A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések

I.

Az urak valamennyien többet ittak a kelleténél s mikor a vendéglőben magukra maradtak, vaskos tréfákkal kezdték ugratni azt a pergő nyelvü cimborájukat, akit maguk közt – már senki sem tudta miért – a Sármánynak neveztek.

Ez majdnem minden szombat este meg szokott történni. A Sármány szinte kikényszerítette, hogy a megszokott heti italozás rendesen így végződjék. Először is, mert amikor vacsora után megkezdődött a társas iddogálás s megállapították, hogy az est italköltségét mi cimen és ki fogja fizetni, a Sármány hétről-hétre mulatságos leleménnyel bujt ki az alól, hogy ebben a kérdésben ő is szóba kerülhessen. Aztán, mihelyt emiatt ingerkedni kezdtek vele, nagy kedvvel vállalta a szóharcot s nem közönséges szellemi elevenséggel vagdalkozott jobbra-balra, aminek a következése természetesen az lett, hogy már az első percekben mindannyian összefogtak ellene. És végül, a Sármányt magát is mulattatta és büszkévé tette, hogy ő egymagában állja a csatát az egész asztallal szemben s a mindenfelől rázúduló csúfolódást, egyet rázva magán, olyan fürgén fröcsköli szerte, mint egy vidám pincsi a vizet, amellyel le-leöntik. A társaságot pedig, minél megszokottabbá vált a játék, csak annál inkább szórakoztatták, nemcsak azok a viccek, amelyek elevenén találták a nyillal teletűzdelt testü Sármányt, hanem a fáradhatatlan és legyőzhetetlen harcos gyors és szerencsés riposztjai is.

Valami hallgatag megegyezéssel mindenki belenyugodott, hogy a Sármány nem pénzzel, hanem az elméje munkájával szolgálja meg a maga italát s a társaság mulattatásával rójja le azt, amivel a köznek tartozik. A Sármány pedig a szellemi felsőséget megillető önérzettel, a sokat tapsolt szinész elégedettségével és játszóképességével vállalta a Kasperli szerepét.

Hanem ezen az estén nem volt szerencséje.

Mint majdnem minden szombaton, most is a legtöbbször Réthátival akadt össze a szellemi tornában. Rétháti volt a leghivatottabb, a legveszedelmesebb s a leginkább harcrakész ellenfele, kiváltképen azért, mert Rétháti szeretett beszélgetni és addig, mig a Sármány nem lépett ki az arénára, akár a sportról, versenyről, akár másról vitatkoztak, mindig ő volt a szóvivő. Aztán a Sármánnyal való szócsatározás egyiküket se mulattatta annyira mint Réthátit. Ő birta kedvvel, ötlettel és szóbőséggel a legjobban ezt a hétről-hétre megujuló harcot és ő birta a legtovább, mert amikor a többi cimbora már belefáradt a Sármány nyilazásába, ő csak akkor kezdte el igazán a háborút, úgy hogy az eleinte általános csata éjfél táján csaknem mindig szellemi párbajjá változott át, vagy inkább: olyanforma jelenetté, mint amikor a felheccelt és mindenfelé szaladgáló bikával szemben már csak a toréador áll mereven a korláton innen.

De ha Rétháti főképen a harcrakészségének és küzdelemben való szívósságának köszönhette, hogy a társaság őt bizta meg képviseletével a Sármány ellen folytatott örök harcban, volt más tulajdonsága is, mely erre a vezérszerepre mindenekelőtt őt jelölte ki. A versenytéren szerzett kiváló sikerei óta egyebekben is ő volt a közbizalom kiválasztottja s a legnagyobb tekintély az egész társaságban. Aztán meg benne, a leggavallérosabb és legkészségesebb fizetőben a Sármány született ellentétét látták és azzal, hogy a már-már nagyon sarokba szorított Sármány helyett mindig Rétháti állott elő, amikor fizetni kellett, szinte jogot váltott rá, hogy a kitartott társaság-mulattató üldözésében és lemészárlásában is az övé legyen a vezetőszerep.

Azon a bizonyos szombaton Réthátinak különösen jó napja volt. Nagyon jókedvüvé tette, hogy azt a bajnokságát, amelyik a leginkább hizelgett büszkeségének, a csütörtöki mérkőzésben újra meg tudta védeni; valami szoknyasiker is dagasztotta az önérzetét; s a magával való megelégedettség a közlékenységnek, a vidámságnak és az ötletességnek a szokottnál is bővebb jelentkezésében áradt ki belőle.

A Sármányt ellenkezőleg, mintha ezen az estén egészen megfosztotta volna a lelki fürgeségétől, már akár az, hogy tulságosan sokat ivott, akár a balsiker s a meglepetés azon, hogy egyszerre elpártolt tőle a hadi szerencse.

Réthátinak minden megszólalását harsogó hahota követte. Ahányszor felhangzott mély baritonja, mintha ugyanannyi pörölycsapás hullott volna a Sármány fejére; és gyilkos mondásai olyan gyors egymásutánban követték egymást, mint ahogy a kovács üllőjéről pattog egy szikra a másik nyomába.

A Sármánynak pedig már a csatározás kezdetén se volt szerencséje. Máskor a hosszan sistergő és sziporkázó tüzijáték hatásait göngyölítette ki a mókáiból; most hiába szedte össze minden éberségét, a legjobb ötlete is csak szörtyögött, pukkadozott és hamarosan elfulladt, mint a nedves rakéta. Aztán, mikor látta, mennyire cserben hagyta a siker, erőszakolni akarta a hatást; de már csak együgyüségeket tudott mondani, s annyira elvesztette a fejét, hogy végül lehurrogták és elhallgattatták.

