A tóparti gyilkosság és egyéb elbeszélések

I.

Ahogy befordultam a Szent Anna-utcába, három fiút pillantottam meg, akik közül kettőt, látásból, már ismertem. Az egyiket a Holdvilágképűnek, a másikat a Kutyafejű Tatárnak hivták a cimboráim. Mind a kettő tizenegy esztendős lehetett, mint én; de a Kutyafejű Tatár valamivel erősebbnek látszott nálam. A harmadik fiú, akit akkor láttam először, majdnem egy fejjel volt nagyobb, mint a kis tömzsi Holdvilágképű, négyünk közül a legalacsonyabb; hanem a vékony nyakáról, meg a szűk melléről lerítt, hogy gyöngébb, mint én és mint a másik két fiú. Később megtudtam, hogy épen aznap töltötte be a tizenkettedik évét.

Ennek az ismeretlen fiúnak keménykalap volt a fején; a jobbkezében kis pálcát, a balkezében pedig pergamen-tekercs formájú papircsomagot tartott.

Abban a pillanatban, amikor – bekanyarodva a Szent Anna-utcába – rájuk bukkantam, a keménykalapos, közel az utcasarokhoz, mozdulatlanul állott a gyalogjáró szélén; a másik két fiú vele szemben s tőle alig egy lépésnyi távolságban, hasonlóképen mozdulatlanul posztolt a kocsiúton. Meglátszott rajtuk, hogy nem akarnak tágítani az ismeretlen mellől; s mintha jobbról is, balról is körül akarták volna fogni, hogy valamerre el ne ugorhassék. A Holdvilágképű vigyorgott. A Kutyafejű Tatár, aki kezét a zsebébe mélyesztve, hetykén lóbálta a testét, nem volt ilyen vidám; ellenkezőleg: vésztjósló komorság ült az arcán. De mind a ketten farkasszemet néztek a keménykalapossal.

Talán nem így kellene mondanom, mert farkasszemet nézni valami kölcsönösséget jelent s a farkastekintet valójában csak a Kutyafejű Tatár meg a Holdvilágképű szeméből villogott ki; a keménykalapos fiú pillantása inkább ijedt volt. Állotta ugyan az ellenséges szemek tüzelését s igyekezett dacosan viszonozni ezt, hol az egyik, hol a másik ellenfél alakját méregetve; de az ő tekintetében benne révedezett az a határozatlanság is, hogy vajjon nem volna-e jobb hirtelen kereket oldani s a menekülésben keresni meg azt a kedvező megoldást, melyet már csak a gyors elhatározás s lábának a fürgesége igérhettek neki? Alighanem kilátástalannak itélte a kétszeres erővel szemben való küzdelmet. Pedig nem volt egészen fegyvertelen; mert – ha a pálcikájában nem is bízhatott, – a kemény és vastag papirtekercset buzogányként használhatta, míg megtámadói csak az öklükre vagy az izmaikra támaszkodhattak; de nyilván nem remélte, hogy egymagában is el tud bánni mind a két fiúval.

Amikor a szinhelyre érkeztem, még nem döntött arról, hogy mit választ: a szégyenletes megfutamodást-e vagy a férfias, de reménytelen küzdelmet?… azt, ami dicsőbb, de kellemetlenebb, a hősies összeütközést s ennek nyomán az előrelátható elbukást?… harcolni véglehelletig és vereséget állani ki, de előbb sok jó, kemény ökölcsapást osztogatni jobbra-balra?… vagy elillanni, szaladni, ahogy bír, egy darabig még hallani az ellenség gúnyos nevetését, aztán elfelejteni ezt a rossz álmot?

Hanem az én megjelenésem egyszerre nagyot változtatott a helyzeten. Mert az ellenség nem tudhatta, hogy hirtelen elszánással nem sietek-e segítségére a megtámadottnak? – amely esetben a most még szilárd erőviszonyok egyszerre felbillennek. Már pedig én megállapodtam. Egyelőre csak mint kiváncsi néző, de egyszersmind mint fenyegető kérdőjel.

Nekem egy szempillantás is elég volt ahhoz, hogy tisztán lássam, mi készül itt és miért?

Akkortájt az olyanfajta keménykalapban, amelyet ma dinnyealakúnak szokás mondani, nem lehetett végig menni Debrecen utcáin kínos feltűnés és a kihivó szándék gyanujának fölkeltése nélkül. Mert ez a viselet, öreg és ifjú civis-érzületnek egyaránt, a nyugati eszmékkel való kacérkodást, a kozmopolitizmushoz való vonzódást, a hazaszeretet érzésének meggyöngülését és Kálvin tanainak cinikus kigúnyolását jelentette.

Azért, különösen a nagytemplom és a kollégium tájékán nem is igen volt tanácsos kemény kalapban mutatkozni. A Szent Anna-utcában, nehány lépésnyire a katholikus templomtól és iskolától, már jelentékenyen csökkent a kemény kalap veszedelmessége, mert mindenki tudta, hogy a piarista tanárok nem átallanak ugyanolyan fejfedőben járni, amilyenben Áron, a gazdag vaskereskedő. És annak a közismeretessége, hogy a piaristák a hazafiságnak ebben a kérdésében ilyen vétkes közönbösséget tanusítanak, a katholikus negyedben már bizonyos vallásos szinezetet adott a kemény kalapnak, mérsékelte ennek a feltünőségét és kihivó voltát, valamelyes magyarázatát adta a hozzá tapadó nemzetközi karakternek és megenyhítette azt a gyanút, hogy viselője kérkedni akar a világpolgárságával. De azért a kemény kalap, kivált egy tizenegy-tizenkét éves fiúnak a fején, mégis csak Geszler-kalap maradt.

Igaz, nem volt szükség arra a kihágásra, hogy valaki gyerek létére kemény kalapot biggyesszen a fejetetejére: a kálvinista fiúk e nélkül is szivesen kezdtek verekedést velünk, pápista ifjúsággal. Nem tudom, hogy ebben a harcrakészségben mennyi része volt az atavizmusnak, annak az örökölt érzésnek, amelyet a vallásháborúk óta minden debreceni gyerek átvett a vérében az apjától, és mennyi annak a magyar virtusnak, mely vasárnaponkint még ma is szembeállítja a felvégi legényeket az alvégiekkel; annyi bizonyos, hogy a mai sokféle sportot abban az időben főképen ez a verekedő hajlandóság helyettesítette.

Mi, katholikus fiúk, ha nem is szivesen, vállaltuk a harcot. Mit tehettünk volna egyebet? Ha nem akarjuk, akkor is vállalnunk kellett volna. Végre is, mindig nem lehetett megugrani az ellenséges tatár horda elől. Általában gyöngébbek voltunk, mint a református gyerekek; s vastag nyakuk, meg elszántságra valló, nehézkes, lomha, súlyos járásuk aggodalmat, tehát tiszteletet gerjesztett bennünk. Aztán meg ők sokkal többen voltak, mint mi. De köztünk is akadtak, akik a verekedő kedvükkel pótolták, ami az erejükből hiányzott és néha úgy esett, hogy amint az iskolából hazabandukoltunk, olyan ellenséges csapattal találkoztunk, amelyik kevesebb emberből állott, mint a mi hadtestünk. Az ilyen kitünő alkalmat persze nem lehetett elszalasztani.

Az ütközet megkezdése és a harc lefolyása mindig meglehetősen egyforma volt. Mikor az ellenséges guerilla-csapatok egymásra bukkantak, az ellenfelek egymástól egy-két lépésnyi távolságban megállapodtak s néhány másodpercig kancsal, fürkésző pillantásokat lövelltek át egyik táborból a másikba. Aztán, mikor az erőviszonyok már ismeretesekké váltak, kihivó vagy dacos tekintettel nézegették egymást. Végre, az erősebbik tábor legbátrabb legénye kikereste a maga ellenségét, a másik tábor leggyöngébbnek látszó legénye személyében, egyenesen e felé a fiú felé tartott, mellbe lökte és előállott a váddal: »Te zsidó vagy!«

Természetesen az, hogy valaki ilyen fiatalon máris felcsapott zsidónak, nem maradhatott megtorlatlan. No és ha valaki arra vetemednék, hogy tagadni próbálná azt, amit egy szavahihető fiatalember állapított meg róla – ez a vakmerő meg épen rászolgált a szigorú megfenyítésre.

Már most csak kétféle fejlemény következhetett. Ha a megtámadott a hadüzenetre mindjárt pofonnal felelt, gyors és erélyes föllépése nem maradt hatás nélkül. Ebben az esetben a háború lokalizálódott, párbajjá zsugorodott, macscsá törpült; a csata nem vált rettenetessé és rövidesen véget ért. A két ellenfél addig pofozkodott, ütlegelte egymást és birkózott, míg az egyik nem birta tovább szuszszal; ekkor a másik rátérdepelt a leterített ellenfél mellére, büszkén nézett körül, aztán mikor meggyőződött róla, hogy az egész világ jól látta a győzelmét, fölkelt az ellenfeléről, letörölte a térdéről a port s mialatt a másik szégyenkezve tápászkodott fel a földről, még egyszer odakiáltott a legyőzöttnek: »Hát most megkaptad, zsidó!…« és így jól végezve dolgát, ünnepiesen lépkedett el barátaival, mint ahogy a király vonul el udvarával a shakespearei drámákban. A végszó okvetlenül ez volt, akár a támadó győzött, akár a megtámadott; a végén mindig az lett a zsidó, akit legyőztek.

