A tisztesség nevében

Ezzel Hernyány megnyerte a partiet, a többit úgyszólván Flóra csinálta meg. A theánál tervelgették a jövőt. Hernyánynak még csak ennyit kellett mondania:

– Még holnap megszerzem a szükséges papirokat.

– Miféle papirokat?

Hernyány édes, szerelmes pillantással nyujtotta kezét a kis asztal fölött Flórának:

– Hát, ami kell – az esküvőnkhöz.

Flóra fölugrott, kezét a szivéhez szorítva.

– El akar venni?

Hernyány csodálkozó, ártatlan arczot vágott.

– Hiszen szeretem!

– Nem, nem, lehetetlen! – kiáltott Flóra, inkább a maga édes gerjedelmét akarván lebirni, mint a férfival ellenkezni, – lehetetlen, lehetetlen.

Hernyány büszkén emelte föl fejét.

– S ugyan ki tilthatná? A rokonaimnak semmi közük hozzám, a világgal szemben meg tudok tisztességet szerezni a feleségemnek.

– A feleségemnek! – ismételte elbűvölve Flóra.

Hernyány megmaradt a büszkeség poseja mellett.

– Avagy azt gondolta, hogy szerelmem megtürné az eddigi viszonyt? A szeretője legyek, avagy ön a kedvesem! Soha! S bár értem habozását, mely becsületére válik, nekem nem szabad haboznom.

A felesége! Ime, most itt a válságos pillanat s Flóra emlékezett ugyan reá, hogy az ilyen ajánlatot ő csak a szerelem bizonyságának tekintené, de soha el nem fogadná, ám annyira csábos volt az a boldogság, hogy nem volt ereje ellentállani. Forró, édes könyek között, szó nélkül engedte át magát Hernyány csókjainak, aki nem nyomhatott el egészen egy fanyar mosolyt, mert biztosan számított a Flóra ellentállására.

– Meg vagyok fogva, – gondolta, – de hiszen majd csak kivágom magamat.

S hirtelenében eltalálta, hogy kell a játékot a változott körülményekhez képest folytatni.

– Egyelőre azonban, – szólt »menyasszonyához« – mély titoktartást kérek. Ki kell várnom még azt a pozicziót, amelyről hathatósan meg tudjam védeni a világ ellen.

– Menjünk innen, idegen országba, vagy vidékre, ahol nem ismernek. Van egy szép birtokom Bácsligeten, zavartalanul megélhetünk ottan.

– Szökjem? Szégyeljem önt? Ohó, nem ismered akkor Hernyány Györgyöt. Itt maradunk és büszkélkedni akarok nőmmel. Azt se mondhassák, hogy csak a feleségem férje vagyok. Sohasem bántott a nagyravágyás, de te érted akarok valaki lenni. Még pedig a legközelebbi időben.

– És mi? – kérdezte Flóra feszülten.

Hernyány könnyedén nevetett.

– Volnék is valami, ha volnék, negyedéves jogász. Nincs diplomám s nem értek semmihez. E szerint nem marad más hátra, mint hogy képviselő legyek.

– Ez igaz, pompás eszme, – szólt Flóra és rejtelmesen mosolygott. – Tökéletesen igaza van.

Hernyány meg nem is akart egyebet. Tudta már, hogy a többivel neki nincs dolga, elvégzi azt Flóra, hogy a mandátumot tálcán prezentálják neki.

Sőt több is történt, amire nem is gondolt.

– Mondjad csak, édes, a képviselőséghez választói jogosultság is kell. Fizettél valaha adót?

– Amióta nagykoru vagyok, bizony egy krajczárt sem, erre nem is gondoltam. De majd gondolkodom rajta, mint lehetne ezen segíteni. Azt hiszem, egy fél esztendő mulva lesznek a választások, addig egyengethetem az utamat.

– Minden bizonynyal – szólt Flóra és ismét ajkán volt az a rejtelmes mosolygás.

– Hisz ez az asszony valóságos csudakincs! – gondolta Hernyány, mikor éjfél után elbucsuzván Flórától, az orfeumba ment. – Ki se kell mondanom kivánságomat, már teljesíti. Alig telik le egy pár hónap s Flórika lelkem azzal lep majd meg, hogy minden megtörtént, csak tessék elmondani a programmbeszédet. Természetesen, nagyon meg leszek lepve. Hiszen csak nem rontom el szegénynek az örömét!

Az orfeum nagy nézőtere félig homályban volt már, de a másik kivilágított részén, egymástól némi távolságban, ültek az asztal körül Budapest élni tudó urai, művésznők társaságában. Itt is volt tout Budapest, a modern élet előkelősége és salakja. Fiatal mágnások és öreg kitünőségek, egysorban a sikkasztó magánhivatalnokkal s a börze hiénáival, emberekkel, akik sietnek vad orgiákban tuladni a pénzükön, mely holnap talán már nem az övék. »Csak az van, amit elköltünk.« Ez a börze-bonvivantok jelszava, mely szerint élnek, mig meg nem perdül fölöttük a dob s lesz belőlük börziánerből börze-galoppin, vagy Amerikába igyekvő kéjutazó.

Itt találta meg Hernyány is az ő kis eliziumát.

Adolf, a pinczér, horgas orra alatt mézédes, alázatos mosolylyal, tartásában azzal a szemtelen meghittséggel, amely csak orfeumi pinczérnél lehetséges, sietett elébe s a szalvétát lengetve, üdvözölte.

– Nagyságos ur, egy uj excentrique, vörös és tüzes, gyönyörü szép.