Még jó darabig poharaztak s közben mindenféléről beszéltek, csak arról nem, amiről máskor a legtöbb szó esett: a Sármány jelleméről és kalandjairól. Már nem is szóltak hozzá; töltöttek neki is, de különben nem foglalkoztak vele, mintha már elment volna Rétháti a Szövetség ügyeiről kezdett beszélni; ebből nagy vita kerekedett; a vitába a Sármány is bele akart szólni, de ugyanakkor Rétháti ujra megszólalt s a Sármánynak senki se felelt. Érzékenykedni kezdett; leintették.

Ezentúl mintha nem is látták volna. A vita mind zajosabb lett; egyszerre ketten-hárman is beszéltek; mindenki heveskedett. A Sármány azonban mintha egyszerre megkukult volna; kerek, sápadt, holdvilág ábrázata vagy egy félóra hosszat néma és mozdulatlan maradt.

Egy órakor Rétháti kifizette az italt s mindnyájan kimentek a vendéglőből. Az egész társaság egy táncos mulatóhely felé tartott, csak Rétháti vált el a cimboráktól, mindjárt az első utcasarkon. Azt mondta, hogy haza megy, mert reggel korán kell felkelnie. Nem akarták elereszteni, de Rétháti kiragadta magát az ölelő karokból s futva menekült.

A többi aztán folytatta az utját és még sokáig részegeskedett.

A Sármánynak Rétháti eltünése után visszatért a szava. Már az utcán elkezdett dohogni s a mulatóban – más-más cimbora előtt, de mindig arra célozgatva, aki már nem volt közöttük – ujra meg ujra rákezdte:

– No, no. Azért nem kell olyan nagyon hencegni! Nem mindig az a legkülönb ember, aki a legszájasabb, csak azért, mert mindig tele a zsebe. Én szegény vagyok, az igaz; nem vagyok szép fiu, nem tartanak ki az asszonyok; de azért rólam senki te tud rosszat mondani. Hogy néha nincsen nálam sok pénz; igen, ez előfordul; de azért még nem kell lenézni az embert. Aztán ki ő, mi ő, hogy olyan lóhátról beszélget velem?! Ha az ember a hivatalában fölmegy négyezer koronára, de ezenkivül aztán se égen, se földön semmije, ez még nem olyan nagy dolog, hogy hencegni kellene vele. Négyezer korona még nem jogosít fel arra, hogy az ember a nagyurat játssza. Az igaz, vannak, akik olyan nagyszerüen tudják beosztani a kimutatható négyezer koronájukat, hogy minél többet költenek belőle, annál több marad nekik. Szórják a pénzt, kiházasítják a metresszeiket, megvendégelnek boldogot-boldogtalant és azért mégse fogynak ki a pénzből. Ez nagyon kellemes, de ha én ilyen nagyszerüen tudnám beosztani a négyezer koronámat, ez engem még nem tenne büszkévé. Én nem akarok gyanúsítani senkit; semmi közöm hozzá, hogy más hol tölti tele a zsebét. De kiabálni csak az kiabáljon, akinek a háza be van aszekurálva. Különben nekem mindegy. Én csak annyit mondok, hogy jobb, ha nem nagyon firtatjuk egymás dolgait.

Nem igen ügyeltek rá. Mindenki tisztában volt vele, hogy csak a kifütyölt szinész szól belőle, aki meg tudná fojtani a szerencsésebb versenytársát.

Valaki mégis rászólt:

– Remélem, ezzel nem azt akarod mondani, hogy Réthátit asszonyok pénzelik?!

De erre a kérdésre se kellett megfelelnie.

– Ugyan hagyjátok!… – szólalt meg egy másik cimbora, valami Kávássy nevü. – Nem látjátok, hogy tökrészeg?! Hiszen fogalma sincs róla, hogy mit beszél!… Ha kialussza magát, ő maga fog a legjobban csodálkozni rajta, hogy mi mindent kotyogott össze a dühtől meg a bortól pukkadozva. Morogj csak, vén komédiás, bátran moroghatsz, senki se hallgat rád!… Nini, a Lompos Liszka!…

Másról beszéltek és a következő szombaton már senki sem emlékezett az esetre, maga a Sármány sem.

II.

Hanem vagy egy félesztendő multán, a sportéletnek majdnem mindegyik területén nagy kavarodást támasztott a reformra törekedésnek valami hirtelen támadt forgószele s ezekben a mozgalmas napokban szóba került az is, hogy a Szövetség elnökévé Rétháti Gyurkát kellene megválasztani.

Ez az ötlet nagyon nem tetszett két férfiunak, akiket Kávássy Frigyesnek és Prófosz Arnold doktornak neveztek.

Kávássy, elismerésreméltó céltudatossággal, már jó ideje dolgozott azon, hogy felsportolja, felnótázza és feligya magát országgyülési képviselővé. De ehhez okvetlenül szükségesnek látszott, hogy előbb, legalább egy-két évig, a Szövetség elnöke legyen. A hirtelen kierőszakolt elnökválság és Réthátinak a jelöltsége azzal fenyegette, hogy régi – olyan sok szeretettel dédelgetett és az összeköttetés-szerzés csöndes munkásságával olyan jól megalapozott – szép terve egyszerüen össze fog omlani. Mert Rétháti nem az az ember volt, akit könnyü szerrel és hamarosan ki lehetett volna emelni onnan, ahova egyszer befészkelte magát.

Kávássy tehát egy pillanatig se habozott, hanem az első hir hallatára elvégezte, hogy Rétháti jelöltségét már a csirájában meg kell fojtani s erre a célra szövetkeznie kell azzal az emberrel, akit mindenkinél jobban gyülölt: Prófosz Arnold doktorral.

Ez a Prófosz doktor ügyvéd volt. Egy ősrégi bank, egy kilencvenéves nagyur meg egy gazdag egyházmegye pörös ügyeit tartotta rendben, amelyek többet gyümölcsöztek, mint amennyi dolgot adtak neki. A sok szabad idejét már jogászkora óta a különböző sportok között osztotta szét s noha csak platonikusan hevült az olimpiai játékokért – mert féltette az egészségét s ezért minden testmozgást került – nem nyugodott addig, mig bele nem került valamennyi nagyobb sportegyesületnek tisztikarába vagy legalább a választmányába.