Igy ért véget a harc a szerencsésebbik esetben. De megtörtént az is, hogy a megtámadott, nem bízva eléggé az erejében, a hadüzenetre nem felelt mindjárt pofonnal vagy ütleggel, hanem csak a mellbelökést viszonozta és szóvitába kezdett, ilyenformán: »Nem méssz az utamból?!… Mit akarsz tőlem?!… Bántott valaki?!…« Az, hogy ha a megtámadott ekképen elárulta, hogy nem bízik az ereje felsőbbségében, mindig nagyon felpaprikázta a támadó táborát s ebben az esetben a harc általánossá, elkeseredetté és hosszadalmassá vált. Ilyenkor a kálvinista fiúk a pápistákat s a pápisták a kálvinistákat addig püfölték, innen is, onnan is »Nesze, zsidó!…« »Nesze zsidó!…« kiáltozás közepett, az általános öklöződés és birkózás addig tartott, amíg a gyöngébbik tábor, dicsőséges küzdelem után bár, de jól elpáholtan, meg nem futamodott vagy míg Deus ex machina-ként meg nem jelent valahonnan egy-egy öreg zsidó, aki aztán a botjával széjjelkergette az egész társaságot.

Mindez nekem már régóta ismeretes dolog volt, sőt – sok kék folt árán – joggal számíthattam magamat ennek az ügynek a szakértői közé.

Azért, alig hogy észrevettem a csoportozatot, már tisztában voltam a viharral fenyegető feszültség minden előzményével és azzal is, hogy mi következhetik. Megértettem, hogy a Kutyafejű Tatár meg a Holdvilágképű nem tartották volna érdemesnek megtámadni ezt a nyurga, vékonypénzű gyereket, akit senki se ismert, de a kemény kalap elárulta a pápistát, kötekedésnek tünt fel előttük, nem hagyta őket békén, izgatta őket, mint a bikát a vörös posztó.

A felől se lehetett kétségem, mi lesz itt mindjárt, ha én most nem szakítom meg az utamat, hanem feléjök fordulva és hátra vigyorogva, de nyugodtan tovább vonulok. Kettő közül az egyik: vagy megugrik az idegen és olyan jól nyargal, hogy sikerül megszaladnia az üldözői elől, vagy a következő percben már el fog hangzani a szokásos rövid vádbeszéd s aztán a keménykalapost nemcsak a Kutyafejű Tatár fogja előbb mellbelökni s aztán nyakonütni, hanem mindjárt neki fog esni a másik is, a Holdvilágképű. Ilyen körülmények közt pedig a végkifejlés előrelátható.

Ha múlt, jelen és jövő átlátásához nem volt szükségem többre egy szempillantásnál, még egy másik szempillantás s nemcsak hogy egész raja támadt fel bennem a nemes és legkevésbbé se nemes indulatoknak, hanem ezek már le is viharzottak a lelkemben s hozzájuttattak a képzelhető legférfiasabb elhatározáshoz.

Megengedhetem-e, hogy hitemet a keménykalapos személyében üldözzék és kicsúfolják? Eltűrhetem-e én, az a félelem és gáncs nélkül való lovag, akit mások még nem sejtenek bennem, de akit én máris igen tisztelek magamban, hogy a nyers erőszak minden igazság, ok és ürügy nélkül megtámadja és letiporja az ártatlant?… hogy ketten rontsanak rá egyre?… nem kötelességem-e, védelmére kelni a gyöngének az erősebbek galádságával szemben? Elillanhatok-e a harc elől, én, akinek a legkisebbik célom az, hogy már huszonnégy éves koromban Borneó és Szumatra királya legyek, csak azért, mert kényelmesebb, ha részvétlenül tovább sétálok és nem fujom azt, ami nem éget? Aztán, beletörődhetem-e, hogy az ellenségeim hozzájussanak a könnyű győzelem öröméhez, mikor megakadályozhatom, hogy részük lehessen a diadal mámorában, vagy legalább is megnehezíthetem és vitássá tehetem a győzelmüket? És elszalaszthatom-e ezt a kitünő alkalmat, amikor az ellenség kisebb erőben jelentkezik, mint rendesen, és amikor, ha csak egy kicsit kedvez a hadiszerencse, a Kutyafejű Tatár is, a Holdvilágképű is nagyon meglakolhat azokért az ökölcsapásokért, amelyekben ők ugyan ártatlanok, de amelyeket hitfeleiknek és elvtársaiknak, szóval az ő táboruknak eddig még csak részben fizethettem vissza?

Nem. Minden nemesebb és minden alantasabb indulatom a harcra ösztökélt.

Igen ám, de hátha ők ketten, bár egyik se látszik nálam erősebbnek, mégis nagyobb erőt tudnak kifejteni, mint én meg a keménykalapos? Hátha az, akinek segítségére sietek, annyira gyenge, ügyetlen vagy békeszerető, hogy egyáltalán nem számit? Hátha egymagamnak kell kettőjük ellen csatáznom s ebben a harcban alulmaradok?

– Hát az se baj! – biztattam magamat. – A legrosszabb esetben megfutamodom. Csak a harmadik ház kapuját kell elérnem… mihelyt azon bejutottam, az üldözőim már nem követhetnek… mert odabenn vannak, akik meg fognak védelmezni és szükség esetén elbánnak az ellenségeimmel.

Tehát, igenis, bele fogok avatkozni a dologba. Sőt, minthogy a tapasztalat megtanított arra, hogy aki támad, az előnyt szerez: én magam fogom megkezdeni a csatát. A gyors cselekvés már félgyőzelem.

Csak éppen a hadüzenetet akartam megvárni, hogy megnyugtathassam a lelkiismeretemet.

Hanem arra gondom volt, hogy az arcom ne árulja el, mit forralok. Amikor megállapodtam a keménykalapos mellett, szakasztott úgy vigyorogtam, mint a Holdvilágképű. És a Kutyafejű Tatár, aki rám pillantott, hogy lássa, vajjon barát érkezett-e vagy ellenség s ha gyanús alak, milyen erejű? – azt hihette, hogy csak közelebbről akarom nézni, miképpen fenyítik meg a keménykalapost… ami bizonyára engem is csak mulattathat.

Nyilván nem ismert rám, sem ő, sem a Holdvilágképű. Pedig már nem egy ütközetben találkoztunk, ahol sok derék kálvinista harcos torolta meg a »lúformátus« gúnyszót, de úgy látszik, ezekből a csatákból sokkal hamarabb ugrottam meg, semhogy az arcom bevésődhetett volna az emlékezetükbe. Elég az hozzá, vagy jelentéktelennek itélték, vagy nem is gyanították bennem a pápista vitézt és miután megállapították magukban, hogy akár jó-, akár rosszakaratú szemlélőnek, de mindenesetre csak kiváncsi nézőnek, odafurakodtam a tűzvonalba, egyelőre nem törődtek azzal, hogy én is ott vagyok.

Attól fogva, hogy megjelentem, talán egy félperc, talán egy egész perc – ilyen körülmények közt nagy idő – telt el fenyegető némaságban és mozdulatlanságban. Nekem egy kicsit erősebben dobogott a szívem; a keménykalapos egyre sebesebben pislogott; a két kálvinista bajvivónak a testtartása is, a nézése is ugyanaz maradt. De végre a Kutyafejű Tatár még hevesebben kezdte lóbálni a testét, mint előbb… mintha egyre kevésbbé tudná fékezni eddig valahogyan még csak leküzdött, de most már mindinkább növekedő ingerültségét… és miközben szúró tekintetével szinte felnyársalta a keménykalapost, egyszerre csak megszólalt, a súlyos pörölycsapások lassuságával ejtve ki minden szótagot:

– Há-szen te zse-da-ó vagy!…

A keménykalapos, aki engem is ellenségnek nézett s már nem remélte, hogy egérutat találhat, azonnal felelt. De hangjának a remegése elárulta az ijedtségét és a szavaiból még inkább kiérzett, mennyire megfélemlítette az az aggodalom, hogy három ellenfele közül valamelyik bizonyosan utól fogja érni:

– Mit akar tőlem? Én nem ismerem magát! Hagyjon engem bé…

Nem fejezhette be; a torkán akadt a szó, olyan nagy meglepetés érte.

Ekkor ugyanis az történt, hogy én, összeszedve minden erőmet, hirtelen pofonvágtam a Holdvilágképűt, aztán, mintha nem én ütöttem volna meg őt, hanem ő ütött volna meg engem, egy hiuzmacska gyorsaságával és mérgességével ugrottam rá. A Holdvilágképű a váratlan támadástól hátratántorodott s én, aki számítottam erre, nem mulasztottam el kihasználni az ő megingását: gáncsot vetettem neki, letepertem a földre, s a szegény Holdvilágképű még nem tért magához a meglepetéséből, amikor én már a mellén térdeltem és sebesen püföltem, öklöztem a széles ábrázatját meg a kemény koponyáját, ott, ahol értem.