– Jóllaktam már, – szólt Hernyány, – csak inni akarok.

Valaki a legszélsőbb páholyból integetett neki.

– Szervusz Péter.

– Hozott az isten, Gyurikám, e szende báránykák tanyájára, – szólt Péter, aki nem volt más, mint dr. Bertalan Péter, az orvosi fakultás disze, két kifestett szépség közé szorulva, kiket egy-egy karjával átölelve tartott, mig az egyik pezsgőt öntött a szájába.

– Az egyiket átengedem, – szólt Hernyányhoz, – ha mind a kettőt elvállalod, fizetem a pezsgődet is.

– Csak tartsd meg magadnak, – szólt Hernyány nevetve, – ki vagyok facsarva, mint a czitrom.

– Aztán ki facsart ki, hé? Az a Flóra, nemde?

– Szerénységem tiltja, hogy erre igennel feleljek. Remek egy állat és milyen szerelmes tud lenni, milyen szerelmes!

A lányok röhögtek s ocsmányságokkal kommentálták a Hernyány szavait. Bertalan Péter hátradőlt a székén és behunyta a szemét, majd a nyelvével csettintett:

– Hej, ha ismerted volna – leánykorában.

– Hogyan, te már akkor ismerted?

A doctor bibircsókos orra szederjessé vált, vigyorgó orczája eltorzult a visszaemlékezés izgalmas hatása alatt. Majd csufos röhögéssel ellökte magától az egyik rátehénkedő leányt.

– Menjetek a pokolba, olyan csókot sohase kapok többé, mint az, amit akkor neki adtam.

– Leánykorában? – ismételte Hernyány lihegve.

– Hej – sóhajtott a doctor, mintha valami szép álomra emlékeznék vissza – szép idő volt ez! A pofám akkor is olyan csuf volt s akkor is hátborsózva csókoltak a leányok. Szobalányok voltak akkor, tette hozzá csúfosan, mert nem voltam még a hires doktor s a zsebemben sohse csörgött több husz krajczárnál. No, de Flóra megérte akkor az utolsó husz krajczárt.

– Hogyan, te voltál az az orvosnövendék, aki fölszedte az utczáról?

– Te is tudod? Én voltam, lelkemre mondom, ez volt egyetlen nemes cselekedetem, amit nem bántam meg.

– Meghiszem – nevetett Hernyány – szegény még most is megemlegeti a jóságodat. Hanem mondd csak, szebb volt akkor, mint most?

A doktor kéjesen hunyorgott a szemével.

– Tudod, arra bajos felelni. Szereted-e a félig ért baraczkot? A husa kemény és egy kicsit fanyar, megcsipi a nyelvet, de aki szereti, épen azt az érdességet szereti. Nohát egy olyan félig ért baraczk volt akkor Flóra és egy kicsit lázas is volt, isteni állapot. Nero egy ilyen lényért felgyujtotta volna a világot. Most pedig, de hiszen arról, hogy milyen mostan, te szólhatsz, te, te szerencsés utód!

– Ma érett baraczk, – röhögött Hernyány – és én szeretem az érett baraczkokat.

– Mint mi vagyunk, – szólt az egyik lány.

– Vaczkor vagytok, – szólt a doktor, – még pedig férges vaczkor, épen arra jók, hogy az ember, amikor disznónak érzi magát, legyen megfelelő társaságban.

Közben az egyik pezsgős üveg után kiürült a másik s az egyik trágár szót követte a másik. Hernyány neki hevült s a harmadik üvegnél már ölében ült az uj excentrique, a vöröshaju Anna Thomson, mogyorónyi, pirosra festett szájával szürcsölve a poharát s közbe-közbe csókolván a Hernyány arczát. Ez pedig mind egyre Flóráról beszélt, éktelen henczegéssel leföstvén, ez asszony mennyire belébolondult s hogy harapdálja ölelés közben az ajkát, hogy belevérzik.

– Hiszen láthatjátok, – szólt, kicserepesedett ajkára mutatva, – sokszor úgy fáj, hogy el is lököm. Nagyszerü asszony, remek.

– Sok pénzed van? – kérdezte a doktor.

– Telik, – szólt büszkén Hernyány.

– No, azt ne mondd, a Flóra csókja forró és a keze mélyen nyul a szeretője zsebébe. Vigyázz, hogy maradjon benne annyi, amennyiből a mai költségedet megfizethessed. Revolverre valót majd ő ad, elég nagylelkü hozzá.

– Az igaz, hogy nem olcsó, henczegett Hernyány. De eb, aki bánja! Az őseim mind asszonyokért mentek tönkre. Nem akarok különb lenni náluk.

– Nem is leszel, szólt a doktor röhögve, – a viszontlátásra, a bonczoló-asztalon.

Hernyány kaczagott.

– Nem bánom, ha ugyan meg nem előzöl.

– No, no, szólt a doktor és szeme az italtól fátyolosan, mint a bagolyé, szegződött rá. Sok ember és sok kedves lányka a ti sorotokból, báránykáim, akikkel együtt mulattam, került már a késem alá és én tulélek mindenkit. Nem hiába neveznek Hiéna Péternek.

– Veszsz meg! kiáltott Hernyány, addig azonban igyunk a szép Flóra egészségére.

*

Ugyanakkor Flóra nyugtalan hánykolódás után egyszer csak fölkelt ágyából és gyertyát gyujtott. A szive olyan tele volt, ujjászületettnek, másnak, nemesnek érezte magát és belső indulata hajtotta rá: letérdelt a puszta földre és sok, sok év után először imádkozott – a vőlegényeért.