Azt suttogták róla: egy gyönge pillanatában valamelyik bizalmasa előtt úgy nyilatkozott, mintha édes fia volna az egyik legtöbbet emlegetett egyházfejedelemnek, aki egyébként előbb is, utóbb is szentéletü volt. Igazán így nyilatkozott-e, soha se tudódott ki. De azok, akiket a leggyakrabban vendégelt meg, a háta mögött a Páternek csufolták.

Lehet különben, hogy csak koravén arca, szurós tekintete, öreges, nyekergő hangja, mindig fanyar megjegyzései és szigoru erkölcsbiráskodása juttatták ehhez az elnevezéshez.

Prófosz doktor huszonöt éves korában szép vagyont örökölt az anyjától. És beérte azzal, amije volt. Ez már csak azért se eshetett nehezére, mert nem voltak szenvedélyei és költséges kedvtelései. Nem a tékozlás, hanem inkább a takarékosság hajlama volt az, amely ellen küzdenie kellett. De ha a legkevésbbé se vágyódott pénzre, annál inkább vágyódott arra, amit társadalmi poziciónak szokás mondani. Lihegett mindenért, ami valamelyes szerepléssel járt együtt, bár bizonyos szeméremmel titkolni igyekezett ezt a gyöngéjét.

Csakhogy neki, a vagyonos fiatalembernek, szinte reménytelenül kellett epekednie azért, amit mások, néha egészen szegények, könnyedén értek el. Nem volt tehetséges, nem volt kedves, vonzó egyéniség; és különösen nem volt népszerü. Pedig a fukarságához képest sokat áldozott azért, hogy hiveket szerezzen. De minél buzgóbban vadászta a népszerüséget, ez annál messzebbre menekült előle.

Tudta, hogy így van s bár az elnökválság kiütése óta órákon át kinozta és álmatlan éjszakákat szerzett neki az a gondolat, hogy: micsoda boldogság volna, beülni ebbe az elnöki székbe, ahonnan olyan sokfelé lehet fölemelkedni!… meg se kisérelte a harcot. Pedig szivesen sántikált volna sokat, akárcsak a dicsőséggel való elbukásért is, de még erre se volt kilátása a népszerü Réthátival szemben.

Ezzel a Prófosz doktorral akart szövetkezni Kávássy, hogy még kellő időben megfojthassa a Rétháti jelöltségét.

Kávássynak, abban a pillanatban, amikor megtudta, hogy Rétháti az, akit az utjából el kell tolni, eszébe jutott, amit a Sármány részegségében mondott. Rögtön átlátta, hogy ebből a nyilatkozatból könnyen ki lehet hámozni Rétháti megbuktatását, még akkor is, ha a Sármány kapálózni talál minden ilyes kisérlet ellen. Végre is sokan hallották, hogy mit mondott s ha egy kicsit megszorítják, mondhat még többet is.

Csakhogy ő, Kávássy, Réthátinak legrégibb, legjobb cimborája, nem állhat elő azzal, amit a Sármány egy félévvel ezelőtt, nagy részegeskedés után, csak példálózgatva s olyan formában mondott, amely könnyüvé teszi, hogy mindent visszavonjon s szépen kimagyarázzon.

Hiszen a szemébe nevetnének, ha egy félesztendővel azután, hogy ő maga intette le a Sármányt, egyszerre csak azt kérdi: »Mit is mondtál a multkor?!…« Beszélhet-e erről ő, aki mindennap együtt volt Réthátival, néha órákig ült mellette s nem tudni hányszor megitta a borát?!

Nem. Ebben az ügyben ő nem szerepelhet másképpen, csak mint hű barát, aki körömszakadtig kitart a cimborája mellett. Mint a védője vagy később: a segédje.

A Páternek ellenben egészen szabad a keze és a gégéje. A Páter itt kedvére fintorgathatja az orrát. Kinyujtózkodhatik erkölcsbiróvá, ha ez az öröme; és eltörheti a pálcát Réthátinak a feje fölött – »ha így kivánja az igazság.«

A Páterrel való szövetkezésnek csak egy veszedelme volt. Hátha nem éri be az alelnökséggel, hanem a jobbik részt követeli magának?!…

Kávássy úgy találta, hogy még ez se volna baj. A Páter elnöksége csak pünkösdi királyság lehet. A Páter nem népszerü s nem olyan erős ellenfél, mint Rétháti; a Páterrel könnyü lesz elbánni.

Nem habozott és nem késlekedett. »Véletlenül« még az nap találkozott Prófosz doktorral, félre hívta, és a súlyos ügyhöz illő hangon így szólt hozzá:

– Kérlek, nagyon kényes dologról van szó. Titok pecsétje alatt megsugták nekem, mint Rétháti jó emberének, hogy sokan nem akarnak belenyugodni Réthátinak a jelöltségébe s mindenféle vádat kovácsolnak ellene. Rétháti persze nem tud semmiről és szeretném, ha meg lehetne kimélni ettől a boszuságtól. Azért, úgy hiszem, nekünk, a barátainak, össze kell fognunk s a legteljesebb diszkréciót tartva szem előtt, meg kell vizsgálnunk az ügyet, az ő tudtán kivül. Ha kiderül, amint remélem, hogy csak kortesfogásról van szó, gondoskodni fogunk róla, hogy megkapjon minden elégtételt. Ha pedig mégis volna a vádakban valami, ugy-e, jobb lesz neki is, mindnyájunknak is, ha bizalmasan figyelmeztetjük, hogy mondjon le a jelöltségről?! Magamban nem mernék vállalkozni erre, mert meglehet, az elfogultság megzavarná a tisztánlátásomat; de azt hiszem, te is jóbarátja vagy Réthátinak… éles itéleted van… vannak hiveid, akik hallgatnak rád és megnyugosznak abban, ami téged kielégít… szóval, ha te is, én is egy pár bizalmi férfit hivunk magunk mellé, elintézhetjük az egész ügyet anélkül, hogy kellemetlenség származnék belőle. Számíthatok rád?