A hamarosan kieszelt taktikámhoz tartozott, hogy ilyen kiméletlenül bántam el a szegény Holdvilágképűvel. Ugy okoskodtam, hogy a felbőszültség hadakozásmódjával könnyebben biztosíthatom a győzelmet, mint ha lovagiasan küzdök és szem előtt tartom a birkózás szabályait; még nem hallottam, de már kitaláltam, hogy: »all’s fair in love and war«. Hogy mért éppen a Holdvilágképűnek estem neki, aki csak vigyorgott?… és mért nem rontottam rá inkább a Kutyafejű Tatárra, aki a védettemet megtámadta? Mert kettőjük közül a Kutyafejű Tatárt néztem az erősebbnek s minden vitézségem ellenére is szivesebben szemeltem ki ellenfelemül a gyöngébbiket. Így – biztattam magam – a legrosszabb esetben is elérek annyit, hogy az ellenpárt, ha végül győz is, nem jut hozzá a győzelméhez olcsón, hanem sok kékfolttal fizet érte s remélhetőleg egy-két hatalmas daganattal is.

Jól számítottam. Mert az a veszedelem környékezett, hogy ha a Kutyafejű Tatár segítségére talál sietni a Holdvilágképűnek, ezek ketten, egyesült erővel, jól elpáholnak, amig a keménykalapos szépen elillanhat – de nem így történt. A Kutyafejű Tatár sorsára bizta a Holdvilágképűt s – nyomban azután, hogy általános meglepetésre én kezdtem meg a harcot, még pedig mindjárt a legféktelenebb szilajsággal – ahelyett, hogy ellenem fordult volna, a keménykalapost kezdte gyomrozni. Először egy nagyot rántott rajta, majd mellbe lökte s leütötte a kalapot a fejéről, ahogy a hagyományos sorrend kivánta; aztán nekiesett, rövid birkózás után földhöz teremtette, s bár a keménykalapos szivósabban védekezett, mint a viselkedése után várni lehetett, föléje kerekedett és úgy kezdte agyabugyálni, mint ahogy én püföltem és öklöztem a Holdvilágképűt.

Mi birta rá a Kutyafejű Tatárt, hogy bajtársának a megvédelmezése helyett tovább is csak a keménykalapossal foglalkozzék? – örök titok. Nem vette észre, milyen nagy taktikai hibát követ el? Azt remélte, hogy a Holdvilágképű, akármilyen nehéz helyzetbe került a harc első pillanatában, végül mégis csak le fog győzni engem, egymagában is? Semmi áron sem akart módot adni rá, hogy a keménykalapos elillanhasson a körmei közül? Amikor két ellenség közül választhatott, ő is szivesebben csatázott a gyöngébbik ellenséggel, mint én?… Úgy számított, hogy még ráér a pajtását megvédelmezni, ha ez, minden várakozás ellenére, továbbra is szorongatott helyzetben marad?… s mielőtt rám ront, hogy ketten könnyedén végezzenek velem, hamarjában alaposan helybenhagyja a gyöngébbik ellenséget?

Ezt csak találgathatom. Annyi bizonyos, hogy a Kutyafejű Tatár rossz hadvezér volt s elkövette azt a stratégiai hibát, amelynek az ütközet sorsára döntő hatással kellett lennie.

A Holdvilágképűt ugyanis nagyon megzavarta a váratlan fordulat, a tartós balszerencse s talán leginkább az, hogy nem kap segítséget. Olyan szerencsésen találtam elhelyezkedni rajta, hogy hiába erőlködött, sehogy se tudott lerázni magáról; én pedig ugyancsak kihasználtam azt az előnyt, amelyet a gyorsaságomnak és az ezzel megszerzett felsőbbségemnek köszönhettem. Megértettem, hogy csak akkor győzhetek, ha sikerül elérnem, hogy a Holdvilágképű nem tudja tovább állani a harcot és elmenekül. Azért fáradhatatlanul püföltem tovább a fejét, a lehető legsebesebben és minden erőmből, amig csak a kezem ki nem fáradt. Jó, kemény koponyája volt; tovább birta türelemmel, mint én erővel és lélekzettel. Végre is ki kellett szuszognom magamat s a kezem már annyira fájt, hogy lankadni kezdtem. A Holdvilágképű fel tudta használni a kedvező pillanatot; egy utolsó erőfeszítéssel végre sikerült leráznia magáról. Felugrott, de a feje már egy kicsit kótyagos volt; és ijedt tekintete nem lelte meg azt a biztatást, amelyet keresett. Csak azt látta, hogy amazok is a földön hemperegnek, birkózva és egymás nyakát szorongatva; észrevehette, hogy a keménykalapos nagy munkát ad a Kutyafejű Tatárnak s nem mindig emez van felül; és abból, hogy a cimborája meg se kisérelte az ő felszabadítását, úgy látszik, a legrosszabbat következtette. Azt hitte, hogy engem azért nem cibált fel róla a Kutyafejű Tatár, mert ebben megakadályozta a keménykalapos, aki az ő hanyattvágódása után nekibátorodott s remegő megtámadottból dühös támadóféllé változott át. Aztán meg én nem hagytam időt a Holdvilágképűnek arra, hogy sokat szemlélődhessék és nyugodtan mérlegelhesse az erőviszonyokat; alig hogy felugrott, már én is talpon voltam és ujra nekirohantam. Az első ökölcsapást, a karjával, még csak kivédte valahogy; olyan testtartásba helyezkedett, mint aki elszántan készülődik a vívásra vagy a boxolásra; de mire másodszor is nekiestem, egyet gondolt magában: hirtelen megfordult, felkapta a földről a kalapját, melyet az előbb, amíg püföltem, levertem a fejéről és elkezdett szaladni, olyan gyorsan, ahogy csak tudott. Alighanem azt gondolta, hogy már éppen eleget kapott; miért küzdene hát tovább, amikor a győzelemre nincsen többé kilátás?! Vagy tiz lépésnyire üldöztem, de amikor az utcasarkon eltünt, az erkölcsi elégtételemmel visszafutottam a földön hempergőkhöz.

Ezek még egyre gyúrták, gyömöszölték egymást. De már látni lehetett, hogy a keménykalapos nem birja tovább a küzdelmet. Eddig jókora ellentállást fejtett ki azzal, hogy jobbkeze egy pillanatra se eresztette el ellenfelének a torkát, mert ez az eleven nyaklánc a Kutyafejű Tatárnak minden mozdulatát meggyengítette. Hanem, amikor a közelükbe értem, az ellenség nyaka már szabad volt s a keménykalapos védekezése mindössze arra szorítkozott, hogy a balkarjával, amelyet az arca fölött tartott, felfogni igyekezett a fejének szánt sok ökölcsapást, a jobbkezével pedig egyet-egyet döfött az ellenségen, anélkül, hogy ezt le tudta volna tolni magáról. Éppen ideje volt, hogy a segítségére siessek. A már-már győzelmes Kutyafejű Tatár úgy helyezkedett el rajta, mintha nyeregben ülne s éktelen csataordításokat hallatva jósolgatta neki, hogy könyörtelenül és haladéktalanul palacsintává fogja lapítani a fejét.

Persze, nem látta a Holdvilágképű futását és nem sejtette, hogy az én személyemben mindjárt le fog csapni rá az istenek haragja.

A küzködők körül ott hevert a kövezeten a keménykalap, mind e sok baj okozója, a Kutyafejű Tatár pörge, puha kalapja és valamivel messzebb a pálcika meg a papirtekercs, amelyeket a keménykalapos a két kezében tartott, amikor útját állották. Ez a papirtekercs már az első pillanatban szemet szúrt nekem, mert buzogányszerű fegyvert sejtettem benne; most se pillanthattam rá anélkül, hogy meg ne kivánjam.

Felkaptam a földről; éreztem, hogy olyan nehéz, mintha gumiból volna; amint utóbb kiderült: a lehető legjobban összegöngyölített, sok ív kemény kartonpapir rejtőzött benne. Ennek a – hasonló körülmények közt határozottan értékes – fegyvernek a súlyossága megkétszerezte a bátorságomat: az imént elért sikertől amúgy is vérszemet kaptam; és szinte örültem rajta, hogy tovább csatázhatok.

De nem is késlekedhettem sokáig: amikor a két bajvívóhoz értem, a keménykalapos már jajgatni kezdett.

Föléjök hajolva, buzogányommal akkora csapást mértem a Kutyafejű Tatár fejére, amekkora az erőmtől kitelt. Ilyet üthetett – gondoltam – keleten a nagy érckapura Botond. A Kutyafejű Tatár koponyája ugyan keményebb volt, mint a nagy érckapu, de az alighanem meglehetősen fájdalmas ütéssel mégis célt értem, mert a Kutyafejű Tatár a váratlan támadásra valami vadállatias hördülést hallatott, aztán felugrott letiport ellenfeléről és nekem rohant.

Csakhogy engem nem talált készületlenül. Ahogy közel ért hozzám, ujra megforgattam buzogányomat s most már az arcán vágtam végig, minden erőmből. Megtántorodott s mintha egy pillanatra elszédült volna; de rögtön magához tért s a balkönyökét pajzsnak tartva az arca elé, ujra felém rontott.

Hanem ekközben a keménykalapos – aki különben már régóta kalaptalan volt – feltápászkodott a földről s hamarosan átértve, hogy a legnagyobb szükség idején érkezett segítség micsoda erkölcsi kötelmet ró rá, utána szaladt a Kutyafejű Tatárnak; és amikor ez jobbkarjával kivédve a hadonászásomat, torkon akart ragadni, a keménykalapos hátulról gáncsot vetett neki, átnyalábolta a felső testét s hátra rántotta úgy, hogy a Kutyafejű Tatár hanyatt esett, mi pedig, mihelyt lezuhant, mind a ketten rávetettük magunkat s ütni-verni kezdtük, ahol értük.

