveszem Albach imakönyvét. S aztán majd azt képzelem, hogy valahol mégis csak találkozunk, a hol senki sem tudja, csak a jóságos Isten!
Én aztán nagy nehezen elhagyattam vele a zokogást. Aztán elláttam mindenféle jó, házisütésű tanácscsal, hogy a jó asszonynak hogyan kell alkalmazkodnia a férjéhez, nem kell annak a hibáit biráló szemmel itélgetnie. Igyekezzék kedvében járni inkább. Hozza el egyszer hozzám, hadd ismerkedem meg vele. Talán, ha én hatok rá: ő is fog engedni a rigolyáiból. Lehet, hogy bizhatok rá valami szellemi munkát, a mi lelkének nemes elfoglalást ad, felkölthetek benne tán valami ambitiót, a mi cynismusából kihüvelyezi. Hiszen becsületes, jó ember az, a kinek csak irányadóra van szüksége, hogy előre haladjon.
A sok jó utasítást mind csendesen, fejbológatva fogadta az én tengerszemű hölgyem. Annyi hálát tudtak kifejezni a szemei. Úgy tetszett, mintha az arcza is visszanyerte volna az én szavaim hatása alatt az elvesztett pirosságát.
Ah nem! Hiuság! Nem az én szavaim tették azt. – Valami más.
Felállt, felegyenesedett, rendbeszedte magát.
– Jól van. Megfogadom. Türök, engedelmes leszek. Leteszek minden rossz gondolatról. Megmutatom, hogy tudok jó feleség lenni. Ön meg lehet felőlem nyugodva. – Hanem egyet mondok önnek. Az az ember engem azzal fenyeget, hogy megver. Ha ezt meg találja tenni, akkor Isten legyen irgalmas neki is, nekem is!
Most már tudtam, hogy miért pirúlt úgy ki az arcza.
– Ha engem az uram csak egy ütéssel is meggyaláz, esküszöm a boszuálló Jehovára, hogy én felkapom a vadászfegyverét és agyonlövöm!
Azzal kifutott a szobámból.
Úgy jött nekem, mintha utána kellene kiáltanom: «ne menj többet haza, szerencsétlen asszony!»
Későn volt. Már kinn volt a kapun.
Eltünt előlem, mint az álomlátás.
XXI. FEJEZET.
MÁRIA-NOSTRA.
Hejh, de tenger idő mult el azóta, hogy ez történt. Idestova húsz esztendeje lesz! Elszédülök, ha visszatekintek rá.
De sok rossz esztendő; de sok nemszeretem-nap.
De sokan elköltöztek mellőlem, a kiknek öröm volt az élet, a kikre mosolygott a jövendő. És én itt maradtam.
Alig találkozom már egy-egy magamhoz hasonló ősz alakkal a régi fényes időkből, a mikre jól esik még visszaemlékezni s elmondani: «nem így volt az régen!»
… Néhány évvel ezelőtt sorra látogattam a hazai nagy államfogházakat. Voltam Szamosujvárott és Illaván, a hol a bűn aristocratiája van összegyüjtve. Mindazok az alakok, a kik tíz éven felül terjedő fogságra vannak elitélve, a halálbüntetésből kegyelem útján élő-halottakká téve. Érdekes tanulmány az emberi élet éjszakájából.
Meglátogattam Mária-Nostrát is. Ott a női elitéltek vannak.
A felügyelést apáczák végzik.
Látogatást csak miniszteri engedély mellett szabad tenni e fegyházban.
Ott példás rend uralkodik: a fegyencznőkkel igen jól bánnak.
Végig vezettek a nappali termeken, a hol a fegyenczek munkával vannak elfoglalva.
Egy hosszú teremben csupa fehér ruhát varrnak. A finomabb munkát végzőknek külön asztalkájuk van.
Egy ilyen asztalka előtt megálltam: egy nő varrt valami gyermekruhát.
Az a szabály, hogy mikor a látogató (a ki csak magas engedély mellett jöhet ide) megállt egy fegyencznek az asztalánál, ez tartozik rögtön felállni a helyéről s akár kérdezve, akár kérdezetlenül elmondani, mi vétségért s mennyi időre lett elitélve.
Ő is felkelt, mikor előtte megálltam.
Olyan fehér volt már a haja, mint az őszi ökörnyál, de a szemei most is a régi színváltozó tűzben égtek; még most is lángoló tengerszemek!
Komoran, egyhangúan elmondá, a mivel tartozott:
– «Megöltem a férjemet. El vagyok itélve élethosszig tartó fogságra».
Élethosszig! – S az élet olyan hosszú!
– Nem tehetnék önnek az érdekében valamit?
– Köszönöm. – Jó nekem itt. – Nincs mit keresnem a világban.
Azzal visszaült a helyére s folytatta munkáját.
Szegény kis Erzsike.
Tavaly kaptam a haláláról értesítő levelet.
Az volt a kivánsága, hogy ezt velem tudassák; senki mással.
Szegény kis Erzsike! Most már én is feloldhatlak vétkednek terhe alól, a hogy a szent atyák mondják:
– – Ego te absolvo, ab omni vinculo, excommunicatione, suspensione, et interdictione, quantum possum, et tu indiges – ego te absolvo! Amen.