Amaz megértette.

– Hogyne! – felelt.

III.

A »bizalmas értekezlet« előtt a Sármány csak ötölni s hatolni tudott:

– Én nem vádoltam meg Réthátit és most se vádolom, mert nem tudok róla semmi bizonyosat. Csak annyit mondtam, hogy Rétháti sokkal többet, legalább is kétszer annyit költ, mint amennyi a kimutatható jövedelme. A hivatalában mindössze vagy négyezer koronára jut fel s nem egyszer hallottuk tőle, hogy nincsen semmi örökölt vagyona. És Rétháti fiákerezik, autózik; szereti traktálni a társaságát; nem tagad meg magától semmit, ami az uraskodáshoz tartozik; kártyázik és veszít; költ, amire akartok; szórja a borravalót, hogy jobban süvegeljék; és mit tudom én, még mi. Hát ez nem telik összesen négyezer koronából. Többet mondok. Vannak köztetek, akik ismerik a Zsenát. Ezt Rétháti kiházasította; stafirungot vett neki; tőle magától tudom, hogy a Gyurka adott neki kétezer koronát stafirungra. Egy szegény kis tyúknak, akit a fiatal füszeres-segéd vesz el! Rétháti, akitől se a Zsena, se más, soha se kivánt pénzt! És mindössze négyezer koronából! Ha ez nem tékozlás, akkor nem tudom, hogyan nevezzem. Ennél többet nem mondtam és most sem mondok.

Kávássy nem állhatta meg, hogy hangot ne adjon:

– Hm.

– Nem nyert kártyán, lóversenyen, osztálysorsjátékon vagy nem örökölt valakitől egyszerre nagyobb összeget? – kérdezte a Páter.

– Ha így volna, ezt tudnunk kellene.

– Nincs a hivatalában vagy másutt mellékjövedelme?

– Olyan hivatala van, ahol semmit se kereshet mellékesen s ahol még csak a megvesztegetés se képzelhető el. Másutt pedig nincsen elfoglaltsága.

– De sokszor nyert dijat, fogadni is szokott…

– Ez nem annyi, hogy szóba kerülhetne.

– Hm, – összegezte a kihallgatás eredményét, most már nem Kávássy, hanem a Páter.

Aztán tanakodni kezdtek, hogyan lehetne »végére járni ennek a dolognak«.

– Figyeltessétek meg detektivekkel! Mire való az a sok magánkutató?! – mondta a Sármány, aki már nagyon szeretett volna kibujni a neki különösen kellemetlen ügyből.

– Fuj! – szólt a Páter. – Aztán a detektiv úgyse tudna meg semmit. Meglesheti, hogy mikor jött hozzám látogató vagy mikor mentem el valahová és meddig tartott a látogatás, de hogy mennyi pénz volt a zsebemben előbb és mennyi utóbb, ezt a rendőrkutya se szagolhatja ki.

Hosszu vita kerekedett, mert senki se állott elő olyan indítvánnyal, amely a többinek is tetszett volna. Végre is a Páter felfogása győzött.

– Itt valami rejtelem van, annyi bizonyos – mondta – s ezt a rejtelmet csak akkor oszlathatjuk el, ha olyanok lépnek akcióba, akik a legközelebb állnak Réthátihoz. Akik észrevétlenül figyelhetik meg minden lépését és észrevétlenül tarthatják szemmel a tárcáját.

– A legjobb barátjai leselkedjenek rá? – botránkozott Kávássy, de megérzett a hangján, hogy a jó érvekkel szemben nem lesz kapacitálhatatlan.

– Ne felejtsd el, nem csak a Szövetségnek, magának Réthátinak is érdeke, hogy tisztán lássunk ebben a dologban. Meglehet, egyetlen szavával meg tudná adni a megnyugtató magyarázatot; de nem vonhatjuk kérdőre; nincs jogunk rá, hogy megszámoltassuk; maga a kérdés is sértés volna. Nincs tehát más választásunk, csak az, amit mondtam. Ha tiszta, neki a legjobb, ha erről a tudtán kivül győződünk meg. De még akkor is, ha bünös, csak kivánatos lehet rá nézve, hogy így, a legnagyobb diskrécióval járjunk el az ügyében. Hiszen nem akarunk neki semmi rosszat. Ha nem közénk való, minden feltünés nélkül figyelmeztetjük, hogy erről meggyőződtünk; és valósággal lekötelezzük azzal, hogy botrány nélkül tünhetik el közülünk. Ha pedig ártatlan, amit remélek, megbecsülhetetlen baráti szolgálatot teszünk neki azzal, hogy egyszer s mindenkorra letéptük róla azt a gyanut, amelyet eddig magával cipelt. Nincs igazam?

Még nem fejezte be, sőt még el se kezdte, és már meggyőzte Kávássyt. Hát persze, ha csak arról volt szó, hogy a barátunkat meg kell kimélni valamitől, hogy a barátunkat le kell kötelezni, akkor Kávássyra mindig számítani lehetett.

Csak éppen arra nem volt kapható, hogy ő legyen az, aki Réthátit »szemmel tartja«. Úgy vélekedett, hogy ez a szerep csak a Sármányt illetheti meg.

A Sármány hallani se akart a dologról.

– Ohó, nem addig van ám, hogy előbb elhinted a gyanút, és aztán, amikor bennünket már alaposan megzavartál, egyszerre szépen el akarsz osonni minden elképzelhető kellemetlenség elől! – vitatkozott vele Kávássy.

A Páter Kávássy pártjára állott.