A Kutyafejű Tatár kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy leöklözzön bennünket magáról; rúgott-kapálózott; de nem birt kettőnkkel. A keménykalapos rátérdelt a hátrahúzott két karjára, én ráültem a lefogott és összeszorított két lábára, aztán amaz fejtül, én lábtul, kitartóan püföltük.

– Nem szégyellitek magatokat?! – nyögte a legyőzött. – Ketten egy ellen!… Hászen tik cudarabbak vagytok az utonálló zsiványnál!… No, de kerüljetek csak még egyszer a kezembe!… Akkor majd megemlegetitek azt a keserves Poncius Pilátust!…

Már látta, hogy a Holdvilágképű eltünésével végképpen elvesztette a csatát. Arról, hogy még legyőzhet bennünket és most mindjárt megtorolhatja, amit gyors kézzel osztogattunk neki, hamarosan lemondott és egy-két percnyi hiábavaló küzködés után már csak azon törte a fejét, miképpen szabadulhatna ki az ökleink közül – minél előbb, mielőtt kidühöngjük magunkat és belefáradunk a püfölésébe – micsoda fenyegetéssel vagy minő ravaszkodással.

– Eresszetek el! – szuszogta. – Vagy ne merjetek többet a nagytemplomhoz szagolni!… mert az egész kollégiom ott lesz!… aztán, akit mink megnyúzunk, hát annak az irhájából nímet gatyát csinálunk!…

A keménykalaposnak már régen nem tetszett ez az egész história.

– Eresszük el – indítványozta. – Hiszen már eleget kapott!…

És nyomban úgy cselekedett, ahogy beszélt. Fölkelt a Kutyafejű Tatár karjáról s rám bizva a többit, mint aki a legjobban elvégezte dolgát, vékony, hosszú kezével tisztogatni kezdte a nadrágját, mely ugyancsak poros lett.

A Kutyafejű Tatár nem szalasztotta el a jó alkalmat, hanem – mielőtt észrevettem, hogy a szövetségesem magamra hagy – kihasználta, hogy a helyzete így jócskán megkönnyebbült. A felszabadult két karjával hirtelen nagyot lökött rajtam s amint hátrahőköltem, kirántotta alólam a lábát. Aztán, míg én oldalvást a kövezetre hemperedtem, talpra ugrott, felkapta a földről a kalapját és futni kezdett, abba az irányba, amerre az imént a Holdvilágképű menekült el.

Néhány pillanattal később már én is talpon voltam és utána iramodtam. A minden reménységemet meghaladó siker elbizakodottá tett s nem féltem attól, hogy frigyestárs nélkül maradva, a Kutyafejű Tatárral való párbajban a rövidebbet húzhatom.

De azért, úgy látszik, nem üldöztem az ellenséget elég hévvel – amit meg lehet érteni. Végre is, a harc folytatása, mely nekem már csak az új kockázatot jelenthette, nem állott érdekemben; az pedig, hogy megszalasztom az ellenfelemet, valósággal megpecsételése volt a győzelmemnek.

Elég az hozzá, akár ezért, akár mert a Kutyafejű Tatár jobban tudott futni, mint én: egyre nagyobbá vált köztünk a távolság.

A futó ellenség, amint észrevette, hogy mindinkább elmaradok tőle, egy kicsit nekibátorodott. Arról a pontról, ahol a szomszéd utcába bekanyarodva, el kellett tünnie a szemem elől, visszanézett rám és fenyegetőzve mutogatta az öklét. De aztán tovább rohant s a következő pillanatban már eltakarták előlem a házak.

Ha eddig is kissé lankadtan, egyre lassabban szaladva, inkább csak a zászló becsületéért üldöztem a legyőzöttet, most már végképpen felhagytam azzal a nem egészen komoly kisérlettel, hogy utólérjem ezt a nagyon kedvemrevaló Kutyafejű Tatárt, aki iránt mind kevesebb haragot és mind több hálafélét éreztem.

Hiszen alig vártam, hogy visszatérhessek a védettemhez, az első lényhez, akit valaha megsegéltem, talpra állítottam, az egyetlenhez, aki látta, hogy hitemért és a gyöngébb védelmében milyen hősiesen és mekkora dicsőséggel hadakoztam.

II.

A jénai csata után Napoleon nem érezhetett olyan nagy büszkeséget, mint a mekkora ebben a percben az én mellemet és hasamat dagasztotta. A győzelem mámora annál boldogabbá tett, mert először élveztem ezt az édes örömöt. Eddig minden háborúból meg kellett szaladnom; most történt meg először, hogy ott maradhattam a csatamezőn. Még pedig nemcsak úgy, egyszerűen, mint a győztesek egyike, hanem: mint az egyetlen győzedelmes, a már-már megvert sereg diadalszerző vezére, az a dicsőséges hős, aki a maga erejével döntötte el az ütközet sorsát.

Gyönyörűnek láttam a világot. De volt egy aggodalmam.

Vajjon nem homályosította-e el nagy dicsőségemet és megbecsülhetetlen érdememet, győzelmem egyetlen tanuja, egyetlen közönsége és egyetlen lekötelezettje előtt, a csata legutolsó fordulata: az, hogy a Kutyafejű Tatár leigázásában már ő is résztvett, ő, a pártoltam, a védettem, aki az én beavatkozásomig még jajgatva hempergett az ellenség alatt? Átlátta-e, tudja-e, hogy nekem az ő segítsége csak igen keveset jelentett, ellenben ő most cudarul elnáspángoltan nyöszörögne a földön, ha én őt nem mentem ki a veszedelemből?!

Nem tűrhettem el, hogy e felől kétségben maradhasson.

Azért már messziről kiáltozni kezdtem neki:

– Látod?!… Így kell elbánni ezekkel a lóformátusokkal!…

Még ekkor is kalaptalanul állott a kocsiuton és mintha hol az arcához, hol a füléhez hozzá nyomkodott volna valamit, amit aztán néha meg-megnézett.

Visszaérkezve hozzá, láttam, hogy az arcáról meg a füléről vércseppeket törülget le a zsebkendőjével és ezen azt nézegeti, hogy a vérzés erősödik-e?

– Az ám! – mondtam. – Ez a zsivány ugyancsak megadta neked! Az arcod két helyen is véres, a füledbe meg még jobban beleszakított. Hát ilyen ez az egész lóformátus banda! Karmolni meg harapni, azt tudnak, de ha megkapják a magukét, akkor gyáván elszaladnak!

A már régóta kalaptalan keménykalapos szeméből ijedtség és aggodalom rítt ki.

– Nagyon véres vagyok? – kérdezte.

– Nem, nem nagyon – feleltem. – Akit ezek legyőznek, néha sokkal véresebb, mint amilyen te vagy. Ez még semmi. De szerencséd, hogy épen erre jöttem.

– Azt hiszem – szepegett – hogy a fülemből nem is folyik, hanem ömlik a vér. Nézd, a zsebkendőmön mindig nagyobb a vérfolt!

– Csak azért, mert nyomkodod – feleltem. – Hiszen már nem is folyik, csak épen szivárog!… És mindjárt el fog állni, ha többet nem nyulsz hozzá. Ennyi még sebaj!… Debrecenben ehhez hozzá kell szokni. Ugy-e, te még nem régen lakol Debrecenben?

– A mult hónapban költözködtünk ide.

– Kitaláltam, arról, hogy nem vágtad mindjárt pofon a Kutyafejű Tatárt!… Mert azt a fiút, aki megvert volna, ha én nem vagyok itt, a Kutyafejű Tatárnak hívjuk. A másikat meg, aki vigyorgott, amíg egy kis becsületre nem tanítottam, a Holdvilágképűnek. No, ne félj! Ezek se fognak téged többet bántani!

E közben fölvettem a földről a kalapomat, mely a Holdvilágképű megfenyítése közben leesett a fejemről, megtisztogattam egy kicsit, letörülgettem a port a nadrágomról, aztán összeszedtem a keménykalapos holmiját is: a pálcikát, a papirtekercset, amelyet olyan vitézül forgattam, meg a nevezetes keménykalapot. Ezt rányomtam védettemnek a fejére, aztán, mikor végre rászánta magát, hogy a kendőjét visszadugja a zsebébe, átnyujtottam neki a pálcikát meg a papirtekercset. De ezzel még nem fejeztem be az ápolgatását. A ruhája már nem volt poros, hanem azért mégis hosszasan tisztogattam; a kalapot kétszer is megigazítottam a fején; mindenáron tudtára óhajtottam adni és egy kicsit tüntettem vele, hogy ezentúl is számíthat a pártfogásomra, hogy semmitől se kell tartania, amíg engem lát, hogy továbbra is oltalmazni, gondozni és dajkálni akarom.

– Most haza foglak kisérni – mondtam neki. – Ezektől a disznóktól kitelik, hogy leskelődnek és ha látják, hogy már nem vagyok melletted, újra meg akarnak verni. Hát ebből nem esznek!… Merre lakol?

– A Csapó-utcában.