– Igen, igen!… Neked kötelességed, hogy erre vállalkozzál!… – mondta a Sármánynak. – Te gyanusítottad meg Réthátit, tehát főképen téged terhel az a feladat, hogy most már aztán végére kell járni a dolognak. Kettő közül az egyik: vagy határozott váddal állsz elő a gyanusítás helyett, vagy gondoskodnod kell róla, hogy eloszlathasd a gyanunkat. Ez alól nem bujhatsz ki.

– Érdekes! – szabódott a Sármány. – Hát azt hiszitek, hogy csak azért, mert egyszer részegségemben rosszul fogalmaztam meg a szavaimat, ezzel jogot adtam nektek arra, hogy most már rám kényszeríthessétek a kém szerepét?! Erről szó se lehet. Én nem vagyok detektiv és nem kémlelek senkit, kivált a barátomat nem.

– Már pedig ezt a kellemetlen feladatot nem fogod másra tolni! – szólt Kávássy. – Vagy teljesíted a kötelességedet, vagy elmondjuk a barátodnak, hogy miket szoktál róla fogalmazni.

– Ne idegeskedjünk, te pedig lásd át, hogy semmi olyat nem kivánunk tőled, ami nem volna fair – épített hidat a Sármánynak Prófosz doktor. – Arról van szó, hogy megvédelmezhesd a barátodat valamivel szemben, ami a te hibád. Amit tőled követelünk, az nem szégyenletes dolog, hanem ellenkezőleg, gavallér cselekedet. De elvárjuk, hogy teljesítsd a baráti kötelességedet.

– No és ha hetekig hiába meresztgetem a szemem?… végre is, nem bujhatok bele a zsebébe!… Nem fogjátok akkor azt mondani, hogy kényelmesebbnek találtam, mindent visszanyelni?!…

– Ha nem sikerül megtudnod semmit, előttünk, a hat bizalmi férfi előtt, ünnepiesen bocsánatot fogsz kérni Réthátitól. Ugy-e, Arnold? Akkor gondoltad volna meg jobban a dolgot, amikor nyolc-tiz ember jelenlétében példálózgattál arról, hogy téged nem tart ki senki.

A Páter is ezen a nézeten volt. De szükségesnek tartotta kijelenteni:

– Nagyon sok időd nincs a vizsgálódásra. Az elnökválasztásig alig van két hónapunk s ha Réthátit el kellene ejtenünk, erre nem várhatunk egy hónapnál tovább. Mert az uj jelöltünknek okvetetlenül szüksége lenne két-három hétre, hogy megszervezhesse a pártját, minden elképzelhető meglepetéssel szemben. Ugy-e Frigyes?

Frigyes most már, egyelőre, mindenben egyetértett a Páterrel. Kissé sokalta ugyan az egyhónapos határidőt, de nem akart a szövetségesénél türelmetlenebb lenni. Beleegyezett tehát, hogy a Sármány egy hónapig tetszése szerint szemlélődhessék, csak azt kötötte a lelkére, hogy:

– Ne vesztegesd az időt és ne sajnáld a fáradságot. Gondold meg, hogy a te hibád, ha idáig fejlődött a dolog, hogy máris sokan tudnak róla és hogy arról van szó, ami mindnyájunknak a legdrágább: a jó hirnévről. Talán csak a Rétháti, talán az egész Szövetség jó hirnevéről.

IV.

A beavatottak diszkréciót fogadtak, de a következő héten már az egész Szövetség tudta, mi »lóg« az elnökjelölt felett. Nyiltan senki se beszélt erről, de mindenki suttogott róla, még a pincérek is; Rétháti pártja nem hitte el, hogy a »diszkrét vizsgálat« Réthátit kompromittálhatja s megmaradt amellett, hogy a Szövetség legnépszerübb emberét csak kortesfogásból gyanusították meg, de az eddig közömbösek uj jelölteket is kezdtek emlegetni, Kávássyt, a Pátert és másokat. Rétháti nem értette – később se tudta meg soha – hogy egyszerre mért néznek rá az emberek olyan furcsán; Sármányt mindig ott lehetett látni Réthátinak a sarkában; s Kávássy is, a Páter is a legjobbat remélte.

De ez a reménykedés nem élhetett sokáig. Három hét se telt bele és a Sármány tudatta Kávássyval, hogy össze kell hivni a bizalmi férfiakat, mert ő minél hamarább be akar számolni vizsgálódásának eredményével.

A bizalmas értekezleten aztán ezzel a meglepő nyilatkozattal kezdte meg beszámolóját:

– Mindent tudok. És előre kijelentem, hogy kész vagyok ünnepiesen bocsánatot kérni Réthátitól, ha ragaszkodtok ehhez a kivánsághoz. De azt hiszem, helyesebb, ha Réthátit nem bosszantjuk meg annak elmondásával, hogy mi történt és azt az elégtételt, amely őt megilleti, a tudtán kivül adom meg neki. Végre is kivületek senki se tudhatja, hogy én őt meggyanusítottam, ha tehát előttetek elismerem, hogy meggondolatlanul beszéltem, hogy menthetetlenül igazságtalan voltam, ezzel tökéletesen jóváteszem, amit vétettem. Neki csak kellemetlen lehetne, ha megtudná, hogy gyanuval illettük, vádlottként szerepeltettük, megfigyeltük és hogy beleütöttük az orrunkat olyan dolgaiba, amelyekről nem tartozik nekünk számot adni. Az ünnepies bocsánatkérésem is csak bánthatná, sérthetné, bosszanthatná és nekünk nincs jogunk rossz érzést okozni, bosszuságot szerezni annak a derék embernek, aki a barátunk. Azért kérlek benneteket, érjétek be vele, ha csak itt, in camera caritatis nyilatkoztatom ki, hogy Rétháti a legfeddhetetlenebb, a legkifogástalanabb gentleman a világon.

– Szóval, csak járt a szád? – tört ki leplezetlenül Kávássyból a düh.

– Rosszul számítottad ki, hogy mennyit költ? – kérdezte a Páter gúnyosan.

– Nem. Csakugyan sokkal többet ad ki, mint amennyit megkeres és amit a jövedelmén felül költ, azt kapja valakitől. Még pedig asszonytól kapja. Sőt öregasszonytól. Csakhogy ez az öregasszony az édesanyja.

– Kiderül, hogy az anyjának uradalmai vannak – szólt a Páter, olyan hangon, amely nem titkolta el a kételkedését.

– Nincsenek uradalmai, de sokat keres. Mert az anyja francia nyelvmesternő, akinek nagyon jó házai vannak; azt mondják, Budapesten egy francia se keres a leckéivel annyit, mint Réthátinak az anyja. És az öregasszonynak már nagyon kevés kell; jóformán minden jövedelmét a fiának adja; több gyereke nincs…

– Ezt mind magától Réthátitól tudod? – kérdezte Kávássy, a csúfolódás hangjával fejezve ki, hogy a francia leckék nagy jövedelmességét mesének tartja.

Még nem adott fel minden reményt. Igy okoskodott:

– Rétháti megneszelte mi készül. Hogy mentséget találjon, amögé bújt, hogy az anyja órákat ad. Úgy tett mintha nem tudna semmiről s telebeszélte a Sármány fejét azzal, amit magyarázatul hamarjában kieszelhetett. És ez az állat mindent elhisz. Vagy legalább úgy tesz, mintha mindent elhinne, csakhogy ne kellessen bizonyítania.

Hanem a Sármány mindjárt kiábrándította:

– Réthátival én erről nem beszéltem. És ne gondoljátok, hogy én most puszta találgatással állok elő, hogy csak épen föltevés az, amit mondok, mert én nektek itt csakis azzal számolok be, amiről meggyőződtem.

– Hát talán mondanál valamit arról is, hogy miképen nyomoztad ki ezt a semmit! – türelmetlenkedett Kávássy.

– Kérlek, szívesen. Először is, megbíztam egy magánkutatót, figyeltesse meg Réthátit. Ki volt nála, meddig; mikor, hová ment és meddig maradt ott, kivel beszélt az utcán, s a többi. Elmult egy hét; soha semmi, ami gyanus volna és a detektiv adatai megegyeztek az én tapasztalataimmal, mert amint tudjátok, kivált az esti óráktól fogva, nem igen tágítottam mellőle, amig haza nem ment. Egy hét multán észrevettem, hogy fogytán nála a pénz. Úgy tettem, mintha ezt nem is sejteném és kölcsönt kértem tőle. Ez ebédnél történt, vasárnap. »Most nincs, de majd este adok« – ezt felelte. És este adott, pedig délután nem volt sehol másutt, csak az anyjánál. Erre megesküszöm, mert messziről követtem. Láttam melyik házba tér be és melyik lakásajtón nyit be. Az anyjától hazament s este a vacsoráig én voltam az egyetlen látogatója. Ez felnyitotta a szememet. A detektivem aztán megtudta, hogy Réthátinak az anyja hova jár leckét adni, mennyit keres, hogyan él, mit költ, amit akartok. Már ezzel is beérhettem volna, de – hogy felületességgel ne vádolhassatok – még két hétig lestük, én meg a detektiv. Parancsoljátok, hogy elmondjam a részleteket?

– A részleteket tartsd meg magadnak a fáradozásod jutalmául – szólt boszusan Kávássy.

– Akkor még csak egyet kell elvégeznünk. Remélem, nem kivánjátok tőlem, hogy egyedül fizessem a magánkutatót?! Igaz, az első hiba az enyém volt, de ezt levezekeltem a sok szaladgálásommal; és nem illenék, hogy jómódú urak egy szegény ördög költségén elégítsék ki a kiváncsiságukat…

– Nem vinne el az ördög, a magánkutatóddal együtt?!…

– Neked úgy kell! – torkolta le Kávássyt a Páter. – Mit indulsz el egy részegnek a kotyogása után?!… De én, akinek semmi közöm az egész dologhoz?!… Még pénzt is áldozzak érte, hogy tisztázhasd azt a barátodat, aki ezután a mentő-akció után épen engem buktat ki a Szövetség elnöki székéből?!

V.

Rétháti, a feddhetetlen és kifogástalan gentleman, két nappal az után, hogy óriási többséggel választották meg a Szövetség elnökévé, órákig azon törte a fejét, hogy mit hazudjon annak az öregasszonynak, akitől a vasárnapi lakoma előreláthatóan nagy költségét mindenáron meg kellett szereznie: az édesanyjának.

Mert azzal tisztában volt, hogy ha becsületesen megmondja neki: »Mama, nekem sok embert kell megvendégelnem és sehonnan se tudom az ehhez szükséges pénzt megszerezni«, a kis öregasszony azt fogja felelni:

– Ó, édes, szegény Geo-m, de hiszen tudod, hogy most nekem sincs pénzem!… És ha volna is pénzünk, mért költekeznél erre?!… Megvendégelni egy egész sereg embert!… már hogy lehet ezt megvárni egy olyan fiutól, aki nem gazdag?!… Fizesse meg a vacsoráját kiki és úgy ünnepeljenek! Bolondság volna ilyenekre szórni el a pénzt, még akkor is, ha nem volna szükségünk minden garasunkra!…

Pedig boldoggá és büszkévé tette az a tudat, hogy az ő szép és nagy fia, ez a vasgyúró, aki mindenkit legyőz, ez a bajnok-fejedelem, ez a férfiak disze-virága, ilyen kitüntetéshez jutott, amit különben természetesnek talál. De úgy gondolkozik, hogy Geo-t most már nem lehet lecsapni az elnökségből, ha nem is fizet pezsgőt fűnek-fának. Hát mért fizetne akkor?! Uriember nem kivánja ezt tőle s a léhütőknek fizessen?!