– Nem baj. Ha a Péterfián laknál, akkor is elkisérnélek. Nekem beszélhet, hogy pápista ne menjen a nagytemplom tájékára! Majd meglátjuk, hogy ott lesz-e az egész kollégium?! És, bánom is én, legyen ott!… Nekem mindegy. Lóformátustól én nem félek!…

Az igazat megvallva, bizony, féltem egy kicsit. És nem győztem csodálkozni rajta, hogy ennyire nagylelkü vagyok.

Hátha amazok csakugyan bosszút forralnak? Hátha segítségül hívják a cimboráikat s valamelyik utcasarkon már egy egész csapat les ránk? Akkor, bizony, baj lehet a dologból. Ha hárman-négyen esnek nekünk, ennek nem lehet más vége, mint hogy jól elvernek bennünket.

Ez a gondolat meglehetősen aggódóvá tett. És mihelyt kimondtam, hogy még erre a hősiességre is kész vagyok, megint kalapálni kezdett a szivem.

De már kimondtam… és azért mondtam ki, mert úgy éreztem, hogy e nélkül nem volna teljes a dicsőségem. A siker is kötelez… s hány esztelenül vakmerő, szép és nagy tettel volna szegényebb az emberiség története, ha a hiúság nem tudná lehurrogni a józanságnak minden bölcs tanácsát?!…

Szóval, bár szinte megdöbbentett az a gondolat, hogy ilyen vakmerőségre vállalkozom, állottam a szavamat s megindultam a keménykalapossal a Csapó-utca felé. Pedig, ha elválok tőle s bevonulok a harmadik házba, amelynek a kapujában már a biztonság várt, győzelmesen adhatom át magam a pihenésnek s nem kell nekimennem semmiféle új veszedelemnek…

A keménykalapos mintha egy cseppet se méltatta volna ezt a szükségtelenségében nagyszerű hősiességet. Nem hálálkodott, nem magasztalta a segítő készségemet, a bátorságomat és az erőmet, nem tanusított irányomban semmi különös tiszteletet, még csak nem is igen szólt hozzám, azon kivül, hogy egy párszor megkérdezte:

– Nem vérzik jobban a fülem?

– Nem – feleltem. – Már nem is látszik rajtad, hogy milyen nagy bajban voltál!… Persze, ha véletlenül elkéstem volna és nem segítelek meg épen a legjobbkor, akkor most alighanem csupa vér volnál. De most már nem kell félned semmitől. Csak kerüljenek vissza ezek az utonállók, majd elbánok velök!…

A keménykalapos nem felelt. Annyit se, hogy köszöni a szivességemet.

– Aztán máskor is – folytattam, hogy szófukar lekötelezettemtől mindenáron kicsikarhassak néhány szónyi elismerést – ha bánt valaki, akár ezek, akár más fiúk, csak szólj nekem!… Majd adok én annak a pimasznak, aki téged meg mer ütni!…

Még ez a sokra vállalkozó s nyilván önzetlen igéret se hatotta meg a keménykalapost. A papirtekercset, amelyet eddig a jobbkezében vitt, bedugta a bal hóna alá, elővette zsebkendőjét s előbb a füléhez, utóbb pedig az arcához nyomkodta, aztán, nagylelkű ajánlatomra egy szót se válaszolva, azt nézegette, lát-e a zsebkendőjén új vérnyomokat?

Láthattam, hogy a keménykalaposnak kisebb gondja is nagyobb annál, amit én beszélek, – hogy nem a jövő, hanem az épen most mult foglalkoztatja, – és hogy a legkevésbé se ragaszkodik hozzám, mert, meglehet, azt képzeli, hogy a Kutyafejű Tatár szelidebben bánt volna vele, ha én nem vágom pofon a Holdvilágképűt.

Nem akartam elhinni, hogy a keménykalapos, valami vérlázító igazságtalansággal, bennem látná minden bajának okozóját; és ha ő, nemcsak hogy nem igyekezett belém kapaszkodni, rám akaszkodni, hanem meglepő, szinte érthetetlen hidegséget tanusított velem szemben, ez engem nem gátolt abban, hogy én, én igenis, továbbra is ragaszkodjam ő hozzá. Nem voltam hajlandó csak úgy egykönnyen lemondani annak a társaságáról, akinek majdnem az életét mentettem meg; az egyetlen lényről a világon, aki tudja, vagy legalább tudhatná, milyen erős, milyen vitéz és milyen nagylelkű vagyok.

– Majd segítek neked, hazavinni a holmidat – ajánlottam fel, ami szolgálatot még megtehettem neki. – Vidd csak a sétapálcádat és a csomagot add ide. Ez azért is jó lesz, mert így mindjárt fejbe kollinthatom vele a lóformátusokat, ha elő mernek kerülni.

– Odaadom – felelt, egy kissé bizalmatlanul – de vigyázz rá, mert tiz árkus van benne és ebből minden árkus három vas!

– Ne félj, úgy ütök vele, hogy a csomagnak ne ártsak vele, csak a kobaknak. Aztán, ne hidd ám, hogy talán még soha se is láttam három hatost együtt! Volt már nekem egyszer öt pengőm is! Igaz, hogy rajzeszközöket kellett venni belőle, de megvolt, egy darabban!

Semmi hatás. Pedig ez a szép emlék nekem nagyon kedves volt s az elmondásától nagy sikert vártam.

Más húrt pendítettem meg.

– Kalapodról látom, – szóltam, most már ünnepies hangon, – hogy római katholikus vagy. Én is az vagyok; legyünk barátok!

Ez, végre, hatott.

Rám nézett, mint akit meglep, de egyuttal gondolkodóba ejt az ajánlat.

– Szivesen leszek barátod – felelt, néhány pillanatnyi, észrevehető habozás után – de akkor holnap délután el kell jönnöd a füvészkertbe. És erről nem szabad szólnod senkinek, még az édesapádnak sem!

Ez a felelet viszont engem lepett meg.

– Holnap délután? Három órakor? A füvészkertbe? Mért? – kérdeztem, úgy elbámészkodva, hogy azt hiszem, a szájamat is nyitva felejtettem.

– No, hát hogy barátságot esküdjünk egymásnak! – felelt, olyan hangon, mintha csodálná, hogy én nem tudom, ami a legtermészetesebb dolog a világon.

– Barátságot esküdni? És minek az? – álmélkodtam.

– Hát hogyan lehessünk barátok – magyarázta – ha nem esküszünk meg, hogy egymás titkait soha senkinek se fogjuk elárulni?! Vagy talán nem tudtad, hogy e nélkül nincs barátság?

– Nem, ezt nem tudtam – feleltem.

– Már pedig a barátoknak is föl kell esküdniök, mint a katonáknak! Vagy még arról sem halottál, hogy a katonák fölesküsznek? – kérdezte.

És mintha a hangjából kiérzett volna a sajnálkozás azon, hogy ennyire tudatlan vagyok.

– Erről már hallottam. És ha a barátok közt is így szokás, akkor kezet adok rá, hogy holnap délután, három órakor, ott leszek a füvészkertben, mindjárt a kapunál!… – szóltam elszántan és igen megilletődötten.

Már kezdett derengeni előttem, hogy akármilyen nagy is a felsőbbségem testierő dolgában, a szellemiekben ez a keménykalapos fiú már sokkal messzebbre jutott, mint én. –

– Ne a kapunál várj, hanem rejtőzzél el a bokrok közt, ott, ahol legnagyobb a sűrűség – szólt, most már rendelkező hangon, a keménykalapos. – Nem szeretném, ha valaki megtudná, hogy barátságot akarunk esküdni egymásnak. Ennek titokban kell maradnia. Csak rejtőzzél el jól. Azért én meg foglak találni; majd átkutatok minden bokrot. Ha sokáig nem lelnélek meg, fülelj, hogy nem hallasz-e vészfüttyöt? A vészfüttyre aztán bújj elő a bokrok közül, de előbb nézz körül óvatosan, hogy nem lát-e meg valaki. Vagy az is meglehet, hogy kiáltani fogom a nevedet. Hogy hivnak?

– Gombos Pistának – feleltem. – Hát téged?

– Engem Lóránt Agenornak. De, mert holnaptól fogva úgyis barátok leszünk, ha megigéred, hogy holnapig sem árulod el senkinek, elmondok neked egy nagy titkot.

– Megigérem.

– A koporsódra esküszöl, hogy nem árulod el?

Egy kicsit meghökkentem.

– És ha nem esküszöm meg, akkor nem mondod el? – kérdeztem.

– Ilyesmit csak titok pecsétje alatt lehet elmondani; annak, aki nem fél a legszentebb eskütől sem – felelt Lóránt Agenor.

Meg akartam mutatni, hogy nem félek, sem a legszentebb eskütől, sem semmiféle pokloktól.

– Hát akkor megesküszöm.

– A koporsódra?

– A koporsómra!

– Így már jól van. Hát tudd meg, hogy nekem van még egy másik nevem is. És ez a másik nevem az igazi. De azt, hogy engem a valóságban ifjabb Lorenz Antalnak hivnak, rajtam meg az apámon kívül csak két élő ember tudja. Az egyik: a temesvári iskola-igazgató, aki megesküdött az apámnak, hogy nem árulja el senkinek. A másik: most te vagy.

Megdöbbentem.