Ő ezt nem érti. Soha se fogja elhinni, hogy nem az a legbölcsebb dolog a világon, ha az ember élére rakja a garast és mindent megtakarít, amit csak félredughat. Hogy stilusosan kell élni, ha az ember valami nagyobbra tör és ki akar emelkedni a szegénységből. Hogy sikereket csak az érhet el, akinek van szive, apró ajándékokkal kötelezni le az egész környezetét. Hogy a világ csak attól nem sajnálja az elismerését meg a nagy ajándékait, akiben nem vesz észre kicsinyességet, aki imponálni tud neki az uri föllépésével.

Ő ezt, szegényke, már soha, de soha nem fogja átlátni.

És igaz, legutóbb nagyon is kimerítette azt a régi szekrényt, melynek a legfelsőbb polcán, a tiszta fehérnemü alatt, Maman a szegényes kis kincstárát tartotta: a takarékpénztári könyveit, az egypár értékpapirját, az aranyait. Igaz, mostanában mindent elszedett tőle, amit csak elszedhetett; igaz, szegényke meg is mondta neki:

– Geo-m, lelkem, édes szerelmem, most egy darabig légy takarékos, mert hamarosan nem tudnálak kisegíteni. Légy takarékos, angyalkám; hidd el anyádnak: kis patakokból lesznek a nagy folyók.

De hát ezt a lakoma-költséget a föld alól is elő kell teremteni. Most amikor olyan nagyot ugrott előre és annyi tekintet szegeződik rá, nem mutatkozhatik kicsinyesnek. A karriérje megköveteli, hogy stilusos legyen a föllépése. A hirtelen letörést jelentené, ha a népség és katonaság úgy itélne, hogy: gazdag embert kellett volna választani elnöknek.

És anyjának, ha nem az egyik, hát a másik rejtekben, még okvetetlenül van annyija, amennyiből két lakoma is kifutná. Hiszen minden fiókban, minden ládában el-eldug egyetmást, arra gondolva, hogy ha egyszer meglopnák, akkor is megmaradjon az, amit a tolvaj nem talált meg. Minden sarokba félrekapar valamit, szegényke.

Még ha véletlenül minden pénz nélkül volna is, akkor sem egészen vagyontalan. Mert az ékszerei bizonyosan megvannak. Ezektől csak régente, a legnagyobb szükség idején vált meg egy-két napra; és ha azokban a rossz napokban néha a zálogházba is el kellett mennie: mihelyt pénzhez jutott, mindig az volt első dolga, hogy sietett kiváltani az ereklyéit; nem volt nyugta, amig ezek nem kerültek haza.

Hát a legrosszabb esetben ezeket az ékszereket most is be lehet vinni a zálogházba.

De ha azzal állít be hozzá, hogy lakomaköltségre kell a pénz, a kis öregasszony nem fogja megérteni a bankett szükségességét és hogy megóvja Geo-ját a pazarlástól, le fogja tagadni, hogy még van annyija, amennyi most Geo-nak kellene. Nem azért, hogy magának tartsa meg, hanem hogy eltegye Geo-nak, »valami hasznosabbra«. Hiába magyarázgatná anyjának, milyen sokat jelent neki ez a bankett, beszélhetne órákig, a makacs kis öreg ezt soha se látná át. És ha az ékszerek is szóba kerülnének, erélyesen védené relikviáit, talán sirna is… ami Geo-t mindig elérzékenyíti és leszereli.

Tehát valami mást kell kieszelni.

Szó sincs róla, nem szép, sőt nagyon csúnya dolog, nem járja, hogy ennyire kifosztja szegénykét. De módjában volna-e anyjának a sorsán csak a legkevesebbet is változtatni, ha soha el nem venne tőle semmit, sőt még ő kinálna neki akármennyit?! Nem. Nincs hatalom, amely rábírhatná, hogy nagyobb lakásba menjen, két cselédet tartson, kocsin járjon, hogy többet költsön a kosztjára és ruházatára, hogy költekezzék egy kicsit a szórakozásra is. Neki mindez nem kell. Neki az az egyetlen öröme, neki az a boldogság, ha félrerakhat Geo-nak. És mert nincs hatalma ezen változtatnia, nem vét az anyja ellen nagyot, ha elszedegeti a pénzét; tulajdonképen csak előbb költi el, ami ugyis rámaradna, amit később ugyis csak ő költene el.

Milyen furcsa is egy anya!… némelyik anya!…

Eszébe jutott, nem először, de most is csak egy pár pillanatra, milyen nagy ideje annak, hogy az anyja mindent elvon magától, amit csak lehet és mindent félrerak neki. Azóta van ez így, amióta szegényke huszonhárom éves korában özvegyen maradt. Ez a kis öregasszony már a fiatalságát is abban töltötte el, hogy órát adott és megint órát adott, reggeltől estig, mert azt akarta, hogy Geo-nak mindene meglegyen és mert soha se volt elég neki, amit Geo-nak félretehetett.

Még tizenhat éves se volt, amikor árva lett és gyászruhájában ide került, ebbe a neki idegen országba, egy grófi házhoz. Három évvel később férjhez ment a gróf ispánjához, egy olyan Rétháti Gyurkához, amilyen ő ma. Aztán, mikor az erős embert a véletlen megölte, a kis fiával meg a grófi család ajánló levelével felköltözött Budapestre és elkezdte azt az életet, amelyet ma is folytat. Reggeltől estig egyik leckéről a másikra siet… mert mindig siet, hogy későn ne érkezzék, de nem ül villamosra, hogy annál több maradjon Geo-nak… már úgy megszokta a sietést, hogy otthon is sietve jár-kel a szobában.

– Ej, no, nem olyan nagy dolog az, francia órát adni!… – csitítgatta Rétháti a lelkiismeretét, mialatt az anyja lakása felé tartott. – Az ember eldiskurál… és úgy megszokta, hogy már inkább mulatság neki, kivált az ismerős családoknál.

– Geo, neked valami bajod van! – kiáltott fel az özvegy Réthátiné, amikor felágaskodott, hogy megcsókolhassa a fiát, aki lehajolt hozzá. (A kis öreg olyan csöppség volt, hogy a hónaljáig se ért Geo-jának.)

– Nincs nekem semmi bajom – felelt a vasgyúró.

De ehhez is, később is, olyan szomorú pofákat vágott, mint akit már el akar vinni az őszi szél.

– Geo, mi bajod? Mit akarsz eltitkolni előlem?

Geo egy darabig úgy lógatta a fejét, mint akiből harapófogóval se lehet kivenni a titkát. De a kis öregasszony addig sürgölődött-forgolódott körülötte, addig faggatta-vallatta, míg végre előállott vele, hogy: kártyázott, vesztett és nemcsak a készpénze úszott el, hanem adósságot is csinált, becsületszóra.

Aztán lehorgasztotta az orrát, mint amikor pénzt szokott kérni.

– Mennyivel maradtál adós?

Geo megmondta az összeget.

– És ezt huszonnégy óra alatt ki kell fizetni?

– Valamivel több időm van rá. Vasárnap estig kaptam haladékot.

– Ó, addig nem szerezhetem meg! Ha legalább egy hetünk volna rá!

– Hiszen tudom, hogy nincsen pénzed. De… ha nem féltenéd annyira az ékszereidet…

– Geo, te megint megcsalsz engem, mint akkor, amikor a rossz lánynak adtál pénzt!…

– Félreértettél. Épen azt akartam mondani, hogy az egyetlen dolgot, amit felajánlhatnál, el se fogadnám, mert tudom, mennyire aggaszt, ha az ékszereid nincsenek itthon… De minek is beszélünk erről?!… Látod, nem akartam elmondani!… Igazán nincs értelme, hogy nyugtalanná tegyelek vele. Majd csak előteremtem valahonnan. Te ne is törődjél a dologgal!…

Hogy ő ne törődjék Geo-nak a kártyaadósságával!

Még sokáig tanakodtak. Aztán, mikor Geo menni készült:

– Majd megpróbálok holnap valamit – szólt a kis öregasszony. – De ha azt hiszed, hogy neked előbb sikerülhet, hát nézz utána te is!… Az ékszerekre majd csak akkor gondoljunk, ha nem marad más választásunk. Szombat délig erre még ráérünk.

Geo megigérte, hogy holnap este is jelentkezni fog, hirt adni róla, milyen sikerrel járt a kisérletezése. Aztán kezet csókolt és elment.

– Igazán kellemetlen, hogy erre kellett fanyalodnom! – gondolta, amíg lejutott a lépcsőn. – Szegényke!… Milyen sokba került neki az az öröm, hogy anyává lehetett, milyen hosszan fizet azért a hároméves, rövid, rég elmult boldogságért!…

VI.

Tíz percig se aludt s már felriadt. Azt álmodta, hogy szörnyű meredek szélén vezette kis Geo-ját és fiacskája egyszerre csak kirántotta kis kövér kezét anyja kezéből, szaladni kezdett, elcsúszott és leesett a mélységbe.

– Istenem, milyen őrült vagyok!… De hiszen Geo az öngyilkosságot forgatja a fejében!… Szegény, drága gyermekem!… De hát hol volt az eszem?!… Pedig, ha nem vagyok olyan együgyü, meg kellett volna értenem, mért nem akarja megvallani, hogy mi bántja?!…

Kiugrott az ágyból és öltözködni kezdett, hogy utána rohanjon. De aztán eszébe jutott, hogy Geo ebben az időben máskor se szokott otthon lenni… épen ma menne haza, amikor a halál gondolatával vívódik?!…

– Dehogy van otthon, szegény gyermekem!… Ki tudja, hol barangol a sötét éjszakában?!… Talán ő maga se tudja, merre jár!…

(Vidáman beszélgetett és ivott, a feddhetetlen gentleman.)

Visszafeküdt az ágyába.

– Még csak tizenegy óra. Istenem, mikor lesz még reggel!… Mit fogok még addig kiállani!… De úgy kell nekem!… Úgy kell egy ilyen önző vén kutyának!… Hát aztán, ha elvesznének is az ékszerek?!… Mi az?!… De ha… ó, még, a gondolat se alakuljon ki bennem!…

És telesirt két zsebkendőt.

– Itt ül szegény, nálam – zokogott – majdnem egy óra hosszat, a legnagyobb gyötrelmek közt, rosszul titkolgatott kétségbeesésben és nekem eszembe se jut, hogy hiszen még pénzem is van, csak ki kell nyujtanom érte a kezemet!… Mert itt van, a fiókomban, amit a temetésemre szántam, hogy neki erre ne kelljen költekeznie, egy takarékpénztári könyvben!… csak át kellett volna adnom neki!… O, ezt az éjszakát nem felejtem el!… De megérdemlem, megérdemlem!…

Egész éjjel nem hunyta le a szemét.

Öt órakor fölkelt s rohant a takarékpénztári könyvvel a fia lakására. A bajnok ur épen akkor érkezett haza.

De csakhogy élt!…

Amikor kisirta az örömkönnyeit, már nem lehetett szó arról, hogy hazamenjen és egy-két órát aludjék. Néhány hónap óta már hétkor meg kellett kezdenie a leckéit egy kisasszonynál, akinek javító vizsgálatot kellett tennie a francia nyelvtanból s aki máskor nem ért rá órát venni.

És mire Geo horkolni kezdett, a picinyke bajnok már ott volt az élet nagy küzdőterén és diktálta a kisasszonynak, hogy mit irjon:

– Les chambres hautes ne sont-elles pas saines? Oui, Monsieur, et l’eau pure est aussi très saine.