– Még csak a pap tudta, aki megkeresztelt; de az már meghalt – folytatta Agenor. – Az osztályfőnök nem tudta, a fiuk se tudták. Temesvárott senki se tudta. Itt, Debrecenben se mondtuk el senkinek. Még a szinháznál se tudják; engem ott mindenki csak a szinész-nevemen, Lóránt Agenornak ismer. Mert én is, mint az apám, szinész vagyok.

Hirtelen nagy meghatottság fogott el.

– Talán a te apád az a Lóránt Antal, aki ma háromszor is ott van a szinlapon?… »A díszleteket festette: Lóránt Antal…« »Ügyelő: Lóránt Antal«… »A burgundi fejedelem: Lóránt«? – kérdeztem.

– Igen, ez az én apám – felelt Agenor. – Az én apám mindent tud, ami a szinházhoz kell.

Arra a szinházi ezermesterre, akinek a fiát most szinről-szinre láthattam, már ma reggel is, amikor első dolgom az volt, hogy az első betütől az utolsóig elolvastam és megtanultam a szinlapot, csak tisztelettel és csodálattal tudtam gondolni. De az mégse fért a fejembe, hogy az a fiú, akit az én segítségem nélkül a Kutyafejű Tatár az imént ugyancsak helybenhagyott volna, joggal dicsekedhetnék azzal, hogy már ő is szinész.

– Az nagyon szép, hogy ilyen apád van, de hogyan lehetsz te is szinész, hiszen te még gyerek vagy!… tört ki belőlem a kételkedés.

– Hát most még csak gyermekszerepekben lépek fel; de mihelyt egy félfejjel nagyobb leszek, mindjárt kapok egy pár felnőtt-szerepet. Már tanulom is Romeót és Hamlet, dán királyfit, hogy amikor majd megütöm a mértéket, tudjam, ami kell – világosított fel Agenor.

Még tovább is akadékoskodtam:

– De a te neved soha sincs ott a szinlapon.

– Még nem volt rajta, mert csak a mult hónapban szerződtünk ide és azóta egyszer se játszottam nagyobb gyermekszerepet. Majd rajta lesz, ne félj. És ha tegnap este láttad volna Lucifer, a zöld ördög-öt, láthattál volna engem is.

– Talán csak nem te voltál az az ügyes kis fekete ördög, akit bezárnak az almáriomba, de azért onnan is kiszökik és mindenféle tréfát csinál, úgy, hogy utoljára még a sülyesztőből is felbujik? – kérdeztem lázas érdeklődéssel.

– Ez az ügyes kis fekete ördög nem volt más, mint én – felelt Agenor, a füzetes regények nyelvén, ami vagy két év multán, amikor már magam is jobban előrehaladtam a műveltségben, azonnal elárulta volna előttem, hogy Agenor, már ily ifjan is, nagyban élvezi a kalandos történeteket.

– Hát akkor láttalak!… kiáltottam fel lelkesedéssel – és nagyon tetszettél nekem, mert jobban játszottál, mint sok nagy! Pedig én tudom, melyik szinész játszik jól, mert én minden este ott vagyok a szinházban…

– Ugyan? – vágott bele Agenor a szavamba.

Hirtelen sandán pillantott rám s a hangjából színte kibődült a gyanakvás. Meg kellett értenem, hogy hazugságnak tartja, amit mondok.

De engem sokkal boldogabbá tett az a gondolat, hogy a hősiességem révén ilyen nevezetes valakivel köthetek barátságot, semhogy Agenor nyilvánvaló kételkedése lehűthetett volna.

– Ha nem hiszed – feleltem – nézz ki a kortina lyukán akármikor és majd meglátod, hogy én minden este ott vagyok, mindjárt legelül, a balsarokban! Ez az én rendes helyem; és ingyen megyek be, mert az én nagybátyám is szinész. Még pedig hires szinész; Debrecenben úgy szeretik, hogy soha sem eresztik el máshová. No hát ez az öreg Boldényi nekem nagybátyám; a nagymamámnak valóságos unokatestvére. És így minden este bevisz. Egyszer még a szinpadra is felvitt.

– Te vagy az a fiú, aki mindig ott áll baloldalt, legelül, az első földszinti páholy alatt, mindjárt a zenekarnál, és rátámaszkodik az orcheszter korlátjára? – kérdezte Agenor, az arcomat vizsgálgatva.

– Senki más, mint én – feleltem azon a nyelven, amelyet már tőle tanultam.

– Akkor hát ismerlek! – mondta Agenor. – Ha ugyan te vagy az, aki tapsolni szokott nekem.

– Senki más, mint én – alkalmaztam ujra, nem épen a legszerencsésebben, a tőle tanult kifejezést. – Én sokat tapsolok, mert nekem nagyon tetszik az, aki jól játszik. És meglehet, hogy én is szinész leszek. Ez még nem bizonyos, mert még nem tudom, hogy a szüleim megengedik-e. Ha nem engedik meg, akkor előbb tengerésztiszt leszek, aztán tengernagy. De ha megengedik, akkor szinész leszek, mert én is nagyon szeretnék játszani.

Nagy kisértésben voltam, ne áruljam-e el Agenornak azt is, mi volna titkos vágyakozásaimnak a netovábbja. Hogy királyságot óhajtanék alapítani; minthogy közelebb ez már nem igen lehetséges: hát Borneóban és Szumatrában. De féltem, hogy a nálam nyilván tapasztaltabb Agenor, akinek a tekintélye olyan rohamosan növekedett előttem, mint az Ezeregyéj halásza előtt a ládából kiszabadult szellem, – ki fogja nevetni az ábrándjaimat. A legnagyobbat tehát elhallgattam.

Mindjárt észrevehettem, milyen bölcsen cselekedtem, hogy legalább ennyire óvatos voltam. Agenor ugyancsak szigoruan torkolta le a szerényebb vágyaimat is.

– Ohó! Az nem olyan könnyű ám, szinésznek lenni! A szinészethez nagyon sokat kell tanulni és a tanulást már a pólyában el kell kezdeni! Tudni kell, merre vannak a sülyesztők; tudni kell díszletet festeni, világosítani és hogy milyen kellékekre van szükség. Aztán nagyon sokat kell otthon gyakorolni és könyv nélkül tanulni, mert az nem elég, hogy az ember kiugrik a szinpadra és akármit makog. Menj te csak tengerésznek! Az is nagyon szép, ha az ember felmászik az árbockosárba és lesi, hogy merre lát szárazat. De mért akarsz tengerésztiszt lenni? Ahhoz is sokat kell tanulni. Légy inkább kalóz! Kalóznak lenni nagyon szép és ehhez nem kell semmit sem tanulni, nem kell matrózinasságon kezdeni, nem kell a fedélzetet felmosni, csak kalózdalokat énekelni, ilyeneket, hogy: »A tengerész, az mind merész!…« és amikor az ember megpillantja az ellenséges hajót, hát lövöldözni!…

– Kalóznak lenni csak akkor ér valamit, ha az ember kalózkirály lehet – feleltem. – Aztán meg a kalózokat néha lelövik és ezt én nem akarom.

– Én, ha nem volnék szinész, kalóz szeretnék lenni – mélázott el Agenor, a távolba tekintve. – Kalóz vagy karbonári-vezér, aki egyszerre csak kifelé fordítja az ujján a gyémántgyűrűt és a beavatottak erre mind meghajolnak előtte, némán, de a kalapjukat a földig leemelve.

– Hát még nem tudom, mi lesz, hogyan lesz – mondtam, minden tiszteletem mellett is erős kételkedéssel latolgatva, hogy vajjon jó-e Agenornak a pályaválasztásra vonatkozó tanácsa? – Azt hiszem, a szüleim nem engednék meg, hogy kalóz legyek. De én is hallottam, hogy sokáig kell matrózinaskodni és amellett még mindenfélét tanulni, ha az ember tengernagy akar lenni. Különben is azt szeretném a legjobban, ha szinész lehetnék, mert mégis csak az a legmulatságosabb, ha az ember a szinpadon ugrándozhat, bolondozhat, énekelhet, táncolhat. Azért én egész este figyelek, amig ti játszotok, mert akkorára, amikor majd a szüleim megengedik, hogy én is szinész lehessek, mindent tudni akarok, amit a szinházban tudni kell.

– Ez semmi; ebből még nem tanulsz sokat! – szólt Agenor, egyet legyintve a pálcikájával, úgy, ahogy Boldényi bácsi szokta a szinpadon. – De szerencséd, hogy megismerkedtünk, mert, ha barátok leszünk és holnap, a füvészkertben megesküszöl, hogy a vérpadon sem árulsz el, akkor én megtanítalak a szinészetre, úgy, hogy mindent tudni fogsz és még ki is festelek, amikor a szinpadra ki kell lépned. Azt pedig, hogy mikor kell kilépned, az apám meg fogja mondani, mert ő az ügyelő.

– Hát az nagyon jó lesz, ha mindenre megtanítasz! – kaptam a szíves ajánlaton. – Boldényi bácsit hiába kértem erre; azt mondta: akkor is a latin gramatika az első, ha az ember a szinészethez megy. Pedig én is azt hiszem, amit te mondasz, hogy: már a pólyában is másképen kell ugrándozni, ha az ember szinész akar lenni; és nagyon hamar meg kell tanulni a szinészetet ahhoz, hogy az ember kiismerhesse magát a sülyesztőben is. Hát mégis csak jobb volna, ha te engem már most kitanítanál a szinészetre. Akkor legalább nem kellene félned, mert mindig csatlakoznám hozzád és ha valaki meg akarna verni, én rögtön pofonvágnám.

Nem annyira a hálaérzet szólt belőlem, mint inkább a szorongás. Félszemmel mindig azt lestem, nem bukkan-e elő valamelyik utcasarokról a Kutyafejű Tatár vagy a Holdvilágképű, segítőcsapattal megerősödötten, amely esetben nem maradna más választás, mint lemondani minden, már megszerzett dicsőségről és hanyatt-homlok rohanni, két különböző irányba, ki merre talál hamarább egérutat.

Szerencsémre, hire-hamva se volt sehol az ellenségeinknek. Soha se láttam többé, se a Holdvilágképűt, se a Kutyafejű Tatárt, mintha a föld nyelte volna el őket, úgy eltüntek, örökre.

Agenornak észrevehetően nem tetszett, hogy arra emlékeztetem, amire sohase gondolt szivesen s amit már nagyon szeretett volna végképen elfelejteni. Mintha nem is hallotta volna az utolsó szavaimat, csak a kérésemre felelt:

– Hát, ha megesküszöl, hogy a sírig hű barátom leszel és nem árulsz el akkor sem, ha a kínpadon vallatnak, akkor kiképezlek szinésznek. Először megtanítalak szinházat építeni és díszletet festeni, aztán szerepeket adok neked és megtanítalak arra is, hogy hogyan kell szinházat játszani. Én mindent tudok, ami a szinházhoz kell; értek az igazgatáshoz, a rendezéshez, az ügyeléshez, a világosításhoz, a maszkcsináláshoz, a hajfodorításhoz és a balletmesterséghez. Az ének meg a tánc a kisujjamban van; és először ugyan csak hősszerelmes szerepekre fogok szerződni, de ha buffó kell, akkor is itt leszek én. Egymagamban fel tudom építeni a szinházat és eljátszok benne mindent, valamennyi szerepet. Már nem egy szinházat csináltam… látod, ebből is szinház lesz!…

És rámutatott a papirtekercsre, amelylyel néha-néha, mihelyt utcasarokhoz közeledtünk, huszáros hatvágást csináltam a levegőbe, hogy már előre védekezhessem minden elképzelhető meglepetés ellen.

– Ebből? – kérdeztem, elbámulva.

– Ebből, ebből!… Ez kartonpapiros és ebből lesznek a díszletek – magyarázta Agenor. – Hat díszlet: erdő, börtön, szoba, kert, palotasor és trónterem; több nem kell. A szinpadot és a szinháztetőt pedig szivarskatulyából ácsolom össze. Ez előtt a kis szinpad előtt fogunk gyakorolni és próbákat tartani. De előbb azt kell megtanulnod, hogyan kell szinházat építeni. Később díszleteket fogsz festeni. Mikor ezt is tudod, arra foglak megtanítani, hogy hogyan kell bajuszt meg szakált ragasztani. A többi aztán már könnyebb lesz.

Elhűltem, amint arra gondoltam, milyen sok az, ami Agenort foglalkoztatja.

– És most már nem is jársz iskolába? – kérdeztem.

– Most még járok – felelt Agenor. – De ha egy félfejjel nagyobb leszek és minden este játszanom kell, akkor majd végképen ki fogok maradni az iskolából. Mindenre nem érhet rá az ember.

– Aztán melyik iskolába jársz? A piaristákhoz nem járhatsz, mert akkor már ismertelek volna.

– Amióta Temesvárról eljöttünk, magántanuló vagyok. Az ősszel majd vizsgálatot teszek az elsőből és aztán a piaristákhoz fogok járni, a másodikba.

– Akkor épen egy osztályban leszünk. És ha egymás mellett ülhetünk, talán óraközben is taníthatsz, a tizperces szünetekben pedig próbát tarthatunk…

Erre az ajánlatomra már nem kaptam feleletet. Agenor hirtelen megállapodott és rámutatva a Csapó-utca egyik legnagyobb házára, igy szólt:

– Látod, itt lakunk!

– Egyszer Boldényi bácsi is itt lakott – mondtam.

Ráismertem a házra, a kapu mellett látható kis szappanosboltról. Még emlékeztem rá, mit beszélt a nagyanyámnak Boldényi bácsi, ennek a kis szappanosboltnak a tulajdonosáról. Hogy mindig szinészeknek szokta bérbe adni a házában lévő öt kisebb-nagyobb lakást és ha a szinész olykor-olykor nem tudott fizetni, hát a szappanos egyszerüen elengedte neki a negyedévi lakásbért. Egyszer ki akart tenni a házból egy szinészt, aki már három éve nem fizetett semmit. De a szinész bevitte hozzá a feleségét, meg a gyermekeit, az egész szinészcsalád sirni kezdett, amire előbb a kövér szappanosné sirta el magát, aztán a még kövérebb szappanos is, és a szinész talán még ma is ott lakik, ingyen, ha azóta meg nem halt.

– De te nem jöhetsz hozzánk – tudatta velem Agenor a házirendjüket. – Csak a füvészkertben találkozhatunk vagy nálatok.

– Nem baj – feleltem. – Holnap a füvészkertből majd elvezetlek hozzánk; és ha akarod, egész nap nálunk lehetsz. Nekünk nagy udvarunk van… és a kocsiszinben meg a padláson is játszhatunk.

– Hát jól van. A füvészkertből, mihelyt felesküdtünk barátoknak, mindjárt elmegyünk hozzátok. De három órára ott légy ám!… és jól rejtőzzél el, hogy senki se sejtse, mit forralunk! Otthon pedig egy szót se!… ne felejtsd el, mit mondtam!… a mi titkunkról senkinek se szabad tudnia!… – figyelmeztetett Agenor és a tekintetében ugyanolyan titokzatosság sötétlett, aminő a szavaiban.

Egy kicsit megborzongtam. Sejteni kezdtem, hogy valami főbenjáró dologba sodródom bele. De már nem mertem visszalépni. Szégyeltem volna, hogy ezzel talán félénkséget árulok el… és nem is akartam… kezdett emészteni a kiváncsiság, hogy ugyan mi lappanghat a mögött a rejtelmesség mögött, amelyet Agenor úgy a lelkemre köt?!

– Légy nyugodt! – feleltem. – Nem holmi ringy-rongy Kutyafejű Tatárral van dolgod!…

Úgy gondoltam, eredményesebben nem hivatkozhatom a férfiasságomra, mintha a Kutyafejű Tatárt említem.

Agenornak az arca még jobban elsötétedett.

– Hát szervusz! – szólt és kézfogás nélkül akart befordulni a kapun.

– Igaz!… még azt akartam kérdezni… ma este nem játszol? Mert én ma este is ott leszek a szinházban! – kiáltottam utána.

Visszafordult.

– Játszom – felelt – de csak kis szerepeket. A husvét-jelenetben keresztül szaladok a szinpadon és azt kiáltom, hogy: »Juhhéja juhé!…« A negyedik felvonásban pedig ördögfiú vagyok, de nem szólok egy szót se, csak ugrálok. Majd nézz meg Nickleby Miklós vagy a londoni koldusok-ban!… ebben a darabban már megláthatod, milyen szinész vagyok!… Holnap pedig gyere el a füvészkertbe. De ne felejtsd el, hogy a jelszó: »Légy néma, mint a sir!…«

Bement a kapun és nem nézett vissza; én még egy darabig utána bámultam; nem szivesen eresztettem el a szemem elől.

Akkor még nem tudtam, hogy ez a hálára kötelezett és a lekötelező örök története.

Mikor eltünt, megindultam visszafelé. De, jó nagy kerülővel, a mellékutcákon somfordáltam haza. Életem legnagyobb hőstette után, a győzelem mámorában se felejtettem el az óvatosságnak azt a szabályát, hogy: »Ne keresd a bosszút lihegő ellenséget!… hogy kikerülhesd, inkább toldd meg az utadat pár lépéssel!…«

III.

Este, a szinházban, Faust előadásán, úgy a juhhéjázó fiú, mint az ördöggyerek alakjában azonnal ráismertem az én Agenoromra. Arra a gondolatra, hogy ez a híres fiú, akinek a szaladgálását száz meg száz ember kiséri figyelemmel, holnap délután nekem már esküdt barátom lesz, sebesebben kezdett dobogni a szivem. Csak őt láttam; senki és semmi másra nem tudtam gondolni.

Szinház után Boldényi bácsi hazavitt.

– Vilmos bácsi – ujságoltam neki – megismerkedtem egy fiúval, aki azt mondja, hogy ő Lóránt Antalnak a fia és sokszor fellép gyermekszerepekben. Ma láttam is a szinpadon, de nem énekelt semmit, csak ugrált meg juhhéjázott és amikor Mefisztófelesz azt danolja Faustnak, hogy: »Ez birodalmam!…« erre-arra futkosott a táncosnők körül. Tud már játszani ez a fiú?

Azért kérdezősködtem, mert kiváncsi voltam rá, hogy az én barátom szinművészeti hivatottságáról mit tart a közvélemény?

– Nem tudom, Pistikám – felelt Vilmos bácsi. – Lóránt, aki nagyon derék ember, néha panaszkodik, hogy van egy fia, aki nem akar tanulni, de hogy a fiát felléptetik-e gyermekszerepekben és mikor?… én bizony nem ügyeltem erre. Lóránt nemrégen került Debrecenbe; ha jól emlékszem, csak a mult hónapban jött ide.

Tehát Boldényi bácsi nem is tudja, hogy Agenor milyen sokszor jelenik meg a szinpadon és milyen nagy szerepe van a Londoni Koldusok-ban!… Elvégeztem magamban, hogy Boldényi bácsi már öreg s elmaradt a világtól.

Otthon, jóval későbben aludtam el, mint máskor. Az álomnak talán egy félóráig is birkóznia kellett velem, amíg végre el tudott nyomni. Ujra meg ujra láttam a Csapó-utcai házat, ahová nekem nem szabad bemennem. Aztán a holnapi találkozó járt a fejemben és az, hogy ugyan mért kell ezt eltitkolnom?

– Mit fogok mondani a nagymamámnak, ha holnap délután, háromnegyed háromkor véletlenül megkérdezi: »Pistika, hova méssz?«

Ugy oldottam meg ezt a kérdést, hogy amikor a nagymama ebéd után egy kicsit elszunnyadt, egyszerűen elszöktem hazulról.

(Ekkor játszottam ki először a jóvoltomról gondoskodó felsőbbség rendelkezését s már ezért az első fölzendülésemért is meg kellett lakolnom!)

A füvészkertnek minden zegét-zugát ismertem. Tudtam, hogy van benne egy kis sűrűség, ahol jól el lehet bujni. Itt olyan gondosan elrejtőztem, hogy az úton sétálgatók nem láthattak, de én se láthattam ki az utra. Mindenfelől bozót vagy cserje fogott körül. Hogy Agenor kivánságának a legnagyobb pontossággal tegyek eleget, leültem a fűbe és nem mukkantam.

Vagy egy negyedóráig vártam, hogy mikor hallatszik fel a »vészfütty«; de hiába füleltem. (Utóbb kiderült, hogy Agenor nem is tudott fütyölni.) Végre kuvikolást hallottam, amely mintha nem madártól eredt volna. Meg se moccantam.

Ujra hallottam:

– Kuvik! Kuvik!

Most már megismertem Agenor hangját.

Nem mozdultam meg, de feleltem a jeladásra, azon a módon, amelyet – úgy találtam – még a leginkább lehet megegyeztetni Agenor barátom nem egészen világos céljával. Azaz én is kuvikolni kezdtem:

– Kuvik! Kuvik!

Nemsokára, az út felől, suttogást hallottam:

– Te vagy az, Pista?

Elődugtam a fejemet a bokorból és visszasugtam:

– Én vagyok!

Hát bújj elő! – hallottam Agenor suttogását. – De óvatosan és nesztelenül!…

Kimásztam a sűrűségből az útra, és – mert a nagyobb óvatosság meg a nesztelenség kedvéért a legrövidebb utat választottam – egy pár kemény gally felhorzsolta az arcomat.

– Mi az? – suttogta Agenor, aki az úton várt, egy ujságpapirosburkolatu kis csomagot tartva a kezében. – Az arcod úgy vérzik, mintha megsebesültél volna!… Csak nem támadott meg valaki?!…

– Semmi! – feleltem, én is suttogva. – Most horzsolhatta fel az arcomat valami vékony ág vagy mi?

– Akkor minden a legjobban megy – ujságolta Agenor, már nem suttogva, de továbbra is halkan. – A közelben nincs senki. Ha az emberek meglátnak bennünket, senki se fogja gyanítani, hogy titokban találkoztunk; mindenki azt fogja hinni, hogy együtt jöttünk ide.

Nem voltam ugyan tisztában vele, hogy ez mire jó, de én is örültem rajta, hogy így történt.

– Hát most már gyere utánam – kormányozta lépteimet Agenor. – De azért egy sorban jöhetsz velem, Mintha csak sétálnánk.

– Hova vezetsz? – kérdeztem.

– Az üvegház mögé. Annál elhagyottabb helyet nem találunk. Ott fogjuk letenni az esküt.

– És mi van a kezedben?

– Majd mindjárt meglátod! – felelt Agenor, úgy pislantva rám, mintha valami kedves meglepetést tartogatna számomra.

Aztán megint elkezdett sugdolózni:

– Ugy hallottam, hogy ez a füvészkert valamikor temető vagy talán csatatér volt és hogy itt sok csontváz van a földben. Jó volna kiásni egyet, mert az eskü úgy a legszebb, ha az ember csontvázon tartja a kezét. De azt hiszem, sokáig tartana… Meglehet, a csontvázak jó mélyen vannak és nem tudjuk merre…

Én is azon a véleményen voltam, hogy ez sokáig tartana, és nem tartottam szükségesnek, hogy csontvázat keresgéljünk. Általában, kezdett nem tetszeni nekem az esküvel járó sok körülményesség.

Nagy örömömre, Agenor sem erőszakolta a dolgot.

– Különben elég lesz ez is – szólt, rábökve a bal mutatóujjával a jobb kezében tartott csomagra.

Ez a csomag is aggasztott. Annyira, hogy borzasztóan hosszúnak tetszett az az idő, amíg az üvegházhoz értünk. Pedig öt perc sem mulhatott el azóta, hogy Agenor rám talált.

Megkerültük az üvegházat s Agenor belépett abba a szűk közbe, mely az üvegház hátulsó falát a kert kőkerítésétől választotta el. Aztán intett, hogy kövessem.

Itt krétát vett elő a zsebéből s a krétával jókora kört rajzolt le a földre.

– Aki esküszik, ebbe a körbe áll be – mondta.

És végre kibontotta a csomagot. Két álarcot vett ki belőle: egy vörös atlasz-álarcot, meg egy feketét, amely bársonyból volt.

– A vörös az enyém, a fekete a tiéd – rendelkezett. – Itt van, vedd fel. Fel tudod venni?

– Nem én. Rajtam még soha se volt álarc.

– Hát majd felteszem neked.

Mind a két álarcot gumizsinórral lehetett a fejre erősíteni. Ezt a gumizsinórt ugyan a mienknél nagyobb koponyák számára mérték ki, de mind a kettőnknek olyan dús hajunk volt, hogy az álarc így is megállott a fejünkön.

Magam is igen ünnepiesnek találtam, hogy így, álarcosan állunk egymással szemben.

– Először én esküszöm, mert én vagyok az öregebb – szólt Agenor, mikor elkészült az álarcok elhelyezésével. – Te addig maradj a fehér körön kivül.

Ő maga beállott a kör közepébe, esküre emelte fel jobbkezének mutató- és középujját, aztán így szólalt meg a vörös álarc alól:

– Én, Lóránt Agenor, eszküszöm a rejtelmes hatalmakra, a sötétség lovagjaira és a Mágia minden csodájára, hogy Gombos Istvánt barátommá fogadom! Esküszöm, hogy hű társa leszek, még a számkivetésben is! Esküszöm, hogy titkait soha senkinek se árulom el, még akkor se, ha pozdorjává törik a csontjaimat!

A legutolsó mondatot egy kissé sokallottam. Annyira, hogy meginogtam és a legutolsó pillanatban gondolkodóba estem, hogy csakugyan letegyem-e az esküt én is, vagy megvalljam a vörös álarcosnak, hogy én ilyen sokra nem merek vállalkozni.

Döntött az a gondolat, hogy ha én most, a legutolsó percben lépek vissza, amikor Agenor már megesküdött, ez valami hitszegésféle volna. Hogy: nem, most már nem vonulhatok vissza; nem hagyhatom cserben az esküdt barátomat!…

De egy kicsit támolyogtam, amikor Agenor kilépett a körből és figyelmeztetett, hogy most már én következem sorra.

– Csakhogy én… – szólaltam meg, amikor már a kör közepén állottam.

Agenor rám rivallt s a szavamba vágott:

– A bűvös körben nem szabad egyebet mondanod, csak az eskü szavait!… Ha valami mást akarsz mondani, lépj ki a körből!…

Engedelmesen ugrottam ki a körből és már ugyancsak ijedten dadogtam:

– Csak azt akartam mondani, hogy én nem tudom könyv nélkül az esküt.

– Sebaj! – felelt. – Majd utánam mondod. Menj vissza a körbe, emeld esküre a két ujjadat… de a jobbkezed két ujját ám!… mert ha a ballal esküszöl, ebből nagy bajok származhatnak!… és csak azt mondd… utánam… amit én mondok!…

Megint beléptem a körbe s megszólalni nem merve, hunyorgatással figyelmeztettem rá, hogy a jobbkezem két ujját emelem esküre, nem a balt… aztán a fekete álarc alól mondatról-mondatra elrebegtem, amit a vörös álarc alól hallottam:

– Én, Gombos István, esküszöm a rejtelmes hatalmakra, a sötétség lovagjaira és a Mágia minden csodájára, hogy Lóránt Agenort barátommá fogadom! Esküszöm, hogy hű társa leszek, még a számkivetésben is! Esküszöm, hogy titkait soha senkinek se árulom el, még akkor se, ha pozdorjává törik a csontjaimat!

Az utolsó szavakat már olyan halkan rebegtem el, hogy alig lehetett hallani.

A vörös álarc minden mondatom után helyeslően bólongatott.